rövid történetek

Ezt a rövid történetek oldalt részben azért kezdem, mert a Félpercesek már elég nagyra nött. De, lehet, hogy még oda is felveszek újakat, szubjektíven válogatva, mit hová. 🙂 A harmadik ilyen kis apró prózai írásokat tartalmazó lapot is tervezem folytatni, ez a Mesék a mai világról

****************************************************************
Elmaradt találkozás

Későn ért a színházba, már csengettek. Éppen csak sikerült leadnia a kabátját, és még az utolsó pillanatban az elsötétítés előtt megtalálnia a helyét.

Furcsán érezte magát. Mikor kivándorolt, azt hitte, soha életében nem jön vissza ide, most meg még színházba is eljött! Igaz, nem elsősorban a darab vagy az előadás miatt, találkozni akart valakivel, akit már nagyon régen nem látott, s aki gyerekként a legjobb barátja volt. Éveken keresztül együtt töltötték minden idejüket, az iskolában is, meg azon kívül is. Olyan elválaszthatatlanok voltak! És Alex mindig szeretett „játszani”, színészt játszani, szerepekben magát elképzelni, másokat utánozni.

Amit akkor nem hittek volna el senkinek, azt úgy hozta az élet: évtizedekig nem látták egymást. Alex színész lett, mint hallotta, jó és elismert színész. Akit nem kísértek hangos botrányok, nőügyek, de akinek a nevét a városban mindenki ismerte.
Szerette volna felhívni Alexet napközben telefonon, de nem sikerült. ĺgy arra gondolt, majd az előadás után beülnek valahová beszélgetni.
A színházban egy klasszikus darabot játszottak, Csehovot. Alex volt az egyik főszereplő. Jól játszott. Éretten. Mikor megjelent a színpadon, mindenki csak őt figyelte. A hangját, a legapróbb mozdulatait, az arcának rezdüléseit.
Nem ismerte a darabot, de tudta, hogy van egy különösen hatásos monológ rész benne, hasonlóan a Hamlethez. A monológot Alex a színpad közepén kezdte el, halk hangon, lassan emelve a hangja erejét. „S akkor most búcsúzom …” — ezek voltak az utolsó szavai, leejtette a kezében tartott ereklyét, s összeesett. A nézőtéren óriási taps tört ki, lement a függöny.

Az első pillanatokban senki nem értette a függöny mögött, miért nem áll fel Alex, megköszönni a tapsot. Ahogy odamentek hozzá, akkor vették észre, hogy valami történt vele, rosszul lett. Valaki a színpad mögött állók közül már hívta a mentőket. Próbáltak elsősegélyt nyújtani, lélegeztetni, hiába. A mentő negyedórán belül ott volt, de már csak a halált tudták megállapítani.
Szívgyengeség.
Az előadás félbeszakadt.
A két egykori jóbarát találkozása most már örökre elmaradt.
**** ++++ **** ++++ ****

A történet természetesen kitalált szereplőkről szól. Egy hasonló eset viszont 2013 januárjában megtörtént: Alekszandr Bondarenko ukrán színész Kijevben egy előadás közben a színpadon összeesett és meghalt.

*****************************************************************

Abdullah és Zuleika

Abdullah tízéves kisfiú. Zuleika nyolcvanötéves öregasszony. Abdullah Bécsben él, ahol a szülei akkor telepedtek le, amikor ő még egészen kicsi volt. Zuleika Törökország egy eldugott kis falujában él, arrafelé, amelyről mondhatnánk, hogy a határán van a kurdok lakta vidékeknek, ha lenne ilyen határ. Abdullahnak négy testvére van, s rengeteg unokatestvére, mint ahogy Zuleikának sok unokája. Zuleika Abdullah nagymamája. Abdullah nagy örömmel várta az augusztust, a látogatást a faluban, a találkozást a nagymamával, akit ő tulajdonképpen nem ismer. Csak fényképekről ismer.
A faluban furcsa volt neki minden, nemcsak az első nap, de még egy hét elmúltával is. Furcsa volt, hogy mindenki mindenkit ismer, hogy mindenki törökül beszél — igen, még az is furcsa volt. Bécsben a nővérével, ha nemakarták, hogy a közelben lévők értsék, amit mondanak, törökül szóltak egymáshoz. Itt persze, szólhattak volna németül, de azt valahogy lehetetlennek érezték. ĺgy is, kicsit mintha idegenek lettek volna. A piacon meghallotta, amint az egyik asszony úgy beszélt róla a másiknak, hogy ő „az osztrák unokája az öreg Mehmetnek”.
Egyik nap Abdullah figyelte, ahogy nagyanyja, Zuleika a tyúkokat etette a kertben. Ők Bécsben városi lakásban laktak, tyúkokat Abdullah, mint elég sok hasonló városi gyerek, csak képeskönyvekben látott.
— Gyere, beszélgess velük! — mondta neki a nagyanyja.
— A tyúkokkal? — kérdezte értetlenül a gyerek.
— Igen. Én minden nap beszélgetek velük. Mesélek nekik a kisunokáimról. Rólad is mindent tudnak.
ĺgy kezdtek el beszélgetni, Abdullah és Zuleika, a kisfiú és a nagymama. Egyik se tudott sokat a másikról, de mindegyikük leplezni akarta ezt, s azt az idegenség érzést is, amely a másiktól hallottak kapcsán mindkettőjüket többször elfogta.
— Becsüld meg apádat, biztosan sokba kerül neki, hogy te iskolába járhatsz …
— Nagymama, ingyen van az iskola…
— De, úgy hallottam, még külön is foglalkoznak veled…
— Azért se kell fizetni, nagymama.
A nagymama hitetlenkedve dünnyögött egy kicsit, inkább a városról, meg a többi gyerekről kérdezett. Mennyire vannak barátai, hogy igazodik el a nagyvárosban, tulajdonképpen mindenre kíváncsi lett volna, szerette volna, ha a gyerek minél többet mesél. De, aggodalommal teli, jó szándékú közbeszólásai inkább gátolták, semmint segítették volna, hogy a kisfiúból „áradjon a szó“.
— Vigyázz magadra, mikor a városban jársz, soha ne menj el messzire otthonról!
— Nagymama, tudok már közlekedni. Tudod, Bécsben metróval nagyon sok helyre el lehet menni.
— Metróval — a nagymama mikor egyszer a fővárosban járt, húzódott attól, hogy kipróbálja a metrót, így aztán az ott élő fia vitte általában kocsival, de arra is ritkán került sor. Rosszul érezte magát a nagyvárosban, nagy volt nyüzsgés, a rohanás, nem sokáig maradt ott.
— Biztosan sokba kerül a metró is …
— Nagymama nekem az is ingyen van …
Zuleika csak hitetlenül rázogatta a fejét. Milyen nagy mesemondó lett ebből a kisunokájából! Hogy ott neki minden ingyen van! S a boltban se akart alkudni …
Este a konyhában, mikor kettesben maradt egy időre a menyével, szóba is hozta:
— Valami nem tetszik nekem az Abdullahon, nem figyeltek oda rá, kedves, remélem, nem bántlak meg. Itt mintha semmi se lenne jó neki, arról a Bécsről meg olyan lehetetlenségeket mesél, hogy neki ott minden ingyen van …
— Miket mesélt neked, Zuleika?
— Hát, például, hogy őt ingyen tanítják, még a különórájáért sem kell fizetni, meg ingyen utazhat a metrón, és …
— De, Zuleika, ez tényleg így van. Ausztria gazdag ország. A gyerekeknek van ingyen iskola, és a nem tehetőseknek ingyen korrepetálás is. A közlekedés pedig Bécsben az iskolásoknak tizenöt éves korukig ingyen van.
— Gazdag ország… — Zuleika eltöprengett. Mit várt ő egész életében el az országtól? Mitől tartanak egy országot gazdagnak a benne élők? Minden ország gazdag valamilyen természeti szépségekben, hegyekben vagy tengerben, sokféle növényben, állatban, múltbeli emlékekben, melyik gazdagság az igazán fontos?
Közben a menye már elszaladt, mert valaki hívta a szobából. Zuleika pedig úgy kezdte látni Abdullah másmilyenségét, ahogy addig még nem. Nem bánta azt, hogy úgy érezte, ő felette már eljárt az idő, de örült annak, hogy az unokájának már természetes a nagyvilág, a másmilyen világ. Arra gondolt, hogy bizony ő fiatal lány korában ki sem merte volna mondani, mikor elvágyódott a faluból.
Kedvenc karosszékében ülve szép lassan elszenderedett.

*****************************************************************

Szappanfolyó

Erzsi könnyű szívvel, dúdolgatva ballagott hazafelé. Minden szépnek tűnt minden, az ősz, a fák lombja, a napsütés, sőt, még az iskola is ilyenkor év elején, olyan jó volt! A hosszú nyári szünet után már várták az újra-iskolába-járást, a találkozást a többiekkel, és ez a kezdeti lelkesedés még néhány hét elteltével sem múlt el teljesen.
Nem kaptak ma sok házifeladatot, remélte, hogy hamar végez, s akkor a nagymama biztos leengedi a játszótérre. Ebéd után rögtön neki is látott, nem kellett bíztatni. A matekpéldákkal hamar végzett, a szorzótábla ismétlésekhez adtak feladatokat, s az neki már tavaly is jól ment. Az olvasmányt is hamar elolvasta, egy kirándulásról szólt, ami tetszett neki. Végül már csak egy megoldandó feladat maradt: az olvasófüzetében megadott szavakkal kellett összetett szavakat képezni, és azokat oda beírni, úgy, hogy minden szót csak egyszer lehetett felhasználni.
Ezek voltak a megadott szavak: alma, fa, folyó, kő, láda, majom, malom, szappan, szeretet, virág. Az első kettőből rögtön le is írta az első összetett szót: almafa. Utána jött a virágláda, majd a malomkő. Most már csak négy szava maradt: folyó, majom, szappan és szeretet. Eszébe jutott az előző karácsony, amikor megtakarított zsebpénzéből mindenkinek vett valami apróságot, s a kishúgának egy kis szappan figurát, egy majmocskát. Ó, igen! Szappanmajom. Ezt is leírta. Most már csak két szava maradt: folyó és szeretet. Eltöprengett. Nyáron, a faluban, egy öreg-öreg ember mesélt neki egyszer. A templom előtti kis téren üldögélt az öreg, s mikor ő félszegen leült a pad másik végére, akkor kezdett beszélni hozzá. Imádkozzál, kislány, mindig imádkozzál! A Jóisten odafigyel mindenkire, aki szól hozzá. Aki a szeretet szavával szól hozzá. A szeretet olyan, mint egy folyó, nagy-nagy folyó, amely mindenhová elér.
Szeretetfolyó. Ez lett az utolsó szó. Gyorsan leírta, aztán már szaladt is ki a napsütésre játszani.
Másnap az iskolában a magyar órán a tanító néni felírta a táblára a szavakat: alma, fa, folyó, kő, láda, majom, malom, szappan, szeretet, virág, és egymás után szólított fel egy-egy gyereket, hogy mondjanak egy összetett szót. Virágláda, almafa, malomkő — ez mind gyorsan ment, s a hozzájuk tartozó szavakat természetesen áthúzták a táblán. Ezután Petit szólította a tanító néni, hogy mondjon a maradékból egy összetett szót, aki rávágta: majomszeretet! Majomszeretet, ki tudja megmagyarázni, hogy ez mit jelent? Peti tudta, s rögtön mondta is: amelyik anyuka nagyon kényeztetve szeret, az a majomszeretet.
Erzsit szólították, hogy akkor mondja meg ő az utolsó összetett szót. A füzetébe nézett, majd a táblára, s kinyögte: szappanfolyó. A többiek kuncogni kezdtek, mi az, hogy szappanfolyó? Erzsi rögtön magyarázkodni próbált: én másképp írtam otthon… A többiek meg kórusban kiabálták: folyószappan!
Igen, a folyószappan. A műanyag üvegben lévő kézmosó szer. Látott már ilyet, de ők nem használták otthon. Pirulva ült le, mialatt a tanító néni áthúzta a két utolsó szót is, és más feladatra váltott át.

Mennyivel szebb a szeretetfolyó! — gondolta magában Erzsi. — Miért majomszeretetre gondolnak inkább?

******************************************************************

Az öreg medúza meséiből

Békés a tenger mélye. Békés és szelíd. Tele van élettel, kíváncsi kis lényekkel, melyek mind szeretnék maguknak felfedezni a világot. A világot? Kinek mi az ő világa? Ameddig lát, ameddig eljut?
A tenger lényei mind nagyon fiatalok. Egyetlen egy valaki él köztük,egy öreg medúza, akinek korát senki sem tudja, csak azt, hogy nagyon-nagyon öreg. Sok-sok ezer éves, mondanák az emberek, ha lennének.
A tenger mélye tele van ismeretlennel, és sok olyasmivel, amiről senki sem tudja, hogy micsoda. Micsoda, hogy került oda, mire jó. Ezt nem is kérdezik maguktól a lények, csak elfoglalják a növényekkel, kagylókkal benőtt barlangokat.
Három kis huncut medúza nagyon jó barátok, együtt tanulnak, és együtt csatangolnak mindenfelé. Van egy kedvenc találkozó helyük, egy furcsa alakú kőnél, amely nem tudják, hogy miért, de tetszik nekik.
Egyik nap kérték az öreg medúzát: mesélj nekünk!
Az Öreg csendes mosollyal nézte a három kis elevenséget, aztán megszólalt: jó. Telepedjetek itt egy kicsit mellém le.
Az a nagy kő, amelynél úgy szerettek játszani, egy szobor, sőt nem is egy szobor, két szobor, s a kettő együtt egy síremlék.
Egymás szavába vágva kérdezték a gyerekek: mi az, hogy szobor? Mi az, hogy síremlék?
Volt egyszer, valamikor egy világ, nem itt lent a tenger mélyén, hanem fent, a szárazföldön. A lények, akik ott éltek, embereknek nevezték magukat. Nem a vízben éltek, hanem a földön, s olyasféle formájuk volt, mint amilyen formát azok a szobrok mutatnak. Az egyik egy nő, a másik egy férfi.
Mi az, hogy nő? Mi az, hogy férfi? — kérdezték a medúza-gyerekek.
Az embereknek az egyik része nő volt, a másik része meg férfi. Ahhoz, hogy szaporodni tudjanak, egy férfinak meg egy nőnek össze kellett találkozniuk, s össze kellett kapcsolódniuk. Úgy lettek aztán gyerekeik, olyan kis ivadékok, mint ti is vagytok, csak persze embergyerekek. A vágyódást, ami egy férfit egy nő irányába vonzott, s egy nőt egy férfi irányába, szerelemnek nevezték. Ez néha nagyon erős volt, erősebb, mint más szabályok, melyeket az emberek állítottak maguknak.
A három kis huncut csendben figyelt.
Az a kő, amelyhez szerettek elmenni, síremlék, ilyen boldogtalan szerelmesek emlékét őrzi. Úgy hívták őket, hogy Diego és Isabel. Diego volt a férfi, és Isabel a nő. Nagyon szerették egymást. Egy régi városban éltek, amelyet Teruelnek neveztek. Mindketten gazdag családba születtek, de Isabelt a szülei nem akarták Diegohoz adni, mert Diego csak másodszülött volt, nem ő örökölte a családi vagyont.
Nem értem, nem értem, nem értem — mondták szinte egyszerre mind a hárman. — Mi az a gazdagság? Mi az, hogy csak másodszülött? Mi az, hogy örököl?
Az Öreg sóhajtott egy picit, belül, magában. Hogy magyarázzak ilyesmit el, boldog egyszerűségben élő lényeknek? Akik nem vadásznak, nem marakodnak, egymással mindent megosztanak, s nem ivarosan szaporodnak?
Várjatok egy kicsit, hagyjátok, hogy végigmondjam Diego és Isabel történetét. Utána megpróbálom majd megmagyarázni, amit nem értetek.
Diego öt év haladékot kért Isabel apjától, azalatt akart vagyont szerezni, hogy visszatérve a városába, feleségül vehesse Isabelt. Aznapra, mikor lejárt az öt év, tűzte ki Isabel apja lánya esküvőjét, egy, az apa által kiválasztott férjjel. Délelőtt megtörtént az esketés, és az esküvői ünnepségek közepén, délután, hazaérkezett — sikeresen vagyont gyűjtve — Diego.
Az Öreg itt megállt egy kicsit, látta a gyerekeken, hogy a sok érthetetlen dolog ellenére is feszülten figyelnek.
Diego behatolt éjjel a szobába, ahol a frissen egybekeltek aludtak. Csak egy csókot akart kérni Isabeltől, aztán örökre búcsút venni tőle, de Isabel nem adhatta már meg neki. A férjéhez tartozott, akinek a templomban esküt tett. Diego belehalt a fájdalmába. Másnap, Diego gyászszertartásán, Isabel a menyasszonyi ruhájában jelent meg, megadta az éjjel megtagadott csókot, s ő maga is holtan esett össze.
Nekik állítottak emléket azzal a szoborral. A sírjukon helyezték el.
A gyerekeknek tele volt a fejük kérdésekkel: mi az, hogy esküvő? Mi az, hogy templom? Mi az, hogy csók? Szinte semmit sem értettek, mégis valami különös szomorúságot éreztek.
Ezért pusztultak el végül az emberek? — kérdezte az egyikük.
Az Öreg ránézett. Nem is buta kérdés, gondolta magában. Az emberek olyan világot hoztak létre maguknak, amely ellenük fordult.

******************************************************************

Hivatalos beszélgetés egy menekültekkel foglalkozó irodában

Két nő beszélget egymással. Ilana, aki önkéntesként dolgozik a segélyszervezet irodájában, bosnyák, már lassan húsz éve, hogy a balkáni háború miatt Bécsbe menekült. Ranja afgán, ő csak nemrég érkezett ide. Mindketten több nyelven beszélnek, Ilana bosnyákul, szerb-horvátul, németül és valamelyest törökül, Ranja afgánul, türkménül, egy kicsit farsziul és angolul, s valamivel jobban törökül. ĺgy a török a közös nyelv, amin beszélgetni tudnak.

Ilana: Megbetegedett az afgán tolmácsunk, azért szóltak nekem, de remélem törökül is megértjük egymást.
Ranja: Hónapokig vártunk Törökországban, míg sikerült továbbjönnünk, azalatt egész jól belejöttem a törökbe.
Ilana: A férjed elől is menekültél? — nézegeti a papírokat. — Négy gyerekkel?
Ranja: Nem, nem. A férjem is jött velünk, mikor Afganisztánból kimenekítettek minket. De Törökországban hírt kapott, hogy haldoklik az apja, és látni akarja. Nem tudtam megakadályozni, hogy visszamenjen.
Ilana elgondolkodva hallgat. Ő nem tudott hazamenni az apjához. Miután kimenekítették, már soha többet nem látta őt. Csak az anyját, hosszú évek múlva.
Ranja: Visszament, de az apjáig nem jutott el. Egy öngyilkos robbantott a piacnál, ahol épp elhaladt. Néhány héttel később hozta valaki a hírt nekünk.
Elhallgat, szipog. Mindig erős asszonynak számított, aki sokat vállal, de a férje halála nagyon megviselte. Egyedül jutott el Európába a négy gyerekkel.
Ilana (kis szünet után): Dolgoztál valamit odahaza? Már úgy értem, tudom, hogy egy asszony, akinek négy gyereket meg egy férjet kell ellátni, meg mindent a ház körül, annak mindig sokat kell dolgoznia, de azon kívül?
Ranja: Tanítónő voltam. Az iskolánkban, a falu iskolájában tanítottam. Matematikát, meg olvasást, írást.
Ilana: S miért kellett akkor menekülnetek?
Ranja: Amikor a Talibán elfoglalta a falunkat, betiltották az iskolát. Nők nem taníthattak, a lányaim nem járhattak az iskolába. Otthon kellett maradnunk. Éveken át.
Szünet.
Ranja: Otthon tanítottam őket. Nemcsak a saját lányaimat, hanem más lányok is jöttek. Nem volt villanyunk, csak gázlámpánk. A lányok tudták, hogy nem szabad senkinek elmondaniuk. Mindig hoztak valami félig kész szőttest magukkal. Ha ellenőrzésre került sor, szőni tanultak. Szőtteseket, meg szőnyegeket, mindenfélét.
Ilana: S aztán … valaki elárult?
Ranja: A Talibán állandóan küldött asszonyokat hozzám, kikémlelni. Úgy jöttek, hogy szőni jönnek. Egyre rosszabb lett. A más kislányok elmaradtak, pedig szerettek volna tanulni, de a szüleik féltek. S én is féltettem a lányaimat. Megfenyegettek minket. Állandó nyomás alatt éltünk, még akkor is, amikor a mi falunkban éppen nem öldököltek. De, azt se lehetett sohase tudni, hogy mikor hol robbantanak.
Ilana hallgat. A saját életére gondol, a háborúra, ami elől ő menekült. Nem számított az emberélet, az asszonyoknak meg még rosszabb volt. Sokakat megerőszakoltak, életre szóló sebeket hordoztak.
Ilana: Sokáig tart majd, míg itt rendes munkához jutsz majd. Sikerült magaddal hozni valamilyen papírokat, arról, ahol tanultál?
Ranja: Nem. Nincs meg a végzési oklevelem … és ha lenne, ha elfogadnák?
Ilana: Afganisztánból? Nagyon nehéz, nem hiszem. Egyszerűbb, ha itt sikerül valamit tanulnod még. De ahhoz, és minden egyébhez is, most elsősorban az kell, hogy minél előbb megtanuljatok németül.
A gyerekek elkezdtek iskolába járni?
Ranja: Igen, de még nem sokat értenek. Nagyon igyekeznek. Hála Istennek, hogy a gyerekeim iskolába mehetnek, s nem kell félniük.
Ilana: Az iskola, az orvos, ha betegek, a közlekedés — ezek a gyerekeknek ingyen van, ugye, ezt mondták már? Adok egy címet, ott jelentkezhettek korrepetálásra is. Azt tudod, hogy a gyerekek ingyen hozhatnak ki könyveket a városi könyvtárból? A diákigazolványokkal kell bejelentkezniük.
Ranja mident gondosan felírt. Aztán félve megkérdezte:
S nekem? Valami munka?
Ilana: Még a takarításhoz is az kell, hogy tudj valamennyit németül. Sok tanfolyam van felnőtteknek is, felírom, hol jelentkezz. Téged legalább senki nem tart vissza — jegyezte meg kicsit viccelődve, arra gondolva, hogy mennyi török asszonyt látott már, akit a férje nem engedett el a nyelvtanfolyamra.

Visszagondolt arra is, amikor ideérkezésekor vele beszélgetett valaki. Megkérdezték, hogy gondol-e arra, hogy valaha visszatér. Tudta, hogy ő ilyet nem fog kérdezni másoktól. Különösen nem azoktól, akikről tudja, hogy sokat szenvedtek. S a gyerekek? Hogy a gyerekek valaha is odamennek-e? Nem a gazdagság vágya, ami itt tartja őket. Ó, milyen keveset értenek ebből azok, akik ezzel vádolják az idegeneket! Nem. Hanem azok a lányok itt embernek érezhetik magukat. Embernek, aki tanulhat, dolgozhat, a maga lábán megélhet, s nem adják-veszik, mint valami marhát! Nem kellett, hogy Ranja elmagyarázza neki a nők sorsát Afganisztánban, átélte ő is a Balkánon, s látott itt is épp elég sok asszonyt abból a másik világból. Törököt is, arabot is, sok helyről jötteket.
Ilana: Itt a telefonszámom, ha segíteni tudok, hívjál. Örülnék, ha hallanék felőletek. Isten áldjon.

*******************************************************************
Egy fecske nem csinál nyarat

avagy tud-e egy ember segíteni az államnak

A megfigyelősdik korát éljük. Gombamód elszaporodtak a különböző, az embereket, az egyéneket figyelő szervezetek. Ezek magas szintű technológiákat használnak — micsoda pénzkidobás! — és gyakran válnak különböző csoportérdekek, egymással szembenálló csoportérdekek martalékává.
Az emberek gyakran abban a naiv hitben élnek, hogy őket nem érinti mindez. „Én egy egyszerű kisember vagyok, rendesen dolgozom, fizetem az adómat, nevelem a gyerekeimet, engem nem érdekel a politika“ — gondolja magában az egyszerű ember, abban a hitben, hogy a politika, meg a megfigyelések csak a bűnözőket, a terroristákat érintik, s nem mindenkit.
Tegyük fel, hogy egy ember-fia-lánya — nevezzük Gyereknek, hiszen akárhány éves is, naivitásával gyermek az állammal szemben — egy szép napon rádöbben, hogy őt figyelik. Ártatlan ember, becsületesen dolgozó állampolgár. Miért ez a figyelés? Miért követik állandóan? Miért olvassák a leveleit?
A Gyerek, naivitásában azt képzeli, a hatalomban valami tévedés történt. Valamit összekevertek. Összetévesztik őt valakivel. Igen egyszerűnek véli a dolgot: meg kell mondanom nekik, hogy összekevertek valakivel, örülni fognak, hogy felfedeztem a hibájukat.
Ha naivitásában addig megy, hogy ezt a gondolatát véghez is viszi, s megpróbálja az államot a tévedéséről felvilágosítani, mi történik vele?
Jóindulatú, nyájas hangon megvigasztalják, hogy biztosan téved. Nem figyeli őt senki. Valószínűleg túl sokat dolgozott, s ezért játszanak vele az idegei. Legjobb, ha elfogad egy beutalót egy idegosztályra, ahol kipiheni magát.
A Gyerek nem hülye. Megérti, hogy jók voltak a feltételezései. Bár nem tudja, hogy miért, de tényleg figyelik. S hazudnak neki. Nincs igazi választása, ezt az idegosztály beutalót csak elfogadni lehet, ha nem akarja, hogy kényszerrel zárják be a bolondokházába.
Az idegosztály látszólag nem kellemetlen, olyan, mintha egy szanatórium lenne, két-három ágyas szobákkal, társalgóval. Állandó felügyelettel. Kötelező gyógyszerszedéssel, napi beszélgetésekkel a pszichológussal, és úgy nevezett csoportos foglalkozásokkal.
Az idegosztály valójában egyáltalán nem idegosztály. Ez is az állambiztonsághoz tartozik. Nemcsak a pszichológusok és az ápolók, de a beutaltak jó része is az állambiztonságnak dolgozik. Őmiatta. Őt figyelik. Minden szavát, minden mozdulatát. Ezt néhány nap elteltével érti meg, abból amiket tapasztal. Az egyik pszichológus nem érti meg amiket a kép-tesztjei alapján művészeti hasonlatokat mond neki, s erre másnap a csoportos foglalkozáson egy új „beteg“ ül mellette, akiről kiderül, hogy művészettörténész.
S ez így folytatódik napokon, heteken keresztül. Istenem, mit lehet tenni?
A Gyerek igyekszik nem mutatni mélységes felháborodását, belső dühöngését. Amikor csak tudja, a kapott gyógyszereket nem nyeli le, hanem kiköpi a WC-ben. Igyekszik „kooperatívnak“ mutatkozni, szívélyesen beszélgetni mindenkivel, a pszichológusokkal éppúgy, mint a csoportfoglalkozások vezetőivel. Ha kérdezik, hogy hogy van, csak annyit mond, hogy egész jól. Ki akar kerülni onnan, élni akar — megőrizve belül lelke épségét. Annyit már megértett, hogy ez az állam neki csak rosszat akar. Ezzel ő nem tud „kooperálni“.
Némi fenyegetésnek is beillő jeleket is kap: egyik nap egy vizsgálatra fel kell mennie a zárt osztályra. Ahol sokkal kegyetlenebb, barátságtalanabb már a légkör. Mit akarnak ezzel mondani? Hogy „tudjuk, hogy utálsz minket, de mosolyognod kell ránk, s főleg csöndben maradnod“?
Állandóan jönnek új páciensek az osztályukra. Egy fura figura, aki a mindennapokban vezető valahol, állandóan azt mondogatja, mintha lóverseny bolond lenne: „Tétre, helyre, befutóra“.
„Tétre, helyre, befutóra“. Biztos jelent valamit ez a lóversenyeken is, de mond-e valamit a Gyereknek? Nem ismeri a lóversenyeket. S a vadászatokat se. De, mikor kiengedik, visszaengedik a külvilágba, az életbe, úgy érzi magát, mintha egy vadászat, egy őrült versengés közepében lenne.
Nincs kiút. Egy fecske nem csinál nyarat. Nem tudja megváltoztatni a világot. Csak élnie kell, szépen, addig, amíg megadatik.

*******************************************************************

Romantikus találka

Stefánia örömmel szállt az este Turkuban a hajóra. Jól sikerült az előadása a kongresszuson, sok új embert ismert meg, köztük néhány olyat, akikkel már leveleztek szakmai kérdésekben. Meteorológus — ha odahaza kérdezték, hogy mi a szakmája, mikor megmondta, mindig volt egy kis idétlenkedés. Á, szóval te csinálod az esőt! És hasonlók. Eleinte még próbálta magyarázni, hogy az esőt legfeljebb csak az eső-csinálók csinálják, de nem a meteorológusok, de aztán felhagyott vele, beérte egy mosollyal, tudta, hogy úgysem várnak más reakciót. Egy szakmai környezetben persze minden más volt, még a vacsoráknál is általában különböző szakmai kérdésekről beszéltek. Nem mintha ezek közé nem tartozott volna bele az eső-csinálás! Csak nem a régi sámánok féle módokon, hanem ahogy a hadseregek próbálkoznak vele.

Egy utazással teli hétvége állt most előtte. Ahelyett, hogy direkt járattal hazarepült volna Budapestre, hogy otthon töltse a hétvégét, elhatározta, hogy átmegy hajóval, a Viking Line-nal Stockholmba. Egyetemistaként töltött fél évet Svédországban, s most ez a hétvége kitűnő alkalomnak tűnt az emlékei, az ismeretségei felfrissítésére.
Négyágyas kabinba vett jegyet, de a füldugóit sajnos otthon felejtette. Elaludnia még sikerült, de éjfél után felriadt, s aztán már nem sikerült visszaaludnia. Csendben felkelt, felöltözött, s kiment a kabinból. Junius volt, ilyenkor alig volt éjszaka, szinte semmi. Sokan nem aludtak, hanem kint feküdtek a nyugágyakon a fedélzeteken, s csöndesen gyönyörködtek a tengerben, a tiszta kék égben.
A kávéautomatánál összeakadt egy férfival, akinek arca a kongresszusról ismerős volt. Angolul kezdtek beszélgetni. Bemutatkoztak egymásnak, és Stefánia mindig örült, ha angolul mondhatta a nevét. A Stephanie sokkal elfogadottabbnak, természetesebbnek tűnt a számára, mint a Stefánia. Mikor a férfi Dénessel válaszolt, akaratlanul is megkérdezte: Csak nem magyar? De.
Találtak két egymás melletti nyugágyat, azokban telepedtek le a kávékkal. Végigbeszélgették jóformán az egész éjszakát. Először a meteorológiáról és a matematikáról, mert kiderült, hogy Dénes matematikusként került a meteorológiai kutatásokba. Később aztán még sok minden másról is, a gyerekkorukról, az utazásaikról, a kedvenc könyveikről. Szinte észrevétlenül telt el az idő reggelig, már a Millesgården-t látták maguk előtt. Stefánia elsietett a kabinjába a holmijáért. Mire visszaért, Dénest már egy másik férfival beszélgetve találta. ĺgy aztán csak gyorsan elköszöntek egymástól, nem kérdezve meg egymás telefonszámát. Igaz, a kongresszus résztvevőinek listáján voltak kapcsolatfelvételi adataik.

Egy félév telt el. Stefániának eszébe jutott néha Dénes. Nem volt éppen semmilyen tartós kapcsolata, akikkel megpróbált találkozni, összejönni, azok valahogy mind nagyon idegenek maradtak a számára. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy teljes éjszakát végig tudna beszélgetni velük, gyakran már fél óra után kellemetlenül érezte magát. De nem sok ideje volt. Sokat dolgozott, hetente egyszer meglátogatta egy idős nagynénjét, s legalább havonta egyszer hazament a szüleihez vidékre.
Decemberben történt, hogy az egyik kolléganőjének, Klárinak váratlanul sürgős munkája akadt, nem tudott elmenni az aznap esti koncertre. Odaadta Stefániának a bérletét: Menj el, kérlek, legalább nem vész el! A vőlegényemnek meg majd küldök egy SMS-t, hogy ne lepődjön meg, hogy nem engem talál ott maga mellett.
Egy hétköznap esti koncertre nem kell különösebben kiöltözni, s szerencsére Stefánia aznap nem farmerben dolgozott, ezért aztán úgy ahogy volt, ment el munka után a Zeneakadémiára. Majdnem elkésett, mire bepottyant a helyére, már kezdődött is az előadás. Szerencséjére. A meglepetéstől úgysem tudta volna, hogy mit mondjon. A mellette ülő férfi Dénes volt.
Kicsit kényszeredetten beszélgettek a szünetben. Stefánia nem tudta, hogy szokás-e gratulálni valakinek a menyasszonyához, mindenesetre a témát kínosan kerülték mind a ketten.
Egy gyors köszönéssel váltak el az előadás után.

Május utolsó hétvégéjére tervezte Klári az esküvőjét. Fent Dobogókőn, egy szállodában tartották a szertartást is, meg az azt követő ebédet. Klári szinte mindenkit meghívott a közeli munkatársai közül, de Stefániát még arra is felkérte, hogy legyen a tanúja. Tudod, nekem nincs testvérem, s a páromnak a testvére lesz a tanúja.
Stefánia nagyon húzódott magában ettől, szívesen nemet mondott volna, de valahogy úgy érezte, mégsem akarja megbántani Klárit. Legfeljebb majd sétálok egy jót a hegyen, vigasztalta magát gondolatban. Dénesre gondolt, s arra, hogy milyen nevetséges és szomorú, hogy olyan sokat eszébe jut valaki, akiről pedig jól tudja, hogy most lesz az esküvője. Azt remélte viszont, hogy semmiféle ismeretlen testvérrel őt nem akarja majd összeboronálni senki. Soha nem viselte jól az efajta kísérleteket, még a saját anyjától sem.
Kicsit elkeveredett a hegyi úton, már majdnem elkésett, mire odaért a szállodához. Szinte csak őrá vártak, hogy kezdődjön a szertartás.
Klári és Dénes mellett még egy fiatal férfi állt. Stefánia a nagy csokor virágot, amit magával hozott, azt Klári kezébe nyomta, a szépen becsomagolt kis ajándékdobozt pedig Dénesébe. Gratulálok Nektek és nagyon sok boldogságot kívánok! Nekem? — mosolygott vissza Dénes. Ez a dobozka talán Istvánt illeti, ő a boldog vőlegény.
Én vagyok a másik tanú.

********************************************************************************************

Keresztúton

Consuela befejezte a tanulmányait. Sikeresen letette valamennyi vizsgát, valószínűleg még dicséretet is kap holnap, az eredményhirdetésnél. Több év kemény munkája, sok tanulása állt mögötte. Szeretett tanulni, szívesen gyötörte magát a sok feladattal, és ez ebben az elitintézményben nem is volt kivétel.
Kivétel ő talán csak annyiból volt, hogy nem szerette a versenyt. Semmilyen versenyt, se a sportban, se a matematikában vagy a versekben, akármilyen területen versenyeztették őket. Résztvett a versenyeken, mert ez az intézményük elvárása volt, de nem hajtotta belülről a győzni akarás. Csak minél jobban akarta csinálni, amit csinál, de nem szerette, mikor másokkal hasonlítgatták.
Bár voltak barátai, barátnői, mégis magányosnak számított. Hiányzott belőle a lobbizás. A készség, a kedv a lobbizásra, arra, hogy legyen egy „párt“, egy csapat mögötte mindig. Pedig az élet ebből állt, ezt belátták ők már egészen korán. Itt, az eliteképzőben, alaposan megfigyelték a tanáraik mindannyiukat, kiismerték erősségeiket, gyengéiket. Ez volt a Rend utánpótlásának az alapja. Az iskola, ahonnan a tehetségesek, mindazok, akikben a vezetők potenciált láttak, a végzés után beléphettek a Rendbe. Abba a Rendbe, amely aztán többet jelentett az egyéni lobbizásnál. Amely észrevétlenül, de határozottan, sikeresen támogatta a hozzájuk tartozók útjait.
Consuela kicsit fáradt volt, de semmiképpen sem álmos. Kisétált az óriási parkba. Volt egy kedvenc helye, egy kicsit elhanyagolt lugas egy eldugott helyen, ahová ritkán tévedt oda valaki más. Egy nagy öreg platánfa és néhány orgonabokor állt a közelben. Az orgonák már elvirágoztak, viszont a közeledő nyár sokféle illattal köszöntött be.
Leült a fa alá, lótuszülésben, becsukta a szemeit. Ellazult, meditált, szinte észrevétlenül siklott egy másik világba át.
Megjelent az Árny. Névtelen volt, mégis ismerős. Már többször „beszélgettek“ a meditációk során. Mintha a kezével intett volna, hogy hívja őt, hívja maga után.
Nem tudta hová került, milyen időkbe, milyen korszakba. Nagy oszlopcsarnok előtt találta magát, s látott egy fiatal lányt. A lány boldognak látszott, éppen felvették a Tisztelendő Anyák közé. Nagy tehetségnek számított. Ő volt a legfiatalabb orvos, a legfiatalabb papnő.
Elsötétült minden. Ismét csak az Árnyt látta. Szótlanul intve hívta maga után tovább.
Az iménti fiatal lány már megöregedett. Valamilyen vezető lett. Látta, hogy sokan szerették, sokan hallgattak rá. Az egyház, aminek része lett, az lett az élete. Sokak által sikeresnek tartott élete.
Miért tűnt mégis úgy, mintha nem érezné jól magát?
Eltűntek a képek. Újból megjelent az Árny. Csak szótlanul nézte Consuelát. Aki ekkor nagyon erősen érezte, hogy mélyen összetartoznak. Nem tudja, hogy hol, nem tudja, hogy mikor, de tudja, hogy ez ő maga volt. Valamikor régesrégen, a beláthatatlan múltban.
Visszatért megint a múltba. Egy idős asszony elhagyja a társait. Otthagy mindent, ami az életét jelentette. Talán büntetés? Talán kiközösítés? Nem. Egy szabadon választott távozás. Időtlen időkre szóló szakítás.
Miért? Lehet egy sikeres életet zsákutcának érezni?

Consuela nem tudta mennyi idő telt el. A meditációja alvásba ment át. Mire magához tért, felébredt, már hajnalodott. Elgondolkodott ezen a különös éjszakán.
Másnap délelőtt volt a tanulmányokat lezáró, a diplomákat kiosztó ünnepség.
Valóban dicsérettel végzett, a külön kiemeltek között volt.
Mindenkit nagyon meglepett, hogy nem választotta a Rendbe lépést.
Nem tudta, hogy mi lesz vele, nem tudta, hogy milyen nehézségek várnak rá, de úgy érezte, hogy mennie kell. Továbblépnie az ismeretlenbe, az életbe. Nem vive magával mást, mint a hitet és a reményt, hogy megtalálja a jó utat.

*****************************************************************************************************

Ébredés
Rövid tudományos dolgozat az iskolában, ahol egy megadott fogalomról — ébredés — kellett értekezést írni.

Ébredés? Ki mire gondol először, mikor ezt a szót hallja? Jó lett volna reggel még aludni tovább? Vagy másra?
Az értelmező szótár többféle szinten ad értelmezést az ébred igének. Először természetesen a legmindennapibbat: az alvásból ébredésünket, melyet átélünk szinte minden reggel. (Amikor nem, akkor talán azért, mert átmulattunk vagy átdolgoztunk egy egész éjszakát.) Előfordul, hogy valaki nem alvásból, hanem — például egy műtét után — egy eszméletlenséghez hasonló állapotból ébred. Aztán értelmezi a szótár az ébred igét, az átvitt értelemben való használatok alapján is. Rá tudunk ébredni egy helyzetre, mikor például becsaptak bennünket, és ezt egy idő elteltével megértjük, vagy egy nyomozóban gyanú ébred, vagy egy költőben régi emlékek, hosszan lehetne felsorolni még. Végül, van egy olyan ébredés is, amiről a szótár csak félig beszél: ez a nagyobb öntudatra ébredés. Ennek a folyamatnak a másik fele, amiről a szótár nem beszél, az ezoterika területe vagy a vallásé, kinek-kinek a belátása szerint. Ez is egyfajta nagyobb öntudatra ébredés, de túlnyúlóan a mindennapi, a kianalízálható értelmen.

Mivel a tudományunk gyakran a megfigyelésekre alapul, lássunk tehát néhány példát az ébredésre.
Az első példánk egy kora hajnali ébredést mutat az 1960-s évekből. Egy csoport fiatal lány, gimnazisták, valahol a nagy magyar Alföldön egy úgy nevezett mezőgazdasági építőtáborban vannak. A termelőszövetkezetben dolgoznak, természetesen ingyen, de az iskola kap utánuk valamit. Mindennap másféle munkát osztanak ki nekik: egyik nap ásnak, másik nap gyomlálnak, a harmadik nap barackot szednek, s így tovább. Természetesen a barackszedés a kedvenc. Enni is szabad a barackot, nemcsak szedni. De a többi munkával se lenne igazán gondjuk, csak az ébredés! Az a kora hajnali ébredés, ami nem megy. S még jobban utálják, ahogy ébresztik őket. Hajnali fél négykor — az ilyesmi eddig elképzelhetetlen volt a budapesti gimnazista lányoknak! — hajnali fél négykor, óriási hangerővel megszólal a hangszórókból a Rock-and-roll Rézi. Rock-and-roll Rézi. A mai fiatalok közül sokan nem is ismerik. Mi az ma már? De akkoriban, a lányoknak az volt a nagy szám. Hajjaj! Az iskolában nem is lehetett volna hallgatni! Szóval, örülniük kellene. Mindennap hallhatják. De, hajnali fél négykor? Ébredés. Ébredezgetés. Nagyon morcosan. Még a földekre vivő teherautókon is rosszkedvűek. Rock-and-roll Rézi hajnali fél négykor.
A második példa legyen egy ellenpélda. Amikor nem keltenek fel erőszakkal, hangos zenével valakit, hanem hagyják, hogy aludjon, ameddig tud. Ameddig jólesik. A család csonka. A válás után a fiú a mamával maradt. Egyszem gyereket gyakran kényeztetnek. Hiába egyetemista a fiú már, nem szokta meg, hogy segítsen otthon. Anyja elvégez mindent. Hagyja a hétvégén is, aludjon csak az a gyerek, amíg jól esik neki. Tudja, hogy sokáig fent volt az éjszaka. No, az nem biztos, hogy tanult, valószínűbb, hogy játszott a számítógépén, de mindegy. Hajnalban aludt el, biztos alszik majd délig. ĺgy is történik. A fiú lassan, sokáig ébredezgetve ébred. Maga is meglepődik, milyen késő van már, mire felkel.

Milyen a jó ébredés? Erőszakkal ébresztve vagy magunktól? Igaz-e az, hogy jó, ha van egy kialakult, fix napirendünk, s akkor minden nap a megszokott időben könnyen felébredünk? Biztosan van benne igazság, de mint a legtöbb igazság, féligazság ez is. Akik hozzászoktak hosszú évtizedeken keresztül egy adott ritmushoz, azoknak is gyakran megváltozik az alvása és ébredése az öregedéssel. Természetes folyamat ez, talán az a legjobb, hogy ha a körülményeink megengedik, hagyjuk, hogy magától történjen. Az elalvás is, és az ébredés is.

Az átvitt értelemben vett ébredésre a példák gyakran valamilyen érzelmi töltetet hordoznak. Többször feltehetően negatívat. Ha például egy feleséget a férje egy nap azzal lep meg, hogy elköltözik otthonról egy másik nőhöz, az egy igen keserű ébredés. Csalódás egy emberben, akiben valaki hitt, bízott, s rá kellett ébrednie, hogy hiába. Valamit nem vett észre. Talán
ritkábban fordul elő, de pozítiv érzelemmel is járhat egy ébredés. Például mikor ráébredünk egy műalkotás, legyen az vers, regény, szonáta, festmény vagy bármi egyéb, mélyebb mondanivalójára, egy olyan síkra, amit addig nem vettünk észre — az valami jó érzés. Ez az! Fantasztikus! Mennyire igaz! Ilyeneket gondolunk a rádöbbenés, a ráébredés közben.
A pszichológia tudományának is fontos fogalma az ébredés. A személyiség fejlődésének szinte valamennyi mérföldkővéhez kötődik valamilyen ébredés. Olyan ébredés, amely nagyobb perspektívába kilátást, kilépést, esetleg más környezetbe kerülést jelent.

Végül nem maradhat említés nélkül, hogy az ébredés szónak van az ezoterikus irodalomban és a vallásokban is egy külön értelme, értelmezése. Olyan, ami túlnyúlik a mindennapi fogalomrendszerünkön. Ami azt jelenti, hogy valaki olyan szintre ébred, olyat kezd el meglátni, amit a tudomány tagad. Ez tulajdonképpen nem is tartozik egy tudományos dolgozat tárgykörébe. Miért nem? Lehetne talán tudományosan írni a tündérekről, a törpékről, a démonokról, és sok olyanféle lényről, kiknek létezését tagadjuk? Akiket kizárunk a világunkból, mondván nekik, „ti nem léteztek”, tietek a mese birodalma? Sajnos nem lehet. Angyalokról és ördögökről a teológusok értekezhetnek, azok is jobbára zárt körben.
Tényleg nem léteznek a tündék, törpök, démonok? A tudomány ezt sem tudja bebizonyítani. A tudományunk a határokat húzza meg, úgy húzza meg, hogy azt mondja, hogy „amit mi nem tudunk, az nincs”. Struccpolitika ez, az én véleményem szerint.
Képzeljük el, hogy van egy világ, ahol az intelligensnek tartott lények nem tudnak írni és olvasni. Él ott néhány, elenyésző számú félkegyelmű, akik ismerik az írás és olvasás művészetét. De ők a bolondok. A hivatalos tudományon kívül állók. Olyasmikkel foglalkoznak, aminek a többség megítélése szerint semmi értelme nincs. Ami nem is létező dolog. Nem vezet sehová. Ők az ezoterikával foglalkozók. Néha előfordul, hogy valaki az emberek közül ráébred az írás-olvasás gyönyörűségére. Ilyenkor a közvélemény azt mondja rá: megbolondult, szegény!
Pedig a mi mindennapi fogalmainkban az ébredés inkább a megvilágosodással, semmint a megbolondulással rokon.

Mint minden tudományos dolgozatot, ezt is egy rövid összefoglalással kell lezárnom. Az ébredés fogalma lett itt bemutatva, az ébredés jelentésének sokrétegűsége, a mindennapi használattól az elvont értelmekig.

Nem maradt fenn az utókorra az, hogy hogyan értékelte a tanárnő ezt a dolgozatot.

****************************************************************************************************

Rádióriport egy fiatalemberrel

Riporternő: Interjúalanyom Csaba Tamás, aki elnyerte az ezévi Nemzetközi Grafikai Verseny első díját. Először is szeretnék a hallgatóim nevében is szeretettel gratulálni.
Tamás: Köszönöm. Számomra is nagy meglepetés volt ez a díj.
Riporternő: Kérem, mutatkozzon be a hallgatóinknak, meséljen egy kicsit önmagáról, hiszen semmit nem tudunk magáról.
Tamás: Harminchárom éves vagyok. Romániában születtem, gyerek voltam, amikor a családunk áttelepült Magyarországra.
Riporternő: Az elsők között, ahogy lehetett?
Tamás: Igen, körülbelül. — Kicsit kesernyés hangon folytatja. — Tudja, néha szerencséje is van az embernek.
A riporternő nem szól közbe, várja, hogy folytassa.
Tamás: Apám autószerelő műhelyt nyitott, s egy darabig egész jól ment neki. Hárman voltunk gyerekek, mi, a fiúk, iskola után sokat tébláboltunk nála a műhelyben. Segítettünk.
Riporternő: Mind a hárman fiúk?
Tamás: Nem, ketten voltunk fiúk, és van egy nővérem is. Én vagyok a legkisebb. — Picit megáll. — Aztán apám meghalt egy balesetben. Anyám egyedül maradt, akkor már csak ketten laktunk vele, a nővérem, meg én. Tizenöt éves voltam. Nehéz évek jöttek. Akkoriban jelentkeztek az első tüneteim.
Riporternő: Milyen tünetek?
Tamás: Szédülés, látászavar, időnkénti lebénulások…
Riporternő: Nem tudtam, hogy beteg…
Tamás: Sokáig én se. Senki a környezetemben nem vette komolyan, mindig hülyéskedtek, hogy biztos túl sokat ittam.
Riporternő: És ivott?
Tamás: Ki nem iszik fiatalkorában? El tudja képzelni, hogy valaki a haverokkal beül egy kocsmába, aztán limonádét rendel?
Riporternő: Sokat részegeskedett?
Tamás: Egy időben igen. A nővérem férjhez ment, elköltözött vidékre. Majd meghalt az anyám, egyedül maradtam. Az nagyon megviselt.
Riporternő: Akkoriban már dolgozott?
Tamás: Igen, egy maszeknál. Mint autószerelő.
Riporternő: Azzal lehetett keresni…
Tamás: Nem annyira sokat, mint amilyen híre volt…
Riporternő: És hogy kezdett számítógépes grafikával foglalkozni?
Tamás: Az még egy hosszú történet.
Riporternő: Szívesen hallgatom.
Tamás: Lett egy élettársam, egy nálam néhány évvel idősebb, elvált nő, két fiúval. Néhány hónapja éltünk együtt, mikor jött az első komoly rohamom.
Riporternő: Milyen rohama? Szívroham?
Tamás: Nem. Mi se értettük, mi ez az egész, hogy is nevezzük, aztán a kórházban mondták, hogy MS.
Riporternő: MS? Multiple sclerose?
Tamás: Igen.
Riporternő: Hiszen az az idősek betegsége, nem? Maga még egészen fiatalnak tűnik!
Tamás: Harminchárom éves vagyok. Tíz éve, körülbelül, hogy ez kiderült.
Riporternő: S akkor maga most tolókocsiban ül?
Tamás keserűen felnevet: Ez egy általános tévhit, hogy minden MS-es beteg tolókocsis. Szerintem többen vagyunk, akik nem szorulunk rá. — Megáll egy kicsit a beszédben. — Csak nagyon ritkán. Egy erős roham közelében.
Riporternő: És hogy reagált rá, mikor megtudta?
Tamás: Képzelheti. — Sóhajt. — Mintha fejbevertek volna. Mikor bejött a párom a kórházba látogatni, csak azt mertem kérdezni tőle, hogy akkor most vége?
Riporternő: És?
Tamás: Adott egy csókot, és azt mondta, hogy bolond vagyok. Mit gondolok én, micsoda ember ő, aki a bajban otthagyja a másikat? — Hallgat. — Pedig sok ilyen esetről tudok.
Riporternő: Találkozik másokkal, akik szintén MS-ben szenvednek?
Tamás: Igen. Ez valahogy elkerülhetetlen. Ha másképp nem, legalább az internet fórumokon mindenki hall egy keveset másokról. Például, mikor elveszti a munkáját.
Riporternő: Emiatt…?
Tamás: Igen. Az első héten voltam még otthon a kórház után, mikor már megjött a felmondólevelem. Pedig még hosszú terápiára volt szükségem.
Riporternő: Hogy éltek?
Tamás: Anyagilag nehezen. A két fiú iskolába járt már, mindig kellett volna a pénz.
Szünetet tart.
Tamás: Akkor feleségül kértem a páromat, s ő igent mondott. Soha nem akarnánk mi már elhagyni egymást. Úgyis sok tekintetben magunkra maradtunk. A szüleink nem élnek, a haverjaink maradéka meg végleg lemaradt, mikor kiderült az MS.
Tudja, az a furcsa, hogy mielőtt kiderült volna a betegségem, bolondnak tartottak a haverjaim, hogy egy idősebb, gyerekes asszonnyal élek; mikor meg kiderült, akkor őt kezdte mindenki bolondnak tartani, hogy hozzámjött.
Elhallgat, érezni az elhallgatott keserűséget.
Riporternő: ĺgy boldog házasságban él…
Tamás: Igen. Lett egy közös gyerekünk is. Egy kislány. Teljesen egészséges, csodálatos gyerek. Most még óvodás, jövőre megy iskolába. Mutatnék képeket, ha nemcsak így rádión
keresztül beszélgetnénk.
Riporternő: Talán a grafikáról kellene még szólnunk.
Tamás: Igen. Szerencsém volt. Vagy, szívesebben mondom úgy, bajomban megsegített az Isten. Egyrészt a házasságommal, másrészt azzal, hogy ki tudtam még valami olyat tanulni, amivel idehaza tudok dolgozni. Meg lehet élni a számítógépes grafikával, ha nem is gazdagon, de normálisan. ĺgy nem vagyok kitéve annak, hogy egy főnök rossz szemmel nézzen, mikor éppen rohamom van, rosszul vagyok. Ez a díj meg egy külön ajándék. Egyáltalán nem gondoltam, hogy esélyes lehetek, azt hittem, a világ mindig olyan, hogy „előre lefutott meccsek vannak“, ugye, érti, hogy mire gondolok?
Riporternő: Ezzel talán most új lehetőségek is megnyílnak, többen megismerik a nevét, többen megkeresik majd munkával.
Tamás: Reméljük.
Riporternő: Akkor még egyszer szeretettel gratulálok, kollégáim és a hallgatóink nevében is, és köszönöm az interjút.
Tamás: Szívesen. A viszonthallásra.
Riporternő: Viszonthallásra.

******************************************************************************

Elmaradt esküvő

— Ne menjek érted?
— Nem kell, drágám, mindjárt indulok.
— Már csak félóra.
— Tudom, de gyalog sem több tizenöt percnél, s már fel is öltöztem. Fejezzük most be a telefonálást, jó? Csók, kedves.
— Csók, nagyon várlak.
Hari végigsimitott könnyű, fehér ruháján. Tényleg kész volt. Kész volt? Hát, igen. Maga sem tudta. Még mindig nem tudta, pedig itt állt az esküvője előtt fél órával. Sokan már feltehetően gyülekeznek a templomnál. Gyönyörű napos idő van, erre gondolt, miközben bezárta a lakást. Szingli élete lakását a városban, ahová éppoly örömmel húzódott vissza néha, mint amilyen örömmel máskor elutazott a szüleihez falura, azok nagy, hűvös vidéki házába.
Anyámék! Te jó ég! Elfelejtettem szólni nekik, ez jutott eszébe, mikor kilépett a kapun. Hari előkapta a mobiltelefonját, melyet az előbb már némára kapcsolt, s próbálta felhívni apját. Kicsöngött, de nem vette fel senki.
A következő keresztutcánál, mikor megállt a piros lámpánál, úgy érezte, hogy többen figyelik. Ezen az egyszerű fehér selyemruhán látszik, hogy mennyasszonyi ruha? Bosszankodott magában, szerette magát inkognitóban érezni, elvegyülve sétálni a tömegben, úgy, hogy nem ismer senkit, s őt sem ismeri senki.
Alig ment tovább, egy nagy lezárásba ütközött. Valami baleset történhetett, lehet, hogy tűz ütött ki, nem mondták, s nem lehetett látni, de a rendőrség széles körben lezárt mindent a környéken.
Hari elfordult a másik irányba, talán arra sem lesz túl nagy kerülő.
Az idő tényleg gyönyörű volt. Nem volt túl meleg, csak csendes, finom napsütés. Valahol, a természetben, a városon kívül már nyíltak a fákon a virágok. Jó volt rájuk gondolni. Madárdal. Valahol, kint, messze, talán még napközben is lehet madárdalt hallani. A városban csak nagyon ritkán, leginkább csak hajnalban, mikor még nem volt közlekedés, nem volt a sokféle, emberek által okozott zaj.
A következő utca ismeretlennek tűnt. Ha nem lett volna Hari gondolataiban valahol egész másutt, kint a természetben, talán észrevette volna hamarabb. De így beletelt egy kis időbe, mire feltűnt neki.
Hol vagyok? Ezt az utcát mintha még sohasem láttam volna!
Különös módon változott meg minden. Minden ismerős is volt, meg ismeretlen is egyszerre. Mintha csupa akadály lenne az egész város. Csupa kelepce, csábító sima, rendezett utak, melyek valami összevisszaságba torkolnak.
Többször fordult jobbra és balra, de hiába. Sehogyan sem tudott visszatérni a számára ismerős városba.
Hari végül már szinte futott, menekült. Egy óriási lépcsőfokokból álló toronyról vagy piramisról szaladt lefelé. A mélybe. Nem volt korlát. Nem volt semmi kapaszkodó. A város is mintha eltűnt volna már. Elnyelte az idő?
Nem tudta mennyi idő telt el. Most már biztosan elkésett az esküvőjéről. Talán így kellett, hogy legyen? Talán ezáltal menekült meg? Lehet, hogy néha a sorsunk jobban tudja?
Megállt. Most már semmi értelme, hogy a templomhoz menjen. Felhívjon valakit?
Megpróbálta még egyszer az apját.
— Hol vagy kislányom? Mi történt veled? Egy negyedórája jöttünk el a templomból, miután egy félóra várakozás után lemondták az esküvőt.
*
Hari felébredt. Az álom benne motoszkált még sokáig.

****************************************************************************************************

A régi jóslatok

Valamivel több, mint két évvel ezelőtt egy nagy ásatás indult a régi Babilónia területén. Az archeológiai kutatásoknak még mindig nagyon fontos része maradt az ásatás, annak ellenére, hogy a mai technikai lehetőségek mellett már a satellite-ekről is lehet a föld alá belátni.
A feltáró munkákat egy nemzetközi csoport vezette, ahol különböző országokból különféle szakemberek vettek részt, s mellettük természetesen több fiatal egyetemista. A magas munkanélküliséggel jellemzett országban a helybeliek is örültek az alkalmazásnak, a hosszú hónapokra, talán évekre szóló munkalehetőségnek.
Az expedícíó vezetője, Jackson professzor eredetileg — bár ez elég ritkán fordul elő — nyelvész volt. Több régi, mára már kihalt nyelvet ismert nagyon jól, a világon ezek első számú szakértőjének számított. A régi fóliánsok megfejtése alatt fejlődött ki és erősödött meg benne a gondolat, hogy a régi Bel-Marduk-i könyvtár könyveit szeretné megtalálni. Valójában itt úgy a könyv, mint a könyvtár szó nem felel meg a mai fogalmainknak. A könyvek alatt sok mindent értettek már az emberiség különböző korszakaiban: hol agyagtáblákat, hol papírusztekercseket, hol különböző feldolgozott állatbőrökre írottakat és még sok mindent. Ez érthető, hiszen ha a mai kort nézzük, az elektronikus könyveket, már tudjuk, hogy nekünk se csak a néhány száz év alatt megszokott papírkönyvek jelentik a könyveket.
A könyvtár pedig mindenben más volt, mint a mai közkönyvtárak. Nem terjeszteni akarták a tudást, hanem őrizni. Védeni a tudás monopóliumát, azon kevesek számára, akik hozzáférhettek. Ezek pedig elsősorban a mágusok, a papok voltak.

Már néhány hónapja folytak a munkálatok, mikor az egyik gödör mélyén egy hatalmas darab óriási sziklába ütköztek. Túl kemény volt, túl nehéz, túl nagy darab. Hogy került egy ekkora szikla ide, a sivatag és a homok közepébe? Persze, sok helyen vannak sziklák a homoksivatagban, de itt a környéken máshol ekkora kőre nem lehetett találni. Lehet, hogy nem véletlenül volt ott? Mi lehet alatta?
Találgatások és viták indultak el. Szétrobbantsák? Az jóval egyszerűbbnek tűnt, mint megpróbálni kiemelni valahogy. De a robbantásnál sok minden sérülhet, így végül a fáradságosabb kiemelés mellett döntöttek.
A sziklában volt egy nagy üreg, amely csak akkor látszott, mikor megfordították. Az üregben pedig egy zárt tartály, ami már ránézésre is nagyon réginek tűnt. Nagy volt a kísértés, hogy ott azonnal megnézzék, mit tartalmaz, de nem tudták kinyitni.
Kétszáz kilométernyire volt a jól felszerelt laboratóriumuk. Oda vitték a „talált kincset“ — ahogy elnevezték az ismeretlent maguk között — s ott gyűltek össze a szakértők.
A kincsesláda igazi kincsesládának bizonyult a számukra: több száz apró lapocskát tartalmazott, mindannyiuk számára ismeretlen anyagból és ismeretlen írással. Egyetlen nagyobb, a néhány ezeréves fóliánsokat ismerők számára ismerős irás volt mellette, régi babiloni és perzsa nyelveken megfogalmazott szöveggel.
Jackson professzor egy hevenyészett fordítást készített a többiek számára, miután megállapította, hogy az írás mind a két nyelven ugyanazt akarja mondani.
„Mi, Bel-Marduk Mágusai, óva intünk mindenkit, aki ezen írásokat netán megleli. Igyekszünk oly mélyre, s oly védve elrejteni, hogy ez ne következhessék be. A régi Cathayból kerültek ezek az írások hozzánk, a véletlennek köszönhetően. Sokáig nem tudta senki megfejteni őket, még a Cathayból idekerült eunuchjaink sem. Ezek már ott is beláthatatlanul réginek számítottak, egy ősrégi birodalomból, mely mára feledésbe merült. Sokáig tartották szent írásoknak őket. Az emberek azt hitték, hogy egy-egy ilyen lap megvédi őket, mint valami szent amulett. Ezért igyekeztek megszerezni maguknak belőle. Nem tudjuk, hogy mi lett azon emberek sorsa, de az írások így igen megfogyatkoztak. Hozzánk alig tízezernyi jutott el belőlük, pedig állítólag valaha sokkal-sokkal több volt.
Amit itt elrejtünk, az már csak néhány száz ilyen lap. Sokan kaptak ajándékul a Nagy Királytól, vagy vásároltak belőlük valamilyen szolgálatukért. De amennyit csak megfigyelni tudtunk belőlük, soha nem hoztak szerencsét senkinek. Ellenkezőleg. Sok szélhámos jelent meg, akik azt állították, hogy ismerik a régi Cathay-ak nyelvét, és magyarázgatták az embereknek az írásokat. A hamis értelmezések szerencsétlenségekhez vezettek.
Barbárságnak tartanánk megsemmísiteni a nálunk megmaradt lapokat. Elrejtjük, abban a reményben, hogy jön majd kor, mely helyesen érti meg őket.“
Mikor Jackson professzor befejezte kissé szaggatott felolvasását, csodálkozástól megdöbbent arcokat látott maga körül. „Fantasztikus! Nagyszerű! Ez hihetelen!“ — csupa ilyesmit lehetett hallani.
Cathay-nak a mai Kína területén egykor volt ősrégi birodalmat hívták. A kincs tehát duplán is kincs volt! Nemcsak a néhány ezer évvel ezelőttről, de még sokkal régebbről is hordozott üzenetet.

Az ezt követő hónapokban komoly munka folyt, több ágon. Egyrészt különféle műszerek és vegyi elemzések segítségével vizsgálták a talált írásokat, másrészt újabb nyelvi szakértőket vontak be a munkába, köztük olyanokat, akik értettek a régi kínai nyelven. Ezek több hipotézist állítottak fel. Volt, aki úgy vélte, hogy valamilyen egyházi szertartáshoz tartoztak a rövid sorok az egyes kis lapokon, de voltak mások, akik szerint egyszerűen olyan rövid versek voltak ezek, mint a jelenkorra is fennmaradt tankák és haikuk.
Egyik nap egy izgatott hang hívta fel a laboratóriumból Jackson professzort. A kísérő lap — amelyet ő már a megtaláláskor hevenyészve lefordított — műszeres és számítógépes vizsgálatánál felfedezték, hogy eredetileg annak a papirusznak a másik felén is volt írás, csak az már vagy lekopott az idők folyamán, vagy a második felhasználás előtt próbálták valahogy törölni.
Ez a szöveg, legalábbis ami belőle szorgos munkával még megjeleníthető volt, még így töredék állapotában is érdekesebbnek tűnt, mint a már ismert változat. Mintha a babilóniak korának egy tudósa írta volna, összesítve a kis lapokra vonatkozó vizsgálati eredményeit és feltételezéseit a főpap számára.
„…azok a régiek, akik ezeket a lapokat készítették feltehetően többet tudtak a Karmáról, az emberek sorsáról, mint mi manapság. A Régi Birodalom egyik nagy jósdájából származhatnak ezek az írások. … Lehet-e befolyásolni a sorsunkat? A mi válaszunk szerint senki nem tehet az isteni elrendeltetés ellen. De a régiek lehet, hogy nem ilyen választ adtak. Ők úgy gondolták, hogy a sors, az elrendeltetés valamelyes ismerete segíthet az embereknek az életük alakításában. Segíthet nekik abban, hogy tudják, mire vigyázzanak, milyen veszélyeket kerüljenek el. …
Ezek a lapocskák elkészített személyes jóslatok lehettek, amiket még a tulajdonosaik — akik számára készültek — nem vettek át, vagy a jósdában megőriztek másolatokat az elkészült jóslatokról. … Érdemesnek tartanám egy összesített művet készíteni, abba valamennyi jóslatot feljegyezni. … A munkába bele kellene vonni az egyiptomi jósdákat ismerő papot vagy írnokot is…“
Körülbelül ennyit lehetett kivenni a már törölt, de valamelyest mégis fennmaradt szövegből. Elfogadták vajon a javaslatot először? Vagy a főpap rögtön úgy döntött, hogy jobb elásni, nem foglalkozni velük?
Nem valószínű, hogy ez a döntés azonnal következett volna be.

Úgy adódott, hogy ezen az estén Jackson professzor egy ritkán látott régi barátjával vacsorázott. A barátja pap volt, kardinális, azon kevesek közül, akit nem nyelt el az adminisztráció, aki misszionárus küldetésének szentelte az egész életét. A vacsora közben valahogy szóba kerültek a régi világok vallásai, és természetesen a jósdák is.
— Tudod, nem a mai szemmel kell néznünk őket. Akkoriban nem vált el annyira, mint ma: elmélet és gyakorlat, hit és tudás. Nemcsak az egyszerű népek sámánjai voltak egy személyben papok, tudósok, orvosok és pszichológusok, de általában a tanult papság is.
— Ezek szerint papok is hihettek a jóslás erejében? Hogy az nemcsak valami népbutító szélhámosság, de valami, aminek komoly alapja van, ami tényleg segíthet?
— Igen. Ne a mai napilapok horoszkópjaiból indulj ki. Nyilván az is volt, szélhámosság is volt, nyereségvágy is volt, ezek olyan betegségek, melyektől semelyik korszak nem mentes. De a jóslások valami olyan tudásra épültek, ami mára feledésbe merült.
— S vajon néhány ezer évvel ezelőtt, a Bel-Marduk-i papság még rendelkezhetett ezzel a tudással? Vagy legalább fel tudták mérni, hogy emögött tudás is lehet?
— Ezt nektek kell kitalálni — mosolyodott el a pap. — Valószínűnek tartom, hogy hittek benne, a komolyságában, s nem véletlen, hogy végül elrejtették a megmaradt lapokat.
— Olyan nehezen tudom elhinni! Ami sztoriként a régiek jóslataiból fennmaradt, az mind olyan kétértelmű, nem világos…
— A többértelműség egészen érthető. Gondolj arra: az ember a saját sorsának a kovácsa!
— Mit tud ehhez hozzátenni egy jóslat?
— Lehet például figyelmeztetés, potenciális veszélyekre.
— Ki látja előre a jövendő veszélyeit? A veszélyeket a környezet hozza létre.
— Azt hiszed? Úgy gondolom, hogy nem csak a környezet. Az ember maga is, a döntései által. Van valami hasonló az élet meg a kamaszok számítógépes játékai között, biztos ismered őket: van egy rejtett, előredefiniált út, sok elágazással. Az élet, ugyanúgy, mint ezek a játékok, interaktív, csupa interaktivitás, az egyes döntések határozzák meg a további út nehézségeit.
Hallgattak mind a ketten. A saját életükre gondoltak. Bizony, voltak ilyen útmeghatározó döntéseik. Mi lett volna más, ha kapnak előre egy jóslatot? A professzor talán nem lenne elvált ember, aki a munkába menekült a boldogtalanság érzései miatt? Segített volna egy jóslat, vagy ellenkezőleg, csak még jobban összekavarodott volna minden?
— Nem tudok semmit arról a nagyon régi korról, de valószínű, hogy egyre többször előfordult az idő folyamán, hogy a jóslatok inkább ártottak, semmint használtak volna. Az emberek ki akarták játszani a sorsot, erőszakkal akartak menekülni előle, nem igazán értették, hogy mit kezdjenek vele. Azok száma, akik pedig tényleg értettek hozzá, feltehetően egyre kevesebb lett.
— Miért?
— Miért? Ugyanazért, ami ma is van. Az igazi tudás mindig keveseknél van, és sok mindennek a tudása már egy adott civilizáción belül is feledésbe merül.

Mi lesz a régi lapocskák sorsa száz év múlva? Néhány megmarad a múzeumban, a többi meg ilyen-olyan utakon eladásra kerül, s szétszóródik a világban? Fog-e valakire bajt hozni, hogy egy régesrégi ember sorsát őrzi? Ha értené, tudna-e tanulni belőle?

*******************************************************************************
*********************
Válaszút

Csöngött a telefon. Laura épp egyedül volt otthon, a kisfia lent szaladgált a játszótéren. Nemrég ért haza, a napi posta még ott hevert bontatlanul.
— Szia, Laura! Ugye, jól ismerem meg a hangodat?
— Szia, Edit! Ezer éve nem hallottalak! Mi van veled? Honnan tudtad meg a számomat?
— Szerveznek egy húszéves érettségi találkozót, biztos te is kapsz majd egy levelet, abban van egy cím és telefon lista.
Laura a még fel nem bontott borítékokat nézegette:
— Igen, úgy látom, meg is kaptam, csak még nem nyitottam ki…
— Nem tudok elmenni oda, de arra gondoltam, talán összefuthatnánk valahol.
— Igen, igen, az nagyon jó lenne! Van valami javaslatod? A hétvégén a fiam a volt férjemékkel lesz, nekem most a szombat is, meg a vasárnap is szabad még.
— A most szombat délután nekem is jó lenne. Mit szólnál négy órához a Vörösmarty téren a cukrászdában?
Laura kicsit elnevette magát:
— Akkor te sem fogyókúrázol mostanában! Ok. Ott leszek.

Szép napsütéses szombat délután volt. Laura valami könnyed, felszabadult boldogságot érzett, amilyet már régen nem. A gyerek jókedvűen ment el, kirándulni készültek az apjával kettesben, mert az apa második felesége a néhány hetes babával otthon maradt. Laurának szinte énekelni támadt volna kedve, előtted az élet, ez a mondat cikázott át többször a fején. Pedig a hétköznapjait nem a könnyedség jellemezte, sokat dolgozott, esténként igyekezett még tanulni vagy legalább beszélgetni a gyerekkel, s ő maga általában hullafáradtan került ágyba.
Azt hitte, ő ér oda elsőként a Gerbeaudhoz, mert mikor gimnazista korukban találkoztak a barátnőjével — Edit volt a gimnáziumban a legjobb barátnője — szinte mindig ő volt ott a találkozóhelyen előbb. De most nem így volt, Edit már ott üldögélt egy kis asztalnál, egy kávé mellett.
Milyen öregnek néz ki! — ez volt Laura első gondolata, hiszen már nagyon rég nem látták egymást. Vajon én is ilyen vagyok az ő szemében?
Köszöntötték egymást, majd Laura is letelepedett, s rendelt magának valamit. Igyekezett nem mutatni a meglepetését Edit ősz hajszálait látva.
— Olyan furcsa, úgy tűnik nekem, olyan gyorsan ment el ez a húsz év, hogy észre sem vettük!
— „Köröttünk már az Élet csörtetett“ — emlékszel, hogy szerettük Adyt egy időben? — Laura maga sem értette, hogy mi váltotta ki belőle ezt a versidézetekkel beszélést; volt egy ilyen korszakuk, de az már elmúlt, nagyon-nagyon rég.
— Elragadott minket az élet. Talán hallottad, hogy évekig nem is éltünk itthon.
— Mesélj! Furcsa, hogy úgy elszakadtunk… én nem is értem, hogy miért.
— Nem akarsz előbb te mesélni magadról? Ha jól értem, elváltál? Programozó lettél, jól tudom?
— Jól tudod. Elég jó állásom van. Szeretem csinálni, érdekes, és meg is kell, hogy éljünk belőle a gyerekkel.
— Egy gyerek?
— Igen. Egy. Nem jött össze több, pedig egy darabig még szerettem volna. Aztán jött a válás, s most már talán jobb, hogy csak egy gyerekkel maradtam magamra.
— Jött a válás? Nagyon megromlott minden köztetek?
Laura ránézett Editre, kicsit furcsának találta a kérdezősködését, hiszen ő még semmit sem mesélt magáról.
— Jött egy harmadik. Egy kolléganőm. Illetve, már csak volt kolléganőm. — Megkavarta a kávéját. –Veled mi van? Te vegyésznek tanultál, úgy is dolgozol? Mikor mentél férjhez? Van gyereked? — Laura igyekezett minél több kérdést feltenni, hogy ne a válásról beszéljenek.
— Vegyész lettem, igen. Most egy nagy laboratóriumban dolgozom. Némi hátránnyal, mert néhány évet Amerikában voltam a férjemmel. Ő biológus. Ott adhatott elő az egyik egyetemen. Én meg azalatt otthon maradtam a két kis gyerekemmel.
— Szóval, neked két gyereked is van! Csodás! Fiúk, lányok?
— Egy kisfiú és egy kicsit nagyobb kislány. Alig egy éve jöttünk vissza.
Elhallgattak. Tulajdonképpen az lett volna a normális, hogy gyerekképek után keresgélnek a táskáikban, de Laura érezte, hogy valami nem stimmel. Ha nem is akarja mutatni, Edit nagyon ki van borulva.
— Mi van veled? Tudod, hogy van már néhány ősz szál a hajadban?
— Tudom. A férjem válni akar. Egy pokolban élünk már hónapok óta.
— Egy válás még nem feltétlen tragédia, nézz rám! Olyan nagyon tönkrementnek nézek ki?
Edit keserűen elmosolyodott:
— Nagyon jól nézel ki.
— Te is hamar rendbejössz majd, meglátod.
— És a gyereked? Fiú, ugye?
— Igen. A kisfiam is kezd már túljutni rajta. Volt néhány nehéz hónapom vele, az igaz.
— Míg a válásotok elhúzódott?
— Nem, szerencsére az nem húzódott sokáig. A férjemnek fontos volt, hogy gyorsan menjen, békében megegyeztünk, és gyorsan ment.
— Hogy tudsz ilyen hidegen beszélni erről!
— Hogy beszélnék? — Laura kicsit felsóhajtott. — Örülök, hogy túljutottam, úgy értem, hogy belül, magamban is lezártam. Mi értelme lenne bármi másnak?
Kis szünetet tartott.
— Mikor azt látom, hogy a fiam öntudatlan nevet, mikor egyre többször úgy érzem, hogy ő is elfogadta magában ezt a „csonka családot”, akkor úgy érzem — hogy jó.
Edit elkeseredett keménységgel mondta:
— Én nem egyezem bele a válásba. Szó sem lehet róla.
Laura megdöbbent. Ez fel sem merült benne.
— Mi az oka?
— Egy harmadik, természetesen, egy harmadik. Egy ronda kis fiatal nőszemély, aki most szívesen beleülne mindabba, amit ketten összehoztunk. Csak nem gondolod, hogy hagyom!
Laura az ismeretlen két kisgyerekre gondolt. Milyen lehet azoknak, milyen lehet állandó veszekedésekben élni?
— S a gyerekek? — nem tudta, mit kérdezzen. Jól bírják-e a szüleik állandó vitáit, az állandóan feszültségekkel terhes otthoni légkört? Állást foglalnak-e apa vagy anya mellett?
— Ők természetesen az enyémek. Mellettem állnak. Ők sem akarják elveszteni az apjukat.
Csönd.
Laura arra gondolt, milyen simán, milyen veszekedés nélkül zajlott náluk minden. Szemére hányja vajon valaha a fia? Miért nem „küzdött” az apjáért?
Lehetetlennek érezte az ilyesmit. Nagyon szomorúvá tette, mennyire másmilyen lett egykori barátnője. Mennyire azt érezte az természetesnek, hogy „küzdeni kell” a férfiért, az apáért, a gyerekekért, a vagyonért! Próbálta még megértetni a saját álláspontját, de érezte, hogy hiába.

Újabb húsz év telt el úgy, hogy Laura és Edit nem találkoztak. Nem találkoztak soha többet. A negyvenéves érettségi találkozó idején Laura már boldog nagymama volt, Edit pedig halott. Évek óta halott.

*******************************************************************************
*********************
****************************************************************************************************
folyt. köv.