Az egész napi nyári melegböl hazatérve, aki valami kis rövidebb olvasnivalóra vágyik, annak szeretettel ajánlom “A régi jóslatok” címü novellám:
A régi jóslatok
Valamivel több, mint két évvel ezelőtt egy nagy ásatás indult a régi Babilónia területén. Az archeológiai kutatásoknak még mindig nagyon fontos része maradt az ásatás, annak ellenére, hogy a mai technikai lehetőségek mellett már a satellite-ekről is lehet a föld alá belátni.
A feltáró munkákat egy nemzetközi csoport vezette, ahol különböző országokból különféle szakemberek vettek részt, s mellettük természetesen több fiatal egyetemista. A magas munkanélküliséggel jellemzett országban a helybeliek is örültek az alkalmazásnak, a hosszú hónapokra, talán évekre szóló munkalehetőségnek.
Az expedícíó vezetője, Jackson professzor eredetileg — bár ez elég ritkán fordul elő — nyelvész volt. Több régi, mára már kihalt nyelvet ismert nagyon jól, a világon ezek első számú szakértőjének számított. A régi fóliánsok megfejtése alatt fejlődött ki és erősödött meg benne a gondolat, hogy a régi Bel-Marduk-i könyvtár könyveit szeretné megtalálni. Valójában itt úgy a könyv, mint a könyvtár szó nem felel meg a mai fogalmainknak. A könyvek alatt sok mindent értettek már az emberiség különböző korszakaiban: hol agyagtáblákat, hol papírusztekercseket, hol különböző feldolgozott állatbőrökre írottakat és még sok mindent. Ez érthető, hiszen ha a mai kort nézzük, az elektronikus könyveket, már tudjuk, hogy nekünk se csak a néhány száz év alatt megszokott papírkönyvek jelentik a könyveket.
A könyvtár pedig mindenben más volt, mint a mai közkönyvtárak. Nem terjeszteni akarták a tudást, hanem őrizni. Védeni a tudás monopóliumát, azon kevesek számára, akik hozzáférhettek. Ezek pedig elsősorban a mágusok, a papok voltak.
Már néhány hónapja folytak a munkálatok, mikor az egyik gödör mélyén egy hatalmas darab óriási sziklába ütköztek. Túl kemény volt, túl nehéz, túl nagy darab. Hogy került egy ekkora szikla ide, a sivatag és a homok közepébe? Persze, sok helyen vannak sziklák a homoksivatagban, de itt a környéken máshol ekkora kőre nem lehetett találni. Lehet, hogy nem véletlenül volt ott? Mi lehet alatta?
Találgatások és viták indultak el. Szétrobbantsák? Az jóval egyszerűbbnek tűnt, mint megpróbálni kiemelni valahogy. De a robbantásnál sok minden sérülhet, így végül a fáradságosabb kiemelés mellett döntöttek.
A sziklában volt egy nagy üreg, amely csak akkor látszott, mikor megfordították. Az üregben pedig egy zárt tartály, ami már ránézésre is nagyon réginek tűnt. Nagy volt a kísértés, hogy ott azonnal megnézzék, mit tartalmaz, de nem tudták kinyitni.
Kétszáz kilométernyire volt a jól felszerelt laboratóriumuk. Oda vitték a „talált kincset“ — ahogy elnevezték az ismeretlent maguk között — s ott gyűltek össze a szakértők.
A kincsesláda igazi kincsesládának bizonyult a számukra: több száz apró lapocskát tartalmazott, mindannyiuk számára ismeretlen anyagból és ismeretlen írással. Egyetlen nagyobb, a néhány ezeréves fóliánsokat ismerők számára ismerős irás volt mellette, régi babiloni és perzsa nyelveken megfogalmazott szöveggel.
Jackson professzor egy hevenyészett fordítást készített a többiek számára, miután megállapította, hogy az írás mind a két nyelven ugyanazt akarja mondani.
„Mi, Bel-Marduk Mágusai, óva intünk mindenkit, aki ezen írásokat netán megleli. Igyekszünk oly mélyre, s oly védve elrejteni, hogy ez ne következhessék be. A régi Cathayból kerültek ezek az írások hozzánk, a véletlennek köszönhetően. Sokáig nem tudta senki megfejteni őket, még a Cathayból idekerült eunuchjaink sem. Ezek már ott is beláthatatlanul réginek számítottak, egy ősrégi birodalomból, mely mára feledésbe merült. Sokáig tartották szent írásoknak őket. Az emberek azt hitték, hogy egy-egy ilyen lap megvédi őket, mint valami szent amulett. Ezért igyekeztek megszerezni maguknak belőle. Nem tudjuk, hogy mi lett azon emberek sorsa, de az írások így igen megfogyatkoztak. Hozzánk alig tízezernyi jutott el belőlük, pedig állítólag valaha sokkal-sokkal több volt.
Amit itt elrejtünk, az már csak néhány száz ilyen lap. Sokan kaptak ajándékul a Nagy Királytól, vagy vásároltak belőlük valamilyen szolgálatukért. De amennyit csak megfigyelni tudtunk belőlük, soha nem hoztak szerencsét senkinek. Ellenkezőleg. Sok szélhámos jelent meg, akik azt állították, hogy ismerik a régi Cathay-ak nyelvét, és magyarázgatták az embereknek az írásokat. A hamis értelmezések szerencsétlenségekhez vezettek.
Barbárságnak tartanánk megsemmísiteni a nálunk megmaradt lapokat. Elrejtjük, abban a reményben, hogy jön majd kor, mely helyesen érti meg őket.“
Mikor Jackson professzor befejezte kissé szaggatott felolvasását, csodálkozástól megdöbbent arcokat látott maga körül. „Fantasztikus! Nagyszerű! Ez hihetelen!“ — csupa ilyesmit lehetett hallani.
Cathay-nak a mai Kína területén egykor volt ősrégi birodalmat hívták. A kincs tehát duplán is kincs volt! Nemcsak a néhány ezer évvel ezelőttről, de még sokkal régebbről is hordozott üzenetet.
Az ezt követő hónapokban komoly munka folyt, több ágon. Egyrészt különféle műszerek és vegyi elemzések segítségével vizsgálták a talált írásokat, másrészt újabb nyelvi szakértőket vontak be a munkába, köztük olyanokat, akik értettek a régi kínai nyelven. Ezek több hipotézist állítottak fel. Volt, aki úgy vélte, hogy valamilyen egyházi szertartáshoz tartoztak a rövid sorok az egyes kis lapokon, de voltak mások, akik szerint egyszerűen olyan rövid versek voltak ezek, mint a jelenkorra is fennmaradt tankák és haikuk.
Egyik nap egy izgatott hang hívta fel a laboratóriumból Jackson professzort. A kísérő lap — amelyet ő már a megtaláláskor hevenyészve lefordított — műszeres és számítógépes vizsgálatánál felfedezték, hogy eredetileg annak a papirusznak a másik felén is volt írás, csak az már vagy lekopott az idők folyamán, vagy a második felhasználás előtt próbálták valahogy törölni.
Ez a szöveg, legalábbis ami belőle szorgos munkával még megjeleníthető volt, még így töredék állapotában is érdekesebbnek tűnt, mint a már ismert változat. Mintha a babilóniak korának egy tudósa írta volna, összesítve a kis lapokra vonatkozó vizsgálati eredményeit és feltételezéseit a főpap számára.
„…azok a régiek, akik ezeket a lapokat készítették feltehetően többet tudtak a Karmáról, az emberek sorsáról, mint mi manapság. A Régi Birodalom egyik nagy jósdájából származhatnak ezek az írások. … Lehet-e befolyásolni a sorsunkat? A mi válaszunk szerint senki nem tehet az isteni elrendeltetés ellen. De a régiek lehet, hogy nem ilyen választ adtak. Ők úgy gondolták, hogy a sors, az elrendeltetés valamelyes ismerete segíthet az embereknek az életük alakításában. Segíthet nekik abban, hogy tudják, mire vigyázzanak, milyen veszélyeket kerüljenek el. …
Ezek a lapocskák elkészített személyes jóslatok lehettek, amiket még a tulajdonosaik — akik számára készültek — nem vettek át, vagy a jósdában megőriztek másolatokat az elkészült jóslatokról. … Érdemesnek tartanám egy összesített művet készíteni, abba valamennyi jóslatot feljegyezni. … A munkába bele kellene vonni az egyiptomi jósdákat ismerő papot vagy írnokot is…“
Körülbelül ennyit lehetett kivenni a már törölt, de valamelyest mégis fennmaradt szövegből. Elfogadták vajon a javaslatot először? Vagy a főpap rögtön úgy döntött, hogy jobb elásni, nem foglalkozni velük?
Nem valószínű, hogy ez a döntés azonnal következett volna be.
Úgy adódott, hogy ezen az estén Jackson professzor egy ritkán látott régi barátjával vacsorázott. A barátja pap volt, kardinális, azon kevesek közül, akit nem nyelt el az adminisztráció, aki misszionárus küldetésének szentelte az egész életét. A vacsora közben valahogy szóba kerültek a régi világok vallásai, és természetesen a jósdák is.
— Tudod, nem a mai szemmel kell néznünk őket. Akkoriban nem vált el annyira, mint ma: elmélet és gyakorlat, hit és tudás. Nemcsak az egyszerű népek sámánjai voltak egy személyben papok, tudósok, orvosok és pszichológusok, de általában a tanult papság is.
— Ezek szerint papok is hihettek a jóslás erejében? Hogy az nemcsak valami népbutító szélhámosság, de valami, aminek komoly alapja van, ami tényleg segíthet?
— Igen. Ne a mai napilapok horoszkópjaiból indulj ki. Nyilván az is volt, szélhámosság is volt, nyereségvágy is volt, ezek olyan betegségek, melyektől semelyik korszak nem mentes. De a jóslások valami olyan tudásra épültek, ami mára feledésbe merült.
— S vajon néhány ezer évvel ezelőtt, a Bel-Marduk-i papság még rendelkezhetett ezzel a tudással? Vagy legalább fel tudták mérni, hogy emögött tudás is lehet?
— Ezt nektek kell kitalálni — mosolyodott el a pap. — Valószínűnek tartom, hogy hittek benne, a komolyságában, s nem véletlen, hogy végül elrejtették a megmaradt lapokat.
— Olyan nehezen tudom elhinni! Ami sztoriként a régiek jóslataiból fennmaradt, az mind olyan kétértelmű, nem világos…
— A többértelműség egészen érthető. Gondolj arra: az ember a saját sorsának a kovácsa!
— Mit tud ehhez hozzátenni egy jóslat?
— Lehet például figyelmeztetés, potenciális veszélyekre.
— Ki látja előre a jövendő veszélyeit? A veszélyeket a környezet hozza létre.
— Azt hiszed? Úgy gondolom, hogy nem csak a környezet. Az ember maga is, a döntései által. Van valami hasonló az élet meg a kamaszok számítógépes játékai között, biztos ismered őket: van egy rejtett, előredefiniált út, sok elágazással. Az élet, ugyanúgy, mint ezek a játékok, interaktív, csupa interaktivitás, az egyes döntések határozzák meg a további út nehézségeit.
Hallgattak mind a ketten. A saját életükre gondoltak. Bizony, voltak ilyen útmeghatározó döntéseik. Mi lett volna más, ha kapnak előre egy jóslatot? A professzor talán nem lenne elvált ember, aki a munkába menekült a boldogtalanság érzései miatt? Segített volna egy jóslat, vagy ellenkezőleg, csak még jobban összekavarodott volna minden?
— Nem tudok semmit arról a nagyon régi korról, de valószínű, hogy egyre többször előfordult az idő folyamán, hogy a jóslatok inkább ártottak, semmint használtak volna. Az emberek ki akarták játszani a sorsot, erőszakkal akartak menekülni előle, nem igazán értették, hogy mit kezdjenek vele. Azok száma, akik pedig tényleg értettek hozzá, feltehetően egyre kevesebb lett.
— Miért?
— Miért? Ugyanazért, ami ma is van. Az igazi tudás mindig keveseknél van, és sok mindennek a tudása már egy adott civilizáción belül is feledésbe merül.
Mi lesz a régi lapocskák sorsa száz év múlva? Néhány megmarad a múzeumban, a többi meg ilyen-olyan utakon eladásra kerül, s szétszóródik a világban? Fog-e valakire bajt hozni, hogy egy régesrégi ember sorsát őrzi? Ha értené, tudna-e tanulni belőle?
***
Holnap megint jön a höség!
time2life 