Segíteni a migrációt

Micsoda? Még tovább segíteni a migrációt? Tartok tőle, hogy a címet látva sokan háborognának így magukban. Hiszen már európai politikus is van — s talán nem is egy — aki programjaként meghirdette, hogy ő a remigráció, a visszatoloncolás politikusa lesz.
Az emberi migrációról például 2018 márciusában és 2018 júliusában már írtam, és bár erről is lenne még mit beszélni, itt most másról szeretnék egy keveset írni. Az emberen kívüli élővilág migrációjáról, a növényekéről és az állatokéról. Ez sem problémamentes terep, hiszen az idegen fajok, a neophyták jó részét általában irtani akarják és nem szívesen látni. Erre nézve ha nem is naponta, de hetente egyszer biztosan találhatunk egy-egy cikket valahol a neten, amelyik ahhoz ad jó tanácsokat, hogy „hogyan küzdjünk meg a neophytákkal“.
Mielőtt belekezdenék abba, amit mondani szeretnék, elmondanám, hogy a jelen bejegyzésben több gondolatot idézek majd a The Conversation „Help species migrate“ ez év februárjában megjelent cikkéből.
Meg tudjuk-e különböztetni, hogy melyik faj — legyen az növény vagy állat vagy más — miért vándorol? Azért, mert benne van a természetében — mint például a vándormadaraknál, akik évente rendszeresen nagy távolságokat tesznek meg a téli és a nyári lakhelyeik között –, vagy azért, mert a vándorlásuk valójában migráció, menekülés. Mi elől?
A Föld történetének sok korszakában előfordult, hogy valamilyen élőlénynek a léte azért került veszélybe, mert a környezete, a megélhetéséhez szükséges feltételek alaposan megváltoztak, és a migrációja, a menekülése keresés volt, olyan környezet keresése, ahol meg tud élni, ahol fennmaradhat. Bár tudjuk, hogy ez a jelenség mindig megvolt és feltehetően meg is lesz, ez nem mentség. Nem mentsége a mai emberiségnek, hogy az egyre jobban felgyorsuló klímaváltozás következtében fajok sokasága áll a kihalás előtt, illetve kényszerülnek vándorútra, keresésre, új fennmaradási lehetőségre — és mit teszünk mi? Nem látjuk szívesen ezeket a neophytákat. Egészen valószínű, hogy jóval gyakrabban nem, mint igen, pedig az új fajok néha segítőek lehetnének az új helyeken, például az erdők diverzitásának a növelésében.
Mit jelent ez a „nem látjuk szívesen“? Irtjuk, megöljük őket? Néha azt is, nem kívánatosnak, károsnak ítélt növényeknél például. És néha „csak“ nem törődömséget. Úgy építjük az utakat, falakat, gátakat, stb., hogy nem törődünk azzal, hogy esetleg évszázados vándorutakat zárunk le ezekkel az építkezésekkel, lehetetlenné téve az állatok mozgását.
Történik-e valami olyan tevékenység, ami a fajok megmentését szolgálná?
Attól tartok, hogy a problémákra történő figyelemfelhíváson kívül nem sok. Az ENSZ keretein belül elkészített jelentés a Conservation of Migratory Species (A vándorló fajok megóvása) helyzetéről elég elkeserítő képet mutat erről. Az egyik problémát éppen az jelenti, hogy erre nézve alig van globális, egységes hozzáállás és tenni igyekvés. Azon kevés országban, ahol egyetemi csoportok ezzel foglalkoznak és próbálnak változtatni valamit, azon országokban is a törekvések általában megállnak az országhatároknál. Nem csak azért, mert senki nem tud a madarakkal repülni vagy a teknősökkel felkeresni a születésük helyét (stb.), hanem azért sem, mert nincsenek országok között együttműködések, közös koncepciók, elképzelések erre vonatkozóan.
Amin persze nem csodálkozhatunk, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyon felszaporodtak a háborús konfliktusok, ahol az emberi élettel sem törődnek, hogyan is törődnének más élőlényekkel.
Írtam egyszer régebben arról, hogy volt már olyan, akiben felmerült a gondolat, hogy talán az lenne mindenkinek — az embernek is — a legjobb, hogyha meghagynánk a Földön bizonyos részeket érintetlenül, teljesen vadon. Lehet, hogy ez lenne avagy lett volna a jobb ötlet? Nem „küzdeni“ a farkasok, medvék stb. visszatelepítésével és az abból adódó nem kevés problémával, hanem olyan földterületeket hagyni meg a Földön, amelyek „csak“ vadrezervátumok. Vajon a migrációra kényszerülő állatok eltalálnának maguktól oda? Megmaradnának egy-egy ilyen rezervátumban? Nem tudom, hogy mennyi jelentés vagy élmánybeszáoló készült azokon a helyeken, ahol vannak ilyen rezervátumok, az ezeket jól ismerők vajon jó megoldásnak tartják-e ezeket.
Ebben az említett, 2020-s blogbejegyzésemben leírtam, hogy az a „vissza-vadonosítás“ gondolat Wallace Stegner Wilderness letter című írása nyomán terjedt el és talált követőkre. Sajnos, még mindig nem elégre, mert ki tudja megmondani, hogy hol van az a küszöbérték, amelynek átlépése szükséges lenne ahhoz, hogy az emberiség túlnyomó többsége olyan erősen akarja a Föld megőrzését, a természet óvását és regenerálását, hogy az hatékony tettekben és azt követő pozítiv változásokban manifesztálódna. Sajnos ennek még alig-alig van jele. Itt a link ehhez a bejegyzéshez:
https://time2life.wordpress.com/2020/01/25/mennyire-hatnak-az-irasaink/
A fent említett ENSZ jelentésből még egy megállapítást szeretnék idézni, illetve kiemelni. Az élővilággal foglalkozó kutatók felhoznak néhány példát arra nézve, hogy a fajok migrációja hozzájárul — vagy talán mondhatnánk elengedhetetlen része — az ökoszisztémánk egyensúlyának. Ez azt is jelenti, hogy fontos szerepet játszanak az úgy nevezett földi karbon ciklusban, ami meghatározó eleme a klíma változásának. Tehát a migráció segítése közvetve a klímán is segítene, természetesen nem egyedüli problémamegoldóként, de mint a pozítiv változások része.

Békés esti hullámzás

A tengernek, s a
Szélnek finom sószaga
Van, alig látni
A távozó vérpiros
Korongot. Egybeolvad

Minden, minden az
Öböl része, mint a víz
A tengeré. Csak
A kategóriáink
Különítenek el, de

Minek? Hisz minden
Egy, bárhonnan is nézzük.
A fák, azt hiszem,
Jobban tudják ezt. Csak ők
Nem írnak kis verseket.

Előítéleteimből

Az I Ging Praxisbuch-ában szerepel az egyik jelnél a következő mondat: „Der edle Mensch ist ohne Voreingenommenheit und kommt so der inneren Wahrheit des anderen nahe.“
Azaz magyarul: A nemes(lelkű) emberben nincsenek előítéletek, és ilymódon tud közeljutni (~ megérteni) a másik ember belső igazságához. (~igazi mibenlétéhez)
Többször foglalkoztatta már a gondolataimat ez a mondat. Sajnos, a legtöbbször azzal az eredménnyel, hogy ettől a szép állapottól én bizony még messze vagyok. Tele vagyok előítéletekkel.
Tele vagyok előítéletekkel? Igen. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, a válasz csak igen lehet.
Előítéleteim vannak nemcsak emberekkel, de nagyon sok mindennel szemben is, annak ellenére, hogy megértem a fent németül idézett mondatot, és igazat adok neki abban, hogy ez néha akadályozza a jobb megértést, a megismerést.
Előítéleteim vannak például könyvekkel szemben is. Ennek illusztrálására szeretném most leírni a rövid belenézés utáni, de a tényleges elolvasás előtti gondolataimat két számomra új könyvvel kapcsolatban.
A két frissen érkezett könyv: az egyik a Lord Dunsany által írt The King of Elflands Daughter, a másik pedig a Superintelligence, Nick Bostrom könyve a mesterséges intelligenciáról és a veszélyeiről.
Ez utóbbi két könyvről írnám le most az első benyomásaimat, érdekes és érdemes lesz összehasonlítanom majd az elolvasások után kialakult véleményemmel.
Tündérország királyának a lánya. Ez a könyv 1924-ben jelent meg először, és talán akkor már hevert egy ideje egy fiók mélyén. Száz éve még nem volt olyan általános, „bevett dolog“ a fantáziairodalom, mint manapság. Voltak a mesék és a legendák, és volt a klasszikus irodalom meg a ponyvaregények. De a fantázia besorolása a klasszikus irodalomba még egyedi jelenség lehetett, mint például Verne könyvei.
Viszont azt hiszem, hogy a felszín alatt, mint igény, sokakban jelentkezett már az, hogy szabadulni akartak azoktól az íratlan határoktól, amiket a tudomány vagy a felvilágosodás, mint ketrecet erőltetett az általános gondolkodásra. Van a valóság világa és kész, punktum. Szellemek, tündék, mindenféle más lények, ez mese, „komoly emberek“ ezzel nem foglalkoznak.
Így utólag elég blöd kötöttségnek hangzik, de sok tekintetben még ma is érvényes.
Azt hiszem, hogy az ilyesfajta ketrec széttörése, a rossznak érzett határok átlépése is benne volt az író nem tudom mennyire tudatos motivációi között. Vannak az emberekben hajtóerők — és itt most már a regény szereplőire gondolok –, amelyek nem foghatóak meg pusztán a magunkra erőltetett kategóriarendszerrel.
Ami egy kicsit nehézzé teszi a számomra az olvasást, az pont az az egyik dolog, amit a kritikusok a könyvben nagyon dicsértek: a líraiság. Sajnos az én angol tudásom messze van a perfect-től, és ez ebben nagyon zavaró. Nem is beszélve a botanikai szókincsem hiányairól.
A másik könyv a Superintelligence.
Még nem kezdtem igazán bele, csak pár oldalnyit beleolvastam. Az első benyomás, amit leírok. Nem szeretném megbántani az írót, de olyan a könyv, mintha egy gép írta volna. Egy olyan lény, aki csak intelligenciából áll, lélek nélkül.
Akinek nehezen tudnám elmondani, elmagyarázni, hogy mi az, hogy lélek. Gyakran beszélnek manapság szellemlélekről, és talán ennek is köszönhető, hogy sokak számára már csak a szellem maradt. Az intelligencia.
Eszembe jutott a Steiner könyv.(Geheimwissenschaft im Umriss). Ő azt boncolgatja, hogy tulajdonképpen mi az ember, és próbálja definiálni a különböző összetevőket, szinteket. Ez az intelligencia könyv feltehetően úgy definiálná, hogy „az ember intelligencia élő anyagba ültetve“.
Hogy tudnám megmagyarázni neki, hogy nem, ez nem elég?
Mondjam azt, hogy az ember érezni is tud? A szuperintelligencia azt felelné, hogy ő is. Neki is van sokféle szenzora, érzékelője, talán több is, mint az embernek, és azzal ő is érzékeli a környezetét és reagál rá.
Ez igaz lehet, de. Mi a különbség az érzékelés és az érzés között? Az, hogy az ember szeretni tud, az, hogy az embernek fájni tud valami? Vajon a szuperintelligencia attól is „fennsőbbrendűnek“ érzi majd magát, hogy „kiküszöböli“ a fájdalmakat?
És még más különbség is van az ember és egy elképzelt szuperintelligencia között. Például mondanék csak kettőt. Az egyik az, hogy az emberben sokkal több van, mint amennyiről tud. A tudatos része talán tíz százalék, a tudattalan kilencven. És ezzel a tudattalannal is együtt kell élnie, és nem mindegy, hogy hogyan. Ehhez kapcsolódik a kétféle gondolkodás, ami potenciálisan benne van az emberben: az egyik az analitikus, a logikai, a másik az ösztönös, az intuícióra épülő. Ez utóbbit manapság igencsak elnyomják, feltehetően ugyanazon szemlélet miatt, amelyik csak intelligenciáról tud, lélekről nem. A szuperintelligencia csak tudatból áll vagy fog állni — avagy? Mit kezd a számára ismeretlennel? Azonnal fel akarja boncolni, hogy a maga számára tudatossá tegye, és mivel ő fájdalmat nem érez, nem érzi akadálynak azt sem, hogy ez a felboncolás a felboncoltnak fájdalmas lehet.
A másik óriási különbség a természethez való viszony. Az ember része a természetnek, legalábbis az én fogalmaim szerinti ember, a ma még létező ember. A jövőre nézve emlegetett szuperember, a „természetet legyőzött ember“, (etc.), lehet, hogy a kozmoszban vándorláshoz szükséges, de a számomra csak rész. Egy része az ember fogalomnak. Egy olyan ember, aki egy nagy hiányérzetet visz majd magával a kozmoszba: a természet, a madárcsivitelés, a falevelek zizegése és még nagyon sok minden természet hiányát.
Miért adjuk fel — avagy egyesek teszik tönkre — a természetet? Az intelligencia miatt? A természetben rengeteg féle intelligencia van meg, sok olyan is, amelyeket nem ismerünk, amelyik túl van az érzékelni tudásunk határain. Minek reprodukálni ezeknek egy kis részét nem élő formában? Nem lenne jobb, ha az életben meglevő intelligenciák megismerésében haladnánk tovább, előre?
De. Az én hitem, meggyőződésem szerint az a lenne a jobb. Elpusztult, tönkretett bolygó van már elég sok az univerzumban. Örülnünk kellene, hogy a mienk nem ilyen. Még.
Ellentmond ez teljesen egy szuperintelligencia létrehozásának?
Egy gyerekről, amikor még embrió, kevesen tudják — ha egyáltalán — mi lesz belőle. Hős? Szörnyeteg? Igaz ember? Mit tesz hozzá a környezet, hogy mivé fejlődik?

Ember az itt és mostban

Az embervilág
Sok bajától szívesen
Menekülnék, de
Hogyan tehetném, hisz itt
És most ember vagyok én.

Talán nemcsak itt s
Most, talán biz‘ sokféle
Formában lehet
Ember az ember, talán
Látva megértjük egyszer.

Az űrszemét a Föld körül

Normálisnak neveznénk-e itt a Földön azt az embert, aki annyira körbeszórja a házát szeméttel, hogy óriási szeméthegyek nőnek körülötte, végül már akkorára, hogy ő maga sem tud kimenni a házából? Nem neveznénk normálisnak, egészen biztosan bolondnak tartanánk. Pedig ez történik. A Föld mai lakói, a jelen emberisége rettenetesen sok űrszemetet produkált már, és ez mind itt kering a Föld körül életveszélyes sebességgel, úgy, hogy az végül magának az embernek az űrbe való kilépésének az akadálya lesz.
Tehát a szemét a Föld körül ott van, nem tűnik magától el és egyre nő. Hogy lehet, hogy senki nem törődik vele? Hogy nem tettek ki még egy „Ne szemetelj!“ táblát? Avagy olyan probléma ez is, mint a klímaváltozás, tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy tenni kellene valamit, de struccként a homokba dugjuk a fejünket?
Az űr használatára nincsenek lefektetett szerződések, nemzetközi megállapodások, és feltehetően, ha lennének is, problémát jelentene azok betartatása. A mai helyzet mindenesetre az, hogy nagy káosz van, jogi és fizikai értelemben egyaránt. Fizikai értelemben azért, mert a szemét kvázi eltakarításának a módjai nem kiforrottak, messze nem szabványosítottak, többé-kevésbé csak kísérleti szinten állnak, és csöppet sem biztos, hogy egy takarítási művelet nem okoz néha több kárt, mint hasznot. (Erről még később.) Jogi értelemben pedig azért is káosz van, mert az sem világos, hogy ki mit tehet és mit nem. Tehát például hiába fenyegetne — csak a példa kedvéért — egy kis országot, hogy egy nagyobb űrszemét pont ott zuhan le (szinte soha nem látják még előre, de tegyük fel, egy idő után ez jobban kiszámítható lesz), akkor sem „takaríthatnák el“ mondjuk az USA vagy Kína űrszemetét — hiszen az azok tulajdona.
Ha látszólag ilyesfajta bénultság van, mit tesznek mégis, akiknek tenniük kellene?
Többfélét. Egyrészt készült 2023-ban egy ESA (Európai Űrkutatási Intézet) tanulmány, amely részben helyzetfelmérés, részben pedig egy óvatos, de figyelmeztető prognózis arról, hogy mikor érjük el (többes szám: mi valamennyien, a földlakók) a kritikus pontot. A kritikus pontnak körülbelül az számít, amikor már annyi lesz a szemét, hogy azok állandó összeütközése egy öngerjesztő folyamattá válik, és lehetetlenné lesz az űrbe kilépés és bizonytalanná a satellite-tek működése.
Másrészt az ESA üzemeltet egy napi 24 órában működő megfigyelő rendszert. Ennek a rendszernek az adatai szerint jelenleg ca. 9300 tonna szemét kering körülöttünk. Ebből ca. 26000 darab követhető. A darabok nagyság szerinti megoszlása az össz-szemétre nézve a következő. Körülbelül 35000 darab nagysága nagyobb, mint 10 centiméter (több méternyit is elérhet); körülbelül egymillió, amelynek a nagysága 1 és 10 centiméter között van, és 130 millióra becsülik a számát az 1 milliméter és 1 centiméter közötti darabkáknak. Ezek is veszélyesek, az űrállomásokra, a satallite-k napelemeire, stb., és minden egyes alkalommal, amikor nagyobb darabok ütköznek és apróbb darabokra hullanak szét, akkor ezen kicsik száma megugrik. Ezért írtam fent, hogy „egy takarítási művelet okozhat néha több kárt, mint hasznot“, ugyanis egy darabig úgy gondolták, hogy elegendő a nagyobb darabokat szétzúzni, hogy azok ne essenek senki fejére, házára, stb., de a sok kicsi legalább olyan sok bajt okozhat odafent.
Harmadrészt az eltakarítás helyes módját több kutatóintézetben intenzíven kutatják. Ezek a kutatások a kísérletek szintjén állnak, de a használható, jó megoldástól még messze vagyunk. Mivel általában manapság az a jellemző, hogy az egységes törekvések, ami minden Föld lakónak jó lenne, sokkal lassabban vagy egyáltalán nem jutnak érvényre, viszont a verseny az egyes érdek-blokkok között egyre gyorsabb — így a szemetelés fokozódása is sokkal gyorsabb, „hatékonyabb“, mint az eltakarítási törekvések. Még igazából az elvi megoldás sem látszik a takarításra, azonkívül természetesen, hogy jobb lenne egyáltalán nem szemetelni és akkor nem lenne mit eltakarítani. Miért nem látszik elvi megoldás? Az űrszemetet általában két nagy csoportra szokták osztani: a már említett nagyobb darabokra, és az egész parányi, apró űrszemétre. A nagyobb űrszemét eltakarítására folynak a már említett kísérletek — robottal befogni, lézerrel az űrbe messzebbre „kitaszítgatni“, stb. –, de már ilyen nagyobb darabok is pottyantak le a Földre, és csak a véletlen jószerencsén múlott, hogy nem okoztak nagyobb bajt, nem történtek tragédiák. Ami a kisebb darabokat illeti, azok összeszedésére, befogására még kevésbé vannak elképzelések, pedig azok száma egyre gyorsuló ütemben nő, hiszen a nagyobb darabok összeütközése általában nagyon sok kicsi darabot eredményez. Ezek a néha mikroszkópikusan kicsi darabok is veszélyesek, elsősorban odafent: veszélyeztetik az űrállomást illetve űrállomásokat, veszélyeztetik az azokon levő és például szükséges szereléshez kilépő űrhajósokat, veszélyeztetik a satellitek napelemeit és így tovább. Ezek sűrűsége ha még jobban megnő, akkor azzal az összeütközések valószínűsége nő meg, ami egyfajta domino effektussal járhat. Mennyi minden működik ma a Földön satellite-k segítségével? Nem akarok felsorolásba kezdeni, gondolom, ezt ma már sokan meg tudják tenni. De nem nehéz belátni, hogy ez a megoldatlan probléma is az életünket veszélyezteti, a káosz, a földi kaotikus állapotok veszélyét növeli.

Csúcs a kozmoszban

Jó hinni abban,
Nem mi vagyunk az egész
Űrben a leg-ek,
Legintelligensebbek s
Legeredményesebbek.

Felkészülni kellene

Elmúlnak bajok,
Jönnek majd mások, sovány s
Bő évek váltják
Egymást, készülni jövő
Kihívásra ma kell már.

A kozmosz

Fiatalon sok
Romantikával nézünk
A csillagokra,
Ők őrzik talán, ami
Bennünk az alvó világ.

A csillagász már
Másképpen lát, neki a
Naprendszerünk s mi
Azon túl van fényesség
Nem ábránd, de tudomány.

Így vagy úgy, de hajt
A vágy, nem számkivetett
Lenni, hanem rész,
Abban, mi a változó,
Örökké új teremtés.

Lent föld, fent ég és
Köztük füleimbe ér
A nagy dübörgés

Spontaneitás a természetben

Spontaneitás a teremtésben. Úgy érzem, hogy egy kis bevezető, egy kis magyarázat nem árt ehhez a címhez, hogy mire gondoltam, amikor ezt leírtam. Előrebocsátom, hogy nem arra, ami talán némelyeknek az eszükbe jut, akiknek mindenről csak a szex jut az eszükbe. Ők nyugodtan lapozzanak tovább.
Mit jelent a spontaneitás? Az értelmező szótár szerint ösztönösséget, közvetlenséget. Valami olyat, ami nem egy előre elhatározott terv szerint történik. Valaki erről egyszer azt mondta, hogy: „Amiket a legkevésbé tervezel el, azok az utak adják a legtöbbet.“
Így van? Az utóbbi hónapok bejegyzései közül legalább egyben elmélkedtem már a minták szerepéről az életben, az élet teremtő folyamataiban. A minták, a tervek mellett jut-e szerep a spontaneitásnak, a „valami másnak“? Azt hiszem, hogy a válasz igen. Erről töprengek el egy kicsit most.
Azt írtam néhány hete a fraktálokhoz és a Geometrie der Seele című könyvhöz kapcsolódó blogbejegyzésemben –A lélek és a természet geometriája —
https://time2life.wordpress.com/2023/09/08/a-lelek-es-a-termeszet-geometriaja/

A lélek és a természet geometriája

hogy a Selbstähnlichkeit az egyik alapvető elv a teremtésben. Ez a megállapítás nem tőlem származik, én csak egyetértek vele és nagyon igaznak látom. De vannak-e még általánosan érvényes más elvek is, amelyek mindig érvényesülnek az élet permanens teremtő folyamatában? Ahol a kérdésnél kihangsúlyoznám az elveket, amelyeket én körülbelül hasonlónak érzek a mintákhoz: ami egy elv vagy ami egy minta alapján létrejön, kvázi implementálódik az anyag világában, az sohasem százszázalékosan ugyanaz, mint a minta, az elv. „Csak“ hasonló.
Hányféle elvet, miféle időtlen mintákat lehet felfedezni még a természetben, amelyek már időtlen idők óta hatnak, az élet jó része azok alapján jön létre és biztosan a természethez tartoznak, nem valamiféle emberi vagy mesterséges intelligencia „termékei”.
Azt hiszem, hogy sok évszázadon keresztül kevesen gondolkodtak el ezen, mert az isteni teremtés jegyében egyfajta statikus kép fixálódott bennük: Isten megalkotta a világot, az volt a teremtés, ez van. Az én felfogásomban a teremtés nem egy egyszeri és lezárult folyamat, hanem egy permanensen zajló, állandó újraformálódás. Ennek a megértése felé vezet Darwin tana az evolúcióról és a fajokról, és például az ezzel kapcsolatos ismereteink gyarapodnak ez egyre mélyülő genetikai megértésekkel is. De úgy érzem, még messze vagyunk egy teljesen adekvát képhez az élet folyamának, a változások törvényszerűségeinek a mélyebb megismeréséhez. Régi vallások ugyan szóltak ezekről (például Egyiptomban vagy a tibeti buddhizmusban), de ezek jelenleg nehezen érthetőek a számunkra, úgyhogy ezen bejegyzésben megmaradok a tisztán a tudományhoz kapcsolódó szemléletnél.
Mit hiányolok én a mai biológiai tudományokból? Az informatikai szemléletet. Minden leírás, tétel csak a kémiára épül. Vajon megegyeznek-e az informatikai ciklusok és az energetikai ciklusok, megegyeznek-e abból a szempontból, ahogy a jelenleg használt fogalomrendszer (a sejtbiológiára gondolok elsősorban) kialakult. Úgy érzem, hogy hosszú időn keresztül a tudománnyal foglalkozók kémiai felkészültséggel rendelkeztek, és emiatt teljes mértékben csak az energia ciklusokra figyeltek oda, az információfeldolgozási ciklusokra azért nem, mert arról még nagyon keveset tudunk. Persze, lehetséges, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy „hiszen azok csak azt szolgálják, ami az energiafeldolgozás, csere, etc. területén van” — de én nem hiszem, hogy ez igaz. Feltételezem, hogy az informatikai folyamatábrák korántsem esnének egybe az energetikaiakkal.
Közbevetném azt az általánosabb filozófiai kérdést, hogy hogyan „darabolunk fel” egy megismerendő tudásmennyiséget, hogyan közelítjük meg kezdetben és ennek milyen hatásai vannak később. Mennyire más lehet egy általunk nem ismert nagy mennyiségű tudás utólagos elsajátítása valamilyen megvalósulás alapján ahhoz képest, ahogy az ideából a megvalósítást végző alkotott. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk „saját magunk” — ha ezalatt a tudatot értjük — kontrollálni a testünk folyamataiból. Az egész élő test vezérléséből csak egy igen kicsi részt végez a tudat, a testünkben zajló folyamatok nagy része egy komplex, de a tudatunktól teljesen független információs rendszer irányítása alatt áll.
És ez igaz az egész élő természetre. A sejtekben, legyenek azok növényi vagy állati vagy másmilyen sejtek (gomba, baktérium, etc.) benne vannak a minták, a programok a teremtéshez. Az új megteremtéséhez éppúgy, mint a meglévő javításához, ha az szükséges.
Itt érkeztem vissza a kiindulóponthoz, a kezdetben feltett kérdésemhez. Tényleg mindent a minták, az előre a sejtekben meglevő programok határoznak meg? Azt már korábban leírtam, hogy a mintákra, akárcsak a programokra valamilyen módokon hatnak az aktuálisan a környezetben ható erők, amelyek például gondoskodnak arról, hogy egy-egy fraktál minta alapján létrejövő lombozat levelei csak nagyon hasonlóak, de sohasem teljesen egyformák.
De a környezeti erők csak az egyik tényező, azt hiszem. Lehetséges, hogy szerep jut a spontaneitásnak is.
Spontaneitás a természetben? Mi is lenne ez? Az eltérés a szabályostól, a mintától, nem az erők hatásaként, hanem az élőlény saját döntése alapján. Talán túlzás lenne ezt „freie Wille”-nek, azaz szabad akaratnak nevezni fánál, fűnél, virágnál, az állatoknál, stb., szóval minden lénynél az embert kivéve. Ezért nevezem spontaneitásnak. Van ilyen?
Attól tartok, hogy senki sem foglalkozott még ezzel a kérdéssel, tehát biztosan nincs bebizonyítva sem a pro, sem a kontra. Egyelőre hit kérdése, és én azt hiszem, hogy van. Hogy egy-egy növény döntéseit például a kifejlődése során nem mindig lehet sem az érvényesülő elvekkel, sem a különféle hatóerők összhatásával megmagyarázni. Hanem előfordul, hogy valamit spontán dönt el másképp. Persze, biztosan akadna, aki erre felhozná, hogy ezt sohasem lehetne csak megfigyelésekkel a természetben bebizonyítani, hiszen nagyon sok olyan hatás van — a talajban, a vízben, a levegőben, stb. — amit nem tudunk érzékelni, kontrollálni, nyomon követni, mérni, stb.
Azt hiszem, hogy a legtöbben nem is tartják fontosnak ezt a kérdést. Talán a természeti embereknél, az indiánoknál, a természetben élőknél volt még empátia a fák, a növények, a madarak, az állatok, stb. irányában. Nem azért akarták megismerni és megérteni őket, hogy hogyan húzzanak hasznot belőlük. Talán idealizálok, de úgy hiszem, hogy volt idő, amikor lakótársnak tekintették az élőlényeket, hiszen ugyanannak a bolygónak a lakói vagyunk mindannyian.
Jó lenne visszatérni ehhez. Annál is inkább, mert az állatvilág és általában az élővilág információs rendszerei, eszközei, képességei messze túlnyúlnak azon, amit az ember észlelni képes és az érzékeléseken át megérteni tud; részben azért is, mert az antropomorf szemlélete miatt sok mindenre nem figyel oda. Vagy ha oda is figyel, csak olyan sablon magyarázatokat talál ki, hogy például a gólyák kelepelése a nemek táncához tartozik. (Már akadt, aki megértette, hogy nem.)

Környezet és tudat

Jégvilág, vulkán,
Erdő, síkság, mindegyik
Más életteret
Kínál s meghatározza
Az ott élők tudatát.

Emberi tudat
Egy a sok közül, minden
Faj, növény, állat,
Baktérium őriz egy
Kicsit, Egy Rend részeit.

A lélek és a természet geometriája

Biztosan akadnak majd Olvasók, akik a címet olvasva kicsit kételkedve csóválják a fejüket: a lélek és a természet geometriája? Mi akar ez lenni? Ha hozzáteszem hogy a fraktálokról készülök írni, talán akad közöttük, aki így kiált fel: Ja, így már minden világos! Azoknak, akik megmaradnak a fejcsóválásnál, annyit tennék hozzá: ez a blogbejegyzés megint egy könyvajánló akar lenni. A könyv címe: Geometrie der Seele. Alcíme: Wie unbewusste Muster das Drehbuch unseres Lebens bestimmen. (A lélek geometriája. Hogyan határozzák meg a tudattalanunkra ható minták az életünk forgatókönyvét. ) Ezen könyv alapján a lélek geometriája a fraktálok geometriája. Fraktale Geometrie.
Lehet, hogy mások másképp gondolják? Nem csak lehet, de biztos is. Például egy másik könyv, a Heilige Geometrie Der Weg in die eigene Mitte (Az út befelé önmagunkba) nem szól semmit a fraktálokról, sőt, a dimenziók értelmezésében is megmarad az egész számoknál.
Énrám erősen hatott a Geometrie der Seele könyv, és úgy hiszem, hogy a lelkünkre ható mintáknak valóban van fraktál jellegük. Ennek a könyvnek a szemlélete az első pillanattól fogva megtetszett és megragadott, két dolog miatt. Egyrészt amiatt, hogy az ember nem egyszerűsíthető le a biológiára, az anyagra — amit manapság sok tudós nem ismer el. Másrészt amiatt, hogy az unkonvencionális gondolkodást nagyon fontosnak tartja a megértések útján. Én is.
Talán a matematikában járatlan Olvasónak azt is el kellene mondanom, hogy mik is azok a fraktálok.
A legkönnyebben a megértéshez vezető példa a fák. Ha megnézünk egy fát, azt láthatjuk, hogy minden új elindulásnál ugyanaz a minta ismétlődik meg. A törzsből kinőnek az ágak, az ágakon kinőnek a gallyak, és így tovább — a minta a keletkezéshez mindig ugyanaz. Sőt, a levelek létrejöttét is a fraktál struktúra határozza meg.
A fraktáloknak van egy matematikai értelmezése, definicíója, a könyv első fejezete ebbe nyújt egy rövid bevezetést. Eszerint a fraktálok fő jellemzőit a következő pontokban foglalják össze.
N1. Nicht-Linearität — nincsenek egyenes vonalak, csak törtek; illetve nincsenek sima felületek, csak barázdáltak.
N2. Skaleninvarianz. Akármilyen mélyen zoom-olunk be egy fraktálba, a minta mindig ugyanaz marad. (a kilométertől a milliméterig, és mindkét irányban azokon túl is.)
N3. Selbstähnlichkeit. (Önmagához hasonlót hoz létre) Tulajdonképpen ugyanaz, mint a Skaleninvarianz. Az összes részstruktúra egymással izomorf. A Selbsähnlichkeit a természetben az egyik legfontosabb rendező erő.
N4. A tört dimenziók, vagyis azok a terek, amelyek az első és második dimenzió, valamint a második és a harmadik dimenzió között vannak. A felület megnövelés egy fontos élettani funkció.
Akik ennél többet szeretnének tudni — valamint szép, színes fraktálokat látni — azoknak a következő címszavakra való keresést tudom ajánlani: Benoit Mandelbrot, Kochse Kurve und Kochse Schneeflocke, Sierpinski Dreiecke.
Fraktálok a természetben igen széles választékben fordulnak elő, nemcsak az élő, de az élettelennek nevezett világban is. De a lélekkel való foglalkozás előtt még azt nem árt tudni, hogy az élő szervezetben milyen sok területen találkozhatunk fraktálokkal.
A fraktálok és az élővilág. Mondhatjuk azt vajon, hogy ez az egyik rendező erő? Amelyik rendet teremt és nem káoszt, strukturákat és nem összevisszaságot. A sok híd közül az egyik, amelyik a végest és a végtelent összeköti. A fraktálok biológiai szerepe nagyon sokféle, például miért jó a fraktálok által történő felület megnagyobbítás, mi a felület megnagyobbításának a szerepe az élet érdekében. Rengeteg példa van rá az élő szervezetekben, hogy ez miért hasznos és jó, egyik példa az érrendszer.Ha megértjük őket nemcsak a matematikával, hanem az életben, a gyakorlatban, a működésük közben — akkor mindazt, amit eddig mintának neveztünk, annak a működését fogjuk megérteni. Hogyan keletkeznek a tudattalanban a minták? Hogyan aktivizálódnak? Egy-egy minta aktivizálódásához mi minden kell? Látjuk-e a tényleg lényeges szempontokat, amikor egy-egy mintát definiálunk avagy pontosabban definiálni igyekszünk.
A minták és az előfordulások, mint elv — vagy mondhatnám a fraktálok — nemcsak az egyéni lélek szintjén hatnak, hanem nagyobb egységekre is. De a könyv alapvetően az egyéni lélekre ható, az egyén sorsában megmutatkozó fraktálokkal foglalkozik több esettanulmány alapján. (A szerző, Christian Schubert, aktívan működő pszichiáter.)
Az élet és a lélek jobb megértése iránt érdeklődőknek feltétlenül tudom elolvasásra ajánlani a könyvet.
Mielőtt ezt a kis blogbejegyzést lezárnám, egy rövid naplóbejegyzésemet teszem még ide.
„…jólesett egy kicsit a vízparton üldögélni. Jó elnézni a fodrokat a vízen, az állandó változásukat, az örökösen új minták kialakulását. Állandóan változni és mégis ugyanannak maradni. Ezt csinálják a levegő, a víz és a szél is. A fodrok, akárcsak a fraktálok — ezek a fodrozódások is fraktálok, csak nem tudjuk leírni a jellemző függvényeiket — nagyobb felületet teremtenek az elemek találkozásához. A mozgásuk, a kialakuló képek, minden olyan, mintha random, véletlenül történne. A természet tánca, az élet tánca. Pedig lehet, hogy ha megértjük a mögöttük levő hatóerőket, funkciókat, törvényszerűségeket, akkor azt is belátjuk, hogy mindez csak a felszínen véletlen. De szép és megnyugtató.Miért érzem megnyugtatónak? Nem biztos, hogy százszázalékos a válaszom, de úgy érzem, hogy azért hat rám nyugtatóan, mert az emberi világ kaotikussága mögött felvillan egy sokkal, de sokkal nagyobb egész, amelyben szép rend uralkodik. Ennek a tudata jó.“

A létek reflexiói egy időtlen lénynek

Lásd meg tükörben
Önmagad, tükör a lét,
Önmagad bukkan
Ott fel, hol horizonton
Megjelen’ az örök lény.

A természet hívása

Hullámok fodra s
Levelek zizegése
Az élet tánca
Mind, vigasztaló s hívó,
Ő befogadóan int.

Sors-minták

Törvényszerűen
Ismétlődő Sors-minták
Fonnak át minden
Életet, nem ismerjük,
De átéljük ezeket.

Tanulni a régi tudásokból

E héten egyik nap lementem vonattal Grazba, mert már a tél vége óta egyre növekedett bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogy állnak az építkezéssel. Amennyire meg tudom ítélni, időben vannak.
Talán ezt tavaly már leírtam: az odavezető vonat út egészen másmilyen, mint amilyet a vonatablakokból kinézve megszoktam. Ez nem síkság, itt az idő nagyobb részében hegyek között halad a vonat, fel a Semmeringre, majd le. Jó nézni az erdőket és a szépen rendben tartott alpesi legelőket, de a magas hegyoldalakra épült házaknál bizony az a kérdés is felmerült bennem, hogy nem lesz-e ez egy idő után veszélyes. A permafrost olvadásra ugyan azt mondják, hogy az alapvetően a sarkköri vidékeket érinti, ahol már ma sem ritkák a hirtelen beszakadt nagy lyukak a földben (Szibéria, Alaszka), de nem hiszem, hogy a hegyvidékeket érintetlenül hagyják a változások. A klíma és az időjárás megváltozásai.
Ezt az érzést több minden megerősíti bennem, amiket a TV-ben láttam, hallottam. Egyik este összekapcsolódott a gondolataimban két dolog és meglep és sajnálom, hogy ez a kettő csak énbennem kapcsolódtak össze.
Az egyik dolog a mindennapi életből egy hír volt: Svájcban ki kell teljesen költöztetni egy hegyi falut, mert a mellette levő hegyoldal teljes lezuhanással fenyeget.
A másik dolog egy dokumentumfilm volt a Machu Picchu-ról Peruból. Ezúttal nem egy turistáknak szóló film és nem is politika, hanem tudósok kerestek arra a kérdésre választ, hogy hogyan lehetséges, hogy az évszázadok során bekövetkezett sok földrengés, földmozgás, erős esőzések, stb. ellenére ott nem csúszott le a hegyoldal, holott máshol ilyen gyakran bekövetkezett. Mi volt az építészek titka?
Több vizsgálat után a mai tudósok megtalálták a választ. Az eső nem tudta lemosni a hegyoldalt, mert amit akkor régen építettek, az nem csak a sziklákat, köveket érintette. Egy több réteget építő, funkcionálisan egymást erősítő, az esőket felhasználó és nem lezúdító építkezési módszert használtak és az tette stabillá nemcsak az építményt, de az egész hegyet — a váron kívül a csatornarendszert és a teraszszerű, lépcsőzetesen megművelt domboldalakat is. Pontosabban az azok alatti talajt vagyis magát a hegyet.
Miért nem tudnak a mai hegyvidékeken lakók tanulni az ősi tudásokból? Erre nincs pénz, amikor annyi mindenre lenne?
A svájci falut, amit ma, 2023 május 12-dikén, lezárnak Brienznek hívják. Az a néhány tucat ember, aki még ott élt, természetesen nagyon szomorú, hiszen feltehetően az egész életüket ott élték le és abban a hitben, hogy életük végéig ott is maradnak. De ha a hegyoldal szétbomló sziklái maguk alá temetik a falut, akkor ott egy darabig nem lesz élet.
Egy idő után, ha fennmarad ez a civilizáció, meg lehetne kezdeni a szikladarabokból az újjáépítést. A hegy újjáépítését azzal a réteges technológiával, amit a film bemutatott. A „nyersanyag”, a szikladarabok ott lesznek hozzá.
Vajon hány hely volt a Földön, ahol alkalmazták már ezt a módszert és nem csak Dél-Amerikában? Lehet, hogy Ázsiában azokon a helyeken, ahol lépcsőzetes rizstermesztést láthatunk, ott is ismerik illetve ismerték ezeket?
Miért vesznek el ilyen tudások, mindennapi technológiák a közös emberi tudatból?
A mai hírekben még azt is láttam, hogy itt Ausztriában, Voralbergben is van egy hasonló sorsúnak tűnő falu. Hörbranz, ha jól emlékszem a nevére.
Ha a házakon egyre növekvő és újabbakkal szaporodó repedések alapján meg lehet ezt ítélni, akkor a Himalaya környékén is vannak ilyen falvak, kisebb városok. Néhány hónapja láttam egy erről szóló dokumentumfilmet valamelyik Indiához tartozó területről. Mit tettek ott a hatóságok? Javasolták a lakóknak, hogy költözzenek el. Hová menjenek a szerencsétlenek? Vagyonuk nincs. Legyenek hajléktalanok valahol?
Gondoskodó állam. Ez a fogalom a mai világ gyakorlatából teljesen kiveszett már vagy erősen azon az úton van, hogy nyoma se maradjon.
A hegyoldalak erőssé tétele nemcsak a környezetvédelemre lenne jó példa. Arra is, hogy nem feltétlen káros minden emberi beavatkozás a természetbe, ellenkezőleg lehet jó is. Mindenkinek jó. Az életnek.

Földünk és mi

Bizonytalanul
Imbolygó s vad száguldó
Földünk egyszerre,
Kamasz a Galaxisban s
Jó anya tudatunkban.

Rossz gyermekei
Vagyunk, hitványul neki
Sok-sok fájdalmat
Okozunk, új reménység
Helyett csalódást hoztunk.

Tavasz

Ha nem gondolok a nagyvilágra, csak az itteni kis környezetemre, akkor békességet és virágzást látok: itt a tavasz. Szinte észrevétlen, egyik napról a másikra beköszöntött a tavasz színt varázsolva a természetre: sárgák az aranyesők, fehéren virágoznak egyes gyümölcsfák és sok apró tavaszi virág örül a napfénynek. Ugyancsak örülnek az emberek, a hirtelen megszaporodott biciklisták a Donauinselen és a kisgyerekek a zsúfolttá vált játszótéren.
Tavaszi szél vizet áraszt és bár sokat hallhatunk az egyre jobban fenyegető szárazságról, mégis ez a tavaszi jó áradás benne van a levegőben.
Már több, mint fél évszázada, hogy gimnáziumba jártam, de mégis minden évben eszembe jut a tavasz beköszöntésekor, hogy volt az osztályban egy lány, akit Tavasznak hívtak. A névnapját a tavasz beköszöntésekor az egész osztály megünnepelte.
Lesznek még szép tavaszok száz, kétszáz év múlva is? Nyilván a legtöbben el sem gondolkodnak ezen és természetesnek veszik, hogy igen. Persze, nyilvánvaló, miért ne lennének?
Miért? Mert a természet kitaszítottá tesz minket. Az emberiség fölé akart kerekedni a természetnek, uralkodni akart rajta, rosszal fizetett a sok jóért – és így nem marad más, a természet kiveti magából. Sok jel mutat erre.

Tavasz

Tavaszról dalol
Sok kis madár, a hőn várt
Napsütésről, a
Színekben illatozó
Mindig újuló létről.

A megvénült és
Legyengült emberiség
Nem érzi már ezt,
Kiszakította magát,
A természet fölé állt.

Kozmosz embere
Felejti gyökereit,
Siratni fogja
Dúsan virágzó élet
Elvesztett szépségeit.

Ha így lenne, ha a mai emberek élete már csak a kozmoszban folytatódik majd, valamilyen szűk, levegőtlennek érzett és élettelen űrállomáson, vajon az orbiton mi hiányzik majd a legjobban? A fák leveleinek zizegése, a virágok sokféle bódító illata vagy a kismadarak dala? Az, ahogy a friss tavaszi szél hozzánk hozza itt valamilyen tóról, folyóról vagy tengerről a tiszta víz illatát? Utólag fog fájni az elvesztett Paradicsom, az egykor tiszta-volt Föld?

Része lenni az életnek

Része lenni az
Életnek jó, büntetés
A kizárás, így
Jár az ember, természet
Fölé helyezve magát.

Ki uralomra tör

Ki uralomra
Tör, beteg, s még betegebb
Lesz, elzáródnak
Tőle a jó erők, a
Vége egyre közelebb.

Ezt a jó erők elzáródását nem csak valamiféle átvitt értelemben kell érteni, hanem a legszorosabb fizikai értelemben is. Éppen most olvasok egy frissen megkapott könyvet – Der Heilungscode der Natur (A természet gyógyító kódja) –, amelyben a szerző leírja, hogy a fák, az erdő gyógyító hatása ma már nem ezoterika, hanem sok kísérlettel és vizsgálattal kimutatott tény. Ez nagyon egybecseng azzal, ahogy én is gondolom, ezért tervezem, hogy a könyv befejezése után írok majd egy kicsit részletesebben is róla.
Addig is: örüljünk a tavasznak!

Riesending az Untersbergben

Elkezdődött az új év, kinek békésen, kinek nem. Itt a közelünkben szerencsére nem volt nagy puffogtatás, az évváltás nyugodt volt.
Mindenekelőtt egy magyarázat a címhez, mielőtt még bárki is azt hinné, hogy ebben az évben félig németül írom majd a bejegyzéseimet: a Riesending egy barlang neve, az Untersberg pedig annak a hegynek a neve, amelyben a Riesending van. Az osztrák mondák szerint Ausztriában több helyen is van Untersbergnek elnevezett hegy, ez a szóban forgó Bajorországban található (de átnyúlik Ausztriába Salzburg közelében).
Azt szokták néha mondani, hogy van olyan, amit a körülöttünk levő univerzumnál, a kozmosznál kevésbé ismerünk, ez pedig a saját planétánkon, a Földön a tengerek, az óceánok mélye. Nagyon kicsi az a mélység, amelyről úgy érezzük, hogy van valami tudásunk, ami azon túl van, az terra incognita.
Én még hozzátenném ehhez, hogy a szárazföldek, a kontinensek mélységeivel is hasonló a helyzet. Tudjuk vagy néhol csak sejtjük, hogy sok óriás barlang van, de 10-20 kilométernél mélyebbre, azt hiszem, hogy sehol sem jutottak.
Van tehát egy Riesendingnek elnevezett ilyen hatalmas barlang az Untersbergben, Bajorországban, Berchtesgarden közelében az Alpokban. Ez ugyanaz az egyik Untersberg, amelyik Haiding mondagyűjteményében (Österreichs Sagenschatz) is szerepel. (Van egy másik monda is a Karinthiában levő Untersbergről.)
Még az elmúlt év utolsó hetében volt az egyik este a TV-ben két érdekes, megnézésre érdemes film erről a barlangról. Az egyik egy dokumentumfilm, amelyik a barlang feltárt részeiből mutatott be egy adagot, a másik egy játékfilm. Olyan játékfilm, amely félig-meddig dokumentumfilm is, mert megtörtént esetre alapul. Ezelőtt körülbelül 8 évvel, 2014-ben történt egy baleset lent a mélyben: az egyik barlangász-kutató lezuhant és súlyos fejsérülést szenvedett. Az ő megmentéséről szólt a film, amely tulajdonképpen többet mutatott be az emberi világunkról, mint a barlangról. A mentés ugyanis nem volt egyszerű, hanem igen komplikált dolog: ahová a barlangászok a mélyben lemennek, onnan feljönni sem könnyű, még sokkal kevésbé felhozni valakit, akinek a sebesülése miatt nem lehet és nem szabad mozognia.
A tükör, amit a társadalomról a film elénk tartott, úgy érzem, hogy jól mutatta a valóságot: sok segíteni kész ember és néhány „politikus” (a hatalmat a kezében tartó, irányító), aki kezdettől fogva csak arra spekulált, hogy a „fickó úgyis meghal, lehetetlenség felhozni, fontos az image a világ felé”.
A szerencsétlenül járt barlangászt végül megmentették (ca. 10 nap után), nem halt meg, felgyógyult. A politikusból EU politikus lett.
Talán nem kell mondanom, hogy miért éreztem ezt a filmet jó tükörképnek, ami rámutat az emberi világunk hibás voltára. Sok jószándékú, segíteni akaró ember és velük szemben, ellenükre néhány, csak a saját hasznával törődő politikus.
Az ilyesfajta negatív kiválasztódás évényesül ma mindenütt a világon. Sajnos.
Az évváltás környéke a reménykedések ideje is, reménykedjünk tehát, hogy ez is megváltozik valamikor.
Mivel úgy gondolom, hogy az osztrák mondakincs nem eléggé ismert, ideteszek most két mondát, amelyek az Untersberghez kapcsolódnak. A forditások a sajátjaim, lefordítottam néhány éve két-három tucatnyi mondát Haiding gyűjteményéből.

A lakodalmi nép az Untersbergben

Salzburg környékén egyszer régen egy gazdag, frissen esküdött fiatal pár az egész lakodalmi társasággal együtt a szomszéd faluba vándorolt, hogy ott ünnepeljék a mennyasszony szüleinél az esküvőt. Vidáman mentek az úton együtt a zenészekkel, és közben elhaladtak az Untersberg mellett. Akkor valaki a társaságból mesélni kezdett arról, hogy valaha régen ezen a vidéken egy nagy császár a hadseregével együtt eltűnt. Még ma is kap minden vándor, aki kér, egy ajándékot tőle.
Ezt hallván a vőlegény az eltűnt császár után kiáltott, azt szólította, és lámcsak! Megnyílt a hegy, és ezüstfehér hajú, szürkébe öltözött aprócska ember jelent meg, és mutatott egy ajtóra befelé. Az egész társaság követte őt, és egy sor gyönyörű termen haladtak keresztül. Az egyik teremben egy megterített asztalra találtak, amelyre ételeket és italokat hordtak fel. A fáradt pár a kísérőkkel együtt asztalhoz ültek, és örömmel falatoztak az ízletes finomságokból. Az étkezés után meglepte őket az álom, és az asztal mellett ülve elaludtak mindannyian. Nem tudták, hogy meddig aludtak, de mikor felébredtek, az apró ember kivezette őket a hegy belsejéből.
Odakint világos nap volt. De különös módon úgy tűnt, hogy rövid idő alatt minden megváltozott. Az emberek nem értették őket meg, olyan volt, mintha egy idegen országba érkeztek volna. Több nap után egy faluba érkeztek. Amikor megkérdezték, hogy mi a falu neve, kiderült, hogy a szülőfalujuk az. De nem találták meg a házaikat, más építmények álltak a helyükön. Akkor elmentek a paphoz, az is idegen volt, és elmeséltek neki mindent. A pap kinyitotta az eklézsia könyveit, és utánanézett. Talált egy bejegyzést, miszerint száz évvel azelőtt egy ifjú pár az egész lakodalmi néppel elveszett.
Ilyen hosszú ideig tartott tehát a tartózkodásuk az Untersbergben.

A fuvaros és az Untersbergben lakó kis manó

Történt egyszer az 1604-s évben, hogy egy fuvaros, szekerét jól megpakolva több hordónyi finom tiroli borral, Hallein felé tartott. Amikor a Niederalm falu melletti hídhoz ért, amely az Untersberg közelében van, hirtelen egy aprócska ember, egy manó termett előtte, és azt kérdezte tőle: Honnan jössz és hová tartasz?
Bort hozok Tirolból, felelte a fuvaros.
Akkor azt mondta a manó: Gyere velem, jó pénzt adok az árudért, többet, mint amennyit Halleinban kapnál érte!
A fuvaros nem akart belemenni az üzletbe, mert a bort megrendelték nála. De akkor a manóemberke megragadta a lova sövényét, és azt kiáltotta: Ha nem jössz velem, úgy összezavarlak, olyan tévútra viszlek, hogy magad se tudod majd, hol jársz.
Akkor szorongó érzés fogta el a fuvarost, és szót fogadott. A manó fogta a ló zabláját, és saját maga irányította a szekeret az Untersberg felé. A fuvarost elkapta valami furcsa álmosság, és elaludt.
Amikor felébredt, alig tudott hinni a szemének, egy csodálatos kastély állt előtte, ahol minden olyan vörös és fehér márványból volt, amilyet az Untersbergben bányásznak. A kastélynak volt egy magas tornya, kristályos ablakai, és egy mély árokkal volt körülvéve. Hét felhúzható híd vezetett a gyönyörű építményhez, ezek közül az egyiken át gördült be a szekerével az udvarra. A kastély udvarán a fuvaros a kastély lakóit látta, több manót, akik mind örültek az ő érkezésének. Köztük volt a pincemester is, hosszú szakállal és hullámos nagy hajjal, könnyű volt a tisztségét felismerni, mert sok zsebet és kulcsot hordott.
Légy üdvözölve, mondta a pincemester a fuvarosnak, aki bizony minden ízében remegett. Néhány kis manó kifogta mindjárt a lovat, és bevezették az istállóba. Mások bevezették a fuvarost egy terembe, ahol egyszerű óntányérokon étellel és itallal kínálták. Az ember nem tudott elengedett és nyugodt lenni, mert nem tudta, hogy hogyan végződik ez a dolog. Amikor jóllakott, azt mondták neki a manók, hogy kövesse őket. Nem mert ellenkezni, és velük ment. Huszonöt lépcsőn át egy magas terembe jutottak, amelynek az ablakai nem voltak beüvegezve, és azon keresztül egy következőbe, amelyik még csodálatosabban nézett ki, mint az első. A padlója tiszta márvány volt, a falak tiszta arany, az ablakok kristályból, és a mennyezet arannyal díszítve. A terem közepén négy óriás állt, mindegyik fémből, tizennyolc láb magasak, és a karjaikon láncok voltak, mintha foglyok lennének. A menyezeten a fuvaros egy manó képét látta, akinek a fején korona volt, és akinek a kezében futottak össze az óriások láncai.
Megértetted mit jelent ez a jövőre nézve? Kérdezte az egyik manó a megijedt vendéget. De az nem tudott egy szót sem kinyögni, és az emberke nem beszélt többet.
Elvezették a fogadóst még több más terembe, és végül a jól megépített pincébe, amely akkora nagy volt, hogy a látogató nem látta a végét. Tele volt boroshordókkal. Az egyik boltív alatt a szélen, egy kerek asztal mellett az egyik manó leszámolta a fuvarosnak a fizetséget:
Itt van száznyolcvan dukát! Vigyázz jól a pénzre, és ha legközelebb bort veszel, azt is csak nekünk add el! Így egész életedben jó üzleteket csinálhatsz majd.
A manók kivezették a fuvarost az udvarra, ahol befogták a lovait a szekér elé. Mivel az egyik állata vak volt, egy kéken és vörösen csillogó követ tartottak a szeme elé, amitől a ló megint látóvá vált. Utána átadták a férfinak a csodakövet, és azt mondták neki: Ezzel meggyógyíthatod a szegény parasztok megvakult lovait, hogy ismét láthassanak!
Megkönnyebbülve indult tovább a fuvaros. A manók eltűntek a kastélyukban. Csak három közülük, akiket korábban nem vett észre, akiknek fekete ruhájuk volt és vörös tollat hordtak az ingeikben, kísérték el.
Jól tetted, mondták neki, hogy idehoztad a borodat, és eladtad nekünk. Elkísérték egy darabig, aztán elbúcsúztak tőle. Ezek voltak az utolsó szavaik: Amikor az emberek elkezdenek fehér és vörös kalapocskákat hordani, akkor kezdődik majd el az általános nyomor és vész, és Isten áldása elfordul majd az emberektől.
Hirtelen a fuvaros ott találta magát, azon a helyen, ahol először látta a manót. Fogalma sem volt, hogy hogyan és miként jutott ki az Untersbergből. A száznyolcvan dukát soha nem lett kevesebb. A fuvaros megtartotta magának egészen a haláláig ezt az élményt.

Víz

Nagyon sok mindent lehetne írni a víz kapcsán. Ha ez a blog egy kémiai témájú, tanító gyűjtemény lenne, akkor nyilván a víz kémiai, fizikai tulajdonságairól. Azt hiszem, hogy a legtöbben nem sokat tudunk erről, mondjuk azon kívül, hogy a víz képlete H2O. Esetleg hallottunk arról, hogy van nehézvíz is, ezek – mert többféle van — képleteivel már biztosan bajban lennénk. (A nehézvíz, a deutérium-oxid az a víz, ahol a két hidrogén atom a hidrogén egyik izotópjára, a deutériumra van kicserélve, a trícium egy másik féle nehézvíz, itt a hidrogén rádióaktív izotópja szerepel.) A nehézvíz általában káros tud lenni az élő szervezetre, de elképzelhető, hogy ha jobban megismeri a tudomány, kis mennyiségben gyógyításra is felhasználható lesz. A nehézvizet a huszadik század közepe óta a hadiipar használja az atomfegyverek gyártásában.
Szóval az eddig leírtak mindaz, amiről éppen nem szeretnék írni.
Sokkal ínkább arról egy keveset, és csak azért keveset, mert egy blogbejegyzésbe sohasem fér sok, hogy miyen fontos az élet, a földi élet számára a víz, és nem csak a tengervíz, amiből látszólag sok van, de az édesvíz, az ivóvíz is. Sokat beszélnek manapság az energia fontosságáról és arról, hogy mennyire pazarlóan bánunk az energiaforrásokkal, és elfeledkezünk közben arról, hogy a víz legalább ennyire fontos, és hasonlóan rosszul bánunk a víz forrásainkkal is. Néhány napja láttam egy jó dokumentumfilmet erről, de sajnos, attól tartok az eddigi, hasonló példák alapján, hogy csak pusztába kiáltott szó marad.
A kristálytiszta, mindenféle feldolgozás nélkül iható forrásvizet, amelyet ingyen ad a természet itt Ausztriában, méregdrágán árulják palackozva Amerikában és a világ több pontján. Az ilyen víz nagyon ritka. Van ebből Ausztriának „haszna”? Még pénzben sem sok, a vízüzéreknek elég megszerezniük néhány engedélyt – azt, hogy hogyan, senki sem nézi – és máris milliós a hasznuk. Úgy, hogy az emberek szinte észre sem veszik, hogy itt a szemük előtt megint valamivel kifosztják a természetet.
Amíg a víz el nem bújik olyan mélyre, hogy az ember el ne érje. Mert erre is van esély, és vannak ebbe az irányba mutató jelek. Ausztria keleti vidékein – Alsó-Ausztriában és Burgenlandban – már szárazság van. Idült szárazság, amely évről évre nő. Amelyben már kiszáradtak tavak, akad olyan, amelyik már teljesen, és a sokak által nemcsak Ausztriában ismert Fertő tó is vészesen ehhez közelít. Ugyan a Fertő tó kapcsán megjegyzik, hogy földtörténetileg nézve – vagyis jóval nagyobb mértékben, mind egy emberöltő – ez nem ritka jelenség, néhány száz évenként egyszer kiszárad, majd évek szárazsága után feltöltődik megint, de ez a tudományos bölcsesség az ott élőket kevéssé vigasztalja. A mai ember már túlságosan megszokta, hogy a természetnek „kell” őhozzá alkalmazkodnia.
Jelenleg egyre nagyobb mértékben száradnak ki tavak, folyók és ezek kiszáradásának részben következményeként fák, ami az erdők pusztulásához is vezet.
Minden civilizációnak az lesz a sírásója, amire a sorsát építi? Az itt és most, vagyis a Föld ma, a pénzre épül, a pénz határoz meg mindent, és ez teszi tönkre egyre sebesebben a Földet. A klímát, a természetet és az emberi világot. Ùjra kellene tanulnunk, hogy ne csak és ne elsősorban pénzt lássunk se a vízben, se a fákban, se a természet más kincseiben. Újratanulni, amíg nem késő. Amíg a természetben még meglevő, harmóniát biztosító szabályozó erők nem szabadulnak el, és válnak vad, nem korlátozott erőkké.
Szelekké, viharokká, vagy túl sok vízzé. Mert a víz is tud pusztítóvá válni. A kiszáradással szemben a másik véglet: a mindent elöntő áradás. Ázsiában például a véget érni nem akaró monszun. A következő tankát annak kapcsán írtam évekkel ezelőtt az I Ging-el való foglalkozás közben, hogy miért fontos az élet számára az elemek harmóniája, az, hogy egyik elem se akarjon „eluralkodni minden felett”.

Monszun, vég nélkül
Szakadó eső, mindent
Elöntő vízár.
Kilátástalan tenger,
Reménytelenség, homály.
Azt hiszem, hogy a pakisztániaknak nem kell magyaráznom ezt, millióknak okozott a közelmúltban, de következményeiben még sokáig megmaradóan tragédiát, hogy az országuk egyharmadát elöntötte a víz, az áradás.
Hosszú távon mégis sokkal nagyobb veszélynek érzem valamennyi Földlakó számára a földfelszín teljes kiszáradását – bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik ez ma.

Mezítelen szellemek

Háborgó víz az
Élet, víz nélkül viszont
Nincs élet, szikkadt
Föld csak s sivatag, hol vad
Szelek meddőn tobzódnak.

Könny nélkül sírnak
A szellemek, jaj, mi lett,
Természet többé
Nem ad már nekünk ruhát,
Jaj, marad a csupaszság.

A természet tisztelete és szeretete — a nagy hőség napjaiban

Megviselt nagyon az erős hőség, ami ezen a héten volt, és azt hiszem, hogy nem csak engem, és nem csak a velem egyidőseket, vagyis az időseket. Hová lehet menekülni a hőség elől? A vízpartra? Kint a napon hőség van, és sokszor már a víz sem hűt eléggé, viszont gyorsan elszaporodnak benne különféle melegkedvelő baktériumok. Az erdőbe? Egyre csökkennek az erdők, a fák szenvednek a szomjúságtól és sok helyen erdőtűz pusztít a szárazság miatt.
Régen a természeti népek között sok volt az olyan, amelyiknek természetes volt a vándorlás: máshol laktak télen, máshol laktak nyáron, kvázi flexibilisebbek voltak az időjárás változásaival kapcsolatban. Az indiánok is és más népek is. És nem csak azért vándoroltak – ha jól emlékszem, az iskolában úgy tanították –, mert az állataiknak mindig friss legelőre volt szükségük.
A fejlődés jelének tartjuk a letelepedést, pedig a nehezen elviselhető hőség napjaiban inkább fogságnak tűnik. Kevesen tudják megengedni maguknak az olyan két lakhelyet, ahol az egyik a nagy melegben biztosít kellemes, könnyen elviselhető napokat. S akik igen, azoknál is kérdéses, hogy mennyire passzol ez össze a munkájukkal.
Nyilván sokan igyekeznek a nyári szabadságukat a tenger mellett tölteni. Ez nemcsak túl rövid – azt hiszem, hogy a többségnél átlag egy hét –, de alaposan megnövekedtek a bosszúság-faktorok is, amelyek teljesen tönkretehetik a régvárt pihenést, ráadásul növelik a hőségben a bizonytalan egészségűek számára a veszélyt. A gyakran órákig tartó várakozások a repülőtereken, a bizonytalanság, hogy egyáltalán repül-e a gép és oda, ahová menni szeretnének, a medúza invázió egyes tengerpartokon, amely lehetetlenné teszi a fürdőzést, lehűlést, az erdőtüzek nagyon sokfelé – die Zeit ist aus den Fugen. Avagy a természet szabadult ki?
Miért nem építettünk inkább olyan civilizációt, amely kezdettől fogva és végig az idők folyamán magas prioritást adott volna a természettel való összhangnak? Lehet, hogy ma kiegyensúlyozottabb, szebb képet mutatna a földi élet.
Egyik nap láttam a neten néhány képet egy indiai gyaloghídról. Az egész híd él – ugyanis egy hatalmas fa gyökerei hozták létre egy patak felett. Nagyon szép, legalábbis nekem tetszik. Kár, hogy kuriózum, ritkaság. Lehetne sok ilyen, számíthatna egészen természetesnek is.
Az a baj, hogy manapság sokat beszélünk / beszélnek a környezetvédelemről és a természetvédelemről, de a gyakorlatban nem történik semmi, vagy csak nagyon kevés. És ami történik, annak jórészt tűzoltás jellege van: hogyan lehetne a már létrehozott károkat mérsékelni, a negatív folyamatokat megfordítani vagy legalább lassítani.
Mi az, amit például teljesen hiányolok? Egy alapos, mélyreható szemléleti változás. Mindenben, a társadalmi értékrendszerben (ahol továbbra is a pénz az egyetlen értékmérő de facto) és nem utolsósorban a nevelésben. Valamelyik nap a Wasserparkban üldögélve láthattam, ahogy egy fiatal fickó a tó túloldalán egy kiürült műanyag üveget egyszerűen belehajított a tóba. Odahaza is így szemetel? Ott volt mellette néhány méterre egy szemétláda. Miért nem tudunk úgy nevelni, hogy a természet tisztelete és szeretete olyan mélyen rögzüljön a gyerekekben, hogy fel sem merüljön a rongálás, a szemetelés?
Nyilván ez nem „illik” a macho szemlélethez, amit manapság sok fiú gyereken meg lehet figyelni, sajnos. Nemcsak az unokáim miatt sajnálom, általánosságban is nagyon rossznak tartom.
Tudatosítani kellene minél szélesebb körben, hogy a természet „elfordulása tőlünk”, „elszabadulása” jórészt a mi szemléletünk és magatartásunk következménye. Rajtunk múlt és múlik, hogy „szétverjük a hajót, amin utazunk” – vagyis lakhatatlanná tesszük a Földet.
Legalábbis egy időre. Kipiheni magát, azután talán újraindul az élet. Nélkülünk.
Azt hiszem, hogy e tekintetben a legtöbb állatfaj intelligensebb az embernél. Melyik hangyaboly olyan, hogy beleszemetel a bolyba? Melyik méhraj visz szemetet haza?
Miért pont csoportban élő állatok jutnak eszembe példáként? Talán amiatt, mert úgy érzem – bár nem biztos, hogy igazam van –, hogy a természettől való elfordulása az embernek a városiasodással kezdődött. A városi léttel, a csak a várost ismerő és megélt gyerekekkel. Nekik az a „civilizáció”, a többi nem számít.
A városok tették az embert nagy szemét termelővé. Tanyán, falun sokáig igyekeztek tartani a természet ciklusát, és főleg olyat használni, ami újrafeldolgozható az ember vagy a természet által.
És mi vár még az emberre – nem csak magamra gondolva, de mindenkire? Pokoli hőség az egész lepusztult földfelszínen? Sok szenvedést hozó lassú halálok? Milyen gyenge az emberi test!
Van értelme ennek a szenvedésnek? Ebből már nem tanul senki. Az új faj, ami az élet újraindulásakor jön, ugyanilyen tudatlan lesz. Védtelen. Nem a természettel szemben, a saját hibáival szemben.
Azt írtam az egyik könyvemben, hogy a judaizmus és a kereszténység a szenvedés vallásai.
Talán a tiszta öröm vallásait kellene megteremteni? A tiszta jelzőt azért tettem az öröm elé, mert manapság az öröm szó is eléggé szennyezett. Sokan nem tudnak másra gondolni, mint „örömházakra”, tobzódásra, vad, érzéki örömökre. Nyilván nem erre gondolok. Hanem arra az örömre, ami a nem szennyezett, nem szenvedő, virágzó természetben tudja megszállni az embert. Amikor magyarázni sem kell az élet szépségét. Van. Öntudatlan.
Más témának tűnik, de a természetbe történő emberi beavatkozások közé tartozik a genetikai beavatkozások kérdéscsoportja is. Frank Herbert Revolte gegen den Unsterblichen (Lázadás az időtlenek ellen) könyve kapcsán az előző, a Helix című blogbejegyzésem jutott az eszembe. Ott valami olyasmit írtam, hogy a genetika „csak” eszköz (bár fölöttébb erős), amit jóra és rosszra egyaránt lehet használni. A Revolte gegen den Unsterblichen könyvben egy olyan példa van, ahol rosszra, elnyomásra használják a fejlett genetikai tudást. Lehet, hogy ha az ember képes lenne sokkal nagyobb téridőnyit áttekinteni, mint amennyire képes, akkor megállapíthatná, hogy a genetikai beavatkozást többször használták rosszra, mint jóra. Ez lehet, hogy igaz lenne – de nem érv amellett, hogy eleve lemondjunk egy útról, ami jó is lehetne. Talán még azt is lehetne a természettel összhangban csinálni.

Élő anyag, mit tudástár

Hányszor pusztult már
El könyvtárakban őrzött
Tudás, és mennyi
Veszett erdőtűz miatt,
Mely gyilkolt millió fát.

A bios, a lét
Élő anyagban őrzi
A tudást, esélyt
A jövőnek, értelmes
Lényeknek feltámadást.

A víz és a fák

A víz és a fák
Túlélnek minket, látnak
Majd tán nem is egy
Utánunk jövőt, legyen
Őket jobban szerető.

Ember, aki nem
Átalakító akar
A természetben
Lenni, de egy jóbarát,
Érző szívű útitárs.