Kezdődik a szezon

Azt hiszem, hogy nem kell magyaráznom, hogy milyen szezon kezdődik szeptemberben: a színházi és koncertszezonra gondoltam. Ugyan a koronavírus miatt sok megszorítással, maszkkal és nem teljes házzal – ülés kihagyásokkal a nézők között – de mégis. Mégis élvezhetünk valamennyi kulturát.
Ma, vasárnap délelőtt a Staatsoperben voltam egy matinén, ahol a holnapi Pillangókisasszony bemutatót – újonnan rendezett előadást – mutatták be. Érdemes volt elmenni erre a matinéra, még akkor is, ha csak félig tetszett. Meggyőzött, hogy sokkal jobb, ha csak a TV-n keresztül nézem majd a premiert, ami holnap lesz és az ORF III közvetíti – a TV-t bármikor ki lehet kapcsolni.
Ami jobban tetszett, az az eleje volt a matinénak. A szereplők sokfélesége – szinte minden énekes, színész, a rendező, stb. valahonnan máshonnan származik. (Bár többen közülük Londonban élnek.) Ez jó. Ahogy a koronavírus miatt egyre több határ lezáródik és növekszik a lokalitásban élés, úgy annál fontosabbá válik látni az ellenpólust, azt, hogy a civilizáció lelkülete úgy születik meg, hogy a sokféle összetevőből egy sütemény lesz.
Ugyanakkor ennek az összeolvadási folyamatnak megvannak a nehézségei és buktatói. Erre utalok a „nem tetszett” második féllel. A szereplők kiválasztását, legalábbis a női főszereplőkét, nem tartom nagyon szerencsésnek. Jól megtermett, nem japán, nem ázsiai hölgyek, akik látványban nagyon passzolnának az északi mitológiába, a Walhallába vagy egy sikeres női kosárlabda csapatba, de nem egy szegény kis, aprócska, tizenöt éves japán Cso-cso-szánnak. Engem Moszkvában, a Bolsojban is zavartak az ötven éven felüli Tatjánák az Anyeginban. Akármennyire is szép a hang, és akármennyire is azt képzeljük, hogy az ilyen történetek általános érvényűek.
Ráadásul bennem az is fokozta a főszereplő énekesnővel szemben a „Fehl-am-Platz” (nem jó helyen van) érzést, hogy pontosan olyan csillogó piros cipellőt viselt a mai matinén, mint amilyen az Óz, a csodák csodája filmben a boszorkány lábán van (később Dorothy-n). Egy, a színpad melletti emeleti páholyban ültem, úgyhogy nekem jobban feltűnt, mint talán lent a publikumnak.
Lehet, hogy részben ezért is – magyarázni másképp magyarázta, másképp indokolta a rendezőnő – vannak bábjáték betétek a darabban. Ebből kettőt láttunk most az előzetesben a színpadra kivetített óriási vásznon. Az egyik egy kisfiú-bábu olyan egyenruhában, mint a Sängerknabe-knak van, osztrák zászlóval a kezében. A másikon egy igazi japán férfi (talán szótlan szereplő?) hol fojtogat, hol magához ölel, hol a magasba emel, hol eldob egy kicsike, filigrán japán nőt ábrázoló bábut. Így akarják „kezelni” a férfiak a nőket?
Sajnos, ebben sok igazság van. És nemcsak Japánban. A Pinkertont játszó énekes mintha az életben is olyan fennsőbbségesen lekezelő modorú – a Föld lakosai többségének nem szimpatikus – amerikai lenne, mint amit játszik. Hogy lehet ilyenbe beleszeretni? A szerelmi történetből csak Cso-cso-szan kiszolgáltatottsága marad? Amihez viszont nem érzem hitelesnek a női főszereplő habitusát.
A fent írtak ellenére azt tervezem, hogy megnézem holnap a TV-ben a bemutatót.
Aztán nemsokára kezdődnek a Konzerthausban is a koncertek.
S ami nem színház és nem zene, de itt Bécsben szintén most, azaz holnap kezdődik: az iskola. Kisunokám, Flóra most kezdi az iskolát. Maszkban szegénykém, pedig ezeknek a csöppségeknek maszk nélkül is elég sok izgalmat okoz az ISKOLA.

elromlott a PC-m

Nem tudom, hogy sajnos vagy sem, de az e heti bölcselkedésem most elmarad — elromlott a PC-m, és ez több tekintetben akadályoz, lelkileg is.
Ezért csak egy rövidke bejegyzést írok most, egy kis személyes örömröl. A héten egyik nap lejöttek az unokáim a kertbe, Marcheggbe.
Ideteszek egy-két képet arról, ahogy keresztülvágják magukat a dzsungelen.

Nagyanyó boldog

Nagyanyó boldog,
Ha unokáit látja,
Az élettől mit
Kapott, velük megy tovább,
Belőlük is lesz forrás.

az idei karácsony fénypontja

Számomra az idei karácsony fénypontja a tegnapi napon, 25-dikén volt, amikor a fiammal és a nagyobbik kisunokámmal, Flórával megnéztük délután a Wiener Staatsoperben a Diótöröt. Ennél szebb ajándékot a fiam nem tudott volna kitalálni nekem!
Nagyon szép előadás volt, mi is, és a közönség egésze — úgy éreztem — nagyon élveztük. Sok volt a kisgyerek, de felnőtthöz illő fegyelmezettséggel követték az előadást.
Flóra jól ismeri a zenét és a történetet, körülbelül egy tucatnyi különböző filmen látta, hallotta már. Ugyanakkor egy élő előadás mégiscsak más, megfoghatatlanul több. Először volt színházban, sok új élményt jelentett neki.
Èn pedig duplán örültem, egyrészt mert mindig szerettem a balettot (kisgyerekként 9 évig balettre jártam), másrészt mert örültem a gyerekek örömének (ahol a gyerekekbe a fiamat is beleértem, 🙂 )

Diótörő

Mesében éli
Át a kisgyermek örök
Harcát Jónak és
Rossznak, a küzdelmet, mely
Szól, jön mindannyiunknak.

A mesterségek változása az időben

Azt hiszem, hogy mindenki tudna kapásból felsorolni néhány olyan foglalkozást, amelynek a neve és jelentése teljesen ismeretlen lett volna mondjuk három generációval előttünk, körülbelül 100 évvel ezelőtt. Programozó, pilóta, genetikus – el tudtam volna ezeket és társaikat magyarázni a dédanyámnak? A számítógépektől a repülőgépekig sok mindent hozott a technikai fejlődés, olyat, ami alaposan megváltoztatta az emberek életét, és mindazon tevékenységek körét, amelyek elvégzendő feladatokat, tehát betöltendő munkalehetőségeket – és ezáltal mindennapi kenyeret – jelentenek.
Azt hiszem viszont, hogy arra a kérdésre, hogy milyen olyan foglalkozások voltak régen, amik mára megszűntek, már sokkal kevesebben tudnának gyors és kimerítő választ adni. Pedig ilyenek is vannak. Marchegg városa az idei évben ünnepli a 750 éves fennállását, és ebből az alkalomból egy szép emlékkönyvet adtak ki. Ebben emlékkönyvben sok egyéb érdekes információ mellett ilyen régi mesterségek leírását is meg lehet találni.
Mik voltak ilyenek például?
A város fennmaradt régi feljegyzéseiből például kiderül, hogy Marchegg községnek sokáig az alkalmazásában állt egy éjjeli őr. Nem tudom, hogy van-e falu manapság, amelyik alkalmaz éjjeli őrt – vállalatoknál, raktáraknál, tudom, van ilyen – ezért ideírom, hogy a falu éjjeli őrének a legfontosabb feladata az volt, hogy ha valahol tűz támadt, azonnal felriassza a falu egész lakosságát.
Sokáig ismert fogalom volt a vándormunkás fogalma, ezek olyan emberek voltak, akik faluról falura, házról házra jártak, ajánlgatva azt a szolgáltatást, amit nyújtottak. Például a vándorköszörűs a kések, kaszák, egyéb szerszámok élesítését, vagy a drótostót a fazekak, cserépedények összedrótozását, javítását végezte. Nem tudom, hogy az olvasók közül hányan találkoztak már a drótostót nevével, a mai, mindent gyorsan kidobó világban felnőtt fiatalok közül valószínűleg sokan nem. Én magam sem láttam igazi drótostótot már, a név csak onnan lett ismerős, hogy vagy egy fél évszázaddal ezelőtt, mikor fiatalon először kirándulni indultam egy fémvázas hátizsákkal, a nagyanyám rámnézve felkiáltott: Nahát! Pont úgy nézel ki, mint egy drótostót!
A változásokat figyelve egy olyan általános jellemzőt lehet észrevenni, amit talán az első pillanatban nem is gondolnánk: akkoriban az anyag volt sokkal értékesebb, és az emberi munkaerő sokkal olcsóbb. Például még úgy nevezett kifordítást is lehetett rendelni a szabónál. A kifordítás azt jelentette, hogy a kívül már megkopott, de egyébként jó anyagból készült öltöny, nadrág kopott fele került belülre – és ezt elvégeztetni a szabóval sokkal olcsóbb volt, mint újat venni.
Még egy utolsó – általam érdekesnek talált – régi foglalkozást említek meg: a pákászt. Ahol nagy lápvidékek voltak, ott éltek pákászok. Halásztak, vadásztak, gyűjtögettek, mindent, amit a láp nyújtott, például piócákat is, amiket aztán orvosi célra vagy csalinak eladtak.

A mellékelt képen egy régi tárgy van: nagyanyámtól rám maradt régi mozsár. Nagy sikert aratott a kisunokáimnál, hogy én abban töröm a diót, és nem a manapság szokásos diótörővel, mint ők otthon.

egy kis töprengés a privatszféra elvesztéséről

Megtévesztő kicsit ez a cím, jól tudom, mert nagyon sok minden van mögötte, köztük sok olyan, amiről én most nem szándékozom írni. A privatszféra elvesztése szólhatna például a magánélet elvesztéséről, arról a manager betegségről, amikor valaki annyira felolvad a munkájában, hogy mellette már semmire sem marad ideje. Ez is komoly probléma, de most amiről írnék, az más.
Az egyre jobban „megfigyelő világgá” váló világ, az Überwachungstaat az, amelyik a privátszféránk elvesztéséhez vezet. Amelyhez persze részben hozzájárulunk saját magunk is: például a blogokkal (mint ez is), még jobban a közösségi fórumokkal, mint például a Facebook. Bár én a Facebook-n nem vagyok ott, és okostelefont különböző app-okkal sem használok, nyilván érintve vagyok. Minden ember érintett, még akkor is, ha sokan struccként azt hiszik magukról, hogy nem.
Rejtő Jenő azt írta a Csontbrigádban, hogy: „a legnyomorultabb rabnak is lehet titka”.
Rabok lettünk, úgy, hogy észre sem vettük – a többség biztosan nem – és akarjuk vagy sem, nem lehetnek titkaink. Még a legnyomorultabb rabnál is rosszabb nekünk, mert nem lehetnek titkaink?
Nekem fáj, hogy nem tudok a gondolataimmal, azzal, ami fáj, magamra maradni, és kiírni se igazán tudom, ha arra gondolok közben, hogy nem tudom sem kiválasztani, sem megakadályozni, hogy kik olvassák. Miért kellene akkor az érzéseimet kiteregetni?
Nem valamiféle titkokról van szó. Egyszerűen az emberi érzések, gondolatok úgy fejlődtek hosszú-hosszú időn át, hogy több fázison mentek keresztül valakiben, mire napvilágra kerültek. Ha fájt valami az ember lelkének, nem akarta rögtön kiteregetni, de elfojtani se.
Mára ez megszűnt. És ez nagyon rossz, és még több rosszhoz vezet.
Nem tudom, hogy hogyan van ez az élővilág szoros kötöttségben élő fajainál – például a hangyáknál – de biztos vagyok benne, hogy az embernek, az emberi léleknek szüksége lenne a privátszférára. Ugyanúgy, ahogy az embernek szüksége van más emberekre, ugyanúgy szüksége van a magányra.
Mihez vezet, ha olyanná válik az ember, mint amire azt mondják, hogy „üvegember”, átlátszó ember, mert semmilyen létfunkcióját elrejteni nem tudja? Ellaposodik teljesen, olyan érzés nélkülivé válik, mint egy gép? Vagy telelesz elfojtással, neurózissal, megfogalmazni sem mert gondolatokkal?
Paradoxnak tűnhet, de ráadásul úgy érzem, hogy ez az átlátszóvá válás nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem még jobban eltávolítja őket egymástól. Nem hiszem, hogy a gépeken vagy az eszközökön múlik ez, sokkal inkább azon, hogy az igazi közösséggé válás – legyen az akármilyen közösség egy egyháztól egy családig – nem jöhet létre személyes kapcsolat, és rejtve maradó „én-rész” nélkül. Az ember nemcsak anyag – eszik, iszik, satöbbi –, nemcsak szavakba öntött gondolat, szellemiség, de mindezeken kívül valami más is. Lélek és öntudatlanság.
Belelátnak a leselkedők ezekbe is?
Tartok tőle, hogy itt még rosszabb a helyzet. Itt ugyanis gyakran nem-megfogható, nem kategorizálható jelenségekbe ütköznek, vagyis homályba, nem átlátszóságba, és azt nem tűri a rendszer. Milyen rendszer? Az, amelyik a megfigyelősdit létrehozta. Amelyik úgy definiálja a világ dolgait, hogy amit ő nem ért, az nincs. Ergo, mindent értelmezni kell valahogy, akár lehetséges ez, akár nem. Ha sztereotípiákba erőltetik azt, amit nem értenek meg, abból csak hamisítás és zagyvaság születik.
Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mi szüntette meg évszázadokkal ezelőtt az inkvizícíót, amelyiknek némileg hasonló, mindent kontrollálni akaró törekvései voltak?
A jobbá, emberségesebbé válás?
Sajnos nem hiszem. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a dolog abszurditásának a kénytelen-kelletlen felismerése. Az, hogy nem vezet sehová.
Vagy mondjam úgy, zsákutcába vezet. Ahol ember már nem fejlődhet.
Csak robot lesz.
Lehet, hogy egyeseknek pont ez a céljuk? Csökkenjen az emberek száma, és legyenek csak robotok? Nyilvánvalónak tűnik, hogy azokat sokkal könnyebb kontrollálni. És nincsen semmi privátszféra igényük.
Mit ér egy világ természet és igazi ember nélkül?

Család és állam

Család és állam
Fészek vagy rabszolgaság,
Az állandóan
Változó környezet, mit
Kínál, jövevény, neked.

Az kellene, hogy vigasztaljon, hogy úgy vélem, sok generáció volt már ilyen „világvége” jellegű hangulatban, oly sok felhalmozódott problémát láttak, hogy nem éreztek kiutat. Aztán mégis lett valamilyen lehetséges további út, amely újra nyíló perspektívákhoz, fejlődésnek tartott haladáshoz vezetett. Az embernek és az emberiségnek a fennmaradásához, minden bajaikkal és problémáikkal együtt.

megjegyzés: ezen sorokhoz illő képeim nincsenek; a képek a mindennapok folyamából, 🙂

egy kis kirándulás a Bisambergre

Azt hiszem, hogy sok nagyszülőnek a legnagyobb öröm a nyugdíjas éveiben, ha együtt lehet az unokáival. Számomra mindenesetre ez a legnagyobb öröm ezekben az években.
Tegnap délután felmentünk négyen — a fiam és a két kislánya meg én — a Bisambergre. Szép nyárias meleg volt. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, az oda vezető úton pedig van egy kis erdő is. Fent a tisztáson uzsonnáztunk, játszottunk. Èrdekes volt megfigyelni, hogy van olyan bogár, amelyiktől Flóra nem fél, sőt, a fűben vadászott rá, és van olyan, amelyet egy nagy sikítással sepert le a karjáról. Bár a vadászat is sírással végződött: a menekülő bogár csalán közé bújt, ami persze jól megcsípte szegény kislány karját.

egy virtuális szekrény

Itt állnak előttem a szobában a Flóra születésnapjára becsomagolt ajándékok érintetlenül. És éppen olyan érintetlenek a kicsomagoltak, összeszereltek is – a kis gyerekkonyha a hozzávalókkal, a játszószőnyeg, ezekre a fiam már emailben leírta, hogy nem viszi őket el.
A polcon sokasodnak már az elmúlt évek el nem vitt, csak lefitymált ajándékai: a zenegép, a walkie-talkie, stb., sok minden, amikkel, ilyen-olyan ürüggyel, szintén nem hagyta, hogy megajándékozzam a gyereket.
Lassan beszerezhetek egy valós szekrényt: a halálom előtti évek ajándékai, melyeket nem adhattam oda, ezzel a címmel.
Vajon hány kerül még bele? Amit az idén karácsonyra veszek, az mind belekerül? Azok lesznek az utolsók, aztán elmegyek?
Mit csinál velük a halálom után? Kidobja úgy, hogy a gyerek ne is lássa őket?
Olyan, mint a Harry Potter filmben a muggli, aki a Harrynek nem akarja odaadni a levelét; a levelek pedig csak jönnek, jönnek…
Hiába próbálják megsemmisíteni, meghamisítani – a láthatatlan világban benne marad.

Flórának

2017 november 25-dikén

Kicsi szívem, nem
Akarom, hogy úgy fájjon
Szíved, mint enyém,
Légy boldog, örömteli,
Isten őrizzen mindég.

Egy kis privát szomorúság

Van, amikor azért vagyok szomorú, mert keveset látom a fiamat, és az unokáimat, és most pedig azért, mert találkoztunk. Ùgy látom, beteg, úgy látom fáradt, és mégsem akarja, hogy segítsek. Pedig nagyon szívesen segítenék.
Szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni.

Boldogságot az adna

Boldogságot az
Adna, ha adni tudnék
Annak is, ki nem
Hagyja, észrevétlen, jól,
Kedvesen, vigasztalón.

A különbségtételről

Végéhez közeledik az augusztus, és, bár ma még nagy a hőség, a végéhez közeledik ez a nyár is. Nem panaszkodhatunk, hogy nem volt meleg, bőségesen akadtak napok, ahol a hőmérséklet meghaladta a 30 fokot.
Az unokáim a szüleikkel elutaztak nyaralni. Megint a Bauernhofra, a parasztgazdaságba, ami ilyen csöpp lánykáknak valószínűleg az egyik legjobb nyaralás. Előtte még találkoztunk, hiszen Olíviának 25-dikén volt a születésnapja, és felköszöntöttem. Erről a találkozóról sajnos nem készültek képek, helyette ideteszek egyet a lányok új kedvenc foglalatosságáról: az autóversenyzésről. 🙂
Mit akarok itt a címben a különbségtétellel mondani?
Egy felmérésen töprengtem el. Készítettek egy felmérést öt országban – csupa Nyugat-Európa – és ebből az derült ki, hogy Ausztriában a százalékosan a legmagasabb az idegenkedés a muszlimokkal szemben.
Vajon tényleg muszlim probléma ez? Jól tették fel a kérdéseket? Nem lehet, hogy nem minden muszlimmal szemben van idegenkedés, csak olyanokkal szemben, akik nagyon a normáktól elterő módon viselkednek mindenütt, utcán, boltban, hivatalban, stb.?
Megpróbálom megvilágítani, hogy mire gondolok. Mivel a marcheggi vonathoz villamossal szoktam menni, így gyakran látok olyan példákat, amilyeneket az általában kocsival közlekedő politikusok biztosan nem.
Egy apró tünettel kezdem. Gyerekkoromban minket arra neveltek, hogy a villamoson, buszon utazván, mikor le akarunk szállni, már jó előre a megálló előtt álljunk oda az ajtóhoz, hogy ne akkor kezdjünk összeszedelődzködni, amikor a jármű már megállt a megállóban. Manapság ez sok embernek, és ezek többsége bevándorlónak tűnik, nem automatikus. Ellenkezőleg. A villamos megáll, kinyitja az ajtókat, ha vannak le és felszállók, és, mikor már indulna tovább, akkor indulnak gyorsani leszállni egyesek. Akkor vette észre az illető, hogy hol van? Vagy? Amikor az első ilyen esetet láttam, még azt hittem, hogy véletlen. Mióta már legalább egy tucatot, azóta nem hiszem.
Olyasfajta hozzáállásból fakad, amelyik nem törődik másokkal. Nem törődik azzal, hogy a villamoson még sokan vannak, azok sietnének, stb. Erre a nemtörődömségre pedig sokkal durvább példákat is produkálnak. Például felszáll valahol egy átlag muszlim család: két babakocsival, néhány nagyobb gyerekkel négy-öt felnőtt. Az egyik nő barátnője – vagy egy ott maradó családtag, nem tudom – a megállóban állva tovább társalog velük, blokkolva a villamos ajtaját, hogy az ne tudjon továbbmenni. Jó pár percbe beletelik, mire „észreveszik magukat”.
A legzavaróbb természetesen az állandó telefonálgatás. Mindenki telefonál, nemcsak a fejkendős asszonyok, csak a török nők gyakrabban sokkal nagyobb hangerővel, mint az átlag. Mintha a hangerő valami státusszimbólum lenne? Otthon az beszélhet az asszonyok közül a leghangosabban, aki a legtekintélyesebb?
Általában az emberek – nekem ez a tapasztalatom – kulturáltabban viselkednek, ha egyedül vannak, mintha társasággal. Gyakran láttam muszlim fiatalembereket átadni idős embernek a helyüket – ha egyedül voltak. Ha hárman vagy többen, akkor nem láttam rá példát. Persze, mindez lehet véletlen is, és ami ezt illeti, ugyanezt figyeltem meg nem muszlim, hanem átlagos itteni iskolásgyerekeken is. Ha csoporttal vannak, viaskodnak a helyekért, egyedül jobban odafigyelnek másokra.
Szóval ezt akartam mondani a különbségtétellel. Azt hiszem, hogy a normák megváltozása az, ami az emberek többségét zavarja, és talán az integrációs tanfolyamok nagyobb súlyt fektethetnének erre. Nem tudom, hogy Afrika hány országában van villamos, amit az egyes ottani országokban levő buszközlekedésről hallottam, az nagyon messze esik az itteni normáktól (állandó zsúfoltság, ennek megfelelő tolakodás, stb.).
Egy nemrég olvasott interjú rávilágított még egy ehhez kapcsolódó problémára. Egy fiatal afgán nővel beszélgettek, aki büszkén mesélte, hogy elvégezte az iskolát, és tovább akar tanulni. Azt is mondta, hogy a szülei engedélyével ő nem visel burkát, még talán fejkendőt sem mindig. A kérdésre, hogy férjhez menne-e nem muszlim és nem afgán fiúhoz, nemet mondott. Azt nem.
Úgy érzem, hogy valahol a mélyben sokan egyoldalúan tekintik a toleranciát. Legyenek mások ővelük szemben toleránsak, értsék meg őket, fogadják el, fogadják be, de ők maguk nem toleránsak másokkal szemben. Ami rajtuk múlik, abban kirekesztőek.
Talán ez az igazi muszlim probléma?

uborkaszezon

Ugyan a nagypolitika eseményei miatt — G20 találkozó, több helyen választási kampány — valószínüleg az újságírók nem beszélnének most uborkaszezonról. De nekem mégis egy kicsit olyan érzésem van, a kánikula folytatódott junius után most júliusban is, és ez tulajdonképpen jó. Kert és néha unoka, ez jelenti a napjaimat.
Egy uborkaszezonhoz méltó kis epizódot szeretnék megörökíteni itt, a napokban olvastam az újságban, talán mást is megmosolyogtat. (Megtörtént eset.)
Mint a világon sok helyen, itt Ausztriában is úgy van, hogy a bankfiókokba a hétvégén is be lehet menni, pénzt kivenni, számlaállást ellenőrizni, stb.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy valaki észrevett egy kisegeret — állatot, nem computer-egeret! — amint éppen beszaladt az egyik állvány, polc mögé. Hazaérve rögtön írt egy levelet (emailt) a bankjának az egérkéről.
Hétfőn meg is jött a banktól a válasz, valami ilyesmi: Kedves Ügyfelünk! Köszönjük az értesítését, továbbítottuk a levelét a Facility Management részlegünkhöz további intézkedésre.
No lám, facility management. Ezek után nem csodálom, hogy már a hároméves óvodásoknak is projektek vannak.

(egeres képem nincs, az idetett fényképek a mindennapjaimból)