Meglehetősen rossz egészségi állapotban vagyok mostanában, sokat gondolok a halálra. Talán ennek is köszönhető, hogy e héten nem nagyon figyeltem a világ történéseire, és ennek következtében nem merült fel bennem olyan téma, amit a heti blogbejegyzés alapjául választottam volna. A betegségeimmel nem akarnék senkit sem terhelni, viszont nem csináltam mást, mint olvastam. Szívesen elolvasom régi kedves könyveimet, ezek közül néhányról írtam már a time2life-on. Egyszercsak hirtelen belémnyilalt: a mesék még kimaradtak! Gyerekkorom kedvenc meséi megérdemelnének egy-két jó szót.
Ìgy választottam ki azt, hogy legyen e blogbejegyzés témája egy mese, melyhez megpróbáltam felidézni gyerekkori gondolataimat. (Nem tudom, hogy mennyire sikeres: mennyi a mai gondolat köztük.)
A kiválasztott mese az Özönvíz, megjelent A sárkánykirály palotája kötetben 1959-ben a Móra Ferenc könyvkiadó gondozásában. Bár rengeteg özönvíz történet van, ez egy kínai mese, valamikor a régmúltból. És, hogy ne legyen túl hosszú ez a blogbejegyzés, kettéválasztottam ezt a mesét. Úgy érzem, hogy az özönvíz előtti és utána történő részek akár két mese is lehetne. Itt most csak az első részről lesz szó.Nem másolom a könyvből ide be a mesét, csak egy rövid tartalomismertetést adok, a mese teljes szövege megtalálható a fent már említett kötetben.
Élt egyszer valaha egy nagyon szegény asszony a fiával. A fiú mindennap elment rőzsét szedni, mert abból éltek. Az asszony mindennap megfőzte a rizst, a felét elfogyasztotta, a másik felét pedig eltette a fiának estére, hogy amikor megjön, rögtön ehessen. Egyik nap történt, hogy egy öreg kolduló barát kopogtatott be az asszonyhoz, amikor az még egyedül volt.
-Adj egy kicsit ennem, nagyon éhes vagyok.
-Nincs annyi rizsünk, hogy neked is jusson, nagyon szegények vagyunk — utasította el először az asszony.
–Egy keveset adj abból, ami a lábosban maradt — mondta az öreg.
Az asszony kicsit megijedt. Honnan tudja, hogy mi van a lábosban? Ez valami szent ember lehet, gondolta, és az öregnek adta a fiának félretett rizskása felét.
A barát előbb jóllakott, majd így szólt az asszonyhoz:
-Amikor hazajön a fiad, küldd el a városba, hogy vásároljon papírost meg lisztet. A lisztet keverje meg kovásznak és papírból és szalmából ragasszon össze egy hajót. Amikor azt látjátok, hogy a nagy templom előtti oroszlánok szeme megpirosodik, gyorsan szálljatok fel a hajóra, mert akkor itt behorpad a föld, és az egész város egy óriási tóvá változik. És vésd eszedbe még: ha verebet, kígyót vagy hangyát láttok vergődni a vízben, mentsétek ki, de se farkast, se embert ne mentsetek. Megértettél?
Az asszony bólintott. Az öreg elköszönt és elment.
A fia aznap este egészen későn érkezett haza, az anyja már nagyon aggódva várta. Az asszony éppen el akarta mondani, hogy mi történt, de a fiú előbb kezdett a mesélésbe:
-Képzeld anyám, ma már megvacsoráltam. Szembetalálkoztam egy öregemberrel, aki azt mondta, hogy megveszi a fámat, csak vigyem el hozzá. Az ajtó előtt letettem a fát, de behívott, és az asztalon már ott állt a vacsora. Szívesen marasztalt, én meg éhes voltam. Féltem, hogy nem fizet semmit, mert megvacsoráltatott, de kétszer annyit adott, mint gondoltam. És amikor mondtam, hogy be kell még mennem a városba, mert holnapra nincs rizsünk, kisegített egy fél mérővel.
A fiú lepakolt mindent, amit hozott, közben az asszony elmesélte, hogy odahaza mi történt. A fiú ugyan kételkedett, hogy hogyan bírja majd el őket az a papírhajó, de nem akart vitatkozni az anyjával. Másnap reggel az volt az első dolga, hogy bement a városba, és megvásárolta a papirost. Utána, amíg ő a hajót építette, az anyja lefőzött egy nagy lábasnyi rizst, nemcsak aznapra, hanem, hogy a hajón is legyen mit enniük.
Amikor a hajóval elkészült, a fiú leszaladt a templom elé megnézni, hogy piros-e már az oroszlánok szeme. De bizony az ugyanolyan fehér (kőszínű) volt, mint mindig. Ezután a fiú gyakran leszaladt az oroszlánok szemét nézni, nem voltak pirosak. Másnap is azzal kezdte a napját.
Két suhancnak az utcán feltűnt a fiú ide-oda rohangálása, és megkérdezték tőle, hogy mit csinál. Amikor elmondta, hogy azt figyeli, hogy mikor lesz piros az oroszlánok szeme, a két fickó gúnyosan nevettek. Elhatározták, hogy megtréfálják a fiút, és pirosra festették az oroszlánok szemeit.
Ahogy a fiú hamarosan jött és meglátta, hogy piros az oroszlánok szeme, sebesen szaladt haza az anyjához:
-Gyorsan, anyám, szálljunk hajóra, piros az oroszlánok szeme!
Csakugyan, alig szálltak fel a hajóra, rettentő robaj hallatszott, ijedten becsukták a szemüket, s mire kinyitották, már mindenütt csak vizet láttak. Az ő hajójuk szépen úszott, de evezőjük nem volt, úgy sodorta őket lassan a víz.
Az anyja siratta a várost, a sok elpusztult embert. Azután megláttak egy hangyabolyt küszködni a víz tetején, azokat az asszony a szitával kimentette. Majd egy kígyó úszott feléjük, azt is berakták a csónak aljába. Két kis veréb előbb megijedtek tőlük, repülni próbáltak, de lezuhantak, a vízről vették fel őket a csónakba.
Később egy farkas igyekezett bemászni a csónakjukba, emlékeztek a barát szavaira, nem akarták engedni. De az addig-addig kapaszkodott a csónakba, míg az asszony végül megsajnálta és felvette.
Ezután egy ember került az útjukba.
-Ha a farkast megmentettük, az embert nem hagyhatjuk elpusztulni — mondta az asszony, és az embert is felvették.
Körülbelül idáig tart a történetnek az a része, amelyre én azt mondtam, hogy az első rész. A második rész azt meséli majd el, hogy a farkas megölte az asszonyt, a csónakba felvett ember pedig a fiút ölte meg majdnem, mert megkívánta azt a szép, fiatal lányt, akit az özönvíz utáni életükben a fiú megmentett és megszeretett.
Mi minden tetszhetett nekem annak idején, gyerekfejjel ebben a történetben? Csak találgatni tudok, a több, mint fél évszázaddal ezelőtti érzéseimre, gondolataimra visszaemlékezni nem. Biztosan tetszett az anya és a fiú jó, szeretetteljes viszonya. Tetszett valószínűleg a barát alakja is: valahogy mindig bennem bújkált az érzés, hogy kell, hogy legyenek olyanok, akik a mindennapi embereknél értelmesebbek, előrelátóbbak, és akik nem emberellenesek.
De telelehettem kérdésekkel is. Elsősorban az oroszlánok szemeire vonatkozóan. Hiszen az oroszlánok szemei nem valamiféle természeti jelenség vagy megmagyarázhatatlan misztikus történés következtében lettek pirosak, hanem azért, mert két gúnyolódni akaró bemázolta őket. Ez váltotta ki a tragédiát? Hogyan vezethetnek az emberek cselekedetei nagy katasztrófákhoz? És honnan tudta mindezt a barát? Sok olyan jelenség van, aminek nem ismerjük a mögöttes, nem látható összefüggéseit és okait?
A másik kérdéscsoportom a farkashoz és a megmentett emberhez kapcsolódtak. Lehet, hogy ez a mese arra tanít, hogy leginkább az emberektől — meg a farkasoktól — kell óvakodnom, amikor felnövök? Ember embernek farkasa — van valami ilyen mondás. Ez a világ romlottságát jelenti, amikor ilyen a világ, hogy ember embernek farkasa?
Az is kérdésként maradt bennem, hogy hogyan tudott az asszony — de a fia is — így hinni a barát szavaiban? Van ma olyan ember, aki így tud hinni egy másik ember szavaiban? Nem hisznek az emberek a mindennapokban abban, hogy élhetnek szent emberek. Sokan, akik Istenben hisznek, azok Istent is általában valahogy úgy képzelik, úgy élik meg, mint aki valahol fenn van az égben. Jó messzire tőlünk.
Sok más özönvíz történetet olvastam azóta, nemcsak a Bibliában, de más vallásokban és különböző természeti népek mitológiájával foglalkozva is. Szinte mindig felmerült a kérdés: nem lehetett volna válogatni, ki a jó, ki a rossz, miért kellett az egésznek elpusztulnia?
Amellett természetesen az egész alatt gyakran más és mást kell érteni. Néha egy várost, néha egy adott környéket és csak ritkábban az egész Földet.
Vajon elég magyarázatot ad-e egyes pusztulásokra, ha a tudomány megtalálja az okát?
Megfogható-e, felismerhető-e az az állapot, amikor jogosan lehet megállapítani egy civilizációról, hogy az már képtelen a megújulásra, a sorsa megpecséltetett?
Cassandrára figyelni
Látni magban a
Fát, látni jövő vihart,
Segít, ha tenni
Tudunk, és a látóra
Jó időben hallgatunk.
time2life 