Életpor novelláskötet

Az Életpor novelláskötet a Holnap Magazin kiadásában jelent meg 2016-ban. Olyan szerzők munkái szerepelnek benne, akik valamelyik hónapban novellájukkal zsürinyertesek lettek.

Négy novellám szerepel ebben a kötetben: Térképek, Emberi sors, Apolló és Szivárvány.
(Szivárvány címmel több novella van a kötetben, mert ez az egyik hónapban Tollforgatóként megadott cím volt.)

ISBN 978-615-5483-66-0

íme:

Apolló

Az űrhajóban nagy veszekedés zajlott. Tulajdonképpen megbeszélésnek kellene nevezni, de tele volt feszültséggel, és egymás nem értésével.
Két napja érkeztek ide a Föld közelébe. Régen jártak már errefelé, azóta itt eltelt vagy kétezer év. A két nap elegendő volt arra, hogy jól megfigyeljenek mindent. Óvatosan kívül maradtak a satellitek körén, de azok számára észrevétlenül sikerült ráállniuk a kommunikációs csatornáikra. Minden televíziós adást, rádióadást, katonai és egyéb közleményeket hallgattak azóta. A Földön a kétezer év alatt ugyan változtak valamennyit a használt nyelvek, de elég jó számítógépes programjaik voltak, hamar adaptálták a nyelveiket az aktuális verziókra.
A vita akörül folyt, hogy kik menjenek le, és kik maradjanak fent a hajóban, míg a társaik lent járnak.
Leno, a csoport vezetője Apollót azok közé osztotta be, akik fent maradnak, és Apolló ezt nem akarta elfogadni.
Nem értem, hogy mi bajod van velem, azt hittem, hogy már lezártuk a régen történteket.
Lezártuk? – Leno hangjába gúnyosság vegyült. – Vagy még most is kíváncsi lennél a leszármazottjaidra?
Igen, ez a zeuszkodás, az emberi alakban keveredés a földlakókkal. Mindig tiltva volt, és mindig megszegték.
Apolló nem válaszolt, csak magában forrt. Természetesen kíváncsi lett volna a leszármazottjaira is, és nem csak így monitorokon keresztül. De tudta, hogy ezzel nem szabad érvelnie.
Talán szükség lesz majd odalent kapcsolatteremtésre a lenti időtlenekkel, és segítene, ha ott lennék.
Nem látom be, hogy lehet segítő, ha olyasvalaki fordulna hozzájuk, akivel már volt bajuk, konfliktusuk.
Apolló az ajkába harapott, mert értette, hogy Leno mire céloz. Amikor egyszer visszahozott a halálból egy királyt, és hagyta, hogy helyette a felesége haljon meg. A lentiek durva beavatkozásnak minősítették az ő dolgukba. Sokáig próbálta akkoriban megértetni velük, hogy válogatni jár itt, kiválasztani olyanokat, akiket szívesen magával vinne, mert jó munkatársaknak találja őket. A férjet nem találta potenciálisan jó munkatársnak. Az az asszony sokkal kitűnőbb volt, mint a férje, amit persze az is bizonyított, hogy vállalta a halált helyette. Azzal, hogy ő gyenge, haszontalan alaknak nevezte a férjet, csak olajat öntött a tűzre a lentiekkel való kapcsolatában, mert olyasvalakit becsmérelt, akit a lentiek segítettek a királysághoz.
Megígérem, hogy nem avatkozom a lentiek dolgaiba.
Komolynak hangzott, ahogy mondta, és komolyan is gondolta, de Leno arcán a kételkedés maradt.
Az első háborús konfliktusig talán kitartasz, aztán győz benned az, hogy segíteni akarsz annak, akinek az igazát érzed.
És ez miért baj?
Ez volt valóban a legnehezebben megmagyarázható pontja a kódexüknek. Mert azt, hogy ne keveredjenek szerelmi kapcsolatba az emberekkel, azt tulajdonképpen nem kellett magyarázni egyiküknek se, érezték, hogy valamiképpen az a helyes, de ugyanakkor mindig meg is bocsátották maguknak, vagy nem hivatalosan, de érzéseikben a társaiknak, ha valaki mégis viszonyt kezdett. Minél huzamosabb ideig volt valamelyikük emberként lent a Földön, annál jobban elhalványultak bennük a fenti szabályok, és erősödött meg az emberként való élnivágyás érzése. Abban az esetben, amikor Alkmenét akarta magával vinni, természetesen az érzései is belejátszottak, de az érvelését kifogástalannak tartotta, mert mindenki más is hasonlóan ítélte meg Alkmenét és a férjét. Amit azóta jobban látott, és egyáltalán nem Leno hatására, hanem mert sokat töprengett rajta az évek során, hogy akkoriban tulajdonképpen csak a saját szempontjaival törődött, nulla empátia volt benne aziránt, ami mások belső igényeit jelentette. De még azt is a szemére hányják, amikor győzelemhez segített egy leigázott népet?
Egy háborút megnyerni mások helyett durva beavatkozás egy civilizáció sorsába. – Ezt egy eddig szótlan társuk mondta. – Megfigyelni, elemezni, nem beavatkozni.
Ó, igen. A három alapszabály röviden. De mire való az egész végtelen lét, ha csak megfigyelünk, elemzünk és soha be nem avatkozunk? Renitens kérdés volt ez, nem is mondta ki hangosan.
Lenon látszott, hogy tudja, hogy ő most mire gondol. És nem volt benne egy csepp „na, ugye, hogy megmondtam” viselkedés sem, és ez mintha csökkenteni kezdte volna a feszültséget közöttük.
Hirtelen megszólalt a számítógép hangja: a Föld kapcsolatfelvételre jelentkezik be.
Micsoda? Ez úgy megdöbbentette őket, hogy mindannyian azonnal a nagy monitor elé rohantak. Egy fiatal nő képe jelent meg, aki kedves hangon ezt mondta:
Szívesen látjuk valamennyiüket a Földön. Várjuk Apollót is, legyenek a vendégünk.

Még a végtelenek, az időtlenek sem tudják mindig, hogy mit hoz a jövő.

Emberi sors

Ahmednek éppen végetért az éjszakai műszak. Tisztán ragyogott az egész Kongresszusi Központ. Elpakolta a kamrába a kis tolókocsit, a takarítószerszámokat és a tisztítószereket. Levette a ruháját védő köpenyfélét, a kesztyűt, és a mosdóban alaposan megmosakodott.
A nagy előtér gyakran üres volt még ilyenkor, mikor ő hazament, és nem is bánta, ha nem találkozott emberekkel. De ma már elég sokan mozogtak bent, ma kezdődött egy új kongresszus, és az első napokon mindig a fogadóbizottságok a kezdet előtt jóval korábban megjöttek, hogy kellően előkészítsenek mindent.
Ahmed mindenhol látta a nagy plakátokat, melyek a gyerekorvosok nagy, nemzetközi kongresszusát hirdették. Igyekezett nem nézni rájuk, nem akarta, hogy újra és újra feltörjön benne a keserűség.
Ahogy ki akart lépni az épület ajtaján, akkor ütközött bele egy figyelmetlen szembejövőbe, aki láthatóan a repülőtérről éppen akkor érkezett.
-Sorry, sorry – szinte egyszerre mondták mind a ketten, miközben egymásra tekintve, egymásra ismertek. Ahmed és Jack két évvel korábban egy hasonló konferencián Londonban találkoztak, és a gyerekkorban korán felismerhető rendellenességekről beszélgettek egy alkalommal.
-Hello, örülök, hogy itt látlak, ezek szerint sikerült időben kijutnotok Szíriából – mondta Jack.
Időben kijutni Szíriából. Keserű volt ez a mondat Ahmednek. Ezzel vádolta magát állandóan. Miért nem ment el korábban? Miért nem menekítette a családját, ameddig még könnyen lehetett, és akkor most már jó állásban, biztonságos jólétben lennének talán éppen Londonban. Annak idején, mikor a kollégái kezdtek elmenni, ő egyre csak azt mondta: És az itteni gyerekek gyógyítására ki marad? A felesége félt, de nem vitatkozott vele. Ahmed az élete legnagyobb ajándékának tekintette a feleségét, nem, nem azért, mert szinte soha nem vitáztak, hanem amiatt a meleg gyengédség miatt, ami elválaszthatatlanul és mindennél erősebben összekötötte őket. Az asszony sem ment el, vele maradt a kicsi lánnyal együtt. ĺgy aztán akkor indultak csak útnak, mikor lebombázták a házukat, a fél utcát, ahol éltek. Persze, mindezt nehezen tudta volna egy idegennek elmesélni.
-Igen, itt vagyunk – bólintott Ahmed.
-Feleséged, gyerek is, ugye? – kérdezte még Jack, de már látszott rajta, hogy indulna tovább. Mivel látta Ahmed bólintását, folytatta is: Tudod mit, beszélgessünk este egy nagyot a vacsoránál, sietnem kellene, most még a szállodámba is el akarok ugorni.
Ahmed bólintott, és elváltak.
Miközben az U-Bahn felé ment, sok minden kavargott a fejében. Nem kellene-e kihasználnia az alkalmat, hogy valamilyen papírokat szerezzen a szakértelméről? A diplomája, minden írása a szakképesítéséről a bombázásban elveszett, itt most lennének olyanok, akik ismerték őt, és igazolni tudnák a hozzáértését. Mennyivel más lenne, ha legalább orvosként dolgozhatna!
De tudta, hogy beszélgetnivalója Jack-kel, vagy mással, nem sok van. Amin ő keresztül ment, arról nehéz volt beszélni, egy vékony felszíni réteget láthattak belőle a televízió híradásaiban. Mert ők nem repülőgéppel jöttek ide, hanem végigszenvedve egy hosszú, keserves, bizonytalanságokkal teli vándorlást. Mindennap hálát adott Istennek, hogy végül megmenekültek, hogy végül úgy érezhette, biztonságban tudja a családját. Az ő régi élete viszont mintha eltűnt volna. Minden megváltozott. Annyi emberi aljasságot látott, hogy néha azon csodálkozott, hogy nem őszült bele.
Mikor hazaért, nem talált senkit a kis lakásban, a felesége lement sétálni a kicsivel a szép napsütésben.
Ahmed leült az ágyukra, és kitört belőle egy még soha nem volt, szűnni nem akaró, mélységes zokogás.

Szivárvány

„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Szinte mindig megszólal bennem ez a dal, amikor szivárványt látok. Eszembe jut Kansas City, egy elképzelt Kansas City, ami mesés egyszerűségében talán nem is létezett soha sehol, de ma már biztosan nincs. Mi lett az egykori parasztokból, mi lett az egykori parasztgazdaságokból? Hiszen ma már csak tömegtermelés van, hormonokkal telitömött meg genetikailag módosított élelemmel etetett állatok, rengeteg szemét, műanyaghalmazok, sötét nyomornegyedek, szürke betonrengetegek, neonfényben is szegény nagyvárosok.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Sohasem felejtem a szivárványt a vízesés felett, egyfajta tisztaság érzést, mely oly ritkává lett mára már. Tiszta levegő, tiszta víz, tiszta fény, tiszta fák. Az ember lemerülhet bennük, átadhatja magát a csendes, öntudatlan gyönyörűségnek. Lehetett volna úgy is élni. Együtt a természettel. De nem. Valakik más utat választottak, és ez már megszabta az utánuk jövők útját. El a természettől! Az ember megteremtette a maga mesterséges környezetét, mesterséges világát. Mesterséges szivárvány. Úgy hangzik, mintha valami drog lenne. Kábítás, önáltatás. Egy süllyedő hajón örömkiáltás.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Egyedül vagyok valahol a tavaszi napsütésben. Közel-távol se hang, se ember. Végtelen a nyugalom. Becsukom a szemeim, és lehajló szempilláim mögött apró szivárványokat látok. Sok kis apró, színes fénylényt, akik mind vigasztalni szeretnének. Ne fájjon az élet! A Nap, a szivárvány oly sok bajt, oly sok nyomorúságot láttak már! Hidd el, valahol a szivárványon túl szép élet vár reád! Tiszta kék ég, tiszta világ. A pusztítás sohasem tart soká.
Itt vitatkozni kezdek gyönyörű, apró kis vigasztalóimmal. Nektek nem tart soká, és talán majd nekem sem fog sokáig tartani, mikor már társatok leszek. De itt, itt még, ebben az életemben fáj még. Fáj a pusztulás, fáj a tudat, fáj a látvány.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Az élet megélve szép. Átélve a szivárvány színét, a patak csobogó hangját, a kisgyerek csilingelő kacagását, a madarak trillázását, a soha-nem-elég tavaszi napfényt. De az élet utazás is. Olyan utazás, melyre nem választjuk az útitársak többségét. Kik élnek velünk együtt, egyszerre itt a Földön, azt nem tudjuk kiválasztani magunknak, éppúgy nem, mint az útitársakat, mikor felszállunk egy nagy, tengeri óriáshajóra. Ha az utasok többsége szétveri a hajót, és nem tudjuk megakadályozni ebben, akkor mi is elsüllyedünk velük együtt. És másnapra, a sima tenger felett nem marad már más, csak a szivárvány.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Öreg kezek. Nagyanyám kezei az emlékezetemben, és a sajátom a jelenben. Kidagadó erek, sok évet, sok munkát megélt kezek. A jövőben már ilyenek sem lesznek? Csak robotkezek? Vagy mesterséges sejt- tenyészetből kialakított kezek? Milyen lesz az ember száz év múlva? Ezer év múlva? Olyan, mint a mai? Vagy már valamilyen egészen másmilyen lényt fognak embernek hívni. Minden megváltozik az időben. Csak a szivárvány nem. A szivárvány olyan lesz, mint ma, mint tegnap, mint ezer éve, mint mindig. A szivárvány örök.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Nem is tudom, hogy meddig tudnám szeretni az örök kékséget. Nem vágynék-e már nagyon hamar vissza, ide, a Földre. Ahol mindig minden állandóan változik, és bennem még él a remény, hogy egyszer talán majd jó felé. Ahol sokféle szín van, mint a szivárványban, és a színek élnek, az elszürkülésükből újra és újra kitörnek.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…”

Térképek

A Föld már néhány millió évvel ezelőtt sem figyelt oda a korára, nem tudta volna megmondani, hogy hány éves egészen pontosan. Így aztán az sem meglepő, hogy a betegségeire sem mind emlékezett pontosan: azokra az időnkénti megrázkódtatásaira, amikor a külseje változott valamit, a rajta élők pedig elpusztultak egy időre mind. Nagy katasztrófának nevezték az apró lények az ilyeneket.
Az egyik ilyen katasztrófa idején történt, hogy két kis apró lény, nevezzük őket embereknek, éppen „nem volt itthon”, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Egy elhaladó üstökös nyomán elmozdultak a kontinensek, kitörtek a vulkánok, és több kilométeres hullámok vágtattak végig a Föld felszínén. Az emberek világa elpusztult, jóformán teljesen megsemmisült, még a Földet kísérő satellitek is belezuhantak a felszakadt földbe vagy a háborgó tengerbe. Az élőlények, az emberek, az állatok és a növények nagyobb része fájdalmasan búcsúzva életétől meghalt, nagyon-nagyon kicsi volt azok száma, akik a sok milliárdból valamilyen sziklabarlangban menedékre leltek, és a sziklájuk, mint egy Noé bárka, túlélte a viszontagságokat. De ami a földrengések, a vulkánok és a tsunamik után a felszínen maradt, amikor a heveny mozgások lecsillapodtak, az sem volt még „biztonságban”. A felszín sötétbe borult, óriási sűrű porfelhő vette körbe az egész bolygót, a nap nem tudott áthatolni rajta. Sokáig tartott, amíg a felkavart és szálló por és földdarab újra lehullt, és az elpusztult világra takarót borított. Ez a takaró bizony a legtöbb helyen több tucat méter vastag lett, sőt, volt, ahol a száz métert is meghaladta.
A két embert, akik felfedező, feltérképező úton jártak a szomszéd galaxisban, elkeserítő kép fogadta, amikor hazaértek. Közeledve, mikor már lelassították az űrhajójukat, jó darabig nem is akartak hinni a szemüknek, hiszen a műszereik nem jeleztek nekik előre semmit: a Föld a helyén volt, keringett a pályáján, mint eddig. De hogy nézett ki! Rémisztő látvány! A Föld egy sötét köpenybe burkolódzott, semmi sem látszott ki belőle. A műszereik, amelyek már elkezdték próbálni a Földdel való kapcsolatteremtést, csupa „Nincs kapcsolat” jelzést adtak vissza.
Hosszú ideig szótlanul ültek, egy holdkörüli pályára leállítva a hajójuk. Mi történhetett? Atomkatasztrófa? Üstökös? Rengeteg oka lehetett az ilyen pusztulásnak, tanultak is róla valamikor gyermekkorukban, de sohasem hitték, hogy ilyesmi az ő életükben is bekövetkezhet.
Egy idő után azon kezdtek töprengeni, hogy mit is csináljanak. Próbáljanak keresztülhatolni a mindent beborító felhőrétegen, lemenni és körülnézni, hogy tudnak-e még valakinek segíteni? Nagyon illuzórikusnak tűnt ez: mit tudna két ember segíteni, amikor több milliárd pusztult el? Maradt még bárki, akinek segíteni lehetne? Mennyi ideje következhetett be, ami történt?
Az első érzéseik a fájdalom volt, a fájdalom a szeretteik elvesztése miatt, akikkel pedig már várták a találkozást. Még akkor is, ha tudták, hogy az idő relativitása miatt az itthagyott egykori kisgyerekük már feltehetően maga is szülő. Ha tudták is, hogy sok lesz az idegen arc, az mégis más volt; az egész, a földi emberek mind jelentették nekik a családot, az otthont, ahová örömmel siettek haza – és nincs otthon. Minden elpusztult feltehetően.
Egy idő után megpróbáltak a lehetséges tennivalókra összpontosítani. Ez hozzátartozott a kiképzésükhöz, vészesetben tudni a lényegessel törődni. Lehetett-e nagyobb vészeset ennél?
Hosszas mérlegelések után úgy döntöttek, megkísérlik a keresztülhatolást a felhőrétegen, és leszállnak, ha lehet, körülnéznek. De nem az űrhajóval magával, hiszen azt nem is tudhatták, hogy a fogadóállomások milyen állapotban vannak, hanem az egyik kis leszállóegységgel, amelyet idegen bolygókra való leereszkedésekre is használtak. Általában az volt a szabály, és ezt be is tartották, hogy csak az egyikük ment le, a másikuk fennmaradt a hajón, az esetleges veszélyek miatt. De most úgy döntöttek, hogy automatikus vezérlésre kapcsolják az űrhajót, és lemennek mind a ketten.

A felhőtakaró legalább olyan veszélyesnek bizonyult, mint egy aszteroid övezet. Milliónyi apró kő és mindenféle kavargott, hullámzott, sodródott nagy sebességgel. Hiába próbáltak a lehető legjobban koncentrálni, elengedhetetlennek látszott, hogy előbb-utóbb nekik csapódik valami.
Így is történt. A kis hajó megsérült, még az volt a szerencse, hogy nem gyulladt ki, és a vészernyőivel lecsökkent annyira a sebességük a földre zuhanásuk közben, hogy ők élve maradtak. Kisebb zúzódásokat leszámítva épségben.
Mikor összeszedték magukat annyira, hogy megpróbáltak kimászni az űrhajóból, semmit sem láttak odakint. Természetfölöttien ijesztő volt a nagy sötétség, és a teljes csend.
A civilizáció emberei, de még a természet emberei is, ritkán élnek meg igazi csendet, tényleg teljes, totális csendet, mindig van legalább valami kis zaj, neszezés. A nagy zajban élő városlakók vágynak a csendre, el sem tudják képzelni, hogy a csend lehet rémisztő is.

Két hátizsákba összeszedtek maguknak minden szükségeset: vizet, sűrített élelmet, elemlámpát, kést, fegyvert, kötözőszert. Miután megvizsgálták a hajójukat, tudták, hogy azt nem tudnák megjavítani szerszámok és segítség nélkül maguk. Ha vissza akarnak jutni a fentlévő hajójukhoz, akkor el kell jutniuk a régi támaszpontjukra, és reménykedni abban, hogy találnak egy épségben maradt kis hajót. Régi támaszpont? Szokatlan volt még a gondolat is, hogy réginek nevezzék. De minden, ami egykor volt, az átcsúszott a múltba, és a katasztrófa egy éles választóvonalat húzott a múlt és a jelen között.
Tulajdonképpen még azt sem tisztázták magukban, hogy mit is akarnak. Ha kiderül, hogy nincs senki más a Földön, csak ők ketten. Mit csináljanak akkor? Maradjanak itt? Menjenek el? Hová? Nem akartak még foglalkozni ezekkel a gondolatokkal. A fenti hajóhoz való visszatérés lehetőségének a gondolata először megint csak a rutinjukból származott. A minden felfedező által begyakorolt rutinból.

Az állandó porfúvás és szél kevésbé volt lehangoló, mint a majdnem mindig teljes sötét vagy erős szürkeség. A reménytelenség. Az élettelenség. Mivel nem hevertek mindenhol holttestek, ezért azt hamar megállapíthatták, hogy a katasztrófa nem tegnapelőtt történt, már el kellett, hogy teljen valamennyi idő azóta. Az eddigi műszereikre a tájékozódáshoz, nem tudták, hogy mennyire számíthattak. Egyrészt a műszerek egy része használhatatlan volt. Mivel a satellitek a Földre zuhantak, a GPS nem működött. Egy archaikus iránytűjük volt, de abban sem lehettek biztosak, mert nem tudták, hogy nem következett-e be pólusváltás. Leginkább ösztönös megérzésre alapult csak az irány, amit az elinduláshoz kiválasztottak. Nagyon zavaró volt, hogy minden megváltozott: a kontinensek, a hegyek, a folyók és a tengerek, eltűntek az építmények, nehéz volt bármi tájékozódási pontot találni. Olyan volt, mint egy ismeretlen bolygón.
Két nap vándorlás után az a szerencséjük akadt, hogy rábukkantak egy lezuhant satellite roncsaira. Nem közönséges kis satellite volt, olyan hűtőláda nagyságnyi, amilyet az űrbe való kilépéskor tömegesen használtak, hanem egy teremnagyságnyi, számítógéppel és többféle műszerrel. Mindent nagy porréteg borított be, de legnagyobb csodálkozásukra és örömükre, mikor megpróbálták bekapcsolni, a számítógép működött.
Sok felvételt tudtak előhívni a számítógépből, ezek jó része a régi, a katasztrófa előtti állapotot mutatta, de a satellite nem rögtön zuhant le, készített néhány képet a katasztrófa lefolyásának idején is. Ezekből megértették, hogy mi történt: egy üstökös haladt el túl közel a Földhöz, az okozta a földi élet pusztulását. Nem lehetett volna ezt előre látni? Nem tudtak volna az emberek valamit tenni? Ezekre a kérdésekre nem tudták a válaszokat. Egészen biztos, hogy késő volt már, mire érzékelték. Talán ha találnak az egykori bázisukon egy még működő számítógépet, talán abból megérthetik, mennyit tudtak előre a készülő katasztrófából. Talán találják valami nyomát a veszélyre való felkészülésnek.
Miután órákat töltöttek azzal, hogy megpróbálják kielemezni a történteket, megint előbukkant a praktikus tevékenységekre koncentráló énük. Hogyan tovább? Hogyan találhatnak el a bázisukhoz, ha se térképük nincsen, se pedig azt sem tudják, hogy pontosan hol vannak? Lehet-e reményük, hogy valami jó tájékozódási pontra bukkannak még?
A számítógépnek még a nyomtatója is működött. Kinyomtattak néhány egészen magasról készült képet, melyekhez a software a tájékozódást könnyítő koordinátavonalakat is hozzátette. Az egyik ilyen kép alapján megértették, hogy a megtalált satellite valahol az egykori Cairo felett állhatott. Ha ez a feltételezésük stimmel, akkor az óriás szoborra vagy valamelyik annál is nagyobb építményre rá kellene bukkanniuk. Vagy legalábbis a romjaikra.

De a bázisuk innen messze volt, különösen gyalog. Ezért élelmet, és épen maradt közlekedési eszközt akartak keresni. A kinyomtatott képeket magukkal vitték, ezek voltak a térképeik, amíg nem találnak jobbat, pontosabbat, részletesebbet. A régi helyzetről. Mert az most már nyilvánvaló volt, hogy a Föld új állapotáról még senki nem készített térképeket.

Egy regényt megtöltenének a viszontagságaik, amíg eljutottak az egykori űrbázisukra. Addigra már megérett bennük az elhatározás, hogy ha senki emberrel nem találkoznak, de találnak egy ép kis hajót, amely felviszi őket a Hold mellett leparkolt űrhajójukhoz, akkor elmennek új hazát keresni. Egy élő bolygót.
Találtak egy működő kis hajót. Mély szomorúsággal, de felszálltak.
Az űrhajójukba már úgy léptek át, mint egy otthonba. Ez maradt az otthonuk.
Néhány óra múlva elindultak. Mikor már nem látszott a Föld, akkor gondolt csak valamelyikük az ott hagyott kinyomtatott térképekre. Mi lesz vele, ha valaki megtalálja?
Ugyan, ki találná meg? Nevetett a társa. Nem nagyon vendégcsalogató hely most a Föld. Ha valaki arra téved, gyorsan megy is tovább.
De talán néhány ezer év múlva újraindul az élet?
Az a papír elpusztul addigra. Vagy, ha mégsem, akkor is, milyen élet lesz az? Csupa primítív lények!

Akármennyire is igyekeztek nem mutatni, a Föld miatti fájdalom mindig bennük maradt.

Az úgynevezett Piri Reis térképek a XX. században váltak ismertté. Piri Reis egy török katonatiszt volt, és 1513-ra datálják a térképeit. De a Piri Reis térképeken olyan dolgok szerepelnek, amelyeket csak később fedeztek fel, és az Antarktiszt nem borítja jég. Az amerikai hadsereg térképészeinek vizsgálata alapján a Piri Reis térkép eredetijét nagyon nagy magasságban készült felvétel alapján készíthették.