Idők és órák

Mint azt már valamikor írtam, matematikából szoktam korrepetálni szociálisan rászoruló gyerekeket gratis a Wiener Lerntafelnél, alsó tagozatosokat, általában harmadikosokat vagy negyedikeseket. Egy-két tesztoktatás végrehajtására lettünk felkérve valamilyen felméréshez, ahol megadták a teszt anyagát. Ez ugyan alapvetően könnyűnek tűnt a számomra, mégis, ezenközben egy érdekes és engem megdöbbentő és meglepő felfedezést tettem: a mai fiatalok – ezek a gyerekek ca. 10 évesek – túlnyomó többsége egyáltalán nem ismeri a hagyományos órát. Semmi fogalmuk nem volt se a mutatók szerepéről, semmiről. A korrepetálás helyszínét nyilván olyanok rendezték be, akik korban közelebb állnak hozzám, mint a gyerekekhez, mert a falakon két hagyományos falióra is van. Mikor a teszt első feladatához hozzáláttak, ahol az első kérdéscsoport az időhöz kapcsolódott, megkérdezte az egyik kislány: Honnan tudhatom, hogy mennyi az idő? Elővehetem a mobilomat?
A pillanat egy tört részéig értetlenül nézhettem rá, de aztán bólintottam. Ugyan rámutattam a faliórára is, de azzal szemmel láthatóan egyikük sem törődött – négyen voltak – és karórájuk sem volt. A mobiljaik segítségével aztán meg tudták állapítani az időt, és egy feladvány kivételével helyesen meg tudták válaszolni a papíron megkapott kérdéseiket.
A kérdések átbeszélését a papíron nem szereplő kérdésekkel kezdtem: Tudjátok, minek az óra? Minek mérjük az időt? Anélkül nem tudnánk élni?
Ezeken a kérdéseken ők döbbentek meg, és csak lassan szállingóztak példák arra, hogy mi mindenhez is van szükségünk az időméréshez. Az életünk összehangolásához, mondtam végül én ki nekik. Milyen volt ez régen, mikor még nem volt mindenkinek órája, csak egy óra a faluban, a templom tornyán?
Annál a feladatnál kerültek bajba, vagyis kezdtek el hibázni a tesztben résztvevő gyerekek, ahol nemcsak válaszolni kellett a kérdésre, hanem a választ berajzolni egy hagyományos órába. Ha ennyi az idő, akkor hol áll a kismutató, hol áll a nagymutató? Mind a négy gyerek csinált hibát ebben. Ha ma is csak a templomórák alapján kellene eligazodniuk – netán az iskolába pontosan beérniük, vagy elérni egy vonat indulását – bizony bajban lennének. A mai fiatalság csak a mobilórája alapján igazodik el a mindennapjaiban. Lehet, hogy eltelik még néhány évtized és már senki sem érti majd a templomok óráit? Olyan fantasztikus irodalomba illő lehetőségekre meg már nem is akarok gondolni, hogy eltelik száz vagy néhány száz év, és már belénk építve lesz egy chip, amely a külső időt mutatja.
Külső időt? No, igen, hiszen rengeteg belső időnk, biológiai óránk van. Továbbtöprengve ezen, a biológiai órák és a külső, vagyis a társadalmi órák jártak a fejemben. A biológiai órák az egyénben vannak, legyen az növény, állat vagy ember, a biológiai órák a fejlődést, az életfunkciók vezérlését végző órák. A társadalmi órák az ember által bevezetett és használt időmérés, a célja az emberi tevékenységek összehangolása, illetve annak segítése. Feltehetően ennek is megvannak az analógiái és előfutárai mindazon fajoknál, melyek csoportban, jól szervezett közösségekben élnek. Például a madárrajok vonulásánál az egyes madarak repülésének az egymáshoz igazodásában; de még nyilván millió más példát is lehet találni. Ilymódon az általam társadalminak kategorizált óra is biológiai óra, nemcsak az égitestek mozgásán keresztül van meg a természettel a kapcsolata.
Die Zeit ist der Stoff, aus dem das Leben besteht. /Benjamin Franklin/
**

Ps. Már megirtam ezt a kis bejegyzést, mikor este kaptam még az idő témájához egy kis “ráadást”: az egyik TV csatornán ment az Alice Tükörországban-nak egy olyan filmváltozata, amit még nem láttam. Nagyon jó, tudom ajánlani mindenkinek. Az idő nehezen megfogható sokarcúságáról szól, nemcsak gyerekeknek.

A Fal

A Fal. A falak fontos szerepet játszanak sok helyen, az életünk különböző szintjein. A történelemben a régi várak vastag falai, a kínai Nagy fal, a berlini fal, és még sorolhatnám sokáig. De nemcsak ilyen falak vannak.
Hanem példaul az egyén falai. Amiket önmaga köré épít, vagy amelyekkel mások veszik körbe őt. Sokan ismerik valószínűleg Pink Floyd falát. The Wall. Jó vagy rossz, ha valaki falakat épít maga köré? Természetes védekezés vagy őrület? Nem hiszem, hogy ez általánosságban megválaszolható kérdés. De azt hiszem, hogy egyre növekvő, egyre szélesebb körű probléma része. Miért? Mert attól tartok, hogy minél inkább a megfigyelők világában élünk, annál többekben erősödik fel a vágy, hogy egy falat vonjanak maguk köré. Egy védőfalat, a privátszférájukat védő falat. Lehetséges? Nemcsak álom marad?
Nemrég vetítették megint a TV-ben a Truman show című filmet. Érdemes odafigyelni rá, különösen a végére. Ha a gyerek ráébred, hogy ketrecbe zárták, az első és legfontosabb a számára elhagyni a ketrect. Vagyis a ketrec a fal ebben az esetben?
A fal, ami véd, ugyanaz ketrecbe is zár. Akár magunk építjük magunknak, akár más építi nekünk. Minél erősebb, minél rafináltabb, vannak olyanok, akikre annál inkább úgy hat, hogy nem akarnak mást, csak menekülni. Kijutni a ketrecből, a bezártságból, átlépni a falon, átjutni a határokon.
Ha a világ afelé halad, hogy már az emberek gondolatait is kontrollálni akarják – már nemcsak a sci-fi irodalomban lehet olvasni erről, de az aktuális hírekben is – hová lehet menekülni? Hogy lehet a gondolataink köré védőfalat építeni?
Lehet bennünk ilyen? Kivédhetjük a gondolatainkban turkálni akarók próbálkozásait?
Pedig az egész emberi fejlődés, ugyanúgy, mint az egyén kifejlődése állandóan a határok feszegetéséből áll. A kisgyereknél ezt természetesnek vesszük, a bölcső világából lesz a kiságy világa, a kiságy világából a szoba világa, a szoba világából a lakás világa, és így tovább. Egyre nő a tér, egyre növekszik a világba tartozó személyek száma.
És a felnőttnél? Nem akar-e ő is állandóan túlnőni önmagán?
„A gyerekkor kertjéből ne vágyj kilépni túl korán, vissza nem léphetsz, ha túl vagy e kert kapuján.” Még egészen kisgyerek koromban írta valaki ezt az emlékkönyvembe.
Mi az a láthatatlan fal, amelyik a gyerekkor kertjét körülveszi? Kinek meddig tart a gyerekkor? Olyan a körülvevő fala, mint a Stargate kapuján az a plazmaszerű anyag, amin keresztül más világba lehet eljutni? Vagy olyan, mint az Avalont rejtő köd, amely szétoszlatási képességét el is lehet felejteni? Mi a jó átjárási mód?
Shakespeare egyik drámájában a Falon keresztül beszélgetnek egymással Priamos és Thysbe, a Fal által elválasztott szerelmesek. Mindegyik éppen csak átláthat a másik világába. Mi kell ahhoz, hogy egy világba kerülhessenek?
Fal, fal, fal mindenütt.
A falak sok veszélyt is hordoznak. Néha ártatlanoknak, néha azoknak, akik építik azokat. Valószínűleg csak Magyarországon ismerik a Kőmíves Kelemennéről szóló balladát, illetve népmesét. Déva várának építői hiába építették újra és újra fel a falakat, az mindig összeomlott. Akkor elhatározták, hogy amelyikük felesége elsőként jön az épitkezéshez, azt feláldozzák, befalazzák, hogy megmaradjanak a falak. A szerencsétlen Kőmíves Kelemennével történt ez meg, és az utána való bánatba a kisfia is belehalt.
Szeretném hinni, hogy a falak azok körül záródnak be, akik építik azokat.

Ki miért ír sci-fit?

A napokban elolvastam egy számomra eddig ismeretlen amerikai szerzőnek, Dima Zalesnek néhány könyvét: a Gedankendimensionen sorozatot, ami összesen 5 kötet. Egyetértek azokkal, akiknek tetszik – ez volt a véleményem az első kötet elolvasása után, amit a végére, az ötödik elolvasása utánra kicsit elnyomott a kommersz feletti bosszúság. Mit értek a kommersz alatt itt? Ez esetben a következőt: gyakran olyan érzése támad az embernek, mintha valamilyen modern akciófilmet olvasna; lehet, hogy a kiadók tolták el ebbe az irányba a szerzőt.
Ki miért ír sci-fit? A gondolataimból eleve kihagyom azokat, akik csak a pénzért teszik, mert jó kereseti lehetőséget látnak benne. Azokra vonatkozik a kérdésem, akik valamilyen belső indíttatásból csinálják.
Ki miért ír sci-fit? Már írtam egy választ erre a kérdésre korábban: mert ez egy jó forma és lehetőség arra, hogy olyanról lehessen beszélni, amiről másképpen nem lehet. Miért nem lehet másképp? Mert valamilyen módon túl van azon a határon, amit a jelenlegi közfelfogás és tudomány normálisnak nevez. Sok minden, amiről sci-fibe öltöztetve beszélnek, az másképpen elmondva azt a veszélyt jelentené az írónak, hogy ráfogják, hogy bolond.
Akkor pontosítanám a kérdésemet: ki miért ír pont olyan sci-fit, amilyet? Mit értek ezalatt? Azt, hogy kinek min van a „belső hangsúly”. Miért ír valaki olyat, ahol térben-időben messzire repíti az olvasót? Vagy miért ír valaki olyat, hogy látszólag itt van mindenki a jelennek a felszínen is látható világában, mégis, a szereplők életét meghatározó történések egy láthatatlan világban történnek? Vagy miért ír valaki olyat, hogy a különböző emberi létezésformák a kulcspontja? Vagy az átalakulások, a kérdés, hogy meddig ember az ember?
Azt hiszem, hogy mindenki olyat ír, aszerint ír, ami probléma, kérdés őt magát belül a legjobban foglalkoztatja. Talán gyakran előfordul, hogy nincs mindenre kikristályosodott válasza, mikor elkezd írni; de reméli, hogy ez az írás közben megszületik.
Kíváncsi lennék, hogyan vélekedik minderről Tolkien, Frank Herbert, Asimov és Lem.
*
Én is írok olyat, amit a sci-fi kategóriába lehet sorolni. Megjelent a napokban A hold és mi címmel egy sci-fi elbeszéléseket tartalmazó kötetem az epublinál, amelyik néhány rövidebb és három hosszabb elbeszélést tartalmaz.
A link a time2life-n az ismertető oldalhoz:

A hold és mi Elbeszélések

Link az epublihoz:
https://www.epubli.de//shop/buch/A-hold-%C3%A9s-mi-M%C3%A1rta-M%C3%BCller-9783748508212/83229?utm_medium=email&utm_source=transactional&utm_campaign=Systemmail_PublishedSuccessfully#beschreibung

Ezenkívül megjelent az interjapan magazin online oldalán az egyik sci-fi novellám:
http://interjapanmagazin.com/muller-marta-egy-vilag-szuloi/
Örülök, ha minél többen elolvassák, és a blogon keresztül vagy mailben írnak nekem.

Welt Museum Bécs

Welt Museum Wien. A Welt Museumban voltam ma. Gyönyörű, napos idő volt, a legjobb alkalom egy kis sétára Bécs belvárosában, a Hofburgban. Azt hiszem, hogy soha nem lehet odamenni úgy, hogy az ember ne lásson egy jó adag turistát, de ilyenkor februárban még tűrhető.
Ebben a múzeumban már jártam valamikor régen, nem emlékszem, hogy hány évvel ezelőtt. Szerettem volna valamit újrafelfedezni, újra megnézni, de nem találtam meg. A múzeumot alaposan átrendezték valamikor, nem tudom melyik évben, és a rendezési elv más lett. Körülbelül úgy érzékeltethetném: míg régről egy olyan elrendezésre emlékszem, hogy „a buddhizmus a különböző ázsiai országokban”, addig a mostani elrendezés szempontja „a Habsburgok melyik országból mit hoztak haza a múzeumba.”
Kár. Mármint nekem. Mert egyébként érdemes megnézni.
Az ember mindig olyankor csalódik, ha elvárásai vannak? Pedig sejthettem volna, hogy megváltozik. Még egy múzeum állandó kiállítása is változik, ha egyszer minden a világunkban változó. S őriz-e a változás valamit? No igen, biztosan, de nem biztos, hogy pont azt, amit megtalálni igyekszünk.
Amit a kiállításnak ezen a mostani változatán fedeztem fel: a Popol Vuchban leírt labdajátékhoz egy speciális védőövet viseltek a játékosok. Legalábbis az egyik magyarázó felirat szerint. De még úgy is bizonytalan, mert lehet, hogy csak a kapcsolódó ünnepségen volt rajtuk. (Sajnos a fotó erről nem sikerült.)

A sárga madár művelet

Emlékezés egy harminc évvel ezelőtti vérengzésre

Nem tudom, hogy hányan hallottak Magyarországon a „sárga madár művelet”-ről. Operation Yellowbird angolul, ahol lehet, hogy az operation szót itt hadműveletnek kellene fordítani, de berzenkedem a had szócska ellen. Nevezhetek valamit hadműveletnek, aminek a háborúval ellentétben éppen az a célja, hogy embereket megmentsen?
Operation Yellowbird. Az idei évben van nyáron a harmincadik évfordulója, tehát azóta felnőtt egy új generáció.
Mi volt ez? Hol történt?
1989 sok helyen a világban mozgalmas év volt. Olyan, ami történelmi fordulópontokat, vagy azok lehetőségét hordozza magában. Valószínűleg 1989-t hallván sokan Európára és Németországra gondolnak elsősorban. Pedig a Föld másik részein is „mozgott a világ”. Kínában diáktüntetések voltak és az ellenzéki diákok azt követelték, hogy a gazdasági változásokat kövessék politikai változások is, egyfajta nyitás nemcsak a nagyvilág, a Nyugat felé, de a szólásszabadság, a véleményszabadság irányába is. Néhányan éhségsztrájkba kezdtek. Ezek között volt Wu’erkaixi, egy Xinjiangban 1968-ban – egy másik év, amelyben diáktüntetések voltak több helyen – született ujgur diák, aki azzal tett szert hamarosan nemzetközi ismertségre, hogy egy nyilvános televízióadásban rászólt Li Pengre, az akkori kínai miniszterelnökre. Li Peng az éhségsztrájkolókat akarta jobb belátásra bírni egy feltehetően saját PR (public relation) emberei által előkészített adásban, de Wu’erkaixi közbevágásával leállította a hivatalos szöveget és elmondta a véleményét.
Vajon mekkora szerepet játszott ez az epizód abban, hogy a kínai vezetés úgy döntött, hogy náluk nem lesz semmiféle „peresztrojka”, politikai változás?
Az egyre feszültebbé váló helyzetben, mert a Tian’anmen téren mindennapossá váltak a tüntetések, 1989 junius 3-án és 4-dikén a hadsereg lövészei és páncélosai sok száz életet (más források szerint több ezret) kioltva „tisztították meg” a tüntetőktől a teret.
Az ellenzéket vezető diákok és értelmiségiek életveszélyben voltak ezután. Egy hivatalos lista alapján kezdődtek Pekingben a letartóztatások.
Mindezzel tisztában voltak a világ más részein is, elsősorban természetesen a kínai eseményekhez érzelmileg is legközelebb álló Hongkongban. Ott hozták létre történelmi méretekben pillanatok alatt a Yellowbird Operation-t, egy társulást és egy alapítványt, melynek célja az ellenzékiek Kínából való kimentése volt. Sokan adakoztak erre a célra.
A pénzre részben azért volt szükség, mert a menekítés útját a szervezésben három nagy részre kellett bontani: az első szakaszban Pekingből kellett kijuttatni és délre, a tengerparthoz, Hongkong közelébe eljuttatni az embereket, a második szakaszban átjuttatni Kínából Hongkongba, és végül egy harmadik szakaszban Hongkongból abba az országba, amelyik vállalta, hogy befogadja őket. A Kínán belüli szakaszon a Yellowbird Operation szervezőinek más egyéb lehetőség híján a maffiát kellett „igénybe venniük”. Megszabott ára volt, hogy kit mennyiért visznek el délre, majd segítik csónakkal átjutni.
Persze lehet, hogy néhány maffiózó a kínai hatóságoknak is tett árajánlatot, volt ugyanis a menekülők között olyan, akinek a csónakról – mikor már Kína és Hongkong között volt – a tengerbe kellett ugrania, mert a kínai parti őrség leállította a kishajót, amin elrejtve utaztak, és végigkutatták menekülőket keresve. A szerencséje mentette meg az életét, meg az a jó ösztöne, hogy a vízben nem Hongkong felé kezdett úszni, hanem vissza Kína felé. Nem azért, mert az lett volna közelebb – 5 óra úszás után ért partot – hanem azért, mert a reflektorokkal a másik irányban pásztázták a kereső kínai rendőrök a vizet.
*
A 21 legjobban keresett diák illetve ellenzéki vezető közül 7-t sikerült rögtön az első napokban kimenteni Kínából, a többieket letartóztatták.
A későbbi hónapok során összesen 400 ellenzékit mentettek meg.
*
Senki ne gondolja, hogy a menekülők, a kimentettek élete ezután már „csupa boldogság”-ból állt. A többségükben örök hiányérzet maradt az elvesztett otthon, az elvesztett ország, és a többé nem látott szülők iránt, és a nagyobb részük nem kapott soha lehetőséget visszatérni Kínába. Franciák vagy amerikaiak lettek, egy kis fájdalommal a szívükben.
*
És Kína?
A vezetői fejében és szemében az új nagyhatalom, világhatalom. Nem bánják, ha már vannak a szomszédaik között, akik félnek tőlük. S ami a saját lakosságukat illeti, óriási léptekkel haladnak előre az orwelli vízió megvalósításában: még az emberek gondolatait is kontrollálni akarják. A ki nem mondott, le nem írt gondolatokat is. Nem vicc, szomorú valóság, még akkor is, ha technikai fejlődésként dicsőítik.