A múlt megértése 2

A múltkori bejegyzésemhez ez a mostani csak annyiban kapcsolódik, hogy itt is a régmúlttal való foglalkozásról szeretnék írni. A Velichovsky könyvekhez még lehet, hogy visszatérek egy következő írásban, most egy másik, jelenleg olvasott könyv kapcsán megfogalmazódott gondolatot írok le. (A könyv: The Sacred Science of Ancient Japan, Lost Chronicles of the Age of the Gods).

Japán hivatalosan elismert történelme két klasszikus dokumentummal kezdődik, ezek a Kojiki és a Nihon Shoki. Ezek a régi szövegek bemutatják a korai császárok életét, és a főbb eseményeket egykor, igen hasonló módon ahhoz, ahogy a régi kínai krónikákban szerepel, melyeknek mintául szolgáltak. Ugyanakkor, azokkal ellentétben, tartalmaznak sok mindent, ami szájhagyomány útján maradt csak fent, többek között az univerzum és az ember teremtésének a történetét.

Nem tudom, hogy a mai Japánban hányan hisznek a teremtés melyik módjában, ugyanakkor a tudományos archeológia kimutatott az imperiális korszak előtti hosszabb primítív korszakot is. Ez nyilván ellentmondás valamelyest a Kojiki és a Nihon Shoki által bemutatottakkal. Ott ugyanis, nem arról szólnak, ahogy a jelen világ a primitívitásból kifejlődik, hanem éppen ellenkezőleg: egyfajta hanyatlásról valami fejlettebbből a mai állapotokba.

Nyilván ez sem egyedi jelenség a Földön. Hesiod a történelmében négy nagy világkorszakról beszél, és az a történet sem a sötétségből a világosságba való felemelkedés, hanem éppen ellentétes irányú folyamat: út a halhatatlanságból a gyenge fizikai testek világába. Hasonló leírásokat megtalálhatunk az indiai védákban, a mayák ciklusaiban és másutt is.

Miért kezeljük ezeket mind ellentmondásként? (A kezeljük szó többes száma a mai általános felfogásra vonatkozik.) Muszáj mindent „kategória dobozokba” erőltetnünk: ez tudomány, az meg hit? Feltétlenül ellentmondás van a kettő között, vagy lehet, hogy a látszólagos ellentmondás feloldható?

Úgy gondolom, hogy nagyon hasonló kérdés ez, mint amit sokan felvetnek (például a Velichovsky könyvekben is szerepel): a darwinizmus vagy a katasztrófaelmélet a helyes? Erre is azt kérdezem: biztos, hogy a kettő kizárja egymást, nem lehet, hogy összeegyeztethetőek?

Lehettek katasztrófák a Földön – egészen biztosan voltak – amelyek jelentős változásokat hoztak, és voltak békésebb, csendesebb, nagyobb átalakulások szemszögéből nézve nyugodtabb korszakok, ahol más erők egymásrahatása, sok kis erőé, formálta a fejlődést.

Éppen így, szerintem bolondság azt képzelni, hogy az univerzumban nem volt még intelligensebb lény ennél a mai embernél, szomorú is lenne, szerintem. De, mint ahogy a madárnak is el kell engednie a fiókáit, az emberiségnek is magának kell megtanulnia, hogy hogyan találhat a rá a kifejlődése jó útjára – amely nem pusztítást, nyomort, szenvedést hoz az élőknek.

A múlt megértése

Az öregség, a nyugdíjaskor előnyei közé tartozik, hogy sok minden olyanra jut időnk, amire korábban, az aktív munka és a gyereknevelés mellett nem. Nálam ez elsősorban olvasást és írást jelent.
A mostanában az elolvasandó soromon felszaporodott könyvek jó része a múlttal foglalkozik, többnyire a régmúlttal. Jó dolog elmerülni bennük, kikapcsolnak a jelenből egy kicsit.

Régmúlt? Mennyire tudjuk helyesen érteni a múltból fennmaradt nyomokat, mítoszokat, legendákat, egykori történésekről szóló híradásokat? Értelmezzük őket valahogy, mindazok alapján amilyennek a ma tudásmennyisége formált minket, ahogy a világot ma látjuk. Aztán a „helyesen” értés egy nehéz kérdés, nagyon könnyen lehet, hogy mondjuk ezer év múlva már sok mindennek más lesz a helyes értelmezése.

Bemutatnék három példát.

Az első Palaphaitos Hihetetlen történetek (Unglaubliche Geschichten) című könyve. Palaphaitos az ókortudomány elfogadott megállapítása szerint az isz. 4-dik században élt, és könyveiben azt igyekezett bizonyítani, hogy a mítoszként, legendaként fennmaradt történetek mögött semmi „rendkívüli” nincs, hanem csak egy valós mag formálódott mitikussá a sok elbeszélés során. Például Atalante-ről és Meilanionról az a legenda maradt fent, hogy oroszlánná változtak. Hogyan magyarázza ezt Palaphaitos? Szerinte Atalante és Meilanion egy vadászat közben egy barlangba húzódtak vissza, szeretkezni. A barlang mélyében viszont egy nőstény és egy hím oroszlán éltek, akik meghallva a zajt, előjöttek és felfalták őket. Az őket kereső vadásztársaság az oroszlánokat látta előjönni a barlangból, így terjedt el, hogy oroszlánokká változtak. Hasonló magyarázatot ad Palaphaitos Kalliope medvévé változására is.

A második könyv, amit most frissen olvasok, és a múltról szól, egy jelenkori író, I. Velikovsky Welten im Zusammenstoss (Világok összeütközése) könyve. Sok érdekes dologról ír, régi írásokban fennmaradt elbeszélések és természeti népek legendái mögött keresi az elképzelhető természettudományos magyarázatot. Tőle példának azt emelem ki, amit a leghihetetlenebb történetnek nevez. A leghihetetlenebb történet Josua könyvében áll (10:12), amely szerint a nap megállt a pályáján (vagy megállítva lett), és majdnem egy egész napot késlekedett azzal, hogy lemenjen. Lehetséges lenne ez? Valószínűleg igen. Ha egy meteor eső vagy egy üstökös olyan közel haladna el a Föld mellett, hogy ez befolyásolná a Föld mágneses terét, vagy „megbillentené” a Föld tengelyét, akkor ez olyan optikai csalódást okozna a földi szemlélőnek, hogy úgy tűnne, mintha a nap állna, sőt, esetleg még visszafelé mozogna. De ilyenkor még sok más jelenség is kísérné az üstökös elvonulását, például sok mindent elpusztító kőzápor hullana a Földre. Pontosan ennek a leírása szerepel még Josua könyvében.

Hány ilyen világpusztulás volt már? Nemcsak Platon szerint, több. Előkerestem a harmadik könyvet, a Sybillinische Weissagungen-t. Ez is egy krónika a múltról, kérdés, hogy milyen régről, s kérdés, hogy mennyire és hogyan értjük.
„Unter der Sternen sah ich das Drohn einer leuchtende Sonne, und erblickt’ eines Mondes entsetzlichen Zorn in den Blitzen. Kampesschwanger waren die Sterne, und Gott lies sie kämpfen. Denn statt der Sonne befanden sich längliche Flammen in Aufruhr. Aber des schwindenden Mondes gedoppeltes Horn ward verändert. Luzifer lenkte die Schlacht, und stieg auf den Rücken des Löwen. Alsbald stieß ins Genick dem jungen Stiere der Steinbock, aber dem Steinbock raubte der Stier seinen Tag der Heimkehr. Und die Waage verdrängte Orion, das nicht mehr sie bliebe. Jungfrau tauschte sich ein der Zwillinge Teil im Widder. Nicht mehr schien die Plejade, der Drache verleugnet’ den Gürtel. Hindurch durch den Gürtel des Löwen tauchten die Fische hinein. Nicht mehr harrte der Krebs, denn er fürchtete sich vor Orion. Der Skorpion ging los auf den Schwanz des schrecklichen Löwen. Und der Hund glitt ab infolge der Flamme der Sonne. Wassermann aber entzünd’ die Macht des starken Phaeinos. Uranos selber erhob sich, bis er die Kämpfer erschüttert, und im Zorne sie jählings hinabgestürzet zur Erde. Schnell dann hinab zu Okeanos’ Bad geschleudert, versetzen sie die ganze Erde in Brand. Sternenlos blieb die Äther.”

Hó, hahó!

Hó

Hokkaidóra
Hó hullt egész éjszaka,
Házunk kapuját
Hóember őrzi ma már,
Hóálomtündérre vár.

Rossz éjszakám volt, szinte egész éjjel szenvedtem az elaludni nem tudástól. Akkor még nem esett itt nálunk a hó. Aztán reggel felé végre elnyomott az álom — s mire felébredtem: minden csupa hó!
Alsó-Ausztriában már a héten is láttam, onnan a kép.

Eddig nem ismert képek

Szerencsém volt ma (is) az időjárással, gyönyörűen sütött ma egész nap a nap, mintha már tavasz lenne. Mivel az iskolákban e héten van a szünet, ma nem mentem korrepetálni; a gyerekeknek sem árt, ha kicsit többet vannak levegőn. Viszont volt egy kis elintéznivalóm a belvárosban, s utána készültem megint az Albertinába, a következő kiállításra:
DEGAS, CEZANNE, SEURAT DAS ARCHIV DER TRÄUME AUS DEM MUSEE D’ORSAY
A cím elárul valamennyit a tematikából: az álom, a tudatalatti áll a középpontban.
Sok kevéssé ismert — vagy csak én ismerek túl keveset? — képet, rajzot mutatnak be. Különösen két, számomra eddig ismeretlen alkotó képei tetszettek meg, ezen festők nevei: Carlos Schwabe és Odilon Redon. Ha választani kellene, legjobban A halál és a sírásó címü kép tetszett.
(Egy Rippl-Rónay kép is ki van állítva, amely szintén a Musee d’Orsay gyűjteményébe tartozik.)
Utána még átnéztem az állandó kiállításra, örömmel nézegettem Dürer Nyusziját, Raffael és Michelangelo egy-egy rajzát, stb.