egy fárasztó hét végén

Minden időmet és rengeteg energiát elvett a pakolás – szállítás – szerelések (stb.) ezen a héten. Csak ma jutottam le a kertbe, igaz, a tegnapi vihar után már nem találtam szárazságtól szenvedő növényeket, csak apró kis meglepetéseket: virágzik a hortenzia és a málnát és a ribizlit a csigák nem szeretik annyira, mint az epret, maradt nekem is.

megint csak a villamoson …

Megint csak a villamoson volt egy jelenet, ami töprengésekre késztetett.
Egy fiatal nő — fehér bőrével és világos hajával sokgenerációs helybelinek látszott — a villamoson szoptatta a csecsemőjét, és közben kedvesen beszélgetett a nagyobbik, olyan hároméves forma gyerekével. Senki nem botránkozott meg, nem voltak gúnyos megjegyzések, tiltakozás vagy kellemetlenkedés. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Èn meg úgy éreztem, hogy minél jobban öregszik az ember, annál inkább naponta élheti meg az integrálódást. Mert mibe is integrálódunk? Egy állandóan változó világba, ahol a környezet normája más volt a gyerekkorunkban, a fiatalkorunkban, és más ma is. Azt hiszem, hogy mondjuk 50 évvel ezelőtt egy ilyen jelenet nagy felháborodást váltott volna ki, talán még rendőrt is hív valaki.
Hogyan változott meg a norma, az, hogy mit tartunk normálisnak, elfogadhatónak? Nem tudom, hogy foglalkoznak-e ezzel a kérdéssel a szociológusok, de azt hiszem, hogy bőven akad megfigyelnivalójuk. A társadalmi normák változásai.

***
Aztán leszállok a villamosról, fogom a nehéz szatyraimat — költözködöm — és visszazökkenek a mindennapi gondjaimba. C’est la vie.

mi segíti az integrációt — töprengés egy apró jelenet kapcsán

Ha valaki gyakran utazik a bécsi villamosokon, akkor biztos igazat ad nekem: sokkal többször lehet nem-német szót hallani, mint németet. Persze, hogy aktuálisan mi ez a nem-német, az nagyon változó, lehet sokféle szláv, török, arab, és még sok minden más, de minek soroljam?
Szóval, integráció. A mindennapi élet szintjén mi teszi?
Például ma. Felszállt egy távolból jött — nem tudtam megállapítani, hogy mi, lehettek irakiak vagy afgánok egyaránt — család. Ezt már a hangosság miatt sem lehetett nem észrevenni. A legkisebb gyerek a babakocsiban, olyan nagyobbacska gyereknek való ülő kocsiban üvöltött, nem tudni, miért. Nem tudom, hogy más is úgy figyelte-e meg, mint én, de a családokban, ahol a felnőttek folyton ordibálnak egymással, ott a gyerekek is hajlamosabbak a kiabálásra. A mama, fejkendős természetesen, valami édességgel próbálja csititgatni, és az édességből egy kicsit nagyobb gyereknek is adni, hogy ne legyen még nagyobb a balhé. Lassan tűnik csak fel, hogy milyen sokan vannak, és két nagyobb gyerek is tartozik a családhoz, akik már nyilván iskolások, és mintha kényelmetlennek éreznék a családi “kivonulást”. A fiún baseball sapka, divatos ruha, és mintha minden szempillantása elítélné azt a feltűnést, amit ők okoznak. Szeretne integrálódni, lélekben olyan lenni, mint az emberek, akik itt élnek, csendben utazni a villamoson, s felnőttként majd kocsin járni, csak egy vagy két gyereket nevelni, kiszabadulni abból, amiben most szemmel láthatóan nem jól érzi magát. Pedig valószínű, hogy szereti a szüleit és a testvéreit, de ő már ezt a világot választotta.
Biztos, hogy nemcsak a nyelv teszi. A nyelvtudás hozzájárul, segítette, hogy befogadják a többiek az iskolában, és segíti, hogyha gyerek-álmai jó szakma, szép karrier felé hajtják. De sok minden más van még, ami szintén fontos. A jó példák. A példák a másmilyenre. Vajon egy osztrák család gyerekei is ilyen hangosak lennének? Nem ismerek sokgyerekes osztrák családot. A sokgyerekesek mintha mind bevándoroltak lennének. Hiányzik a minta?