Nem tudom, hogy sajnos vagy sem, de az e heti bölcselkedésem most elmarad — elromlott a PC-m, és ez több tekintetben akadályoz, lelkileg is.
Ezért csak egy rövidke bejegyzést írok most, egy kis személyes örömröl. A héten egyik nap lejöttek az unokáim a kertbe, Marcheggbe.
Ideteszek egy-két képet arról, ahogy keresztülvágják magukat a dzsungelen.
Nagyanyó boldog
Nagyanyó boldog,
Ha unokáit látja,
Az élettől mit
Kapott, velük megy tovább,
Belőlük is lesz forrás.
Május van, a friss és kellemes, jobbnál jobb illatok váltakozásának a hónapja. A karantén miatti mozgáskorlátozottság miatt az orgonaillat szakaszáról az idén sajnos lemaradtam – pedig sok orgona van a kertemben. Viszont most egy másik illat időszakaszába léptünk. Egész héten Marcheggben élvezhettem a sokfelé érezhető intenzív bodzaillatot, nemcsak a kertben, de a pályaudvart és a kertet összekötő úton is. Élvezhettük sokan – amíg még van, mert a sokfelé pusztító építkezések első áldozatai gyakran a bodzák. Az utak mentén, a vasúti sínek mentén, a bodza nő vadon, gondoskodást, törődést nem kérve, csak annyit szeretne: hagyják élni. Erős fajta, a sok pusztítás ellenére még megvan, nem veszett ki, mint oly sok más faj. Akárcsak az orgonaillatot, nagyon szeretem a bodza illatát is. A levegő tavaszi frissességéhez a bodza az illatával hozzátesz még valami pluszt, amit nem lehet szavakba foglalni. Csak öntudatlan élvezni és örülni neki. S akik netán unalmasnak találnák a bodzavirág fehér színét, sok helyen virágzik mellette a vadrózsa.
És még egy élmény: tegnap hazafelé a kisvonatból, amelyik Marcheggből Gänserndorfba visz, láttam egy fiatal őzikét. Ott álldogált alig 2-3 méternyire a sínek mellett, és kicsit talán félve, de még inkább rácsodálkozva nézte az elrobogó monstrumot. Remélem, hogy tanult: a sínekre menni veszélyes, mert ott időnként ilyen veszélyes dolgok mennek. Ugyanakkor azt hiszem, hogy hál’Istennek kevés olyan baleset van, amikor a vonat egy őzet üt el. Másrészt a sínek önmagukban nem jelentenek korlátot, így vagy úgy, de megtanulják az őzek, hogy mikor nem veszélyes az átjárás. Szívesen lefényképeztem volna, de rég továbbhaladtunk, mire elővettem a mobilomat.
Hívogató hangocska
Énekesmadár
Hív kintről: gyere, gyere!
Süt a nap, illat
Árad szét a lombokon,
Ne zárd el magad tőle!
Májusi csendélet
Kismadár fenn a
Kerítés lécén ide,
Oda tekint, nézd,
A bodza virágai
Kinyíltak reggelre mind.
Elmúlt július közepe, hogy hozzájutottam az idei első napozásokhoz. Mint ilyenkor lenni szokott: a nap első pirosító hatása után mehetek az árnyékot élvezni.
És élvezem is, nem gúnyosan értem. Szemben azzal az átvitt értelemben való jelentésével a szónak, hogy az árny a pirori valami sötét, rossz, az árnyéknak sok jó oldala van. Másmilyen ellazulást kínál, mint a napfény.
A napfény, az árnyék és a relative csend — ezek a marcheggi kert legnagyobb ajándékai nekem. Relative csend? No, igen, szerencsés napnak érzem, mikor nincsenek ember által okozott zajok. Csak néhány száz légy és más bogár zümmög, kismadarak néha csivitelnek, pillangók verdesnek a szárnyaikkal. Mindez nem zavarja a csendemet.
Ha a tudomány az embert és a természetet szolgálná – manapság egyiket sem – akkor már rég foglalkozott volna ezzel a kérdéssel: miért hatnak ránk sokkal fárasztóbbban az ember által okozott zajok, mint a természet zajai. Nyilvánvalónak tűnik, hogy azért, mert az egyfajta harmóniára törekvés benne van a Természet rendszerében. Hosszú ideje teszteli és finomítja ezt az élet. Az ember egészségtelen pökhendisége és a saját intelligenciájának a túlértékelése az, hogy ignorálja ezt.
Hőséget jósolnak az elkövetkező napokra, írtam egy hete a naplómba, élvezve akkor reggel fél hétkor a még kellemesen friss a levegőt. Milyen kár, hogy friss levegőt nem tudunk „elraktározni” magunknak! Mind a négy elem – föld, víz, levegő, fény – kicsit másféle gazdálkodásra tanít. A föld elemei a szervezetünkben a legtovább elraktározhatóak, a fény készletünkből ami szabadon felhasználható energia az általában elfogy a tél, a hideg periódus alatt. Víz és levegő nélkül nem tudunk hosszabb ideig megélni, különösen igaz ez a levegőre. Ő a közegünk, benne élünk, és mégsem becsüljük eléggé. Részei vagyunk, mint ahogyan a levegő is a részünk. Miért nem tudatosítjuk ezt jobban?
Miért nem vigyáz az ember jobban azokra az értékekre, melyeket készen kapott?
Melyik tengeri állat lenne olyan idióta, hogy mérgezze, tönkretegye a tengert, a közeget, amiben él? Csak az ember ilyen. Mintha az emberiséget, mint egészet, emberellenes erők vezetnék.
Az időjósok ezúttal nem tévedtek, a hőség erre a hétre megjött. Több időt töltöttem a kertben, és csak estére tértem vissza a városba, ahol az éj leszálltával a csillagokban gyönyörködhettem.
Szárazság van
Lassan vonulnak
A felhők, sötéten és
Némán, vizet oly
Nagyon váró földnek nem
Adnak magukból áldást.
Esti nyugalom
Tetőteraszon
Egy ifjú pár élvezi
Az est csendjét, a
Nappal a városé, az
Éj misztikus másik fél.
Kimegyek a városból. Nem gyalog, vonatra szállok egy körülbelül huszonöt perces útra. Mikor felszállok a vonatra, a pórusaim még televannak a várossal, a város zajaival, bajaival, apró-cseprő mindennapi történéseivel, a láthatatlan lüktetéssel.
Aztán lassan kezd változni bennem minden. A vonatablakon kinézve megművelt földeket látok, és július eleje lévén több helyen aratógépeket, másutt pedig azt, hogy már learatták a gabonát. Jó érzés fog el, az élet ciklusai rendben forognak, még akkor is, ha ezt a városban nem látjuk, nem érzékeljük.
A vonatból kiszállva és az állomásról kilépve mélyet szippantok a levegőből, és mindig és újra elégedetten állapítom meg: más. Mint aki belekortyol a megszokott kávéjába vagy borába, pontosabban egy olyan megszokottba, amit csak egy bizonyos helyen kap. A városból már szinte semmi sem maradt bennem. Mikor a szokott útvonalamon elhaladok egy gyönyörű, hatalmas, öreg fa mellett szótlan elégedettséggel köszöntjük egymást.
A kerthez érve, első a kíváncsiság: körbejárni megnézni, mi újság. Jaj, ezek a csigák! Már megették az utolsó elültetett töknövénykémet is! A barackfáról megint hullott le gyümölcs, miért nem érik be a csigák azzal?
Nézd csak! Egy egészen apróka süni bújik meg két nagyobb cserép között! Ne félj, aprójószág, nem bántalak. Inkább hátramegyek, egészen a kert másik végébe. S lám, lám, ott is találtam egy apró sünfiókát. Az anyjuk nincs sehol, de néhány hete lehet, hogy őt láttam.
Leülök a kispadra, és körbenézek a bokrokon, a fákon. A bodza nemsokára bepirosodik, ha nem leszek lusta hozzá, lehet csinálni egy kis lekvárt. A nap már magasan áll, gyönyörű meleg van. Újabb vendégem érkezik: egy csöpp kis madár. Nem vagyok biztos a madarak neveinek helyes ismeretében, de azt hiszem, hogy ezt a csöppséget ökörszemnek hívják. Beszédes, kíváncsi kis jószág. Odarepül a madáretetőhöz, egészen beleszáll, de abban most nem sokat talál. (Nyáron, úgy vélem, nincs szükségük rá.)
Elbújva, a bokrok alján felfedezem a szomszédék vörösesszőrű macskáját. Ne vadássz se a kismadarakra, se a sünikre – figyelmeztetem, és csak remélni tudom, hogy így is lesz, sünik és madárkák megmenekülnek.
A város már eltűnt a gondolataimból, elfoglalta helyét a városban hiányzó természet, egy másmilyen élet.
Péter-Pál után
Remény-ünnep az
Aratás, hit, hogy jó liszt
Készül a búza
Halála nyomán, s az új
Kenyér majd jóval táplál.
Aratásnál a mezőn
Szántóföld mellett
Mentem, az aratógép
Mit felvert, porként
Szállt tova, élet része
Az édes s a mostoha.
Kölyöksünik
Nyáron a kertben
Kölyöksünik aggódva
Búvnak meg, tőlem
Ne féljetek, veletek
Örülök az életnek.
Megtévesztő kicsit ez a cím, jól tudom, mert nagyon sok minden van mögötte, köztük sok olyan, amiről én most nem szándékozom írni. A privatszféra elvesztése szólhatna például a magánélet elvesztéséről, arról a manager betegségről, amikor valaki annyira felolvad a munkájában, hogy mellette már semmire sem marad ideje. Ez is komoly probléma, de most amiről írnék, az más.
Az egyre jobban „megfigyelő világgá” váló világ, az Überwachungstaat az, amelyik a privátszféránk elvesztéséhez vezet. Amelyhez persze részben hozzájárulunk saját magunk is: például a blogokkal (mint ez is), még jobban a közösségi fórumokkal, mint például a Facebook. Bár én a Facebook-n nem vagyok ott, és okostelefont különböző app-okkal sem használok, nyilván érintve vagyok. Minden ember érintett, még akkor is, ha sokan struccként azt hiszik magukról, hogy nem.
Rejtő Jenő azt írta a Csontbrigádban, hogy: „a legnyomorultabb rabnak is lehet titka”.
Rabok lettünk, úgy, hogy észre sem vettük – a többség biztosan nem – és akarjuk vagy sem, nem lehetnek titkaink. Még a legnyomorultabb rabnál is rosszabb nekünk, mert nem lehetnek titkaink?
Nekem fáj, hogy nem tudok a gondolataimmal, azzal, ami fáj, magamra maradni, és kiírni se igazán tudom, ha arra gondolok közben, hogy nem tudom sem kiválasztani, sem megakadályozni, hogy kik olvassák. Miért kellene akkor az érzéseimet kiteregetni?
Nem valamiféle titkokról van szó. Egyszerűen az emberi érzések, gondolatok úgy fejlődtek hosszú-hosszú időn át, hogy több fázison mentek keresztül valakiben, mire napvilágra kerültek. Ha fájt valami az ember lelkének, nem akarta rögtön kiteregetni, de elfojtani se.
Mára ez megszűnt. És ez nagyon rossz, és még több rosszhoz vezet.
Nem tudom, hogy hogyan van ez az élővilág szoros kötöttségben élő fajainál – például a hangyáknál – de biztos vagyok benne, hogy az embernek, az emberi léleknek szüksége lenne a privátszférára. Ugyanúgy, ahogy az embernek szüksége van más emberekre, ugyanúgy szüksége van a magányra.
Mihez vezet, ha olyanná válik az ember, mint amire azt mondják, hogy „üvegember”, átlátszó ember, mert semmilyen létfunkcióját elrejteni nem tudja? Ellaposodik teljesen, olyan érzés nélkülivé válik, mint egy gép? Vagy telelesz elfojtással, neurózissal, megfogalmazni sem mert gondolatokkal?
Paradoxnak tűnhet, de ráadásul úgy érzem, hogy ez az átlátszóvá válás nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem még jobban eltávolítja őket egymástól. Nem hiszem, hogy a gépeken vagy az eszközökön múlik ez, sokkal inkább azon, hogy az igazi közösséggé válás – legyen az akármilyen közösség egy egyháztól egy családig – nem jöhet létre személyes kapcsolat, és rejtve maradó „én-rész” nélkül. Az ember nemcsak anyag – eszik, iszik, satöbbi –, nemcsak szavakba öntött gondolat, szellemiség, de mindezeken kívül valami más is. Lélek és öntudatlanság.
Belelátnak a leselkedők ezekbe is?
Tartok tőle, hogy itt még rosszabb a helyzet. Itt ugyanis gyakran nem-megfogható, nem kategorizálható jelenségekbe ütköznek, vagyis homályba, nem átlátszóságba, és azt nem tűri a rendszer. Milyen rendszer? Az, amelyik a megfigyelősdit létrehozta. Amelyik úgy definiálja a világ dolgait, hogy amit ő nem ért, az nincs. Ergo, mindent értelmezni kell valahogy, akár lehetséges ez, akár nem. Ha sztereotípiákba erőltetik azt, amit nem értenek meg, abból csak hamisítás és zagyvaság születik.
Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mi szüntette meg évszázadokkal ezelőtt az inkvizícíót, amelyiknek némileg hasonló, mindent kontrollálni akaró törekvései voltak?
A jobbá, emberségesebbé válás?
Sajnos nem hiszem. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a dolog abszurditásának a kénytelen-kelletlen felismerése. Az, hogy nem vezet sehová.
Vagy mondjam úgy, zsákutcába vezet. Ahol ember már nem fejlődhet.
Csak robot lesz.
Lehet, hogy egyeseknek pont ez a céljuk? Csökkenjen az emberek száma, és legyenek csak robotok? Nyilvánvalónak tűnik, hogy azokat sokkal könnyebb kontrollálni. És nincsen semmi privátszféra igényük.
Mit ér egy világ természet és igazi ember nélkül?
Család és állam
Család és állam
Fészek vagy rabszolgaság,
Az állandóan
Változó környezet, mit
Kínál, jövevény, neked.
Az kellene, hogy vigasztaljon, hogy úgy vélem, sok generáció volt már ilyen „világvége” jellegű hangulatban, oly sok felhalmozódott problémát láttak, hogy nem éreztek kiutat. Aztán mégis lett valamilyen lehetséges további út, amely újra nyíló perspektívákhoz, fejlődésnek tartott haladáshoz vezetett. Az embernek és az emberiségnek a fennmaradásához, minden bajaikkal és problémáikkal együtt.
megjegyzés: ezen sorokhoz illő képeim nincsenek; a képek a mindennapok folyamából, 🙂
Nyugdíjasnak lenni milyen érzés? Nem lehet írni erről, mert ahányan vagyunk annyiféle — valószínűleg sokkal több embernek szomorú, keserű, mint ahánynak vidám és gondtalan. Ìgy gondolkodva meglepődtem tegnap, mikor az alábbi sorokat olvastam egy regényben:
(hevenyészett fordítás angolból)
egy férfi éppen betölti a 60-dik évét, nyugdíjba megy és a kollégája köszönti ezekkel a szavakkal
“A hatvanadik életév az, akárcsak a tizenhatodik, a legszebb időszak egy ember életében. Egy olyan kor, amikor az ember már letette azokat a terheket, amiket a negyvenes, ötvenes éveiben viselt, de az a lassúság és mindenfajta betegségek, amik a hetvenes és a nyolcvanas éveket jellemzik, még nem érkeztek meg. Tehát ez egy kor élvezni az életet.”
Nyilván másképp élvezi az ember az életet hatvanévesen, mint tizenhat évesen, de amennyiben a körülmények megengedik, jó hozzáállás. A körülmények megengedik alatt nem valami nagy pénzbeli jólétet értek, amely kellő egészség mellett utazgatást és egyebet tesz lehetővé; ezek azt hiszem, mindenhol csak egy relative vékony nyugdíjas réteg lehetőségei. A “körülmények megengedik” szerintem az elviselhető egészséget és a szerény, de nyugalmas megélhetést jelentik. Amelyek mellé időt kap az ember, amit felhasználhat sok olyanra, amire addig — amíg dolgozott, gyereket nevelt, stb. — nem volt ideje. Ìgy értem, hogy jó hozzáállás, csak kívánni tudom, hogy adasson meg minél több embernek, aki ezt hasonlóan érzi.
A tavasz az élet megújulásának mindennapi ünnepe ezekben a napokban, a Földnek ezen a pontján. Miért csak itt és most? Mert ott, ahol hideg van, és ott, ahol háború van, ott nem az. Azokon a helyeken a hideg és a félelem dominál, emberen és természeten egyaránt.
De itt, mikor süt végre a Nap, és a magocskákból csíra lesz és megnyílnak, és fejlődésnek indulnak, olyan jó egy kicsit nem gondolni másra! Csak rájuk, a természetre, a növényekre, az újra induló életre. Honnan tudják a növények, a magok és a telet átvészeltek egyaránt, hogy itt az idő, indulhat a fejlődés?
Ha egy kisgyerek megkérdi ezt tőlünk, mit mondunk rá?
Bennük van a program – tegyük fel ezt.
Miféle program? — a gyereket nem elégítik ki a félig jó válaszok.
A kifejlődésük programja – válaszolhatnánk.
Ki írta, ki tette beléjük?
A legtöbb ifjú szülő feltehetően ennél a kérdésnél már türelmetlen lesz, és igyekszik elvágni a kérdések sorát, és másra terelni a szót. Esetleg úgy, hogy a hite szerint felel még valamit, de aztán más témába kezd.
De én olyan öreg gyerek vagyok, aki már csak tovább kérdez:
Honnan tudják a növények pont most, hogy már nem jönnek hideg napok, elindulhatnak a zsenge rügyek? Van bennük hőmérő? Netán figyelik a napi és a heti átlaghőmérsékletet?
Összekapcsolódnak bennem a kérdések, amik akkor jönnek, mikor a természetet figyelem, és amelyek olyankor, mikor biológiát tanulok. Legutóbb például a programozott sejthalálról olvastam, s ott is ilyesfajta kérdések merültek fel bennem: honnan tudja a sejt, hogy eljött a meghalásának az ideje? Amiket a programozott sejthalál folyamatában mint „csomagocskákat” elkészít, azok hová kerülnek? Van-e fogalma erről? (Kvázi hasonlatképpen: mint egy emailnek, van-e címzettje?)
Megtévesztő címet adtál! – vádolhatna egy Olvasó, aki a tavaszról sok minden másra gondol, szerelemre, lírára, romantikus ábrándokra, de véletlenül se a sejthalálra.
No, igen. Talán ez múlik a koron, hogy hány évesek vagyunk. Egy fél évszázaddal ezelőtt valószínűleg neki adtam volna igazat, s gyorsan továbblapoztam volna egy tavaszi versre.
A kertem
A kertem legyen
Inkább dzsungel, ne sivár,
Kurta gyep, benne
Ki ül érezze mindig
Az áramló életet.
Mi minden történt ezen a héten?
Például voltam aláírni a két népszavazást. Melyik kettőt? A dohányzás ellenit és a nők jogairól szólót. Pontosan a nőnapon.
A nőnapon a nők helyzetéről, a nők jogairól.
Milyen a nők helyzete? Még nagyon messze van a jótól, messze vagyunk a tényleges egyenjogúságtól. Sok oka van, hogy miért. Az egyik legfontosabb szerintem a szemléletben rejlik. Amelyik már korán, a családban kezdődik.
Ugyanaznap este volt egy szörnyű merénylet a városban, itt Bécsben: egy 23 éves afgán férfi késsel rátámadt egy, az elmondása szerint véletlenül kiválasztott háromtagú családra és majdnem megölte, súlyosan megsebesítette őket. Miért? A vallomása szerint azért, mert „rosszul érezte magát”.
Abban nőtt fel, hogy neki, mint férfinak, mindent szabad? Valószínűleg igen, kicsit is ismerve az ottani viszonyokat. (Lásd a kabuli könyvárusról szóló néhány héttel ezelőtti blogbejegyzésemet.)
És ez a válasz kapcsolja ezt a borzasztó esetet a nőnap kapcsán feltett kérdésemhez.
Hány férfi terrorizálja itt is a családját, pusztán azért, hogy ő „jól érezze magát”?
Hánynak mindegy, közömbös az, hogy a nők jól érzik-e magukat a családban?
Itt kezdődik az egyenjogúság.
Itt kezdődik az ember. Aki uralkodni akar a többieken, a maga erőszakával, aki csak a saját „jól érezzem magamat”-jával törődik, az úton van az ellenkező irányba.
Szomorú, de úgy látom, sokan nem értik ezt.
Volt valami jó is ezen a héten? Igen. A természetben. Bár még lassan olvad csak a föld, mégis úgy tűnik, hogy megjött a tavasz. A természet az embernek is erőt ad.
Van az emberben elég jó erő, hogy olyan legyen, mint a természet, aki annak is tud adni, aki pusztítja őt?
Mint a Nap
Ritka az olyan
Ember, mint a Nap: már a
Megjelenése
Is örömöt ad, meleg
Fényt, szótlan mondja: élj, élj!
Fagyos napok köszöntöttek be, ami szokatlan így február végén, amikor már ember és természet egyaránt a tavaszra vágyik. Szegény kis hóvirágok, akik már kibukkantatok, tavaszt várva az avar alól, megöl benneteket a fagy, a gyilkos hideg.
Persze, egy emberélet során vagy a fáknál egy még sokkal hosszabb faélet során az ember, a fa átél néha fagyos teleket is. Mint egy kényszerpihenő, olyan ez, lelassul, megbénul minden életfolyamat. De marad a tavasz, az újjáéledés reménye.
Ami nem marad meg azoknak a fáknak, annak az erdőnek, melyet kiirtanak. Mint például Dél-Koreában, ahol az olimpiai sípálya miatt egy ősrégi, híres erdőt pusztítottak el, melynek halálát a környékén lakók nagyon sajnálták és megsiratták.
Az olimpiának vége, és most – vajon mennyire látszat-vigasztalás? – arra készülnek, hogy új erdőt, új fákat telepítenek a régi helyére. Ilyen egyszerű lenne vajon a jóvátétel?
Nem, biztosan nem. A fákról szóló könyvben, amit olvasok (lásd előző blogbejegyzés), van egy megszívlelendő kitétel: „Hagyjátok megöregedni a fákat!” Az erdészeknek írja, akik általában egy alig százévesnyi fát már kivágásra alkalmasnak ítélnek, holott az emberrel összehasonlítva, az a fának csak épp annyi, mintha elérte volna a kamaszkorát.
És olyan helyeken, ahol egész erdőket irtanak ki? Vajon gyorsan újra lehet teremteni az erdőt fa-ültetésekkel?
Nem. Sokkal lassabban, mint gondolnánk. Felhoz a könyv egy példát. Németországban, a Lüneburger Heide vidékén több, mint száz évvel ezelőtt újra akartak teremteni egy szántóföldek miatt kiirtott erdőt. Tölgyfákat ültettek el, és a tudósok akkori véleménye szerint azt hitték, hogy néhány évtized elég lesz ahhoz, hogy egy igazi erdő-talaj kialakuljon. Mert az erdő talajviszonyai egészen mások, mint mondjuk a szántóföldeké vagy a városé. Úgy gondolták, hogy néhány évtized alatt a fákkal odatelepülő baktériumok és gombák létre tudják majd hozni az erdő tápanyagciklusának megfelelő körforgást, ciklust. Tévedtek. A talajnak száz év sem volt elegendő, hogy regenerálódni tudjon. Ma már nem vállakoznak jóslásokra, hogy mennyi idő lesz még szükséges ehhez. De egy biztosan látszik: minél kevesebb az erdőben az emberi beavatkozás, annál nagyobb az esélye, hogy a fák hosszú életűek legyenek, lehetnek.
A fagy napjai
A fagy napjai
Arra tanítanak, hol
Örök fagy honol,
Ott nem szeretnék élni,
Dermedt, merev kép lenni.
Az élet csupa
Áramlás, örök mozgás,
A fagy megállít
Sok kis kereket, várják
Együtt a jó meleget.
Paradicsom, Pokol és Purgatórium — látszólag ismert fogalmak, de valójában mégsem. Miért gondolom így? Olyan fogalmak, amelyek jelen vannak a köztudatban, jelen vannak festményeken, irodalmi alkotásokban, de nincsenek jelen a gondolatainkban.
Mert a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium nem valami misztikus, jól elhatárolt helyek. Hanem sokkal inkább állapotjelzők: azt mutatják, hogy milyen állapotban van a Föld, ahol élünk. Milyenek a paradicsomi állapotok? Tiszták, sok tekintetben összehasonlíthatatlanul tisztábbak, mint a mai állapot. A természet is, az emberi világ is, ami nem meglepő, mert a kettő állapota elválaszthatatlanul összefügg, akkor is, ha ez nem tudatosul bennünk. A Paradicsomban a természet nem szennyezett, az élet kiegyensúlyozott harmóniája érvényesül benne. Az emberek világa sem szennyezett, ami azt jelenti, hogy az általánosan uralkodó közfelfogás elítéli a törvényeket megszegőt, és ez érvényesül. Mi van mindezzel szemben a Pokolban? A természet pusztul, sorvad, a szennyezettsége egyre jobban nő, oly mértékben, hogy a folyamat – nagy katasztrófa nélkül – már megállíthatatlannak tűnik. Az emberek világában a fejlődés csak látszólagos, vékony technikai máz, a minden lefektetett és erkölcsi törvényt átszegők uralkodnak: övék a pénz, a vagyon, a hatalom, sem az emberek ember mivolta, sem a természet nem jelent a számukra semmit.
S a Purgatórium? Valami köztes állapot a kettő között? Kísérlet arra, hogy kitaláljunk a Pokolból, visszataláljunk a természethez, és egy magas technikai szintű civilizációban is megértsük az ember-lét fontosságát?
Írtam nemrég egy kis tankát a belső határainkról:
Belső határ
Minden magában
Hordozza határait
Jó s Rossz közt, eddig
Jó, innen Rossz, eltűnik
Sok kis lépésed között.
Talán így van ez a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium határaival is: nem tudjuk, hogy mikor lépjük át a határt. Mikor kezdett a környezetszennyezés tragikus méretűvé válni? Mikor az első atomhulladékot a tengerbe dobták? Mára már rengeteg van. Mikor az első műanyagzacskót egy hajóról a vízbe sodorta a szél? Ma már óriási műanyagszemét-szigetek vannak. Az első fa kivágásától a trópusi őserdők pusztításáig sem egy napig tartott az út.
Az emberi világ romlásánál hasonlóképpen: az egy asszonyt megöl a fia egyedi esetétől hosszú út vezet odáig, hogy az időseket általában magukra hagyják, nem becsülik, kizárólag problémaként tekintik. Amiben manapság nem kis szerep jut a gyógyszergyárak tulajdonosainak, haszonélvezőinek is: hány és hány mai úgy nevezett népbetegségről derül ki jobban megvizsgálva, hogy sokakra hamis diagnózist állítottak fel? (Egy Németországban készült tanulmányban kimutatták, hogy az időskori Alzheimer diagnózisoknak több, mint a felét megalapozatlanul mondták ki.)
Hogyan válik a világunk Pokollá? Ezt még kisebb, „lokális” méretekben sem tudjuk gyakran, például abban, hogy hogyan romlik el egy házasság. Vagy önmagunkra nézve, melyik volt az a kis lépés, amivel átléptük azt a határt, melyet a lelkünk eladásának tarthatnánk? (ha elgondolkodnánk róla).
Miért írok minderről? Hiszen olyan sokan írnak a jelen problémáiról, sokkal jobban, mint én, és olyan nyelveken, melyek sokkal több ember által használt nyelvek – és ennek ellenére pusztába kiáltott szó maradnak.
Mégis írok. Sok mindent, amit leírok – a verseim, a novelláim, egyéb írásaim – olyannak érzek, mint a folyóra állított aprócska papírhajókat: bár nagy az esély, hogy elsüllyednek, mégis, az is lehet, hogy valahol révbe érnek, kihalásszák és megértik őket.
Mert reménykedem. Abban is, hogy a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium egy nagy körciklus – Kerék – részei, és így nemcsak a Paradicsomból a Pokolba, de a másik irányba is vezet út.
time2life 