Miért írtam két szót is németül a címben? A Sterbehilfe magyarul valami olyasmit jelent, hogy segítség a meghalásban, nem tudom, hogy van-e erre valamilyen hivatalos magyar szó, számomra a Sterbehilfe a megszokott, ezért elnézést, de ebben a bejegyzésben ezt használom. A GOTT szó Istent jelent általában, ilymódon, csupa nagybetűvel írva viszont egy színdarab címe is egyben, amelyet Ferdinand von Schirach írt, és ezen a héten hétfőn este mutatták be a TV-ben. A darab megfelelt a várakozásomnak, véleményem szerint nagyon jól dolgozta fel a témát, a Sterbehilfe [a meghalás segítése] problémáját. Úgy gondolom, hogy ez a kérdés aktuálisabb, mint valaha. Az egyik 2008-s napló bejegyzésemben úgy tettem fel a kérdést, hogy vajon morálisabb-e és humánusabb-e bármi áron „életben tartani az életet” akkor is, ha az már csak az életfunkciókat fenntartó gépeken múlik, és nem sok köze van a természetes élethez és meghaláshoz.
„Helyes együttérzés-e az, ami a ‘túlélés mindenek felett’-re alapul? Helyes-e, hogy nem segítenek a meghalni vágyó, erősen szenvedőnek, akinek már nincs más alternatívája, mint a meghalás; a kérdés csak az, hogy két órát vagy két napot vagy két hónapot szenved még valaki, kínlódik át iszonyatos fájdalmak között? Együttérzés-e a nem-segítés? Ott, ahol segíteni tudnánk. Miért csak végletek között tudnak ingamozgásokat végezni a civilizációk? Hagyni szenvedni, kínlódni az ‘élet tisztelete jegyében’ — vagy kötelezővé tenni egy adott korhatár fölött a halált — ‘hogy ne legyenek fölösleges terhei egy társadalomnak’. MIndkét véglet embertelen.” Naplórészlet 2008 július.
A GOTT című dráma főszereplője G, az ő kérdése nem teljesen ez. G. egy 78 éves, korának megfelelően egészségesnek nevezhető ember, aki meg akar halni, amióta három évvel korábban elvesztette a feleségét, akivel 42éven át boldogan együtt éltek. Úgy érzi, hogy az a negyvenkét év, amelyet együtt leéltek, olyannyira összekapcsolta őket, hogy nem akar és nem tud egyedül egy „új” életbe kezdeni. (A szép együttes 42 év már önmagában is valami ritka pozítivum.)
Mindjárt az ő bevezetője, amint elmondja mindezt, felveti az egyik központi kérdését a darabnak: ki rendelkezhet az ember életével? Van-e joga az embernek a saját halálához, vagyis eldönteni, hgy meghalhat akkor, amikor szeretne? G. megpróbálta azt, amit legális úton tudott. Kérvényezte, hogy kaphasson abból a gyógyszerből – lehet, hogy csak anyagot jobb itt mondani, nem gyógyszert – amit azokban az országokban használnak, ahol a Sterbehilfe megengedett. A kérvényét a megfelelő hivatalos intézmény elutasította. Ezután a háziorvosához fordult, kérte, hogy segítsen rajta, de az azt felelte, hogy nem akar öngyilkosságot segíteni.
G. elmesélte a felesége halála előtti nagyon nehéz hónapokat, körülbelül másfél évet. A feleségének teniszlabda nagyságú agytumor nőtt a fejében, és nagyon erős fájdalmai voltak. Hiába kérte az asszony az orvosokat, hogy „segítsék a megváltáshoz”, azok elutasították a kérését. Azután kérte a férjét, hogy segítsen, de ő nem tudta megtalálni a módját, hogyan segíthetne.
Ez a humanitás, hogy hagyjuk sokáig szenvedni a reménytelenül betegeket, akik meg akarnak halni?
A darab egy tárgyalás, melynek célja ennek az etikai problémának a körüljárása, minden szempontból való vizsgálata. G.-n kívül a következők vannak jelen: a tárgyalást levezető nő, kvázi a bíró helyén, de a végén dönteni nem ő dönt, hanem mindenki, beleértve a közönséget és a TV nézőket egyaránt, mert szavazni lehetett telefonon illetve interneten keresztül. G. kérése mellett felszólaló és érvelő személy az ügyvédje, aki kitűnően felkészült a témában. G. álláspontja ellen van az ügyész pozícióját betöltő nő, aki az állami etikai bizottságot képviseli, és a „tanúk” meghallgatásánál a tárgyalást vezető bírónőn és az ügyvéden kívül neki van még joga kérdéseket feltenni. Tanúk? Miféle tanúk? Egy van a mindennapi értelemben, ez a fiatal háziorvosnő. A háziorvos mellett még három tanú szólal meg: egy magasszintű jogi tudásról tanúságot tévő jogász professzornő, az országos orvosi kamara vezetője és egy katolikus püspök, aki egyházán belül mint teológus professzor etikai kérdésekkel foglalkozik.
A háziorvos egy fiatal doktornő, aki többek között azt is elmeséli, hogy ő az orvosi gyakorlatát egy olyan kórház baleseti osztályán töltötte, ahová sok öngyilkost is behoztak. Olyanokat, akik megkísérelték az öngyilkosságot, de azután valamilyen fogyatékossággal életben maradtak. Ő nem akar senkinek a halálában segédkezni, és G.-t többször próbálta lebeszélni arról, hogy öngyilkossággal maga próbálkozzon. (G. nem is kísérletezett ezzel.)
A jogásznő elmondta, hogy az öngyilkosság nem bűn a jog szerint, mindenkinek emberi szabadságjoga. Ugyanakkor az öngyilkosság segítésével kapcsolatban a német jog négy különböző kategóriát különböztet meg, van aktív Sterbehilfe és passzív Sterbehilfe, és még két eset ezek között, ahol a jogi különbségtételt nem sikerült megjegyeznem. E kettőből az egyik a Behandlungsabbruch, vagyis az életfunkciók fenntartásához szükséges gépek kikapcsolása. Ennek nagyon szigorú feltételei vannak a legtöbb országban, ahol engedélyezve van. Előre, még a páciens (majdnem) egészséges korszakában el kell készítenie egy jól megfogalmazott Patientenverfügung-ot, „paciens rendelkezést”, és abban rögzítenie az igényét, hogy nem akarja az élete ilyen módon történő meghosszabbítását. Ezt az orvosoknak tiszteletben kell tartaniuk, de ha nincs ilyen, akkor akár évtizedekig is kómában „életben” tarthatnak valakit. A Behandlungsabbruch-nál, vagyis a gépek kikapcsolásához feltétel azonban, hogy a betegség reménytelen, gyógyíthatatlan legyen.
G. viszont teljesen egészséges.
Amit a hozzá hasonló esetekben a szomorú és elkeseredett emberekre gyakran ráfognak, az az, hogy depressziós. Erre felkészülve az ügyvéd csináltatott és bemutatott a bíróságnak egy pszichiáteri tanúsítványt arról, hogy G. nem depressziós, és más egyéb lelki betegsége sincs. Meg akar halni.
Az orvosok vezetője, vagyis az orvosi kamara vezetője érezhetően nagyon ellene van annak, hogy az orvosok segítsenek a meghalni vágyóknak. Az érvei és az érvelése engem nem győztek meg, sem a Hippokratesre való hivatkozás, sem más. Félti a mundér becsületét? Azt mondta, hogy az emberek nem fognak megbízni az orvosokban, ha a halál is az ő feladatuk lesz. Mondjam neki, hogy én így sem bízom meg? Hogy a bizalom nem ezen múlik? Azt hiszem, hogy nem állok egyedül a véleményemmel.
De amíg a kamara így áll hozzá, ez a hivatalos álláspont, addig nehezen akad majd orvos, aki vállakozna a segítségre.
A dráma csúcspontja, szerintem a legjobban megírt része a teológus és az ügyvéd „párviadala”. Az ügyvéd brillírozott a felkészültségével a Bibliából. A Biblia ugyanis sehol nem ítéli el az öngyilkosságot, sőt, 10 öngyilkosság található benne, 9 az Ótestamentumban és egy az Újtestamentumban.
Egy kis megjegyzés. Tekintettel arra, hogy a dráma Németországban játszódik és a német jogalkotáshoz való segítségként fogható fel, nem foglalkozott olyan történelmi kérdésfeltevésekkel, hogy más korokban és helyeken az öngyilkosság elvárt volt bizonyos szituációkban.
Nagyon sok mindenről gondolkoztat el ez a darab. Azok a kérdések, amelyek a fájdalom és az ember, a magatehetetlenség és az ember, a „gépeken lógás” és az ember viszonylatokban felmerültek, mind-mind a humanitás és az emberi szabadság kérdései.
Azt már csak én tenném hozzá, hogy aki hisz a reinkarnációban, aki nem érzi úgy, hogy a halállal végleg kiszakad az Élet egészéből, annak a reménytelen szenvedés még inkább fölöslegesnek tűnik.
A darab végén volt a közönség szavazása és utána egy stúdióbeszélgetés. A közönségnek feltett kérdés így hangzott: kapja meg G. az orvosságot vagy sem? A válaszolók több, mint 70 százaléka igennel, 29,2 százalék nemmel felelt.
A stúdióbeszélgetésből azt emelném ki, amit egy kicsit a dráma kiegészítésének érzek. Többféleképpen felmerült az a kérdés, hogy ha szabaddá tennék a halálhoz való segítségnyújtást, akkor milyen nem kívánt folyamatokat indítana az el. Hány idős emberre nehezedne nyomás – külső vagy belső, önmagából fakadó nyomás – hogy „válassza” a halált, mert már úgyis csak „teher”? Tartok tőle, hogy ez egy nagyon jogos kérdés. A környezet mindig nagyon sokféleképpen igyekszik befolyásolni a szabad emberi választást.
Mi hal meg belőlünk
Nem a halál az
Örökkévalóságunk
Gátja, a testünk
Halála nem léleké,
Az tovább szeret és él.
time2life 