Hohe Wand kirándulás Bécs közelében

A Hohe Wand egy hegységcsoport neve nem messze, alig egy órányi autózásra Bécstől. Régóta a bécsiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Különféle sportok kedvelőinek — mint például sziklamászók vagy ejtőernyősök — éppúgy nyújt megfelelő terepet, mint az egyszerű kirándulóknak, akik néhány órát szeretnének az erdőben eltölteni. Ennek a hegységcsoportnak a legmagasabb pontja 2000 méter felett van, a „kisebb“ csúcsok 1400-1500 méter körül.
A Hohe Wand-on megnyílt Naturpark 1100 méteren található, és azt hiszem, hogy ezt a blogbejegyzésemet akár úgy is nevezhetném, hogy programajánló kisgyermekes családoknak. Mert a Naturpark nemcsak infrastrukturális követelményekkel van kiépítve (parkoló, mosdó, bejelölt sétautak, stb.), de egy olyan kis állatkerttel és tanító sétaúttal is rendelkezik, amelyet a gyerekek nagyon élveznek.
A nagy kaland a gyerekek számára kezdődik mindjárt a Naturpark bejáratánál, ahol mindenki — avagy minden család, igény szerint — kap egy úgy nevezett Schatzkarte-t, vagyis magyarul Kincskereső térképet. A kincs alatt itt valójában tudást kell értenünk, az útvonalat figyelmesen végigjárók ugyanis tudásban, ismeretekben lesznek gazdagabbak. A bejárandó út kezdete és végpontja itt van, és mivel ez a helyszín a legnépesebb, ezért ennek megfelelően egy erdei gyermekjátszótér és az első kisállat (kismalacok, nyuszik, stb.) meződarabkák is itt találhatóak. Amit a gyerekek különösen nagyon élveznek, az az állatok etetése, ami nem tilos, csak meg van szabva, hogy mivel lehet etetni. Almát és zöldséget korlátlanul kaphatnak, azonkívül az automatákból 1 euróért vehető magokat is. (Kisvödrök vannak a magokhoz.) Természetesen a nagyobb állatoknál — pony, alpakka, láma, őz, stb. — a gyerekeknek óvatosnak kell lenniük.
A kincskereső út több, mint 30 állomásból áll, ezeket mind részletesen el lehet olvasni magyarul is a Hohe Wand Naturpark weboldalán egy letölthető PDF file-ban. http://www.naturpark-hohewand.at
Az elmúlt hétfőn a fiammal és a két kis unokámmal — hét és tíz évesek — bejártuk ezt a kincskereső sétautat. A gyerekek nagyon élvezték, különösen az állatok etetését és simogatását, én pedig örülhettem, hogy a térdeim jól bírták a „hegymászást“ (idehaza általában sík terepen sétálok.)
Itt most nem sorolom fel a kincskereső út valamennyi állomását, csupán azokat, amelyeket valamilyen szempontból külön érdekesnek tartott valamelyikünk.
Bár a kislányok kevésbé figyeltek oda az ismeretterjesztő táblákra — mind a ketten jól olvasnak egyébként — az én figyelmemet először a Köhlerhütte (A szénégető kunyhója) és a Kalkofen (A szénégető kemencéje) ragadta meg. Mennyire kevéssé ismerik a mai gyerekek azt, hogy alig 2-300 évvel ezelőtt az emberek még mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb körülmények között éltek! De hiába igyekeztem erről a gyerekeknek mesélni, alig néhány mondat után elszaladtak a közelben levő pony-kat és lámákat etetni, velük beszélgetni, őket simogatni. Hiába no, ez volt az, ami szemmel láthatóan nagyon sok kisgyereknek tetszett. Lehetséges, hogy egy általános hiányérzet az állatok irányában az, ami a kisgyerekekben még jobban megvan és náluk megnyilvánul, amíg a felnőttekben, különösen a városlakókban ez már eltompult. A régi természeti emberekből feltehetően még sok minden megvan bennünk nem-tudatosan, valahol az ösztönök, a fel-nem-ébredt dolgok szintjén.
Örültem az örömüknek. Továbbsétálva hamarosan egy állatnyom-labirintushoz érkeztünk. (Tierspur-Labyrinth) Amíg a kisebbik lány előbb kívülről szaladgálta körbe, addig a nagyobbikat már a labirintus közepén levő kis kilátó tetején láthattuk.
Amíg a gyerekek a különféle állatokat, lámákat, őzeket élvezték én az erdő, a fák illatával voltam elfoglalva. Nem véletlenül hallhatjuk manapság egyre többször a jótanácsot, hogy menjünk erdőbe sétálni, mert a fák gyógyítanak; így is van.
Az a virágos rét, ahol egy lepkés padon telepedtünk le egy rövid pihenőre, a Steinbock Kino, vagyis a kőszáli kecske mozi mellett volt. Amíg a gyerekek a filmet nézték, én felfedeztem, hogy a pad melletti málnabokrokon még van néhány ehető szem málna — és amikor a moziból kijöttek, ezzel fogadtam őket.
Az utunk legmagasabb pontja az Aussichtswarte-nál, azaz a Kilátótoronynál volt. Az én lábaimnak a torony már túl sok lett volna, de kicsit lejjebb egy padon ülve is gyönyörű kilátás nyílt a völgyben elterülő falura és a környékbeli hegyekre. Egy ismeretterjesztő tábla mutatta, hogy melyik hegycsúcsnak mi a neve és hány méter magas.
Röviden és vázlatosan ennyit a bejárt utunkról. Nagyon élveztük mindannyian, és szívből tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak, mert úgy vettem észre, hogy nem csak az én unokáimnak tetszett.
Egyéb sétáló utak is vannak itt fent a hegyen, például az egyik neve Hexenwald — Boszorkányok erdeje. A Naturpark bejáratától körülbelül egy órás sétával elérhető a Skywalk is, amelyik egy U alakú hídként nyúlik be a hegy tetejéről a vidék fölé. Itt általában mindig lehet ejtőernyősöket látni.

A természet segít

Természet segít
Nekem hamar kizárni
Az embervilág
Sok baját, felüdül a
Fejem, ha víz, fa megáld.

A fák szemével nézve

Mit értenek meg
A fák mibennünk, embert
Milyennek látnak,
Ostoba kártevőnek
Avagy élet barátnak.

Különféle programok

Mivel nem érzem már egészen egészségesnek magam, nem csoda, hogy a téli napok meg az esős napok nagy részét a kuckómban, azaz itthon töltöm. Nem hiszem, hogy ebben kivétel lennék a hasonló korú emberek között, azt hiszem, hogy sokan vagyunk, akik egyszerűen annak örülünk, hogy nem magatehetetlenül öregszünk. Viszont mostanában, ahogy egyre jobban kitavaszodott, sőt, már lassan nyáriassá válik az idő, egyre több mindennapi programom van, amikor kimozdulok itthonról. Ezen a héten is volt több és most ezeknek szentelnék egy blogbejegyzést.
A múlt szombat délutánján a Musikvereinben voltam egy gyerekeknek készült Feuervogel című előadáson. Nyilván, akik Sztravinszkij Tűzmadarát igazi balettszínpadon látták, azoknak ez nagyon mini volt, de ennek ellenére, summa summarum egy jó előadásnak tartottam. Bár az elején egy kicsit fanyalogtam magamban mindenen: „nem csoda, hogy ezek a táncosok nem tudnak kibontakozni, hiszen túlságosan parányi a színpad” és „ha az összekevert puzzle darabkák egy részét átfestik, a másik részét pedig eldeformálják, akkor sohasem lehet már összerakni — arra gondolva, hogy az egyes meseelemeket különböző téridőből származó más és más legendákban véltem felfedezni”. A végére mégis összeállt az egész. Nemcsak a gyerekeknek tetszett — ami érezhető volt és végső soron talán a gyerekek az igazi mérce — hanem a közönségnek is és nekem is.
Próbáltam utánanézni az eredeti Tűzmadár történetnek, de nem találtam egy biztos forrást, hanem több kultúrkörben felfedezhető mesét. Hányféle mondakörön vándorolt át a történet, amíg elnyerte ezt a jelenlegi formáját? Nem tudom.
Egy újszülöttnek minden vicc új, mondja egy mondás és ha egy mese jó, akkor talán nem baj, ha változik az idők folyamán. Még akkor is, ha a téma örök: mindig van rossz, akivel meg kell küzdeni és mindig vannak fiatalok, akikre ez a feladat vár.
A Mesélő által elmondott utolsó mondat mintha az öregeknek szóló bölcsesség lenne, azért érdemes arra is figyelni: „Tudnunk kell néha elengedni is ahhoz, hogy másutt rátaláljunk a boldogságunkra.”
Nem mondta hozzá, mert a történet akkor már lezárult (a Gonosz Varázsló vesztével), de én hozzátenném: elengedni, igen, de a feladatunk bevégzése után. Az is igaz, hogy ennek a megállapítása gyakran csak utólag és kívülről nézve lehetséges. (Tényleg elvesztette az erejét az a Gonosz?)
Azon töprengtem, hogy vajon csak azért tetszett-e a gyerekeknek a mese, mert a végén a jó győz a rossz felett. Tudatalatt azonosulnak a fiatal fiúval (cárevics, ifjú herceg, stb.), aki ugyan a mese szerint lehet már ifjú felnőtt, az ő számukra gyerek. Ők maguk.
A felnőttek világát a gonosz varázsló jelenti. Aki sok olyat tud, amit ők nem és korántsem biztosak abban, hogy jót akar a gyerekek világának. Fogságban akarja tartani a lelkeket.
Ki a Tűzmadár? Létezik-e a valóságunk világában? Vagy csak a megtestesült remény a mesében, hogy bár nem tudni honnan és hogyan, de megjelenik majd egy segítség, amikor meg kell küzdeni a Gonosszal.
A remény és a hit, hogy van olyan, aki a Gonosznál erősebb.
A legnagyobb örömforrás nekem mindig, ha az unokáimat látom és vasárnap délután a Praterben voltunk a fiammal és az unokáimmal. A Riesenrad, kisvonat, dodzsem (árammal menő kisautók) meg egy céllövöldés bódé — ezek az attrakciók fértek bele e délután programjába, no és egy kis rosejbni evés, ami a fiamnak a gyerekkorát idézi, az általam gyakran készített rosejbnivel. Én meglehetősen elfáradtam, de a gyerekek nagyon élvezték. Jó átérezni a gyerekek örömét a sok újdonság felett. Utólag azt mondták otthon, hogy a dodzsem tetszett a legjobban nekik — pedig milyen nehezen tudtam az apjukat rábeszélni, hogy próbálják ki! Mintha a lányok nem szeretnének éppen annyira autót vezetni, mint a fiúk!
Ami nekem — aki mostanában már inkább csak a fantáziámban, a gondolataimban élek — nagyon sűrű élet, az a gyerekeknek a normalitás, az élmények, amikre szükségük van. A kíváncsiság, a kipróbálással való megismerésvágy, az élet átélésének a hajtóereje — ezek mind-mind tudnak pozítiv erők lenni, gyerekkorban még inkább. Akkor nem kell még nekik válogatni, kvázi szelektálni, hol van egy kíváncsiság határa, átérezhetik az élet örömét. Tudom, sok minden másban is: sportban, kirándulásban, természetben, olvasásban, zenében, stb., stb., de van valami jó az ilyen vidám park örömökben is, mint a Práter.
Ilyen öregnek, mint én vagyok, pedig leginkább az, hogy láthatom, élvezhetem a kicsik örömét. És még egyet aláhúz az ilyen nap: a legfontosabb, amit a szülők adni tudnak a gyerekeiknek, az saját maguk. Az idő, amit velük töltenek, a szeretet, amit a kicsik megéreznek — és a morál, amit a szülők képviselnek.
Végül még szerda délután is volt egy programom. Ismét a Musikvereinben voltam és mivel szép napsütéses délután volt, rengeteg fényképezkedő külföldin kellett keresztülvágni a bejáratnál. Úgy látszik, hogy az egész világon játszott újévi koncertek egy kötelező programponttá tették a turistáknak a Musikverein előtti selfiet.
A koncerten Beethovent, Brahmsot és Mendelssohnt játszottak és jólesett hallgatni.

A Praterben

A gyerekeknek
Kell sok zajos vidámság,
Céllövölde és
Dodzsem, vattacukor és
Fantázia szörny világ.

Óriáskerék
Fentről mutat várost, úgy,
Mint a madarak
Látják, felülről más ám
A mindennapi világ.

A kisvonaton
Megpihenünk, míg visz az
Erdő fáin át,
Kiszállva csalogat sok
Nem próbált látványosság.

Másnap iskola.
Nem gondol erre itt a
Gyereknép, ünnep
A vasárnap, bárcsak a
Többit is itt tölthetnénk!

Kirándultam a születésnapomon

Nagyon instabil az egészségem sajnos, nem merek már vállalkozni hosszabb utakra, ahol a hosszabb alatt a több, mint egy napot kell érteni. Nem szeretném ezt kirészletezni, aki megéri az időskort, átélhet hasonlót, és akkor megérti.
Viszont ezen a héten volt a születésnapom. A születésnapomon Grazban voltam, vonattal oda, vonattal vissza, közben egy kis városnézés, jól kifáradtam. Aláhúzta, megerősítette bennem azt, hogy nem szabad már hosszabb útra vállalkoznom — legalábbis ebben az életemben –, mára ez lett a határ. Jó volt. Jó ajándék, jó kikapcsolódás a mindennapokból.
Három dolog fogja bennem össze, így utólag ezt a napot. Ez a három: a város, a könyv, amit a vonaton oda-vissza végig elolvastam, és a film, amit késő este itthon a Duna World-ön még megnéztem. Te rongyos élet. Ez nemcsak a film címe, egyúttal a sok, kavargó érzésnek ez az összefoglalója: minden rossz, negatívum ellenére szeretni tudjuk az életet – és ez jó.
A város Graz. Most jártam másodszor ott, a márciusi „odaszaladásnál” épp csak az építkezést láttam, most szerettem volna egy kicsit belekóstolni a városba is. Milyen az atmoszférája, milyen lehet ott élni.
Volt-e családi múlt ágon valamilyen elágazás Graz felé? Anyai nagyapám családjában lehetett, legalábbis Steiermark biztos, hogy Grazban éltek-e vagy másutt, azt nem tudom.
A vonatból kinézve Graz felé haladva, nem sokkal Graz előtt nagy, pöfékelő gyárkéményt láttam és egy megbontott sziklafalt; az addigi, háborítatlan hegyi, erdei képekhez képest ez riasztó volt.
Megérkezve először elnéztem az építkezéshez, úgy tűnik, rendben halad. A környéken nagyon sok új ház épül, tartok tőle, hogy kevés lesz az az egy villamos vonal, ami a központtal összeköti.
A Cityben, a városközpontban az a fajta jó érzés fogott el, amit egy turista érezhet, amikor úgy érzi, hogy, „igen, ezt látni kell, ezért érdemes volt idejönni.” A belvárosi kis szűk utcácskák, a szépen kidíszített régi házak, házfalak és kapuk eszembe juttattak más európai városokat, ahol néhány régi épület szerencsésen megmenekült sok háború pusztításától: Hollandiában, Svájcban és még több helyen láttam ilyeneket. A könyvben, amelyikbe odafelé belekezdtem, a főhős éppen a velencei sikátorokban „veszett el”, élvezve a céltalan barangolást. Talán ez is hozzájárult, hogy nem akartam az előre kinézett útvonalon végigmenni, hanem csak úgy kóborolni, böngészni. Felsorolva nem sok, amit láttam – a főtér, a városháza, a megyeháza, a Mur folyó egy hídról, a híres óratorony a Schlossbergen, és kívülről a Konzerthaus, a „friendly alien” – de az átélésben több volt, egy jó egész.
A városi templomba, amelyik ott áll a sétáló utcán, kissé félve nyitottam be. Minek megyek én még templomba, amikor annyiféle bajom van a Vatikánnal, ez a kérdés villant fel bennem. De ugyanakkor az is, hogy volt néhány templom, ahol elmerülve – meditálva – üldögéltem úgy, hogy nem vettem észre az idő múlását. (Szófiában, Londonban, stb.) Voltak, vannak ilyen magányos emlékeim, amikor egy majdnem üres templomban ülve, meditálva, szinte teljesen kiszakadtam az időből, a mindennapokból.
Ennek a templomnak a „hangulatában” – lehet, hogy atmoszféra lenne a jobb szó? – is volt valami jó. Megnyugtató és kiragadó, még akkor is, ha most nem merültem el, és alig tíz percet tölthettem ott. Azt az érzést közvetítette, hogy eltávolódva ettől az életemtől, valamelyest ki tudjak majd „békülni” az egyházzal. Talán találok olyan vallásra, amelyet el tudok majd fogadni, talán nem, de ne akarjam kívülről lerombolni. Bár az ember úgy véli általában, hogy Isten nem a kövekben és a templomokban van, hanem valami élőben, az emberekben kellene legyen, és a mai egyház erre ellenpélda – mégis, azt hiszem, hogy ez csak féligazság. A templomok hosszabb életűek, mint az emberek, és talán sok láthatatlan szellem van, Istenben hívő, akiknek a templomok otthont adnak, és akiknek ugyanúgy fáj és nem tetszik, mint nekem, ez a sötét démonok által uralt világ. Szóval, a „ne akarjam lerombolni”-hoz: ha Isten elszenvedi, ha látja, tudja, hogy sok rossz van az egyházában, én miért nem akarok türelmesebb lenni?
Válogatni kell jó és rossz között, állandóan szelektálni – nem mondtam sokszor már? Nem özönvíz kell, nem pusztítás. Hinni és tenni. Tu das Gute und vermeide die Böse. (Tedd a jót, és igyekezz elkerülni a rosszat.) Nem ezt választottam ki, mint számomra legfontosabbat a Zsoltárokból is?
És egy másik aspektus, ami már szintén többször előjött: Isten nem az abszolútat kívánja az embertől, hanem „csak” a lehetségest. Megtalálását annak a határnak, amely egyfajta kompromisszum határ: mit fogadhatunk el egy rossznak látott környezetből úgy, hogy ezen elfogadás által nem semmisítjük meg önmagunk.
Ez a pár perc is jót tett a templomban, békítő, nyugtató gondolatokat adott.
Még írhatnék a „friendly alien”-ről, de majd talán máskor.
Visszafelé a vonaton elolvastam végig az egyébként már régen olvasott könyvet, Szerb Antal Az utas és a holdvilág regényét. Jól kapcsolódott a nap érzéseihez, hiszen ez is azt közvetítette, hogy minden ember kereső voltaképpen, egyfajta ingamozgást végez a mindennapok valósága és az álmok világa között. Vannak, akik kikötnek valamelyik oldalon, és vannak, akik sohasem.
Jó lezárása volt a napnak, a nem DVD-ről eltervezve, hanem váratlanul a Duna World-ön felfedezve újranézett Te rongyos élet.

Városnézés után

Sikátorok, szűk
Kis utcák, pusztítástól
Megmenekedett
Ős falak, hány szem látott
Bennetek, s hány csodált meg.

Robogó vonat
Lett a világ, törekvés
Előre, a múlt
Ritkán köszönt ránk, vakon
Rohanót szakadék vár.

Megállítani
Nem, lassítani időnk
Kerekét vágyom,
Reménytelen, mint madár
Semmi fölötti ágon.

Egy kis kirándulás Grazba

Egy kis kirándulás Grazba, ez volt a héten a szerdai napom. Már régóta motoszkált bennem, hogy le kellene menni megnézni azt az építkezést, ahol egy épülő kis lakást vettem a kert helyett egy második Wohnsitznek, üdülésnek, de a lockdown-ok meg az egészségi bajaim miatt nem tudtam útnak indulni.
Most végre igen. Előtte napokig keveset ettem, hogy a gyomrom ne rendetlenkedjen, örültem, hogy a lábam éppen használható, és szép, meleg idő van, így nekivágtam.
Furcsa érzés fogott el reggel a pályaudvar felé haladva, még az S-Bahnon ülve. Olyan ismerős volt sok minden – ami nem csoda, hiszen hosszú éveken keresztül a Wien Mitte-nél dolgoztam, és ezen az útvonalon jártam munkába –, és mégis olyan, mintha már nagyon régóta nem láttam volna. Akkor kezdtem realizálni, hogy a Covid meg az egyéb bajaim mennyire beszűkítették a mozgásteremet. Feltehetően nem én vagyok az egyetlen idős ember, aki így van ezzel; amíg a csecsemőkortól a gyerekkorig nő az ember tere, addig idősen meg egyre kisebb lesz.
Hasonlót éreztem a vonaton is. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy egészen fiatal falusi kislány, aki először mozdul ki a falujából, és akinek az utazásban minden új. Pedig elég sokat utaztam életemben, az utóbbi évtizedekben Bécs és Budapest között többnyire, és az volt a számomra a „normalitás”, hogy ahogy elindult a vonat, elkezdtem olvasni vagy Sudokut fejteni. Vagyis, ahogy felnőttként mondjuk: kihasználni az időt.
Most egyikhez se lett kedvem. Néztem kifelé az ablakon, mintha sohasem látott tájakon haladna keresztül a vonat. Megörültem az első magas, havas hegy látványának, magam sem tudom, miért. Elképzeltem az embereket, akik itt-ott a hegyoldalakon látható házakban magányosan – mint család magányosan – éltek. Kicsit elszomorított az egyik helyen az erdők látványa, az olyanoké, amelyek nem tűntek igazi erdőknek, csak amolyan „fakitermelés facsoportoknak”.
Pontosan érkeztünk minden állomásra, ezt különösen szeretem az osztrák vasutakban. Én nem jártam Indiában, de amiatt az ottani vasútról többen meséltek, azt nem kívánom senkinek. S gondolom, a világon sok helyen olyan.
Pontosan érkeztünk Grazba is. A pályaudvar előtti Europaplatz-on kellett megsaccolnom, hogy merre is induljak. Miért, kérdezhetné valaki, nincsenek utcatáblák? Én bizony ott egyet sem láttam, és később is úgy vettem észre, hogy Grazban igen spórolósan bánnak az utcatáblákkal, ami kicsit meglepett. Szegény megboldogult szüleim ugyan jártak a világon olyan helyeken, ahol nem voltak utcatáblák – és ha lettek volna, se tudták volna elolvasni a másmilyen írásjelek miatt –, de azok a helyek a számunkra egzotikusnak számító helyek voltak. Nekem most Graz az egzotikum?
Na, mindegy, gondoltam, nincs probléma, ha az ember ismeri a nyelvet. Az első utamba akadó hölgyet megkérdeztem:
-Elnézést, ez a Bahnhofsgürtel?
A hölgy levette a maszkját, a fejborítását, és kissé sajnálkozva felelte:
-Nem tudom.
Ott álltunk a Bahnhofsgürtel mellett, úgyhogy kicsit meglepett a válasz. De a következő hasonló fiatal hölggyel is hasonlóan jártam. Harmadszorra eldöntöttem, hogy egy igazán stájernek kinéző párt kérdezek meg:
-Elnézést, ez a Bahnhofsgürtel, és az a merőleges utca a Keplerstrasse? (eközben a kezemmel mutattam mire gondolok)
Itt már végre határozott igeneket kaptam válaszul, és az arcukon levő meglepetés legfeljebb csak azt tükrözte, hogy minek kérdezem, ha úgyis tudom. Nem magyaráztam, hogy nem látok utcatáblákat, és most járok életemben először Grazban.
Elballagtam az építkezés felé. Már messziről megláttam a darukat – nem darvakat – és sejtettem, hogy az lesz, ott lesz. Így is volt. Örömmel láttam, hogy az építkezésen dolgoznak, és legfeljebb a saját lassúságom keseríthetne el, ha hagynám.
De én azt hiszem, hogy az öregedéssel és a kísérőjelenségeivel ki kell békülnünk. Kár szomorkodni azon, hogy sokkal kevesebbet bírok, mint fiatalon. Istenem, ilyen az élet.
Mire körbejártam kívülről, amit lehetett és csináltam néhány fényképet, már el is ment az idő. Indulhattam vissza a pályaudvarra, ahol már bent állt a vonat, amivel jötttem haza.
Örültem, hogy elmentem, örültem, hogy visszajöttem, örültem, hogy végre a valóságban is láttam a készülődő házat, és nem csak a terveket.
Talán, ha a nyárig egy kicsit megerősödöm, legközelebb még egy kis városnézés is belefér. A Bahnhofsgürtel nem tartozik Graz szépségei közé, arra a marcheggi kis útra gondoltam közben, ami ott a pályaudvartól a házig vezetett – tele volt bokrokkal, hol bodzaillatban, hol orgonaillatban, stb. sétáltam.
De közben már azt is kitaláltam, hogy mi lesz a következő lemenetelem plusz feladata: kipróbálni a tömegközlekedést. Mivel a sétaút nem túl vonzó, és a lábaim nem elég erősek, nem árt megismerni az alternatívákat, és a leírás szerint Grazban kitűnő a tömegközlekedés. Villamos is, busz is van bőven, és mindegyikből megy a számomra szükséges irányba is. Szóval legközelebb ezeket szeretném kitapasztalni.

Három nap Neusiedl am See 2020.07.22 – 24

naplóbejegyzés 2020. julius 23. Hotel Wende
Tegnap lejöttem a Neusiedl am See-be, a Wende szállodába egy úgy nevezett Kurzurlaubra, vagyis egy rövid nyaralásra. Egy háromnapos nyaralást szinte nem is lehetne nyaralásnak nevezni, de ebben a koronavírusos időben? Minden óra napsütés külön ajándék a tavaszi bezártság után, és ki tudja mennyi bezártság előtt.
Tegnap, miután letettem a holmimat a szobában, rögtön felfedezőútra indultam a tóhoz. Ami a Google térképen egészen közelinek látszott, az valójában egy jó kilométernyi távolság a szálloda és a strand, illetve a kikötők között. Miért? Miért nem a parton van közvetlenül egy jó szálloda? Nyilván vannak olyan helyek is a Fertő tó mellett, ahol közvetlenül a víz mellé tudtak a partra szállodát építeni, mint például Podersdorfban vagy Rusztban. De itt a strandhoz vezető út egy hosszú nádas soron vezet keresztül, valószínűleg úgy kellett feltölteni földdel, ahol utat akartak építeni. A Balatonnál talán a Kisbalaton, Keszthely környéke lehetett hasonló – és talán még van ilyen hely arrafelé ma is. Mindenestre arányában lényegesen kevesebb, mint itt a Fertő tónál.
Egyébként sok minden a Balatonra emlékeztetett. Rögtön az, például, hogy piros viharjelzés volt érvényben, egészen hasonló jelentéssel, mint a Balatonon. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy több ember üldögélt a móló kávéházának a teraszán, mint ahányan úsztak a vízben.
Nem tudom, hogy a Balatonnál is ilyen szép tiszták-e a strandok, itt az volt. A belépő árát nem tudom megmondani, mert aki szállodában – vagy más hivatalos szálláshelyen – nyaral, az kap egy úgy nevezett Burgenland kártyát, amivel, többek között, be tud menni a strand kapuján.
Természetesen úszni akartam, és rögtön be is mentem a vízbe. Az első néhány lépésnél még tartott a gyerekkoromra elmerengő, a Balatonnal hasonlító hangulatom: lágy, meleg víz, kellemes kis hullámok. Azután hirtelen: toccs! Amíg a Balatonból a lábam puha-kemény, finom homokra emlékezett, addig itt egy idő után csúnya, elnyelő iszap következett. Úszni persze lehetett, de a borzongás bennem maradt. A négy elem – föld, víz, lég, napfény – összhangja mintha összetört volna.

Négy elem és én

Szél hozott, s visz el,
Ki tudja, mily messze száll,
Üzenetei
Mindenkié, ki nyitott
Fülekkel járja útját.

Föld adott sok jót,
Táplálékot és tudást,
Mint az anya, ki
Örömmel ad, s nem hálát
Cserébe, szép éltet vár.

Fény van bennem is,
Ahogy minden élőben,
Előbb rejtőző,
Majd kitörő lángolás,
Legyen örök fénysugár.

Víz vagyok, mondja
Születésem hónapja,
Víz vagyok, tudom,
Mint nem látható mélyek,
Háborgó víz az élet.

Azután ma már nem kísérleteztem a tóhoz menéssel, itt maradtam a szálloda úszómedencéjében úszni és a kertben napozni. Több, mint öt órányi ilyen egészséges életmód után – ca. óránként 10 perc úszás, 50 perc napozás – most nagyon jól érzem magam. Mintha egy jó adaggal feltöltődtek volna az energia-elemeim. Kívülről viszont úgy nézek ki, mint egy pirosra sült kacsa.
A szállodát nagyon tudom ajánlani mindenkinek, nagyon kellemes. Még ping-pong asztal is lenne, csak nekem nem volt kivel játszani. Az étkezések büfé jellegűek, finomak és bőségesek.
Az úszómedencében egyik alkalommal egy fiatal család fürdözött éppen, a három gyerekükből egy kislány meg egy kisfiú körülbelül olyan idősek voltak, mint Flóra és Olívia. (A kisfíú volt a kisebb.) Azzal a különbséggel az én két kis unokámhoz képest, hogy ezeket a gyerekeket feltehetően már néhány hónapos csecsemő korukban bedobták a mély vízbe, annyira otthonosan, biztonságosan mozogtak a mély vízben mindenféle segédeszköz nélkül, mint két kis igazi vízilény. (A kislányra talán szebb lenne vízitündért mondani, bár a a vízitündérek ritkán szoktak úszószemüvegeket a vízbe dobálni csak azért, hogy aztán utána ugorhassanak.) Jó lenne, ha az én kicsinyeim is megtanulnának már így úszni.

egy kis kirándulás a Bisambergre

Azt hiszem, hogy sok nagyszülőnek a legnagyobb öröm a nyugdíjas éveiben, ha együtt lehet az unokáival. Számomra mindenesetre ez a legnagyobb öröm ezekben az években.
Tegnap délután felmentünk négyen — a fiam és a két kislánya meg én — a Bisambergre. Szép nyárias meleg volt. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, az oda vezető úton pedig van egy kis erdő is. Fent a tisztáson uzsonnáztunk, játszottunk. Èrdekes volt megfigyelni, hogy van olyan bogár, amelyiktől Flóra nem fél, sőt, a fűben vadászott rá, és van olyan, amelyet egy nagy sikítással sepert le a karjáról. Bár a vadászat is sírással végződött: a menekülő bogár csalán közé bújt, ami persze jól megcsípte szegény kislány karját.

néhány nap pihenés Karintiában

Már rég nem írtam blogbejegyzést. Mentségemre szolgáljon, hogy nem voltam internet mellett. Karintiában töltöttem néhány napot, Klagenfurt közelében a Wörthi tónál. Készítettem róla egy külön lapot, itt a link hozzá:

Klagenfurt s Wörther-See

Kiemelnék ide egy részt belőle:

Klagenfurt belvárosában egy nagy plakáton állt egy Ingeborg Bachmann mondás: A történelem egy tanár, aki sohasem talál tanítványra. Erre persze rengeteg példát lehetne felhozni, de a legjobb talán maga ez a tábla: ha jól emlékszem, Ingeborg Bachmann nagyon nem volt kibékülve a szülőföldjével, Karintiával, ahol felnőtt, és úgy gondolom, hogy az emberek mit sem változtak azóta sem. Aki nem rendelkezik egy jó nagy adag lokalpatriotizmussal, az ma sem maradna itt, hanem elmegy.
Nem azt akarom fejtegetni, hogy jó-e ez vagy rossz. Hanem, csak azért jegyyzem fel, mert úgy érzem, hogy világjelenség. Az emberek elvándorlása a nagyvárosokba, az egyre nagyobb városokba legalább olyan mértékben ezen is múlik, mint a munkalehetőség kérdésén. A világ maga túl gyorsan változik, mondhatnám felpörögtek a változások, nemcsak a technikaiak, bár nem függetlenül attól.
Ingeborg Bachmann Karintiában egy címke maradt. Egy híresség, de lelkületükben ugyanolyan idegen, mint volt. Vice versa? Ha Ingeborg Bachmann él valahol egy másik létben, az alapbeállítottsága megmaradt?
Pedig, vendégként itt járva, sok minden vonzó Karintiában. Talán, mikor az ember vendég valahol, nagyobb időszakot lát, mint akik benne élnek. Jobban hat a táj – vagy csak velem van így? Amit Ingeborg Bachmann az itt élők túlzott lokalpatriotizmusának érzékelhetett, az nekem a táj makaccsága? A természet, a táj masszív ellenállása a világon sok helyen látható rombolás, természetrombolás ellen? Érzések ezek, nyilván nem tudományosan megalapozott állítások.

Pozsonyi kirándulás

Pozsonyban voltunk ma Zsuzsival, a húgommal. Ritkán látjuk egymást, hiszen ő Budapesten él, én Bécsben, úgyhogy egy ilyen közös kirándulás többszörösen jó. Egy külön oldalon írok róla, és oda töltöttem fel a valamelyest elviselhetően sikerült képeket:

Pozsony — egy rövid kirándulás

Ide csak egy képet teszek, a Szent Erzsébet templomáról, melynek másik neve a Kék templom.

Anyák napja

Itt, Ausztriában ma van anyák napja (Magyarországon egy héttel ezelőtt volt). S mi lehetne szebb ajándék, mint egy kis kirándulás Flórával és Bálinttal?
Szerencsére az időjárás is kedvezett, nem úgy mint tegnap, mikor már éppen indultam volna a kertbe, mikor egészen besötétedett (reggel!) és elkezdett esni az eső.
Ilyen az élet.

egy kiállítás: Messe Prater

Egy nyugdíjasnak, pláne olyannak, kinek a lába fáj, és ezért kerüli a sok mozgást, minden kimozdulás otthonról olyan, mint egy kis kirándulás. Különösen, ha az ember olyan helyre megy, ahol még nem járt.
Ùgy adódott, hogy bár lassan egy negyedszázada élek Bécsben, még sohasem jártam a Prater kiállítás részén, vagyis a Messe Praterben. Talán azért, mert mindig inkább a múzeumokat részesítettem előnyben, ha volt egy kis időm.

Tegnap elmentem a Messe Praterbe, a nyugdíjasok számára rendezett — ingyenes — kiállításra. Mint egy jó értelemben vett bazárban, mindenfélét kínáltak itt, a nyugdíjasok életét, egészségét segítő dolgoktól a különleges csemegékig (házi lekvárok, mézek, stb.) sok mindent.

Pereg még

A homokóra
Pereg, pereg, még élek,
Pedig néha már,
Érzem, tudom, hogy régen
Elfogyott a homok, sár.