Tavaszvárás februárban

Azok a népek, akik a természettel szoros közelségben éltek, biztosan ezer jelből tudták, érzékelték a tavasz közeledtét: a napsugár frissességéből, a levegő és a szél illatából, a kismadarak dalából, sok mindenből, amit mi, a városi emberek nem tudunk. De a városi embernek is vannak jelei: például az, ha benépesülnek a parkok, a sétálóhelyek februárban, mindenki boldogan jön ki “egy kicsit a levegőre” a hideg január után.
Régen nem jártam a Wasserparkban, jó volt odamenni. Mint minden és mindenki, ő is változott: nemcsak az évszakok váltakozása miatt, hanem azért is, mert készítettek benne egy víztisztó kísérleti részt. No, majd idővel meglátjuk, hogy működik-e.
A madarak szigetén rengeteg madár táborozott már, sajnos az én öreg kis mobilom nem tud olyan távolságra jó képeket csinálni. (De voltak ott profifotósok csodamasinákkal.)

Február

Rövid hótakaró,
Hosszú tocsogás, éltet
Adó víz, talajt
Lazító csobogás. Jön,
Készül ide a tavasz.

Két dokumentumfilmről

Tegnap este két érdekes dokumentumfilmet láttam a TV-ben, más és más szempontokból érdekeset.
1. Az első az erdőről szólt, Nationalpark Kalkalpen, ahol jó néhány éve felhagytak az úgynevezett erdőgazdálkodással, és hagyják, hogy az erdő maga alakítsa ki természetes egyensúlyát. És lám: az erdőnek sikerül ez! Nem akarom, hogy valamiféle nagyzolásnak tűnjék, de régóta bennem volt ez a hipotézis, hogy az erdő képes önálló ciklusra, emberi közbeavatkozás nélkül is fennmaradó – bár állandóan változó – harmóniára. Ezt nagyon jó volt nézni. Továbbá megerősítette a film azt a feltevésemet is, hogy a fák beszélgetnek egymással. Természetesen nem a mi nyelvünkön, hanem a szagok, az illatok segítségével, ahogy ezt megállapították. Én sajnos nem tudom, hogy milyen módon végzik a szagok feldolgozását.
Egy érdekes esetet mutattak be: egy kihalás előtt álló, körülbelül százötven éves fát megtámadott néhány bogár. (Sajnos nem ismerem, hogy milyen fajta.) A fa először védekezni próbált, enyvszerű váladékot bocsátott ki magából, ami körbevette, beburkolta és megbénította ezeket a rovarokat. Igenám, de azok közben már értesítették a társaikat, és akkora haderővel támadták a fát, amilyen sokaság ellen az már képtelen volt védekezni. Ami külön érdekesség: a fa figyelmeztető jelzést adott le a környező fáknak, és azok „alarm”, „védekező” módba állították át magukat.
2. A másik film viszont nagy szomorúsággal töltött el, tulajdonképpen még ma reggel is az járt a fejemben. Egy undercover nyomozó, feltáró kis csoport azt vizsgálta meg, hogy egyes, államilag is támogatott jótékonysági intézményekben hogyan bánnak a fogyatékosokkal, az idősekkel, a rászorulókkal. (Mindez Németországban, de azt hiszem, hogy a kép másutt még sötétebb.) Megdöbbentő eseteket lehetett látni, ahogy megalázták, gyötörték a tehetetlen, kiszolgáltatott embereket. Szerencsétleneket.
És ráadásul a feltárás sem segített. Az intézmények tessék-lássék válaszokat adtak a panaszokra, és minden maradt a régiben. Egy év elteltével még mindig ugyanaz a „gondozó” – normális lelkületű ember egy kis állatot se bízna rá – gyötörte ugyanazt a szerencsétlen gyereket.
Ecce homo? Ilyen a mai ember?
Mit tehetnénk?

Gondolatok a Magna Charta kapcsán

A Magna Charta alig múlt nyolcszáz éves. Nem tanítanak róla valami sokat az iskolában, pedig talán jó lenne, éppen úgy, mint általában jó lenne, ha a kamaszkorú gyerekeknek oktatnák az alkotmányt.
A Magna Charta a jelenkor első alkotmánya, amely rögzíti az emberi jogokat. Ugyan nem mindenkire nézve rögzítette akkoriban, csak a nemességre nézve, de mégis vannak máig figyelemreméltó elemei. Elkészültekor kimondták, hogy az állam alapja, önrendelkezésében az ítélkezés legfőbb bázisa a Törvény, vagyis az ebben lefektetett törvények, és nem az uralkodó (akkoriban király). „Ursprung aller gerechten Macht, und nicht der König und nicht Gott”. Ma már sok helyen nincs király, de sajnos, mégis sok az olyan politikus, aki úgy véli, hogy ő maga a törvények felett áll.
Közbevetőleg még megemlíteném, hogy a Hofburg falán itt Bécsben ott a felirat: Iustitia regnorum fundamentum.(a mellékelt képen a kapu másik oldala látható) S ezt egy király vésette oda jelmondatul.
A Magna Charta vallásszabadságot mondott ki, ami egészen meglepő volt abban a korban.

Kis kitérő korunkra.
Az USA alkotmányát, amely az USA létrejötte óta érvényes, a jelen korban állandóan megszegik (lehet, hogy régebben is, de ezt mostanában több milliárd ember figyelheti). Például azzal, hogy az alkotmány szerint senkit sem tarthatnak ítélet nélkül fogva; ezzel szemben rengeteg embert ejtettek külföldön fogságba, és tartanak bizonytalan ideig fogolyként, bírósági tárgyalás nélkül. (Nemcsak ott tartják fogva, ahol ez közismert.)
Például azzal, hogy kínzást alkalmaznak, amely nyilvánvalóan ellentétes úgy a genfi konvencióval, mint az egyszerű emberi értelem szerinti emberi jogokkal.
Például a mindenkire vonatkozó megfigyelésekkel .. és még sorolni lehetne sokáig a példákat; érdemes elolvasni N. Chomsky Who rules the world (Wer regiert die Welt) című könyvét.

A Magna Charta két részből állt, az első tartalmazta az emberekre vonatkozó megállapításokat, az emberi jogok kimondását – többek között azt is, hogy senki nem tartható fogva bírósági ítélet nélkül – a második rész pedig, az un. Charter of the Forest a természeti kincsek (mint például az erdő) védelméről szólt, az egész közösség, az állam valamennyi lakosának az érdekében.
Ennek az aktualitása is könnyen belátható: több helyen a Földön az embereknek azért nincs tiszta ivóvizük, mert a területük – a hazájuk – ivóvíz forrásait nagy konszernek felvásárolták (például a Nestléről lehetett látni néhány éve egy erről szóló riportot), és az emberek a saját ivóvizük helyett csak palackozott vizet ihatnak – ha van rá pénzük, hogy megvásárolják.
Sajnálatos módon a nemzetközi szervezetek, mint például a világbank, általában a konszernek érdekeit védik.

Fagyos idő, fagyos világ

Olyan hideg volt ez a január, amilyen már régen nem. Mostanában mindig a klímaváltozás miatti általános felmelegedésről esik szó, az, hogy ugyanaz a folyamat erős hideget is hozhat, eddig még kevésbé ment át a köztudatba.
Akárcsak a nagyvilág egyéb változásai. Melyek időnként szintén fagyosnak tűnnek. Egyénként is – az idősek kenyere mindig keserű – meg a nagypolitikát szemlélve is. A nagypolitikáról talán nem érdemes most szót ejtenem, azt hiszem, hogy sok olyan jelenség van, amelyet nemcsak én érzek szomorúnak. Mintha a megnőtt terrorveszély jó alkalmat nyitna egyeseknek arra, hogy a nehezen létrehozott demokratikus államokat le akarják bontani. Remélem, nem lesz sikerük.
Beleolvastam Platon Politeiájába valamelyik nap, random módon, ott, ahol éppen kinyílt. Van benne néhány kedves sor az öregségről. Kedves? Azt kellene mondanom, ismerős. Az öregeket kigúnyolják, gyakran semmibe veszik, csak úgy tessék-lássék, a látszat szerint kérdezik a véleményük. És mégis, akinek sikerül megélni az öregséget, az megérti, megérzi, átéli azt a fajta jóérzést, ami abból fakad, hogy az ember túlvan a szenvedélyek korán és sodrán. Vajda szépen fogalmazta: „mint a Mont-Blanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél…”. Mégsem teljesen értek egyet vele. Mert a szív nem hűlt ki, vagy legalábbis nem mindenkinél, a szenvedélyek lángja talán kialudt, de nem alszik a láng bennünk, hanem másmilyen lánggá konvertálódott. Van ebben valami kimondhatatlanul jó érzés, nem tudom szavakkal visszaadni, át kell élni.

Pusztulásba rohanó jelen

Az álomvilág
Nekem a múlt s a jövő,
A ma világa
Borzaszt, féktelen pusztít
Temérdek csaló, önző.