A környezetünkről

Oly sok szó esik manapság a környezet védelméről, még én is arról írok? Nem, nem arról szándékozom, bár a környezet védelmét fontosnak érzem és szomorúsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy a sok beszéd mennyire hiábavaló erőfeszítésnek tűnik.
Amiről itt és most egy kicsit eltöprengek, az a saját kis lokális, egyéni környezet. Amit mindenki megteremt magának, részben tudatosan, részben öntudatlanul.
Ennek az egyik része a látható világ: a lakásunk, ahol lakunk, a kertünk, melyet gondozunk, a munkahelyünkön az a kis terület, amelyet mi formálunk. Ezek a mini környezetek mind tükröznek valamennyit belőlünk: abból, hogy miket szeretünk és miket nem szeretünk, és abból, hogy milyen tulajdonságok dominálnak bennünk, aminek említésével nemcsak a rendszeretésre vagy annak hiányára gondolok.
Hogy vagyok én mindezekkel? Úgy érzem, hogy amit a lakásomban a szinte legfontosabbnak érzek az a könyvek. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy jó néhány éve egyedül élek, egy családban nyilván másképp alakul a környezetformálás is. Lehet, hogy a könyvek gyűjtését a mai fiatalok ódivatúnak ítélik, egyrészt azért, mert kevesebbet olvasnak, másrészt azért, mert amit mégis, azt inkább elektromos formájú könyvekkel teszik. Lehet, de ez engem nem zavar, mert a belső indíttatásom mást sugall. A lakásban a megteremtett környezetem a néhány képen kívül elsősorban a könyvekkel „kommunikál” velem. Néha azzal, hogy egy-egy könyvre rátéved a tekintetem, és ennek hatására elindulnak bizonyos gondolatok bennem, néha viszont azzal, hogy egy-egy felidéződött gondolathoz, részhez könnyen utána tudok nézni, mert csak le kell vennem a könyvet a polcról. Ilymódon úgy is tekinthetem, hogy a könyveim egyfajta „külső tárolók”, ahol meg van az a megnyugtató érzésem, hogy ugyanúgy bármikor elérhetem a rajtuk tároltakat, mintha bennem lennének, a sejtjeimben. Az információ szintjén összemosódik élő és élettelen? Azt hiszem, hogy igen. De nem csak nálam.
És a kertem? Vele hogy kommunikálok, avagy ő hogy egészít ki engem? Másképpen, mint akkor képzeltem, amikor még nem volt kertem. Úgy érzem, hogy sokat tanultam tőle arra nézve, hogy ne akarjam mindenáron keresztül erőltetni az elképzelésem. Vagy ez csak egy párhuzamos érési folyamat volt bennem? Ami időben véletlenül esett egybe a kert kertemmé válásával?
Azt írtam fent, hogy a saját környezetünk megteremtésének csak egy része a látható világ. A szoba, a lakás, a kert. Mi a másik része?
A másik része a kapcsolataink és a hatásaink. Ahogy tudatosan és nem tudatosan kommunikálunk a világgal, olyan apróságokkal elkezdve, hogy egy gyerek átadja-e a helyét a villamoson egy öregembernek, odáig elmenve, ahogy egy tanító vagy egy színész hatni tud emberek fejlődésére.
Erre néha kevés a visszajelzésünk. Például azt, hogy lesz-e még az írásaimnak hatásuk a halálom után, nem tudom. Csak remélem.
Az emberekhez való kapcsolódásunkba viszont sok minden „beleszól”, gyakran anélkül, hogy sejtenénk. Például kialakulnak bennünk automatikus pozítiv érzések vagy ellenérzések. Egy magamról vett példával: megint csak szemben a modern mainstram-mel én nagyon nem szeretem a tetoválásokat. Ha egy agyontetovált embert látok a villamoson, az eleve rossz érzést vált ki bennem, és automatikusan feltételezem, hogy primítivebb viselkedést várhatok el tőle, mint egy nem tetoválttól. Ez persze nem így van, és mikor adódik egy olyan helyzet, ami ennek az ellenkezőjéről győz meg, akkor szidom magam: „látod, milyen rosszak az előítéletek”. De mégis vannak.
Miért érdemes – vagy lenne érdemes – foglalkoznunk az ilyesfajta érzéseinkkel? Hiszen a gépiesítés és számítógépesítés korában egyre többször automatával, géppel kell kommunikálnunk!
Éppen ez az. Ez sem tetszik. Az automatákkal való gyakori kommunikálásunk azt a stílust teszi az emberek közötti kommunikációban is standarddá. Olyanná, ahol az emocióknak helye nincs. Nemcsak a negatívaknak, a pozítiveknek sem.

Otthontalan öregek

Húsvét van, nagyszombaton írom ezeket a sorokat. A húsvétról kellene talán írnom, az ünnepről, ahogy én látom, vagy az idei év húsvéthoz kapcsolódó aktualitásairól. Ilyenek is vannak? Azt hiszem, hogy egyet kapásból tudna mondani bármelyik európai ember: ez a szomorú aktualitás a Notre-Dame égése a Nagyhét elején. A döbbenet, ahogy milliók nézték a TV csatornákon keresztül a tüzet, a katedrális égését, nem tudva, mi marad meg. Aztán másnap jöttek a segélyfelajánlások az újjáépítésre.
Egy másik húsvéthoz kötődő aktualitás itt Ausztriában a Nagypéntekkel kapcsolatos szabadnap kérdése. Hosszú évtizedeken keresztül úgy volt, hogy az evangelikusok, a protestánsok és a régi katolikus egyház hívei szabadságot kaptak ezen a napon, mindenki más nem. Valaki megtámadta ezt a rendelkezést az európai bíróságnál, és a bírák úgy ítéltek, hogy egyenjogúság kell legyen: vagy mindenkinek legyen szabadnap, vagy senkinek sem. Amivel nem kis dilemma elé állították a politikai vezetést, ugyanis több elismert egyház van Ausztriában. Meddig növelődne az ünnepnapok száma, ha minden vallás ünnepein minden ember szabadnapot kapna? Ezért találták ki az évi egy „személyes ünnepnapot”, amikor minden dolgozó eldöntheti, hogy neki melyik az a nap, amikor feltétlenül ünnepelni akar. (S azt kötelező kiadni.) Az évi rendes szabadsága rovására, ami persze megint csak sok elégedetlenséget szült.

Azt írtam fent címnek, hogy otthontalan öregek. Mert húsvét kapcsán én most róluk szeretnék megemlékezni. Egy nagyon szomorú, legalábbis engem elszomorító képet mutató dokumentumfilmet láttam nemrégiben a TV-ben. Három idős ember sorsát kísérték végig néhány hónapon keresztül, olyanokét, akik nem tudták fizetni a megemelkedett lakásköltségeiket, a lakbért, a közüzemi számlákat, stb., és ezért kirakták őket a lakásukból. Történt mindez egy gazdag országban, Németországban anno 2018 körül.
Az egyik egy asszony volt, akinek a férje megbetegedett, majd néhány hónap kórház után meghalt. A 72 éves asszony nem bírta fenntartani a lakást a saját kisnyugdíjából, kisebbet, olcsóbbat pedig nem talált. Így kirakták az utcára, ami pedig a lakásban volt, egy életnyi emlék, az elveszett. A másik eset egy férfi volt, aki 35 éven át városi alkalmazottként dolgozott. Nem irodában, nem hivatalnokként, valamilyen egyszerű szerelőként. Mikor a háztulajdonosa megemelte a lakbért, ő nem tudta a kisnyugdíjából fizetni, és az utcára került. Másfél évig tartó vándorlás következett a számára különféle ideiglenes menedékek között, ami után végre egy kisebb, olcsóbb lakásban újra berendezkedhetett és hihette, hogy már nem kerül többé az utcára. (Miután előzőleg mindenét elvesztette, ennek a lakásnak a berendezését a Caritas használt bútorokat áruló telepén tudta megvenni, abból az 500 eurós segélyből, amit kapott.) És a harmadik sors is hasonló volt, mint az előző kettő, de itt is, mint az asszonynál, még nem látszott megoldás. Egyedül talán a férfi kutyája számára, akit egy másik lakó befogadott.
Fölöslegesek az öregek? Oly sok jele van ennek. Az ingatlancápák számára biztosan fölöslegesek. Nekik csak a pénz számít. Milyen világ felé haladunk? Ezt a kérdést többször feltettem mostanában. Ez is egy adalék hozzá. A Big Brother meg a fáraók világa felé. Ahol keveseknek fölösleges gazdagság van, a túlynomó többségnek pedig nyomor. Mindig így volt a „kiegyenlítődéseknél”? Nem India, Afrika nyomortanyái tűnnek el, hanem európai nyomortanyák csatlakoznak hozzájuk?
Tartok tőle, hogy ez a három eset csupán a jéghegy csúcsa. Azon néhány eset mögött, amire egy dokumentumfilm készítői rávilágítottak, még nagyon sok – ismeretlenül sok – hasonló sors húzódik meg. Elképzeltem ma, húsvét szombatján, az utcára került 72 éves öregasszonyt. Mire gondolhat ma vajon? Azokra a boldogabb évekre, amikor még volt hely, amit otthonnak nevezhetett, és volt család, akivel együtt ünnepelhetett? Van egyáltalán ünnep a nyomorban? A senkihez sem tartozásban? Mert az otthontalanok senkihez sem tartoznak, ezt érzékeltetik velük, és érezhetik a nap huszonnégy órájában.
Franciaországban egyesek szót emeltek amiatt, hogy a gazdag családok hamar felajánlottak százmilliókat a Notre-Dame újjáépítésére, de a szegényeken senki sem segít. Én úgy vélem, hogy állami feladat kellene, hogy legyen ez. Minden államban a Földön, de Európában különösen. Minden önmagát fejlettnek nevező államban lehetetlenné kellene, hogy váljon az otthontalanság. Nem úgy, mint ami példát Magyarországon látni, hogy kitiltják a hajléktalanokat a városból, mondván, ne legyenek szem előtt, „amit nem látunk, az nincs” – nem, nem erre gondolok. Hanem igazi megoldásra, a közpénzeknek az emberek érdekében történő felhasználására. A felebaráti szeretet ünnepén jó lenne, ha minél többen akadnának – a politikusok között is – akik erre gondolnak.

2019 Nagyhét elején

Nincs vers, nincs húsvét,
A katedrális ég, ég,
Bénultan nézik
Egész világon sokan,
Múlik mi múlhatatlan.

Az Isten és az ember

Régóta foglalkoztat ez a kérdés, bár talán helyesebb, ha azt mondom, hogy mindig bennem volt. Általában keveset beszélek róla, nemcsak azért, mert nemigen van kivel, hanem azért is, mert mélyen privát kérdésnek érzem. Olyasmibe, amibe ne akarjon senki kívülről belekontárkodni, mint kártevők egy kertben, a növénykék fejlődését megzavarni.
Viszont talán éppen ezért, mégis bennem van a szavakban való megfogalmazás igénye, és ezért néha írok róla. Így, úgy, amúgy, valahogy biztosan ott van minden írásom mélyén.
Miért írom akkor most ezt a kis blogbejegyzést?
A kiváltó oka egy meg nem jelenő írásom. A Napút magazin hirdetett az idén egy Ady pályázatot, ahová sok mindent, verselemzést vagy saját verseket lehetett beküldeni. Az általam készített írás nem került be a kiválasztottak közé, ezért tettem fel ide a blogra:

Az Isten és az ember – két Ady vers kapcsán

Miért nem választották ki, azt nem tudom. Talán több jobb írás született. Talán a hangulata, a hozzáállása Adyhoz nem elég lelkes, nem passzol a hozsannák sorába. Talán van, akit elriaszt, ahogy én hiszek.
Ez utóbbi lehetőség késztetett most írásra. Szeretnék itt kiemelni néhány bekezdést abból, amit a 2 Ady vers kapcsán ott leírtam. Hátha eljutnak így megértő szívekhez.

„Az Isten és mi. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen látjuk mi, emberek, Istent, a láthatatlant. Kikerülhetetlen kérdés mindannyiunknak Istenhez való viszonyunk, még azok számára is, akik tagadják őt. Azt olvastam egyszer valakinél, hogy az Istenre vonatkozó kérdés benne van a következő három kérdésben, amit az emberek fel szoktak tenni önmaguknak: Ki vagyok én? Honnan jövök? Hová megyek?
Így látom én is: az én fogalmunk és az Isten fogalmunk nem elválaszthatóak egymástól. A véges ember a végtelenhez szeretné igazítani magát. Ha nem is mindig azzal mérni, de azáltal elfogadva lenni.”

„Minden az Isten, valahol az öntudatlanság mélységes bugyraiban: a vágyaink, ábrándjaink, terveink, önnön ismeretlen Énünk, minden kínlódásunk és küszködésünk. Persze, hogy nem jön felénk, hisz éppen ezáltal tekint embernek, partnernek, és nem örök gyámolításra szoruló kisgyermeknek. Ha mindig mindent valaki más old meg helyettünk, soha nem növünk fel. Ahhoz, hogy emberré váljunk, nem elég megszületnünk: sokat kell megtanulnunk az emberré válás nehéz útján. Meg kell tanulnunk megoldani a bajainkat, meg kell tanulnunk jó döntéseket hozni, és legelsősorban meg kell tanulnunk felismerni a jót és a rosszat. Akármilyen köntösben jönnek felénk.”

„Az ember egy fél lény. Nem lehet egyszerre jó és gonosz. Akárcsak Istenben, benne is megvan sokféle kettősség: például az engedelmeskedni vágyás éppúgy, mint az ellentmondani akarás. Az embernek úgy kell feltárnia önnön hajtóerejeit, megismernie a kettősségeit, hogy tudatos és öntudatlan döntései sorozatával – tetszik vagy nem tetszik, de – választania kell, hogy a jót vagy a rosszat követi. Aki azt képzeli magáról, hogy ő mindkettő lehet, az menthetetlenül a rossz mellé sodródik.”

„Souls are saved by the holy, not by the busy, olvastam valahol. Vagyis magyarul: a szentség, a megtisztulás menti meg a lelkeket, nem az örökös tevékenység, az elfoglaltság. Egyfajta üresség egyfajta telítettséggel szemben. Az emberek többsége nem kívánja ezt. Nem azért, mintha rosszak akarnának lenni, nem, hanem egyszerű, hétköznapi emberi boldogságra vágynak. Nem akarják mindennap valami örök mércével mérni magukat. És ez így a jó. Az embernek embernek kell lennie.
De aki úgy érzi, hogy ő érett arra, hogy vitába szálljon Istennel, az már mást akar. Elindul egy úton, ami már nem hétköznapi út.”

Haikuk és társaik

Sokáig úgy éreztem, hogy a haikuk túl tömörek, a tankák azok, amelyek a miniatürizáláshoz, a gondolatok, a hangulatok egy-egy kis cseppbe zárásához éppen megfelelnek.
Ezért is írtam annak idején a kis jelenetet a poétáról és az internet-ről:

A költő és az internet — egy apró jelenet

Aztán most mintha kezdene ez megváltozni bennem. Az idei Napút második számában, ami most jelenik meg a napokban és több, mit száz haikut tartalmaz sok szerzőtől, szerepel egy haiku-lánc versem:

Hegyorom

Haiku lánc 5 láncszemből

Komor hegyorom,
Sosem találkoztok, te s
Völgyben a várrom.

A sorsod hideg
Magány, ritka vendég fent
A vén sasmadár.

A Földnek gyerek
Vagy te is, széthullsz éppúgy,
Mint mindenki más.

Darabjaidból
Lehet otthon lesz, földön,
Vízben élőknek.

Nem vágynak majd fel,
Jobb az élet részeként,
Fűt örök remény.

Miért az a címe ennek a bejegyzésnek, hogy haikuk és társaik? Mert haibunok is vannak, már ugyanúgy az ősidők óta, mint a haikuk. A Napútban fedeztem fel, hogy egy külön kategóriának számít a haikuk között a képekhez írtak. S külön nevük is van: haibun. Ezek a Napútban található haibunok és az ablakom alatti fák megihlettek tegnap reggel:

Virágba borult kis fák
Haiku az ablakom alatti fákhoz

Rövid virágzás
Pillanatban megőrzött
Örök valóság.