Rúnák és rovásírás

Rúnaírás és rovásírás. Mi a különbség? Feltételezem, hogy ha tíz embert megkérdeznének, hogy mi, akkor kilenc bizonytalan lenne a válaszban. Én magam már tudom, hogy mi a hivatalos válasz – hogy a kettő más és más nyelvterületre vonatkozik – de nem vagyok teljesen kibékülve vele.
Ez a terület is ahhoz a néhány tucatnyi téma közé tartozik, amelyekről időnként úgy érzem, hogy szívesen foglalkoznék velük – de olyan sok minden áll még a képzeletbeli „várakozó soromban”!
A napokban egy könyv és egy film aktualizálta bennem ezt a témát. A könyv Helmut Arntz Handbuch der Runenkunde című könyve, amelyet megrendeltem. Mielőtt ez a könyv megérkezett volna, láttam egy rövid dokumentumfilmet a székely-magyar rovásírásról és annak lelkes magyarországi terjesztőiről. A filmben még az a – szerintem kissé átgondolatlan – javaslat is elhangzott, hogy a latin abc helyett inkább a rovásírást tanítsák a gyerekeknek az iskolában. Tekintettel arra, hogy a kisunokám éppen most első osztályos, és „kóstolgatja az olvasás örömeit” – elég jól megy neki – ijesztőnek tűnt számomra a gondolat, hogy a gyerekeknek az írás-olvasás tanítását valami olyasmivel kezdjék, amit a környezete nagy része, az apja, az anyja, a testvérei nem értenek. No, mindegy, ez csak egy kitérő megjegyzés volt.
Megtaláltam itthon a polcon Varga Géza A székely rovásírás eredete című könyvét, és ezt szeretném párhuzamosan az időközben megérkezett Arntz könyvvel el- vagy újraolvasni. Miért? A kezdeti kérdésem miatt. Minek a két különböző elnevezés, holott nyilván azt is mondhatnánk, hogy a rúnaírás különböző változatai a nyelvterület függvényében. Az Arntz könyv sokáig a történelmi „beszennyeződés” miatt ha nem is tabu volt, de igyekeztek keveset beszélni róla. Holott a rúnaírás éppoly keveset tehet a XX-dik század történelméről, mint például a swastika.
Az Arntz könyv az észak- és nyugat-európai területen volt kultúrákból, főleg kelta korból származó rúnaírásos emlékekkel foglalkozik. Ezek, akárcsak a magyar rovásírás fennmaradt emlékei, részben feliratok, részben kultikus, vallási szövegek, esetleg a népi kultúra kategóriába sorolt alkotások. Kiderül belőle sok régi lelki rokonság a skandináv, a brit szigetekbeli és a német területeken élt népek között. Hasonlóképpen, azok a magyarok, akik a rovásírással foglalkoznak, buzgón kutatják a rokoni kapcsolatokat – csak másik irányban. A türk népek felé. Ezt részben megértem (a nyelvi közösségek), és részben nem. Miért nem foglalkozott senki még azzal, hogy ennek a kettőnek – a székely-magyar rovásírásnak és a nyugateurópai rúnaírásnak – mik a közös vonásai, jellemzői? Vagy lehet, hogy foglalkoztak vele, csak én nem tudok róla?
Mi az, ami a számomra kvázi első látásra közös a kettőben? Nyilván a felhasznált technológia. Fába vagy kőbe vésték, amit leírtak, és mondhatná valaki, hogy nyilván ez meghatározta a jelek formáit is. Azt, hogy véstek, és nem egy finom tollal egy papirosra írtak. Ami a kőbevésést illeti, nem kellene lebecsülnünk, mint módszert. Amit kőbevésünk, az nagy valószínűséggel tovább fennmarad, mint amit papirra írunk vagy nyomtatunk, nem is beszélve az internetes megjelenítésről, ami még azoknál is rövidebb idejű lehet. De önmagában a rúnaírás és a rovásírás hasonlóságára nem elég magyarázat a kő. Hiszen rengeteg fennmaradt egyiptomi emlék is van, ahol kőbe véstek szöveget – lásd például a Rosetta kő (franciául Rosette) – és nem rúnaírással vagy rovásírással. Hanem hieroglifákkal vagy ógörög betűkkel vagy latin betűkkel és így tovább.
Van még egy könyvecském, amelynek a címe Writing, alcím: The Story of Alphabets und Scripts. Ha jól emlékszem, nem tesz különbséget a rúnaírás és a rovásírás között.
Lehet, hogy nem kellene annyit foglalkoznunk a különbségekkel, hanem sokkal többet a hasonlóságokkal?
Ez azt hiszem, még sok mindenre igaz.

régi vonások
ősi kövön, olyan mint
ki visszaköszön

A lélek és a test viszonyáról egy kicsit

Mint már néha máskor is előfordult, a bejegyzés címében az „egy kicsit” azt akarja előre is jelezni, hogy a téma óriási, nem lehet néhány mondatba szűkítve semmilyen tekintetben teljességet elvárni; mindez csak egy cseppnyi ízelítő a gondolatokból, amelyek foglalkoztatnak.
Nemrégiben jelent meg a poet.hu-n a Gének és a lélek című tankám, íme:

Gének és lélek

Ha mindenhová
Ugyanazt viszem, önnön
Makacs lényemet,
Mit számítanak gének,
Ha hat rajtuk a lélek.

Be kell valljam, volt egy kevéske provokatív szándék is bennem, kíváncsi voltam, hányan szállnak vitába velem és milyen érvekkel. Hiszen írtam már verset olyat is, amelyből mintha az ellenkezője csendült volna ki:

A gén

Elfogadni nem
Könnyű azt, gének döntik
El, hogy milyen vagy,
Nem emberi tudás, egy
Örökmozgó gép, a gén.

Nem tudod, honnan
Jött, mióta jár, újra
Termelve anyag
Végtelen sorát, véges
Létű embereken át.

Miért írok erről gyakran? Mert kavarognak bennem sokszor az ehhez kötődő kérdések.
Mik a törvényszerűségei – az általunk nem ismert törvényszerűségei – annak, hogy a lélek mely testbe száll? A klónokat gyártók teljesen ignorálják a lelket vagy netán azt szeretnék, ha az eredeti (~a klóngyártás „alapanyaga”) szállna legalább egybe be a sok klón közül? Azt hiszik-e, hogy ezt kényszeríteni tudják? Miért gondolják, hogy ez jó, legalábbis a saját szempontjaik szerint jó, hogy akkor majd biztosan minden együtt lesz?
Hogy miért hiszik azt, hogy jó lenne, azt valamelyest el tudom képzelni. Egyrészt, mert leegyszerűsítve gondolkodnak, egy egyszerű rendben. Körülbelül olyasfélében, mint az a gazda, aki tudja, hogy van külön üvege bornak, tejnek és növényirtónak, és mindig a megfelelő folyadékot tölti a neki megfelelő üvegbe – hiszen így van rend. Különben baj lenne.
Csakhogy a dolog messze nem ilyen egyszerű. A teremtés redszerének nem ilyesfajta rend a célja, és nem is volt semmikor ez a célja. Van-e, vagy pontosabban hányféle van, kulcs, amely összeköti a lelket az anyaggal? Kulcs az összekapcsolódáshoz, kulcs a megértéshez, kulcs a helyes összekötni tudásához mindannak, ami „fent van” és ami bent, a génekben. Mindabban, amit egy test hordoz kvázi zip-pelt (sűrített) információt – mennyi vonatkozik a testen működő lélek saját régi útjaira? Nem mindre, de néhányra. Mennyi az idegen? Mi kell a sűrített, kódolt információ felbontásához?
Az információ feltárulásával egy erődarabka-lélekdarabka is felszabadul; legalábbis én azt hiszem, hogy ez így van, és ezt ősi vallások tanították régen.
Azért veszett el sok régi, a mainál sokkal nagyobb tudás, mert egyesek elkezdtek embereket gyártani? Lehet. A valamibe belepancserkodás ignoráns, nemtörődöm módon messze nem azonos a jóindulatú útkereséssel. Az elsőnél bezárulnak kapuk, a másodiknál megnyílnak.
Talán az is baj, hogy ezekkel a kérdésekkel nem foglalkoznak manapság. A klóngyártással, a génekkel igen, de ahol a lélekről esik szó, ott mindjárt komolytalannak, tudománytalannak ítélik a gondolatokat, az írást, és ezoterikának bélyegzik.
Ez korántsem volt minden korban, régi korszakokban így. Ezek a kérdések, amelyek a test és a lélek sokszálú kapcsolatára vonatkoztak, nagyon elevenen éltek régi tudásokban és vallásokban, ahol az ezzel való törődés nem vált ketté. Tisztában voltak vele, hogy a kettő mélységesen összefügg. Az, amit az ember időtlen lényegének, a lelkének nevezünk, és az, amit az életben látunk, ami megjelenik. Ennek illusztrálására ideteszek egy kérdést a Aschtavakragitából: Wo sind Taten früher Leben, die als Schicksalsaat aufgehen?
(Hol vannak az előző létezések tettei, amelyek mint sorsmagok hatnak?)
Ha nem fogunk kérdéseket feltenni, akkor válaszokat sem fogunk találni. Pedig találhatnánk.

Fények és gének

Fények és gének
Kánonban ha egymásra
Lelnek, dalukkal
Remélik, segítenek
Egy kicsit az embernek.

A gyökerek elvesztése

Arról már írtam, talán többször is, hogy azáltal, hogy az ember egyre jobban eltávolódik, elszakad a természettől, a saját gyökereitől szakad el. Nem is egyféleképpen, hanem sokféle módon. Egyrészt azért, mert az ember, mint élőlény az egész élővilág része, ugyanolyan a sejtjei felépítése, mint a körülötte levő világé, hasonlóak a hordozott programjai, stb., stb. Azáltal, hogy egyre inkább elszakad a természettől, és csak egyfajta „mű” természetet hagy meg, kreál a városokban, maga sem tudja, hogy milyen fontos összekötő szálak szakadnak el. A gyökerek. Az alap, amin kifejlődött, amin felnőtt. Másrészt a természettől való elszakadását jelenti az is, hogy az emberi kultúra, az emberi mentalitás is megváltozik a megváltozott emberben és emberi közegben. Egyre erősebben.
És az ember gyökértelenné válásának csak az első lépcsőfoka a természettől való elszakadása. Utána jönnek a következő lépcsőfokok. Milyenek? A saját mindennapi kultúráinak, tudásainak az elvesztése. Itt most nem a kihaló kis népcsoportokra vagy a háború vagy más szükséghelyzet miatt máshová vándoroltakra gondolok, de nyilván náluk is a legszebb megőrző törekvések ellenére a többségük kulturális értékei elvesznek. Ha nem rájuk gondoltam, akkor kikre? Mindannyiunkra, itt a civilizáció közepén. Ki tud ma már, hányan tudnak ma még úgy szőni-fonni, mint ahogy tudtak az elődeink néhány száz évvel ezelőtt? És néhány száz év múlva ki fog tudni egy mechanikus órát megjavítani vagy egy elektronikus vezérlés nélküli autót elvezetni? Azok az órák és autók, az a néhány fennmaradó példány, már csak múzeumokban lesznek, vagy megfizethetetlenül drágán. És előbb-utóbb működésképtelenül. A fejlődés, a technikai fejlődés a korábbi tudások elvesztéséhez vezet. Pedig azok is egyfajta gyökerek. Gyökerek, amelyek az előző, a régebbi nemzedékekhez kötnének minket.
Mi mindent veszítünk még el az elgyökértelenedésünk folyamán? Itt, a civilizáció közepén is a népi kultúrákat? A több száz éves hagyományokat?
Számomra szomorú kép. Mintha egy fa lenne, amelyik az égig akart nőni, de az nem sikerülhet neki. Sohasem lesz belőle madár, aki fent az égen száll. Viszont mialatt madárrá akart lenni, elvesztette a gyökereit. Most már csak egy torzó, amelyik minden irányban csak sorvadni fog.
Vagy lehetséges, hogy egy elenyészően kis része „madárrá” lesz – kilép az űrbe, és másfajta testével másféle életformára tér át – a nagy többség pedig elpusztul? A gyökerek elvesztése a kihalás kezdete?

Gyökerek

Hosszú vándorlás
Után meg kell tanulnom
Újra gyökeret
Eresztenem, gyökerek
Tudnak földet tartani.

Benne lenni a világban

Jelen lenni vagy
Átélni nagy különbség,
Érezve ismer
Meg mindent, ami itt él,
Kiben van, s lesz megértés.

vagy, ahogy az indiánok mondták:

Nem könyvek lapjain
Rögzített gondolatokon keresztül.
Nem szavakat mond,
Nem hitvallást,
Nem dogmát.
Nem azért szól, hogy
Hozzákössön egy klánhoz.
(hanem szól:)
A madarak reptével,
Melyek szememnek láthatatlan országokat járnak be,
Fákkal, melyek gyökeret eresztenek és
Kifejlődnek hatalmas nagyságra,
Virágokkal, melyek virágzásukban
Megőrzik finom illatukat,
Minden állattal, mely
Átérzi léte lényegét,
A hajnalban kelő nappal,
Mely az újat hirdeti,
A holddal, mely kezében tartja
Az apályt és a dagályt,
Venussal, Jupiterrel, Marssal és a csillagokkal,
Mindennel, ami
Lélegzik,
Mozog,
Mászik,
Repül,
Áll,
Mindennel
Wakan-Tanka szól hozzám.

A CoVid-19 mint a változások felgyorsítója

Bár heteken keresztül igyekeztem elkerülni azt, hogy a koronavírushoz kapcsolódó témáról írjak, most mégis ezt teszem. Miért igyekeztem elkerülni? Mert úgy éreztem, hogy még több beszéd itt nem segít. Amúgyis sok a lehangolt, elkeseredett ember, akinek nem tudunk segíteni a bajain, és amúgyis rengeteget beszélnek róla a mediákban – minek beszéljek akkor még én is? De azután egyik nap egy olyan cikket olvastam a neten – Das doppelte Gesicht der Krise, Covid-19 als Wende – amelyik arra késztet, hogy mégiscsak eltöprengjek egy-két ehhez kapcsolódó problémán egy kicsit. Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy nem szeretném semmilyen „pártoskodásnak” beállítva látni amiket leírok, inkább csak kérdésfeltevéseknek.
Az egész válság, krízis alapvetően nem csak magát a betegséget, és annak kezelését jelenti, hanem ennél sokkal többet. Az egész életünk, az egész hosszú időn át kialakult és nagyon megszokott életünk van változóban, és a Covid katalizátora, felgyorsítója ezeknek a változásoknak. Változik minden és minden szinten: sokan elszegényednek, mások (kevesek) meggazdagodnak, felborulnak nemcsak egyéni életek, de a hosszú időn keresztül stabilnak tekintett struktúrák is. Azon részein a világnak, ahol az emberek eddig sem élhettek át sok egyéni szabadságot, kvázi „megszokhatták”, hogy egy autokrata rendszerben élnek, azok azt tapasztalhatják, hogy a rendszer technikai lehetőségei hihetetlen mértékben megnőttek. Ugyanezen lehetőségek ott is megvannak, ahol az emberek úgy érezték, már kivívtak bizonyos emberi jogokat – és most fájdalmas a felismerés, hogy ezekért megint és újra meg kell majd küzdeni.
A krízis tehát az egész emberiséget érinti, gazdasági, politikai, társadalmi szinteken egyaránt. A teológusok minden ilyen krízis alkalmával, amikor világvége hangulat uralkodott a történelem folyamán, az Utolsó ìtéletet, a Végítéletet szokták emlegetni, és ebben a fent említett cikkben is ezt sugallja néhány mondat, és az illusztrációként bemutatott kép, Luca Signorelli Ende der Menscheit (Az emberiség vége) című freskója. Igaz, az ilyen nagy és általános krízisek sem jelentették eddig általában a világvégét, hanem „csak” egy olyan történelmi pontot, amikor nagyon megváltozott minden. Így lesz most is? Ami azt illeti, hogy kihal-e az emberiség, én remélem, hogy nem. De hogy mi mindent hoznak a változások, azt senki nem tudja, nem meri megjósolni.
Csak néhány könyvre történik hivatkozás ebben a cikkben, olyan könyvekre az elmúlt évtizedekből, amelyek kvázi előkészítettek egy szemléletváltozást a hatalmat gyakorolni igyekvő rétegben. Itt elsősorban Michael Foucault Das Bio-Macht – vagy másképp Biopolitik – könyvéről és ideológiájáról van szó. Mit mond ez a filozófia? Azt, hogy az uralkodó réteg ezután arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek minden életmegnyilvánulását kontrollálja: a születésszabályozást, a születési és halálozási arányt, az egészség fogalmát és normáit, stb. Magyarul egy kicsit kiélezve, de: ki mennyi gyereket szülhet, ki hány kiló lehet, ki hány éves lehet, stb. Olyan normákat, olyan átlagértékeket kivetni egy társadalomra, ahol a normától való bármilyen eltérés véteknek, bűnnek számít. Az ezen normák ellenőrzésének – napi és állandó figyelemmel tartásának – már ma megvannak a technikai lehetőségei.
Több scifiben olvastam már hasonló alapon felépülő világról, és nagyon nem örülök, ha tényleg efelé haladunk. De sajnos mutatnak jelek erre.
Mit tudunk mindezzel szembeállítani? Bizonyos változások már irreverzibilisek? Vagy át tudjuk még menteni a múlttá válni készülő világunkból azt, ami humán? Ami az embert igazából emberré teszi, és azt hiszem, hogy nem csak az én szememben. Jó lenne. Kellene.
Még egyet a „vírusunkról”.
Furcsa dolog, de úgy érzem, hogy az élet mindig teremt valami olyan új helyzetet, ahol már nem látjuk jónak, amit addig, azelőtt, más körülmények között jónak tartottunk. Mire gondolok? Most például arra, hogy az emberi megismerés sokáig halad azon az úton, amit úgy lehet jellemezni, hogy „try-and-error”. Úgy jutunk megismeréshez, hogy valami ismeretlent kipróbálunk, azután vagy jó lesz úgy – akkor azt tanultuk meg, vagy nem lesz jó – akkor meg a hibánkból tanulhatunk.
Ez a vírus talán arra kellene, hogy megtanítson bennünket, hogy a sokáig bevált megismerési út nem követhető tovább. Túl sokan vagyunk, így a túl sok hibánk már túl sok kárt okoz a környezetünkben, az élő és az élettelen világban egyaránt.
És most magunkon – mint emberiségen – kísérletezünk? Csütörtökön olvastam a neten, hogy most kezdik csak el tesztelni, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, ha a szükséges két oltásból az egyiket ilyen, a másikat olyan oltóanyagból kapja meg. Attól tartok, sok helyen előfordult már ez – csak nem hívták tesztnek.
Try-and-error. Vagy sikerül, vagy nem.

Kísérletező ember

Nem járhatunk csak
Jól bevált utakon, de
Azt nem szeretjük,
Ha a kísérleteink
Alanya magunk vagyunk.