A Napút folyóirat 9-dik számában megjelent A bagolyisten dala fordításom.
Nem az összes Chiri Yukie dal, mint az eredetileg kiadott kötetemben, csak ez az egyetlen dal. Bemutatásként tartalmaz néhány szót Chiri Yukiról is.
Itt most elolvasható az egész:
Chiri Yukie és az Ainu Shinyoushu
Néhány órával hirtelen halála előtt 19 éves korában, Chiri Yukie befejezte az egyetlen könyvet, amit írt, az Ainu Shinyoushuu-t. Az Ainu Shinyoushuu egy gyűjtemény, hagyományos Ainu dalok gyűjteménye Ainu és japán nyelven, amely azokat a dalokat tartalmazza, melyek most itt magyarul megjelennek. Az Ainu Shinyoushu egymás mellett, párhuzamosan tartalmazza a dalokat Ainu-ul és japánul, és egyúttal mint könyv, az első írásos, nyomtatásban megjelent emléke egy régi sámán kulturának.
Kik azok az Ainu-k? Az Ainu szó maga embert jelent. Az Ainuk egy nagyon régi nép, akik a japán szigeteken éltek a japánok megjelenése előtt, és azok megjelenésével egyre jobban visszaszorultak északra. Az utóbbi évszázadokban túlnyomórészt Hokkaido és Szahalin szigetein éltek. Ma, 2015-ben, az Ainuk jelentik az egyetlen elismert nemzetiségi kisebbséget Japánban.
Az Ainuk nyelve és kultúrája alapvetőn különbözik mind a japánokétól, mind pedig a szomszédos szárazföld szibériai népeinek kultúrájától. Talán szigetlakó voltuknak, az izoláltságuknak köszönhető, hogy a huszadik század elejéig többet sikerült megőrizniük a hagyományaikból, a vallásukból, a szájhagyomány útján továbbadott és így fennmaradt legendáikból, mint a környező népeknek.
Chiri Yukie (Chiri a családnév) 1903-ban született egy olyan időszakban, amikor Hokkaido erős japánosításon és modernizáláson ment keresztül. A városiasodás nagy gyorsasággal haladt előre, magával vonva a hagyományos Ainu szokások – medveáldozat, tetoválások, stb. – hasonlóan gyors csökkenését. A japánok az Ainukat primitív népnek tekintették.
Chiri egy vagyontalan arisztokrata Ainu családba született, a nagynénje és a nagyanyja nevelték fel. Mind a két asszony jól ismerte a hagyományos Ainu dalokat, melyek gyakran történeteket mondanak el, ahhoz hasonlíthatóan, mint a magyar irodalomban Arany János verses eposzai a magyar történelemről. Az Ainu daloknak nagyon sokféle formája van, illetve nagy a lokális variációk száma. A wepeker-ek népmesék prózában, a yukar-ok énekelt eposzok egykori hősökről, és a kamui yukar-ok pedig erősen kötött formájú versek, dalok.
Valamennyire jellemző, hogy gyakran a démonokról, a természet erőiről szólnak, mert az Ainuk gondolkodásában fontos szerepet kapott az emberi világ és a démonvilág, a szellemvilág kapcsolatának a kérdése. Ezek a legendák, történetek a mesélőkön keresztül maradtak fent évszázadokon át, de az életmód, az életforma megváltozásával a kihalás veszélye fenyegette őket.
Egy nap a három nőt meglátogatta Kindaichi Kyosuke, egy ismert japán nyelvész, és az ővele történt beszélgetés hatására kezdte el Chiri feljegyezni nagyanyja és nagynénje történeteit, egyrészt Ainu nyelven latin betűket használva, másrészt lefordítva japánra őket.
Chiri Yukie tizenkilencévesen elutazott Tokióba az első tizenhárom yukar – verses elbeszélés – kiadását előkészíteni Kindaichi segítségével. Aznap, mikor elkészült, egy szívroham következtében meghalt.
Nem sokkal a halála után megjelent Kindaichi szerkesztésében a könyve, és ez a könyv nagy szerepet játszott abban, hogy széles körben ismertté váltak az Ainu hagyományok. Emellett Chiri szövegei annyira szépek, érthetőek, hogy az Ainu-t második nyelvként tanulók a tanulásnál is használják.
Ezek a dalok, történetek, verses elbeszélések betekintést nyújtanak egy olyan sámán kultúrába, mely nagyon hosszú időn keresztül fennállt, de melynek alkotásaiból mára sok elveszett.
Előszó a dalok magyar változatához
A sámán kultúrák mindenhol szájhagyomány útján maradtak fent évszázadokon keresztül. A civilizáció és a modern életforma terjedésével sok minden elveszett, amit még kategorizálni se igen tudunk: tudások, kulturális örökségek és a mai emberétől egészen távol álló életszemléletek. Ezért érzem különösen értékesnek, ha egy-egy helyen sikerült még valamit megmenteni a feledéstől, megőrizni a jövőnek. Az Ainu-k gondolkodásmódja és világszemlélete nagyon messze áll a mienktől, a mai emberétől, és egyáltalán nem nevezném ezért „primitív”-nek. Az egész világot, az egész természetet áthatják számukra a szellemek, mindennek lelke van és minden kapcsolatban áll egymással. Ez teszi természetessé a világ rendjét, azt, hogy minden létezőnek vállania kell a cselekedeteiért a felelősséget, mert akarja vagy sem, de beteljesül a sorsa.
A fordításnál először nem a dalok szót, hanem a legendákat használtam, mert Chiri Yukie maga beszélt ezekről a dalokról úgy, mint a népének a legendáiról. De a legendák szót aztán mégsem éreztem teljesen megfelelőnek, azért, mert sok van ezen dalok között, amelyek állatokról szólnak. Vagy legalábbis látszólag. Kérdés, hogy mennyire. A legenda szót mifelénk itt Európában általában az emberek őseire való történetekre használjuk, kimondatlanul is emberként tekintve őket, az ősöket. Valószínűleg egy olyan világban, melynek a gondolkodásában az ember és a természet, az ember és az állatvilág kapcsolata sokkal szorosabb, mint minálunk, nemhogy nem zavaróak, de természetesek az állatokra vonatkozó legendák.
Ebben a könyvben a dalok címe azt fejezi ki, hogy ki énekel, ki beszél. Ez az angol fordító, Benjamin Peterson érdeme, nagyon jónak tartom, hogy megkönnyíti ezzel a mai olvasó dolgát. Eredetileg viszont ezt a hallgatóságnak kellett kitalálnia, és általában a sakehe – a refrén – adott valami utalást arra, hogy ki a narrátor, a beszélő. Ilyen utalás például a farkasnál egy farkasüvöltés jellegű kiáltás.
Az Ainu dalok formáival és az Ainu szokásokkal, istenségekkel kapcsolatban előfordulnak a dalokban Ainu szavak. Sok helyen a szövegben ezeket lábjegyzetben magyarázom, és a könyv végére készítettem egy rövid fogalom összegzést.
Müller Márta
Chiri Yukie előszava az Ainu Shinyoushuhoz
Hosszú idővel ezelőtt Hokkaido széles földje egy olyan világ volt, ahol őseink szabadságban élhettek. Mint gyerekek a romlatlan ártatlanságukban, úgy élhették gondtalan életüket Természet Anya védelmében, akinek szeretett gyermekei voltak – milyen boldog emberek lehettek!
Telenként, félrekotorva a vékony havat, mely a mezőket és az erdőket borította, vadászva a medvére a hegyeken keresztül még mielőtt a világot elborító fagy beállt; a nyári óceán hideg szelében a zöld hullámokon úszva, vitorlát bontva a fehér tengeri sirályok hangos kiáltásai közben, kicsi, levélre hasonlító csónakokban halat keresve; a virágokkal teli tavaszban, fürödve a finom napfényben, együtt énekelve a szüntelenül trillázó madarakkal, ürömöt és aggófűt szedegetve, a vöröslombos Elmúlásban, megtörve az érett magokat, nem oltván el éjfélig a lazachalászok tüzeit, hallgatva az egymás után vágyódó szarvasok bőgését a szakadékból, kerek hold mellett álommal teli szunyókálásba merülve – éltek! Ó, micsoda gyönyörű élet lehetett az! A léleknek ez a nyugodt, békés állapota mára már a múlté. Az elmúlt évtizedek szétszaggatták az álmokat, ez a föld gyorsan változik, a hegyek és a rétek helyén falvak jelennek meg, azután a falvak egymás után válnak városokká.
Valahogy, többé-kevésbé észrevétlen módon, a Természet ősrégi formája elhalványulni kezdett, és az emberek, akik egykor oly boldogan éltek a földeken és a hegyekben, ma már sehol sem találhatóak. Azon kevesek, akik a fajtánkból megmaradtunk, nem teszünk semmit, mert mozdulatlanná dermeszt a látása annak az útnak, amelyen a világ elindult. Pedig látjuk a szépségét őseink gyönyörű szellemeinek, annak a lelkületnek, mely őket vezette, mert minden mozdulatuk, minden gesztusuk a szellemiségük által vezérelt volt; ami mára terhelve lett nyugtalansággal, elégedetlenséggel, legyengült, nyomott, magatehetetlen lett, amelyen már külső erő sem segíthet. Szomorú látvány, valami, aminek megsemmisülés a sorsa! Ilyen a lelkületünk ma, ilyen szomorú lelket hordozunk.
Boldog őseinknek hosszú-hosszú idővel ezelőtt lehetetlennek tűnhetett elképzelni, hogy a népük földje ilyen nyomorult állapotba kerül.
Az idő állandóan telik, a világ megállás és vég nélkül változik. Ha az értéktelennek tűnő megmaradtból még fel tud támadni egy nap két-három erős vezető, akkor talán az a nap sincs messze, mikor csatlakozni tudunk ismét a változó világhoz. Ez igaz kívánságunk, melyért imádkozunk reggel és este.
De… A nyelv, melyet használunk a mindennapokban, hogy megosszuk érzéseinket az őseinkkel, megkopott a használatban. Még a legszebb szavak is, melyeket örököltünk, jórészt félelmet keltő dolgokká váltak, olyanokká, melyek eltűnnek majd gyenge használóikkal együtt. Ó, milyen szívettépő dolog! – és már majdnem csak egy emlék.
Én, aki Ainu-nak születtem és Ainu nyelven beszélők között élek, nem túl sok szabadon maradt időmben, esős estéken és havas éjjeleken, esetlen ecsetemmel rögzítettem néhányat azokból az elbeszélésekből, melyeket őseink daloltak. Ha ez a munka hozzásegít néhányakat ahhoz, hogy megértsenek bennünket, akkor végtelen, felülmúlhatatlan örömmel osztom meg majd őseink efölötti örömét.
A bagolyisten dala
The Song The Owl God Sang
Ez az egyik legismertebb történet az Ainu irodalomból. A narrátor a hayokpe, vagyis a Chikap Kamui bagolyisten állati teste. Chikap Kamui a föld és az egészség, a jólét istene, akinek a könnyeit néha mint aranyat és ezüstöt tekintették. A bagoly maga csak hayokpe, egy páncél, melyet Chikap Kamui hord, és amikor a baglyot a nyíllal lelövik, Chikap Kamui hat tovább.
„Mindenhol ezüst cseppek hullanak,
Mindenhol arany cseppek hullanak”.
Ezt énekeltem mialatt a folyó felett és a falu felett siklottam,
Majd eltávolodva kicsit leszálltam.
A szegények gazdagokká lettek, és
Akik eddig gazdagok voltak, most szegénnyé.
Úgy tűnt.
A parton embergyerekek játszottak
Nyilakkal és íjakkal.
„Mindenhol ezüst cseppek hullanak,
Mindenhol arany cseppek hullanak”,
Énekeltem, repülve a gyerekek felett,
Ők szaladtak alattam és azt mondták:
„Gyönyörű madár! Isteni madár!
Lőjük le nyilainkkal ezt a madarat,
Aki eltalálja, aki elsőként lelövi,
Az lesz a bajnok, az igazi hős!”
Így beszélve, a gyerekek, azok gyerekei, kik egykor szegények voltak,
De most gazdagok,
Arany nyilakat tettek az arany íjakba,
És lőttek rám az arany nyilakkal,
Melyek elszáguldottak mellettem és alattam.
A csoport közepén volt egy fiú
Közönséges íjjal és nyilakkal.
Közönséges íja és nyilai, sőt, még
A ruházata is mind azt mutatták, hogy szegény.
De a szemei!
Ahogy megláttam, tudtam, hogy nemes elődöktől származik,
Nem is való egy ilyen társaságba.
Fogta közönséges íját és nyilát, és rám célzott velük.
A többi gyerek, olyanoké, akik eddig szegények voltak,
De most gazdagok lettek,
Hangosan nevettek rajta:
„Te mocskos szegény,
A madár, az isteni madár,
Aki nem fogta meg a mi arany nyilainkat,
Komolyan gondolod, hogy
Érinteni hagyja magát
Egy paraszt közönséges nyilától, amely
Csak rothadó fa?”
Így beszélve, lökdösték a szegény kis kölyköt,
És ütötték. De a fiú nem törődött velük,
Ignorálta őket teljesen, és rám célzott.
Ahogy néztem, megsajnáltam.
„Mindenhol ezüst cseppek hullanak,
Mindenhol arany cseppek hullanak”.
Énekeltem az égbolton és
Lassú körökben köröztem.
A fiú, íjász állásba állva,
Beharapva az alsó ajkát, rám célzott
És lőtt. A kis nyíl szépen repült,
Elért hozzám, elkaptam a karommal,
S elfogadtam. Gyors spirálban zuhantam lefelé,
A földre csattantam.
Egymással versenyezve futottak hozzám a fiúk,
S ahogy földet értem, a szegény fiú ért el elsőnek,
És felemelt.
A többiek, akik régen szegények voltak, de most gazdagok,
Futva jöttek mögötte,
Lökdösve őt, és mindenféle gonoszságokat kiabálva rá:
„Te kis rondaság, csirkefogó,
Mi akartuk megszerezni, és
Te lelőtted előlünk!”
A fiú a ruhája alá rejtett, és magához szorítva védett,
Kemény harc után talált egy rést a tömegben,
Kiugrott és elmenekült.
Akik egykor szegények voltak, de most gazdagok,
Köveket hajigáltak utána meg fadarabokat,
De a fiú nem törődött velük,
Futott, mint a villám, olyan sebesen.
Elért egy kis házhoz.
Letett engem a keleti ablakba1, és aztán
Néhány jól választott szóval elmesélte a történetét.
A ház belsejéből kijött egy idős pár,
Kezeiket a szemeik fölé emelve2.
Láttam, hogy rettenetesen szegények voltak,
Bár a magatartásuk nemes volt.
Mikor megláttak, mélyen meghajoltak, és
Tiszteletteljes módon így kértek engem:
„Nagy bagoly isten,
Megtisztelsz, hogy megjelensz kis paraszti kunyhónknál,
Fogadd köszönetünk.
Valaha gazdagok és hatalmasok voltunk,
Bár most lesüllyedtünk ide a szegénységbe,
Voltak idők, mikor a helyi istenek
Gyakran látogatták meg ajándékaikkal a házunkat.
Mivel ma már a nap lement,
Légy éjjeli szállásra a vendégünk, Nagy Isten,
De holnap nem tudunk neked mást felajánlani, csak egy inau-t.”
Ily szavakkal köszöntöttek,
És a keleti ablak párkányára egy kis szőnyeget kiterítve,
Ráhelyeztek engem.
Aztán mindenki nyugovóra tért,
És nemsokára csak az alvók halk horkolását lehetett hallani.
Ott ültem a földi testem3 két füle között,
Aztán, még mielőtt éjfél lett volna, kiemelkedtem.
„Mindenhol ezüst cseppek hullanak,
Mindenhol arany cseppek hullanak”.
Nyugodtan énekeltem, gyönyörű hangokkal,
Ahogy körberepültem a házat a bal oldalától a jobbig.
Amint mozgattam a szárnyaimat,
Különleges drágakövek hulltak körülöttem,
S a kis ház hamarosan megtelt
Csodálatos kincsekkel.
„Mindenhol ezüst cseppek hullanak,
Mindenhol arany cseppek hullanak”.
Miközben énekeltem, a kis ház
Arany házzá változott, egy óriási udvarházzá
Varázslatos kincsekkel.
Átalakítottam egy házzá varázslatos ruhákkal.
Ragyogóbban kidíszítettem a belsejét,
Mint amilyen egy nagyúr palotájának a belseje.
Mikor elkészültem,
Visszamentem, és leültem oda, ahol az előbb voltam,
A volt testem két füle közé.
Hatottam az emberek álmára,
Hogy álmodjanak az Ainu nispáról4,
Álmodjanak arról, hogyan vesztették el egykor a szerencséjük,
Az emberek, akik egykor szegények voltak, de most gazdagok,
Hogyan gúnyolódtak rajtuk, és én,
Mikor láttam ezt, hogyan sajnáltam meg őket.
Mert nem vagyok gonosz szellem.
Eljöttem emberi házukba,
Itt maradtam, és biztosítottam őket az áldásomról,
Ezekből dolgokból is láthatják.
Mire mindennel készen lettem,
Az éj már helyet adott a hajnalnak,
Az emberek felébredtek,
S mikor körbenéztek, nem akartak hinni a szemeiknek.
Az öregasszony hangosan kiáltozott,
És az öregember hatalmas könnyeket hullajtott.
Aztán, mielőtt bármi másba kezdtek volna,
Odajöttek hozzám, megálltak előttem, és így beszéltek:
„Azt hittük először, hogy álmodunk, hogy még mindig alszunk,
De valójában te tetted mindezt a számunkra.
Szegényes, egyszerű kunyhónkban
Már a megjelenésed is nagy kegy volt a számunkra.
Az Ország Nagy Istene,
Te megsajnáltál minket a balszerencsénk miatt is,
Az áldásodat még hatalmasabbá tetted.”
Könnyezve beszéltek, ahogy megszólítottak engem,
Aztán fát vágtak az inau-hoz,
Készítettek egy csodálatos új inau-t,
És megtiszteltek vele.
Az öregasszony új ruhákat készített.
A fiú mindenben segített,
Fát gyűjtött, vizet melegített,
Elkészítette a sake-t,
S mikor minden előkészület megtörtént,
Hat hordó sake sorakozott fel a magas ülés (az oltár) előtt.
Akkor én szólítottam az öreg Szív Istennőt5, és
Beszéltem különböző istenekkel.
Két nap telt el, és a sake illata
Terjedt szét a levegőben. (Ezt az istenek különösen szeretik!)
Akkor rávettem a fiút, hogy öltse magára
Szegényes, kopott, régi ruháit és
Járja körbe a falut,
Hívjon meg mindenkit vendégségbe.
Azokat, akik egykor szegények voltak, de most gazdagok.
Ő elment minden házba,
És átadta az üzenetemet, de
Azok, akik egykor szegények voltak, és most gazdagok,
Csak nevettek rajta:
„Hah, igen, micsoda csoda, a szegényeknek
Lett valamilyen sake-jük,
Összekaparva valamilyen ünnepről,
Úgy tűnik, hogy mindenkit meg akarnak hívni.
Menjünk és nézzük meg a nagy igyekezetüket,
Jót nevetünk majd rajtuk.”
Így beszélve egymás közt, összegyűltek,
Messziről együtt jöttek,
És mikor hirtelen megpillantották a házat,
Volt, aki a sokktól rögtön visszafordult és hazament.
Mások közelebb jöttek, amíg a csodálkozástól össze nem estek.
Az öregasszony kiment hozzájuk,
Megfogta a kezeiket, hogy a házba vezesse őket,
De csak másztak a földön egyedül,
És egyik sem emelte fel az arcát.
Aztán megjelent az öregember,
És tiszta hangon így szólt hozzájuk:
„Mikor szegények voltunk, lehetetlen volt a számunkra, hogy
Ilyen szabadon jöjjünk-menjünk, de
A Nagy Isten megsajnált minket,
Mert nem voltak gonosz gondolataink,
S ezért megáldott.
Mostantól fogva az egész falu számára olyanok leszünk,
Mint egy nagy család.
A vándorokat hagyjuk, hogy vándorok maradjanak,
És mindenki aki akarja, szabadon meglátogathat minket.”
Az emberek bocsánatot kértek azért, hogy
Olyan csúnyán bántak velük, és ígérték, hogy
Ettől fogva jó barátok lesznek.
Mindannyian egyesültek a nekem történő áldozati tiszteletadásban.
Mikor annak vége lett,
Elkezdődött egy nagy bankett.
Elnéztem, ahogy az emberek táncoltak,
És elbeszélgettem közben a Tűz Istennővel és a Ház Istenével,
És a házi oltár Öreg Istennőjével6.
Örömteli volt a látvány,
Aztán két-három nap múlva a mulatság végetért.
Elégedett voltam, hogy jó viszonyok uralkodnak az emberek között,
Elköszöntem a Tűz Istennőtől, a Ház Istenétől és az oltár Istennőjétől.
Hazamentem a saját házamba.
Mire hazaértem, a házam tele volt
Gyönyörű inau-ikkal, és a legfiomabb sake-kel.
Akkor üzenetet küldtem a közelebbi és a távolabbi isteneknek,
Meghívtam őket egy ünnepi bankettre,
Azért, hogy elmeséljem nekik a történetét,
Hogy meglátogattam egy emberi falut,
És mi mindent éltem át ott.
Ők dicsértek engem, és mindannyian egy-egy szép inau-val tértek haza.
Gyakran letekintek az Ainu falu embereire,
Béke van, az emberek harmóniában élnek,
A Nispa áll a falu élén.
A Nispa az a fiú, aki már felnőtt,
Felesége és szép gyermeke van,
Aki tiszteli apját és anyját.
És minden alkalommal, mikor sake-t csinál,
Vagy egy bankett elején,
Inau-t és sake-t küld nekem.
Nézem az embereket,
S így fogom nézni örökké,
Mert védeni fogom az emberek világát.
Így beszélt a bagolyisten.
time2life 