történetek

Térképek

A Föld már néhány millió évvel ezelőtt sem figyelt oda a korára, nem tudta volna megmondani, hogy hány éves egészen pontosan. Így aztán az sem meglepő, hogy a betegségeire sem mind emlékezett pontosan: azokra az időnkénti megrázkódtatásaira, amikor a külseje változott valamit, a rajta élők pedig elpusztultak egy időre mind. Nagy katasztrófának nevezték az apró lények az ilyeneket.
Az egyik ilyen katasztrófa idején történt, hogy két kis apró lény, nevezzük őket embereknek, éppen „nem volt itthon”, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Egy elhaladó üstökös nyomán elmozdultak a kontinensek, kitörtek a vulkánok, és több kilométeres hullámok vágtattak végig a Föld felszínén. Az emberek világa elpusztult, jóformán teljesen megsemmisült, még a Földet kísérő satellitek is belezuhantak a felszakadt földbe vagy a háborgó tengerbe. Az élőlények, az emberek, az állatok és a növények nagyobb része fájdalmasan búcsúzva életétől meghalt, nagyon-nagyon kicsi volt azok száma, akik a sok milliárdból valamilyen sziklabarlangban menedékre leltek, és a sziklájuk, mint egy Noé bárka, túlélte a viszontagságokat. De ami a földrengések, a vulkánok és a tsunamik után a felszínen maradt, amikor a heveny mozgások lecsillapodtak, az sem volt még „biztonságban”. A felszín sötétbe borult, óriási sűrű porfelhő vette körbe az egész bolygót, a nap nem tudott áthatolni rajta. Sokáig tartott, amíg a felkavart és szálló por és földdarab újra lehullt, és az elpusztult világra takarót borított. Ez a takaró bizony a legtöbb helyen több tucat méter vastag lett, sőt, volt, ahol a száz métert is meghaladta.
A két embert, akik felfedező, feltérképező úton jártak a szomszéd galaxisban, elkeserítő kép fogadta, amikor hazaértek. Közeledve, mikor már lelassították az űrhajójukat, jó darabig nem is akartak hinni a szemüknek, hiszen a műszereik nem jeleztek nekik előre semmit: a Föld a helyén volt, keringett a pályáján, mint eddig. De hogy nézett ki! Rémisztő látvány! A Föld egy sötét köpenybe burkolódzott, semmi sem látszott ki belőle. A műszereik, amelyek már elkezdték próbálni a Földdel való kapcsolatteremtést, csupa „Nincs kapcsolat” jelzést adtak vissza.
Hosszú ideig szótlanul ültek, egy holdkörüli pályára leállítva a hajójuk. Mi történhetett? Atomkatasztrófa? Üstökös? Rengeteg oka lehetett az ilyen pusztulásnak, tanultak is róla valamikor gyermekkorukban, de sohasem hitték, hogy ilyesmi az ő életükben is bekövetkezhet.
Egy idő után azon kezdtek töprengeni, hogy mit is csináljanak. Próbáljanak keresztülhatolni a mindent beborító felhőrétegen, lemenni és körülnézni, hogy tudnak-e még valakinek segíteni? Nagyon illuzórikusnak tűnt ez: mit tudna két ember segíteni, amikor több milliárd pusztult el? Maradt még bárki, akinek segíteni lehetne? Mennyi ideje következhetett be, ami történt?
Az első érzéseik a fájdalom volt, a fájdalom a szeretteik elvesztése miatt, akikkel pedig már várták a találkozást. Még akkor is, ha tudták, hogy az idő relativitása miatt az itthagyott egykori kisgyerekük már feltehetően maga is szülő. Ha tudták is, hogy sok lesz az idegen arc, az mégis más volt; az egész, a földi emberek mind jelentették nekik a családot, az otthont, ahová örömmel siettek haza – és nincs otthon. Minden elpusztult feltehetően.
Egy idő után megpróbáltak a lehetséges tennivalókra összpontosítani. Ez hozzátartozott a kiképzésükhöz, vészesetben tudni a lényegessel törődni. Lehetett-e nagyobb vészeset ennél?
Hosszas mérlegelések után úgy döntöttek, megkísérlik a keresztülhatolást a felhőrétegen, és leszállnak, ha lehet, körülnéznek. De nem az űrhajóval magával, hiszen azt nem is tudhatták, hogy a fogadóállomások milyen állapotban vannak, hanem az egyik kis leszállóegységgel, amelyet idegen bolygókra való leereszkedésekre is használtak. Általában az volt a szabály, és ezt be is tartották, hogy csak az egyikük ment le, a másikuk fennmaradt a hajón, az esetleges veszélyek miatt. De most úgy döntöttek, hogy automatikus vezérlésre kapcsolják az űrhajót, és lemennek mind a ketten.

A felhőtakaró legalább olyan veszélyesnek bizonyult, mint egy aszteroid övezet. Milliónyi apró kő és mindenféle kavargott, hullámzott, sodródott nagy sebességgel. Hiába próbáltak a lehető legjobban koncentrálni, elengedhetetlennek látszott, hogy előbb-utóbb nekik csapódik valami.
Így is történt. A kis hajó megsérült, még az volt a szerencse, hogy nem gyulladt ki, és a vészernyőivel lecsökkent annyira a sebességük a földre zuhanásuk közben, hogy ők élve maradtak. Kisebb zúzódásokat leszámítva épségben.
Mikor összeszedték magukat annyira, hogy megpróbáltak kimászni az űrhajóból, semmit sem láttak odakint. Természetfölöttien ijesztő volt a nagy sötétség, és a teljes csend.
A civilizáció emberei, de még a természet emberei is, ritkán élnek meg igazi csendet, tényleg teljes, totális csendet, mindig van legalább valami kis zaj, neszezés. A nagy zajban élő városlakók vágynak a csendre, el sem tudják képzelni, hogy a csend lehet rémisztő is.

Két hátizsákba összeszedtek maguknak minden szükségeset: vizet, sűrített élelmet, elemlámpát, kést, fegyvert, kötözőszert. Miután megvizsgálták a hajójukat, tudták, hogy azt nem tudnák megjavítani szerszámok és segítség nélkül maguk. Ha vissza akarnak jutni a fentlévő hajójukhoz, akkor el kell jutniuk a régi támaszpontjukra, és reménykedni abban, hogy találnak egy épségben maradt kis hajót. Régi támaszpont? Szokatlan volt még a gondolat is, hogy réginek nevezzék. De minden, ami egykor volt, az átcsúszott a múltba, és a katasztrófa egy éles választóvonalat húzott a múlt és a jelen között.
Tulajdonképpen még azt sem tisztázták magukban, hogy mit is akarnak. Ha kiderül, hogy nincs senki más a Földön, csak ők ketten. Mit csináljanak akkor? Maradjanak itt? Menjenek el? Hová? Nem akartak még foglalkozni ezekkel a gondolatokkal. A fenti hajóhoz való visszatérés lehetőségének a gondolata először megint csak a rutinjukból származott. A minden felfedező által begyakorolt rutinból.

Az állandó porfúvás és szél kevésbé volt lehangoló, mint a majdnem mindig teljes sötét vagy erős szürkeség. A reménytelenség. Az élettelenség. Mivel nem hevertek mindenhol holttestek, ezért azt hamar megállapíthatták, hogy a katasztrófa nem tegnapelőtt történt, már el kellett, hogy teljen valamennyi idő azóta. Az eddigi műszereikre a tájékozódáshoz, nem tudták, hogy mennyire számíthattak. Egyrészt a műszerek egy része használhatatlan volt. Mivel a satellitek a Földre zuhantak, a GPS nem működött. Egy archaikus iránytűjük volt, de abban sem lehettek biztosak, mert nem tudták, hogy nem következett-e be pólusváltás. Leginkább ösztönös megérzésre alapult csak az irány, amit az elinduláshoz kiválasztottak. Nagyon zavaró volt, hogy minden megváltozott: a kontinensek, a hegyek, a folyók és a tengerek, eltűntek az építmények, nehéz volt bármi tájékozódási pontot találni. Olyan volt, mint egy ismeretlen bolygón.
Két nap vándorlás után az a szerencséjük akadt, hogy rábukkantak egy lezuhant satellite roncsaira. Nem közönséges kis satellite volt, olyan hűtőláda nagyságnyi, amilyet az űrbe való kilépéskor tömegesen használtak, hanem egy teremnagyságnyi, számítógéppel és többféle műszerrel. Mindent nagy porréteg borított be, de legnagyobb csodálkozásukra és örömükre, mikor megpróbálták bekapcsolni, a számítógép működött.
Sok felvételt tudtak előhívni a számítógépből, ezek jó része a régi, a katasztrófa előtti állapotot mutatta, de a satellite nem rögtön zuhant le, készített néhány képet a katasztrófa lefolyásának idején is. Ezekből megértették, hogy mi történt: egy üstökös haladt el túl közel a Földhöz, az okozta a földi élet pusztulását. Nem lehetett volna ezt előre látni? Nem tudtak volna az emberek valamit tenni? Ezekre a kérdésekre nem tudták a válaszokat. Egészen biztos, hogy késő volt már, mire érzékelték. Talán ha találnak az egykori bázisukon egy még működő számítógépet, talán abból megérthetik, mennyit tudtak előre a készülő katasztrófából. Talán találják valami nyomát a veszélyre való felkészülésnek.
Miután órákat töltöttek azzal, hogy megpróbálják kielemezni a történteket, megint előbukkant a praktikus tevékenységekre koncentráló énük. Hogyan tovább? Hogyan találhatnak el a bázisukhoz, ha se térképük nincsen, se pedig azt sem tudják, hogy pontosan hol vannak? Lehet-e reményük, hogy valami jó tájékozódási pontra bukkannak még?
A számítógépnek még a nyomtatója is működött. Kinyomtattak néhány egészen magasról készült képet, melyekhez a software a tájékozódást könnyítő koordinátavonalakat is hozzátette. Az egyik ilyen kép alapján megértették, hogy a megtalált satellite valahol az egykori Cairo felett állhatott. Ha ez a feltételezésük stimmel, akkor az óriás szoborra vagy valamelyik annál is nagyobb építményre rá kellene bukkanniuk. Vagy legalábbis a romjaikra.

De a bázisuk innen messze volt, különösen gyalog. Ezért élelmet, és épen maradt közlekedési eszközt akartak keresni. A kinyomtatott képeket magukkal vitték, ezek voltak a térképeik, amíg nem találnak jobbat, pontosabbat, részletesebbet. A régi helyzetről. Mert az most már nyilvánvaló volt, hogy a Föld új állapotáról még senki nem készített térképeket.

Egy regényt megtöltenének a viszontagságaik, amíg eljutottak az egykori űrbázisukra. Addigra már megérett bennük az elhatározás, hogy ha senki emberrel nem találkoznak, de találnak egy ép kis hajót, amely felviszi őket a Hold mellett leparkolt űrhajójukhoz, akkor elmennek új hazát keresni. Egy élő bolygót.
Találtak egy működő kis hajót. Mély szomorúsággal, de felszálltak.
Az űrhajójukba már úgy léptek át, mint egy otthonba. Ez maradt az otthonuk.
Néhány óra múlva elindultak. Mikor már nem látszott a Föld, akkor gondolt csak valamelyikük az ott hagyott kinyomtatott térképekre. Mi lesz vele, ha valaki megtalálja?
Ugyan, ki találná meg? Nevetett a társa. Nem nagyon vendégcsalogató hely most a Föld. Ha valaki arra téved, gyorsan megy is tovább.
De talán néhány ezer év múlva újraindul az élet?
Az a papír elpusztul addigra. Vagy, ha mégsem, akkor is, milyen élet lesz az? Csupa primítív lények!

Akármennyire is igyekeztek nem mutatni, a Föld miatti fájdalom mindig bennük maradt.

Lábjegyzet:
Az úgy nevezett Piri Reis térképek a XX. században váltak ismertté. Piri Reis egy török katonatiszt volt, és 1513-ra datálják a térképeit. De a Piri Reis térképeken olyan dolgok szerepelnek, amelyeket csak később fedeztek fel, mint például az Antarktisz hegyvonulatait, és az Antarktiszt nem borítja jég. Az amerikai hadsereg térképészeinek vizsgálata alapján a Piri Reis térkép eredetijét nagyon nagy magasságban készült felvétel alapján készíthették.

***********************

Az út a vadonba

Aywa és Lelaqis szerencsésnek mondhatták magukat abban a tekintetben, hogy a hatalmas tömeget beborító óriás sátor egyik szélénél volt a helyük. Szerencséről egyébként régen nem beszélt senki, az a nagy szerencsétlenség, ami a világra szakadt, lehetetlenné tett bármilyen egyéni szerencsét. Körülbelül száz évvel ezelőtt, mikor megállt a tenger szintjének az emelkedése, az emberek fellélegeztek, kezdtek hinni abban, hogy egy új kor kezdődik, új civilizáció épül fel. A nagyszülők történetei a régi városok elsüllyedéséről a tengerben még elevenek voltak, de az ő idejükre már múlttá váltak. Az elsüllyedés szó nem is volt igazán megfelelő: az emelkedő tengervíz öntött el nagy partszakaszokat, így került sok minden víz alá. Mivel az emberek jelentős része a tengerpartokon élt, ezért kényszerültek sokan menekülésre. Vándorlóvá lettek, menekülőkké, migránsokká. Akik új életteret kerestek. Ez már a nagyszülők nagyszüleinek az idejében sem volt egyszerű dolog, amikor a jég olvadása először elkezdődött. Számtalan helyi háború és konfliktus robbant ki pusztán amiatt, hogy a szárazföldek belsejében élők nem akarták, nem tudták befogadni a nagy tömegeket. Azt hitték, hogy a tenger szintjének megemelkedése őket nem érinti? Lehettek olyan korlátolt politikusok, akik az embereket ilyesmivel hitegették?
Szóval, Aywa és Lelaqis szüleinek nemzedéke már abban a boldog hitben élt, hogy a tenger emelkedése befejeződött, elkezdődhet egy új világ. Nekik is, mint sok kortársuknak, ebben az érzésben telt a gyermekkoruk. Mind a ketten egy új településen nőttek fel, amelyik az új partszakasztól húsz kilométerre volt, így, ha nem is mindennap, de ők is gyakran látták a tengert. Normális gyerekkoruk volt, békés, nagyobb események nélküli, olyan, amit ha megélik az öregkorukat, biztosan nagyon boldog gyermekkornak tartanak.
Mindketten az iskola befejezése előtt álltak, és mind a ketten egyetemre készültek. De, néhány hónappal korábban újrakezdődött a tenger vizének az emelkedése. És ez megváltoztatott mindent. Nemcsak az ő életüket.
Ha lennének lények, akik hosszú távon, mint egy filmet néznék a Föld történetét, akkor erről az időszakról azt látnák, hogy a jégkorszaknak nevezett időszak megváltozása alig ötszáz év alatt történt. Alig ötszáz év alatt 120 méterrel nőtt meg a tenger szintje, nem folyamatosan, hanem az ötszáz éven belül három intenzív emelkedési szakaszban.
Az emberek, akik benne éltek ebben a korban, nem tudták, hogy mire számítsanak, mire számíthatnak. Azt látták, azt élték át, hogy hatalmas virágzó városok tűntek el a tenger alatt. Azt látták, hogy amit ők rendnek, a világ rendjének éltek meg, az felborult. Megszűnt. Menekülők vándoroltak mindenütt a Földön, és még azt a fogadtatást lehetett szerencsésnek nevezni, ahol hatalmas sátorokat állítottak fel a menekülőknek. Azoknak az élete, akik a tengerektől távol éltek a szárazföldek belsejében, ugyancsak megváltozott. Az emberekbe félelem költözött. Akik az elején segíteni próbáltak a menekülőkön, egyre inkább háttérbe szorultak. Mert az élet, az élet rendje mindenütt felborult.
Aywa és Lelaqis tudták ezt. Elszakadtak a családjuktól, és a véletlen összesodorta őket. Egyfajta szinte teljesen szótlan szolidaritással teltek az első napjaik a sátorban. Alig volt valamilyük. Egy hátizsák, egy jobb túracipő, bicska, kulacs, mintha egy hétvégi túrára indultak volna, pedig nagyjából ez volt minden, ami az életükből, az egész addigi életükből megmaradt. Egy fénykép anyáról, egy fénykép a gyerekkorból, sok-sok emlék, amiről nem akarták elhinni, hogy már örökre csak emlék marad.
Egy nemzetközi nagy segélyszervezet gondoskodott a menekültek ellátásáról, ez azt jelentette, hogy nem éheztek, de korántsem voltak jóllakottak. És a teljes bizonytalanság uralkodott mindenen és mindenkin. Merre tovább? Hogyan tovább? Millióan kérdezték akkoriban önmagukat és egymást, és nagyon kevesen tudtak bármiféle választ. Csak a valahová menni kell, valamihez kezdeni kell érzése hajtotta az embereket. Próbálkozzanak a segélyszervezethez fordulni? Vagy az se lesz már sokáig? A Föld megváltozása maga után vonja az emberi struktúrák felbomlását is?
Aywa és Lelaqis ugyanúgy tanácstalanok voltak, mint mindenki. De a sátor atmoszférája, nemcsak a fizikai, de a lelki is, egyre nyomasztóbbá vált. Lelaqis volt kettejük közül az első, aki letett arról, hogy a menekülés közben elszakadt rokonait, a testvéreit keresse. El akart menni erről a helyről.
Hová, de hová? Kérdezte Aywa. Sehol sem látják szívesen a menekülőket. Hallottad, állítólag még egy nagy falat is felhúztak, és mindenkit megölnek, aki csak a közelébe merészkedik.
Lelaqis szótlanul bólintott. Ő is hallotta ezeket a híreszteléseket, és arra is emlékezett, amit még a nagyapja mesélt, az előző nagy áradások idejéről. Az emberek elvadultak, bizalmatlanná és ellenségessé váltak minden idegennel szemben.
Nem akarok odamenni. Én a vadonba akarok menni. A Nagy Hegyek közé, ahol nincsenek emberek.
Aywa csodálkozva nézte: Egyedül? Hogy fogsz ott megélni?
Lelaqis alig halhatóan felelte: Úgy gondoltam, velem jöhetnél. Úgy élnénk, mint valami távoli őskorban az emberek. Vadásznék, te meg bogyókat gyűjtenél.
Nem folytatta, de mind a ketten ugyanarra gondoltak. Mint egy első emberpár? Mint Ádám és Éva? Az egész ötlet nevetséges volt és gyerekes egyszerre, és mégis valahogy valós.
Elképzelhető lenne, hogy ők egyáltalán túlélnének ott a vadonban? Hiszen sohasem próbálták! Aywa volt egyszer kisebb gyerekkorában egy táborban nyaralni hasonló korú gyerekekkel, ahol azt tanítgatták nekik, hogy mit csináljanak, ha egyedül maradnak véletlenül az erdőben. De ez semmi igazi felkészülést a vadonra nem jelentett, ha lehet egyáltalán a vadonélésre felkészülni. Ha valamelyik gyerek ott eltévedt volna az erdőben, akkor fogta volna a mobiltelefonját és segítségért telefonál.
Hol van az ma már! Aki nem vesztette el menekülés közben a mobiltelefonját, az is előbb-utóbb el kellett hajítsa, mert kifogyott az elem belőle, és nem volt már hely, ahol feltöltse. Ha néhány év múltán ezt a földcsíkot is tenger borítja majd, a halak bizony rácsodálkozhatnak a sok kis, a víz alatt a tengerfenéken heverő mobiltelefonra.
Aywa aztán hangosan csak annyit mondott: Nincs semmi meleg holmink. A hegyekben biztosan hideg van.
Lelaqis arcán egy halvány mosolyféle villant fel. Ez a válasz ugyan nem volt határozott igen, de mégis benne volt a beleegyezés, egyetértés. Az eddigi sok hallgatáshoz képest most szinte áradni kezdett belőle a szó: Mikor kisfiú voltam, a nagyapám sok mindenre megtanított. Elvitt pecázni, egy szál zsinórral meg egy kis horoggal tudtam halat fogni. Fából faragott nekem íjat, meg készített egy kis parittyát. Anyám mindig morgott egy kicsit ezért, nem akarta, hogy állatokat öljek. De én nem kínoztam az állatokat soha. A nagyapám is szerette őket, pedig ő vadászni járt.
Aywa szótlanul hallgatta. Próbálta magát elképzelni, mint azt, akinek a fő dolga, hogy a mindennap elejtett halat, vadat feldolgozza. Nehezen ment, mert elöntötte újból és újból a bánat és a düh. Az egyetemre gondolt, ami még néhány hónapja oly biztosnak tűnt, a tanulásra, a nagyvárosra, sok mindenre, ami lehet, hogy még állt valahol, de az ő számukra már elsüllyedt a tengerben. Lehet, hogy az egyetlen hasznos dolog, amit az eddigi életében tanult, az az volt, mikor a nagyanyját figyelte kisgyerekként, amikor az kenyeret sütött? Vagy még az se, hiszen a vadonban gabona sem lesz. Miből lehetne sütni egyáltalán bármit is? És miféle tűzhelyen? Felidéződött benne a friss, ropogós kifli íze, illata egy pillanatra, de aztán csak a keserűség íze maradt.
Másokat is akarsz hívni? Halkan kérdezte Lelagist, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, de teljesen fölöslegesnek tűnt az óvatossága, mert senki sem törődött velük.
Nem tudom. Talán jobb lenne, ha többen lennénk, jobban tudnánk védekezni, ha megtámadnak. Lelaqis elhallgatott, az járt a fejében, hogy vajon a lány hallotta-e azokat a mendemondákat, melyek szerint az erdőkben már vannak elvadult emberek, akik könyörtelenül rátámadnak mindenkire. Aztán mégis folytatta: Nem tudom, hogy kiben bízhatnánk meg.
Aywa bólintott. Igen, ez nehéz kérdés. Gazemberek közé ő sem akart keveredni. Akkor inkább ketten legyenek csak.
Jártál már valaha a Nagy Hegyekben?
Nem, Lelaqis sem járt még arrafelé. Általában nagyon kevesen jártak a Nagy Hegyekben. Nehezen megközelíthető, igen sok nehézséggel átmászható hegyek voltak ott, amit még több száz évvel azelőtt, a legfejlettebb technikai korszakban is csak kevesen kerestek fel. Extrém hegymászók, nagyon jó felszereléssel.
Volt egy nagybátyám, aki többször járt arrafelé. Az egyik nagyanyjának lakott ott valamilyen rokonsága. Olyan néphez tartozott, amit nem számítottak civilizáltnak.
Lelaqisnak csöpp bánatos gúny keveredett a hangjába a civilizáció szónál. Civilizált? Ki számít ma még annak? Azok talán, akik valahol még elzárkóznak a falaik mögé, és remélik, hogy átvészelik valahogy ezt az egészet? Hiszen azoknak is sok minden hiánycikk ma már. A világ rendjének az összeomlásával a kereskedelemnek is csak a romjai maradtak. Nem igaz, hogy azok nem érzik az elszigetelődésük hatásait.
Az a nagybátyám mesélt néha az egyik útjáról. Még a térképre is emlékszem valamelyest, amit mutatott. Vannak arrafelé olyan elzárt völgyek, ahová sohasem jutott el a nagyvilág.
Ez persze úgy hangzott, mint valami szép mese. Lelaqis maga is érezte ezt, ezért inkább elhallgatott.
Egy jó félórányi hallgatás után Aywa szólalt meg. Kiengednek minket innen egyáltalán? Nem, azt hiszem nem, felelte a fiú. Szöknünk kell. Azon a nagy mezőn, ahová levegőzni kiengednek, van a kerítésen néhány gyenge hely. És szerencsére kevés az őr. Csak ki kell várnunk az alkalmas pillanatot.

Két hét telt el, mire lélekben mindenre felkészültek. Félretettek minden étkezésnél a kapott élelemből olyat, ami tartósnak látszott, főleg szárított apró halat és kekszet. Nem volt sok holmijuk így se, nem tömte ki a hátizsákjaikat, és még az sem volt feltűnő, hogy magával vitték a sétákhoz, mert a legtöbb ember állandóan cipelte kevés kis megmaradt holmiját. Csak a takarókat sajnálták, ami ott maradt mindig a fekhelyükön, mert nem tudták, hogy mit találnak majd, amivel pótolhatják.

Kijutottak úgy, hogy senki nem vette őket észre. Egy bokor mögött lapultak meg, amíg az emberek még ott voltak, és csak akkor jöttek elő, amikor már senkit sem lehett látni. Még a sötétedés előtt elérték az erdőt.

A civilizációt végleg maguk mögött hagyták. Csak az emlékeikben élt még sokáig.

***********************************************************************************

Az utcazenész

Volt egy szabad féldélutánja a megbeszélt találkozó előtt. Ilyen is régen fordult már elő vele, úgy be voltak táblázva a napjai. Most különösen megörült neki, mert szerette ezt a várost, ahol gyermekkorában néhány évig éltek, és ahol azóta nem járt. Örült, hogy akad egy kis szabad ideje, szabad, amit kószálással tölthet.
Felszállt a metróra, hogy kimenjen oda a város szélére, ahol annak idején laktak. Nem tartotta valószínűnek, hogy bárki ismerőssel összeakad, de nem is azért ment. Csak sétálni akart arrafelé, élvezve a tavaszi napsütést, felidézve gyermekkori önmagát. A hegedűje nála volt, nem tudta volna hol hagyni, de nem is akarta. Ő volt a társa, a leghűségesebb társa.

Visszafelé a szinte üres metrókocsiban egy gitáros fiú ővele szemben telepedett le. Felmerült a fejében, hogy átül valahová, de aztán maradt. Csak nem lesz semmi bajom, gondolta. A fiú mosolyogva, de tört angolsággal beszélgetni kezdett vele:
Gabi, mutatott magára, Gabi. Téged hogy hívnak?
Én is Gaby, felelte egy csöppet mulatva magában, mert az eredeti nevét mondta, amit kevesen ismertek.
Látom, te is szereted a zenét, folytatta a fiú. Ha akarod, eljöhetsz velem oda, ahol én szoktam játszani.
Gaby nem válaszolt, csak elmosolyodott, és bizonytalanul ingatta a fejét.
A fiú nem zavartatta magát. Én magyar vagyok, de már több, mint egy éve itt élek. Van egy jó helyem. És jó dalaim vannak.
A metrókocsiban egyre többen lettek, de mint általában az emberek, nem törődtek velük, mindenki elfoglalta magát az újságjával vagy a mobiljával.
Biztos klasszikus zenét tanultál, mutatott a fiú a hegedűtokra, de nem baj, majd meglátod, azzal is tudunk kezdeni valamit. Egy gitár meg egy hegedű jó kombináció lehet.
Ijedt kislánynak tűnhetek, gondolta magában Gaby, hogy így fel akar karolni ez a fickó. Eszébe jutott egy ír film, a Once, amit nem olyan régen látott. Egy ír fiúról meg egy lengyel nőről szólt a film, a fiú utcazenész volt, a lány, vagy pontosabban fiatalasszony pedig zongorált. Olyan szomorkás film volt, csendes bánatosság a zenéről, az életről, a szegénységről, a szerelemről, kedvesen, szépen, de mégis valamennyire lehangolóan.
Közben beértek a város közepére. A fiú leszálláshoz készülődött, és nagyon integetett neki, hogy tartson vele.
Maga sem tudta, hogy miért szállt le vele. Igaz, még volt egy kis ideje, és már gyalog sem volt messze, ahová készült. Talán kíváncsi lett, milyen lebujban játszik ez a fiú?
Nem, hamar kiderült, hogy nem valami szórakozóhelyen játszik, hanem az utcán. A legforgalmasabb sétálóutcán volt egy „helye”. Azt sem tudtam, hogy ezek a helyek így ki vannak osztva, gondolta Gaby magában.
A fiú közben „kipakolt”, letette a hangszerét, és hozzáfordult.
Játssz valamit nekem. Tudsz valami vidámat vagy népszerűt?
Vidámat vagy népszerűt? Megpróbálom.
Elővette a hegedűjét. Brahms egyik magyar táncát választotta, amit különösen szeretett, egy időben gyakran játszotta magának, amikor szomorú volt.
A népes utcán sokan megálltak a dalt hallva. Olyan nagy tetszést aratott, hogy nemcsak megtapsolta valaki, de sűrűn potyogtak az apró pénzdarabok is Gabi kitett kalapjába.
No, látod milyen jó vagy! Mondta a fiú örömmel. Fog ez menni!
Nem lehetett tudni, hogy tényleg a zene örvendeztette meg, vagy az, hogy a napja a pénz tekintetében jól indult.
Mindjárt visszajövök, hozok egy kis kávét magunknak, mondta a fiú, aztán a kalapba szórt pénzeket felkapva elment a közeli McDonaldsba. Nem hívta magával új ismerősét, mert a McDonaldsban dolgozott egy barátnője, és az életfilozófiája szerint a nőket távol kell egymástól tartani, ki tudja még, hogy mit hoz a jövő.
Gaby kicsit meglepődött, de aztán ránézett az órájára, és megállapította, hogy éppen ideje, hogy menjen.
Mire a fiú visszajött, már csak a gitárját találta ott. Bosszankodott magában, ó, a buta, miért nem várt rám, jól mehetne kettőnknek együtt! No, nem baj, úgyis visszajön majd, errefelé mindenki megfordul ebben a városban. Aztán fogta a gitárját és énekelni kezdett.

Két napig reménykedett még, hogy felbukkan a hegedűs lány. Aztán hirtelen, mint egy lecsapó villám tört rá a felismerés egy nagy plakát előtt: a világhírű hegedűművész, őstehetség fiatal nő koncertjét hirdették. Ő volt az. A fiatal lány. Itt ugyan nem Gabynak hívták, de valószínűleg felvett egy nevet, egy művésznevet, mikor zenélni kezdett. A plakát szerint a vendégjátéka az előző este volt az Akadémián. Ahová nehéz bejutni, és méregdrága jegyek vannak.
Gabi most már tudta, hogy soha többé nem látja viszont a hegedűs lányt.

******************************************

Az ötvenkettő

Az Ötvenkettők banditák voltak, hétpróbás gazemberek, szélhámosok, csalók, kalózok. Nem riadtak vissza semmi aljasságtól. Ezért lett a sorsuk száműzetés az Otthonból, a bolygóról, ahol megszülettek. Pontosabban nem is száműzetésre, hanem fogságra lettek ítélve, mert senki nem akarta őket rászabadítani a galaxisra. De kitörtek a százszázalékosan biztosnak hitt helyről, megkaparintottak egy közepes űrhajót, és elmenekültek. Tudták, ha sikerült is egy hiba folytán kijutniuk, vissza már nem vezet a számukra út, a bolygó védelmi rendszere azonnal megsemmísítené őket, ha megközelítenék.
De nem akarták megközelíteni. Nagy a világ, mondták.
Egy jó pár évig kalózkodásból próbáltak megélni. Elkapni és kifosztani hajókat, ez jelentette a változatosságot meg a megélhetést. Aztán ráuntak. Valami nagyobb dologba kellene kezdenünk, vélte Nagy Bika, a vezérük, akit időnként Paténak is neveztek. Egykori neveik egyébként mind lekoptak már róluk, csak a csúfnevek maradtak: Kakas, Horgas, Róka, Kígyó, Jaguár és ilyenek. Maguk se tudták volna megmondani, hogy a csúfnevek között miért domináltak az állatnevek, nem is nagyon emlékeztek arra, mikor láttak utoljára ilyen állatokat. Mindenesetre annyira azért emlékeztek ezen állatok alakjára, hogy ha éppen úgy adódott, meg tudtak olyan alakban jelenni.
Nagy Bika előadta a tervét a többieknek: Keresünk egy bolygót, ahol csak primitívek élnek, és leigázzuk őket. Lesz egy saját bolygónk, az lesz a bázisunk.
Nem szerettek ellentmondani neki, de nem mindenkinek tetszett a terv. Mi a csodát kezdenek a primitívekkel? Sokkal inkább érdemesnek tűnt volna olyan ásványokat, olyan kincseket találni, amit sok mindenre elcserélhetnek máshol az univerzum fejlettebb részeiben. A hajójuk ugyan jó állapotban volt még, de előbb-utóbb minden gépezet rászorul valamilyen javításra, és bár ott volt köztük Bütykös, aki a betöréseiknél kitűnően megbirkózott minden zárral, és kisebb-nagyobb dolgokat biztosan megjavított, az űrhajóban voltak olyan technológiák, melyekhez egyikük sem értett. Lehet, hogy Nagy Bikát ez is befolyásolta abban, hogy le akart táborozni valahol.

Eltartott egy darabig a keresgélés. Az egyik bolygót túl hidegnek, a másikat túl melegnek találták, volt, amelyik csak egy kopár kihalt szikla volt az egész. Voltak aztán olyanok, ahol messziről észrevették fejlett élet nyomát, azokat azért nem választották.
Végül rátaláltak egyre, amelyik egy piros felkiáltójellel szerepelt az űrhajó számítógépének a térképein. Azt a bolygót szennyezettnek jelölték, valami nagy atom vagy más katasztrófa történhetett ott, amiatt figyelmeztetett a térkép, hogy kerüljék. Amikor körberepülték, a bolygó igencsak elevennek tűnt. Kék tengerek és zöld erdőkkel teli szigetek váltogatták egymást, melyek közül csak néhol bukkant ki egy-egy nagyobb kőhalmaz, egykori építmények maradványai. Több szigeten bennszülötteket is láttak, íjjal vadászó majdnem meztelen embereket, olyanok voltak fentről nézve, mint csöppnyi bábfigurák, és az egész, mintha valami mesefilmet látnának.
Ez az, mondta Nagy Bika. Ez nekünk éppen jó lesz.
De a térkép szennyezettnek jelöli, szólalt meg Horgas.
Nem baj. Legalább mások elkerülik. Mi viszont megélünk, ha azok is ott lent, megélnek.
A többiek nem tiltakoztak. Örültek az új kalandnak, a letáborozásnak.
Nagy Bika nem hagyta, hogy azonnal leszálljanak. Még két napig keringtek fent, mert jól meg akart figyelni mindent, ki akarta fentről választani maguknak a legmegfelelőbb helyet, és terveket készített.

A két nap alatt sok mindent megtudtak a bolygóról, amelyet nem neveztek el sehogy, egyszerűen csak földnek hívták. Látták, hogy a különböző helyeken bizony sokkal több ember él rajta, mint azt az első körberepülésnél észlelték.
Nem lesz baj, főnök? – kérdezte Kakas Nagy Bikát. Sok-sok ezer ember él itt, hogy akarsz uralkodni rajtuk? Mi csak ötvenketten vagyunk!
Nagy Bika rezzenéstelen arccal nézett rá.
Ésszel, fiam, ésszel. Ezek a népek mind primitívek, magad is láthatod. Könnyen becsaphatod őket akármivel. Te lehetsz nekik az isten.
Kakas szélesen vigyorgott, Róka meg röhögve hátbavágta: Na, te Kakasisten!
Nagy Bika szigorú tekintetét látva nem folytatta tovább. A Főnök beszélt:
Olyan helyet választunk ki, ami lakatlan. Amit a bennszülöttek nem tudnak megközelíteni. Az lesz a székhelyünk, mondjuk a neve legyen Darázsfészek. Onnan fogunk kirajzani. Mindenki kap magának egy területet. Olyan formában jelenik meg a primitíveknek, ahogy akar. Olyan mesét mondd nekik, amit akar. De így vagy úgy, eléri, hogy uralkodjon rajtuk. Világos?
Látszott rajtuk, hogy a cél ugyan világos volt, de hogy gyakorlatilag ez hogyan működhet, azt nemigen látták.
Jaguár tette fel a kérdést: Használhatom a mi fegyvereinket? Egy hatásos erődemonstráció meggyőzi őket.
Nagy Bika bólintott. Igen, ha megfelelő helyzetbe illeszted, mesével körítve, igen. De ennél finomabb módszereket kell hosszútávon bevetnetek. Odamész egyedül, és ott van mondjuk tízezer bennszülött. Mit csinálsz?
Körbenézett a társaságon, de senkin sem látszott, hogy válaszolni akarna.
Elfogadtatod magad, mint istent. Egy vérszomjas istent. Akinek emberáldozatokra van szüksége. Így aztán elkezdik gyilkolni egymást, a saját fajtájuk.
Kígyó szólalt meg: Attól még elég sok marad meg a tízezerből, ha akárcsak százat is megölnek.
Ez igaz, mondta Nagy Bivaly. Ezért fogsz te körbejárni a különböző csoportjaiknál, fajtáiknál, mert egészen biztosan mind egy kicsit másfajták, és szép szavaiddal egymás ellen uszítod őket. Háborúzzanak csak minél többet, pusztítsák, öljék egymást.
És mi a győztest fogjuk támogatni, kotyogott közbe valamelyikük.
Mi valamennyit fogjuk támogatni. Valamennyinél ott leszünk, a saját csoportjának kitalált mesénk szerint, és valamennyinél gondoskodunk arról, hogy ne lanyhuljon a harci kedv.
Kakasnak újabb kérdése akadt: Mi nem fogunk szaporodni?
Kaján vigyorgás jelent meg a többiek arcán.
Nagy Bika válaszolt: Dehogynem. Úgy is, ahogy te gondoltad most, meg úgy is, hogy a primitívek közül kiválogatjátok a megfelelőket, akiket vonz a hatalom, az uralkodás, és akik a mi embereink lesznek.

Így is cselekedtek, ahogy Nagy Bika kitervelte. Teltek-múltak az évek, az évszázadok, és úgy látszott, hogy Nagy Bika ördögi terve beválik. Az egymástól elszigetelt szigeteken, helyeken különböző mesékkel, hamis hitekkel kerítették a befolyásuk alá a népeket, és egyre inkább gondoskodni tudtak arról, hogy a vezetők mindenütt az ő embereik legyenek.
Két váratlan esemény történt csak az évszázadok során, amiből az egyiket Nagy Bika szerencsés jelnek, a másikat pedig óvatosságra intő jelnek tartotta.
A szerencsés jel az volt, hogy rengeteg aranyat találtak. Nyersen is, de megtalálták egy régen elpusztult civilizáció földalatti raktárát is. Ez komoly segítség volt gonosz terveik végrehajtásában, mert gyakorlatilag végtelen sok pénz állt a rendelkezésükre, hogy bárkit megvásároljanak, akit másképp nem tudtak a hatalmukba keríteni. Azt elérni, hogy az arany számítson mindenütt a legfontosabb, legdrágább kincsnek, gyerekjáték volt. Mintha lett volna az emberekben valami velük született vonzódás a fényesen csillogó fém után.
A másik jel, ami Nagy Bikát elgondolkodásra és óvatosságra intette, az az volt, hogy találtak olyan műszereket eldugott, senki által nem járt helyeken, amelyek funkcióját maguk sem értették. Az elpusztult civilizációból maradtak ezek meg? Lehet, hogy még valahogy működnek is, csak ők nem észlelik?
Amikor az első három ilyet felfedezték, Nagy Bika egy megbeszélésre hívta a Darázsfészekbe valamennyiüket.
Ezek olyan tárgyak, amelyeket fejlettebb civilizációban készítettek. Nem tudjuk megbontani őket. Mi van, ha még működnek? Mi történne, ha egyszerűen megsemmisítenénk őket? Lehet, hogy megjelennének a gazdáik, akik itthagyták őket?
Sok száz év korlátozatlan tobzódása után ez volt első olyan, ami emlékeztette őket arra, hogy mégsem egyedül vannak a világmindenségben. Pedig már nagyon élvezték uralkodó szerepeiket! A számukra büntetés nélküli rombolást, pusztítást, gyilkolást, mások leigázását. A bennszülöttekre nagyjából úgy tekintettek, mint a vadakra, és itt senki nem akadályozta a vadászatukat. Megjelenhetnének itt mások is? Fejbekólintó gondolat volt. Az eltelt évszázadokban egyszer sem láttak űrhajót feltűnni, valószínűleg azért, mert ez bolygó szennyezettnek volt feltüntetve, mint még maguk is emlékeztek rá. De ha itt valamilyen műszerek vannak, lehet, hogy valakik ezt a bolygót a távolból mégiscsak szemmel tartják?

Néhány nap múlva Nagy Bikának megszületett a terve, hogy hogyan csalják csapdába az esetlegesen ide érkezőket. Ördögi terv volt ez is.
Abból kell kiindulnunk, hogy ritkán mennek az ismeretlenbe nagy inváziós hadsereggel. Tehát, ha bárkiket ideküldenek, azok mindig kisebb felderítő egységek lesznek. Egy féltucat, tucat ember talán. Fogságba ejtetjük őket a bennszülöttekkel, és nem jelenünk meg mi előttük addig, amíg ki nem hallgatjuk, amiket egymás között beszélnek. Mi a céljuk, mit akarnak itt, és egyáltalán milyenek. Biztosan akadnak köztük majd olyanok, akik szívesen beállnak közénk, és nem jelentenek gondot majd. Azoknak viszont, akik nem akarnának velünk együttműködni, újabb mesét találunk ki. Olyan mesét, ami nem is áll olyan messze a valóságtól: mi is más helyről érkeztünk ide, de tudományos, megismerő céllal, csak azután tönkrement az űrhajónkban az energiagenerátor, és ittragadtunk. Valami ilyesmit. Ha vevők rá, ha elhiszik, annál jobb. Amúgyis szükségünk lenne arra, hogy itt is elinduljon valamilyen technikai fejlődés. Sokkal hatékonyabb fegyvereket készíthetnénk, mint ami van. Amiket hoztunk, ki tudja meddig tartanak még ki. Sőt, talán még el tudnánk jutni odáig is, hogy egy védelmi burkot vonjunk a bolygó köré.
Azt tudták, mert megtalálták egy barlangban a maradványait a vezérlőberendezésnek, hogy valaha létezett itt ilyen. De egyikük se értett annyira a technikához, hogy tudtak volna vele valamit kezdeni.
Van valakinek valami kérdése?
Kígyónak akadt. Ha ideküldenek felderítőket, aztán azok eltűnnek, előbb-utóbb ugyanonnan újabbak jönnek, nem?
Ez jó kérdés. Én is gondoltam rá. Ezért kell alaposan kifaggatnunk minden ideérkezőt. Aztán ha jönnek keresni az illetőt, már bizalmat kelthetünk az újonnan érkezőben azzal, hogy tudunk valami olyat mondani, ami bizonyítja neki, hogy találkoztunk valamikor azzal, akit keres.
És segítünk nekik összetalálkozni?
Nagy Bika odanézett, hogy lássa, ki kérdez ekkora marhaságot.
Természetesen nem. Épp ellenkezőleg, az ilyeneket minél távolabb kell egymástól tartani, különösen ha nem álltak be közénk. Senkinek se legyen meg a lehetősége arra, hogy kételyei ébredjenek a mesénk iránt.
Elhallgatott. Valójában eddig tökéletesen beváltak a tervei. De beválnak majd akkor is, ha olyanok jönnek ide, akiket nem kápráztat el fejlettebb technológiával és ócska bűvésztrükkökkel? Maga sem volt teljesen biztos benne, csak bízott a szerencsejátékosok szerencséjében.

Nagy Bika terve megint bevált. A következő évszázadokban a bolygóra érkező hajók embereit majdnem mindig sikerült megtéveszteniük, kevesen akadtak, akik hamar átláttak rajtuk. Ezeket megölték.
A bolygójukon elindult a technikai fejlődés, az ipari fejlődés, és a népesség szaporodása. Mikor egyik régi embere emiatt aggódni kezdett, Nagy Bika megnyugtatta: Semmi gond, hamarosan olyan fejlett eszközeink lesznek, hogy akármennyit könnyen kontrollálunk belőlük.
Vakok voltak vajon a környezetükre azok a tudósok, akik nem látták, hogy az emberek ellen használnak fel mindent? A gyomirtónak kifejlesztett vegyianyagok nemcsak a vegyifegyverekhez voltak használhatóak, de a táplálék ciklusba bekerülve sok betegséget okoztak. A géntechnológia olyan folyamatokat indított el, amelyeket aztán már senki nem tudott ellenőrzés alatt tartani. A rádióaktivitás hatásairól már nem is beszélve.
Az emberek örültek a mobiltelefonjaiknak, és közben észre sem vették, hogy lassan olyanok lettek, mint a dróton rángatott bábuk: a kezelőik számukra észrevétlenül irányítottak mindent. Hosszabb távon nézve nem is olyan lassan, egy-két generáció elég volt hozzá.

***

A történet itt megszakadt. Mi lett a krónikással, aki feljegyezte, mi lett Nagy Bikával, mi lett azzal a bolygóval? Nyomtalanul eltűntek egy szupernova robbanásban? Ez kis feljegyzés hogyan jutott el idáig?
******************

A bajnok

Mióta az eszemet tudtam, mindig bajnok akartam lenni. Első és győztes. A leggyorsabban futni, a leggyorsabban biciklizni, a leggyorsabban úszni, és birkózásban az összes többi fiút legyőzni. Sok mindenben sikerült is. Kamaszkoromban úgy hívtak a srácok, hogy a Bajnok. Büszke voltam rá, egy csomó lánynak imponált, és sikereim voltak. Nem gondolkoztam túl sokat a jövőn, valahogy úgy éreztem, mindig így lesz ez. Én leszek a bajnok.
Aztán beszippantott a hadsereg. Mivel jól sportoltam, különleges helyzetbe kerültem, versenyeztettek, két számban is, ökölvívásban és maratonfutásban. Még az olimpiára is elküldtek, ahol a súlycsoportomban az enyém lett az aranyérem. A futásban nem, az afrikaiakat nem tudtam lehagyni.
A tanulásban sohasem voltam igazán bajnok, de mégis sikerült a főiskolát elvégeznem. Talán ez is hozzájárult, hogy a seregben felajánlották, hogy felvesznek az űrhajóskiképzésre, ha megfelelek a vizsgákon és az egészségügyi teszteken.
Így is lett. Az egészségügyi tesztek voltak a könnyebbek, de végülis egy bajnoknak a vizsgákon is át kell tudni mennie.
Kemény időszak következett ezután, keményebb, mint gondoltam. Azt hittem, hogy egy sportolónak nem jelenthet gondot egy ilyen felkészülés. A sport addig, ha nem is félvállról ment, de soha nem éreztem, hogy túl nagy erőfeszítést igényel. Ez a felkészítés viszont olyan volt.
Mielőtt elindultunk volna erre a misszióra, vagy felfedezőútra, nem is tudom, hogyan jobb mondanom, akkor gondolkodtam csak el először az életemen. A sok hajtásban – előbb a sportban, majd a felkészülésben – szinte észre se vettem, hogy a régi barátaim, a haverjaim mind lemaradoztak mellőlem. Dolgoztak, megnősültek, családapák lettek, egészen más életet éltek. Örömmel köszöntöttük egymást, mikor összefutottunk, de öt perc után már azt vehettem észre, hogy nincs semmi közös témánk.
A kapcsolataim miért alakultak úgy, ahogy alakultak, magam sem tudom. Hogy akinek kamaszkorától fogva oly sok sikere volt, pont az marad egyedül, ez olyan érthetetlennek tűnt. De nem volt tartós kapcsolatom, mikor ide elindultunk.
Hárman voltunk a legénység, összeszokott fickók, kemények és a maguk útját járók. Valaki egyszer a cowboyokhoz hasonlított bennünket, és aztán ez valahogy ránk is ragadt. Pedig igazán nem volt semmi egyénieskedésre lehetőség, a hadsereg is, meg egy ilyen kiképzés is, szoros pályán tartja az embert.
Két év és öt év között volt megadva az az időszak, hogy annyi fog eltelni a Földön, mire visszatérünk. Ez túl nagynak tűnhet egy precíz tervezéshez képest, de sok volt a nyitott pont, a megválaszolatlan kérdés. Például, hogy leszállunk-e ezen a bolygón vagy sem, az többé-kevésbé ránk volt bízva, persze állandóan konzultálnunk kellett a Földdel. Az addigi ideküldött robot felderítőgépek nem adtak egyértelmű képet.
Egyhangúan döntöttünk úgy, hogy leszállunk. Egy veszélyek nélküli, szép sziget állt előttünk egy hatalmas óceán közepén. Tiszta vakáció, viccelődtünk.
Máig sem értem, hogy mit rontottunk el. Az űrhajónk egy pillanat alatt lángba borult, a rajtunk levő kis vészernyőkkel az utolsó pillanatban ugrottunk ki.
Én maradtam egyedül életben. A Bajnok. Aki mindig első akar lenni.
Most hónapok óta itt ülök egyedül a szigetemen, és nemcsak első vagyok, de az egyetlen is. Az egyetlen ember. Lehagyhatom úszásban a halakat vagy versenyt futhatok a széllel, de egyet nem tudok: visszamenni. Visszamenni a Földre, az emberek közé.
Egyet tudok biztosan: ha újrakezdhetném az életemet, nem akarnék bajnok lenni.

*****************

Az aranytál

Hárman voltak a halászbárkában, az öreg Fuyuki, és két fia, a legidősebb, Akino, és a legkisebb, Cho. Volt még két fia az öregnek, de ők bent laktak és dolgoztak a városban, állandó munkahelyük volt, és már nem kívántak visszatérni a falujukba. A halászmesterséget csak Akino vette át az öregtől, többé-kevésbé együtt is laktak, mert Akino az öregek háza mellett építette fel a maga házát. Már megszületett az első gyermeke, egy kislány, pár hónapos csecsemő, aki otthon volt természetesen az anyjával. Cho még iskolába járt, autószerelőnek tanult. A városba költözésre vágyott ő is, mint a két bátyja, de egyelőre a szüleinél lakott, és az iskola szünidejében szívesen kiment velük a tengerre.
Az öreg Fuyuki nem volt szomorú amiatt, hogy elmennek a fiai, tudta, ez az élet rendje. Még arra is emlékezett, hogy régen még rosszabb is volt, volt olyan korszak, amikor a nem elsőszülött fiúra kemény élet várt. Örült, hogy a fiai kitanultak valami mesterséget, munkájuk lett, és remélte, hogy majd családjuk is lesz nemsokára.
Nem adott már annyi halat a tenger, mint régen. Sok oka volt ennek, a nagy konszernek lehalásztak sokat, de a környezet szennyezése is hozzájárult. Voltak olyan helyek a tengeren, ahol ki se dobták volna a hálóikat, mert annyira tele volt szeméttel, műanyaggal. A halászok a világ változásaival szemben tehetetlenek voltak, csak az öregek keseregtek állandóan miatta, a fiatalok már úgy vették a világot, ahogy van.
Kellemes nap volt, enyhe széllel, némi napsütéssel, és nyugodt tengerrel. Szerencséjük is volt, már kora délutánra annyi halat húztak fel, hogy indulhattak hazafelé. Egy kifejezetten nagy hal is akadt a zsákmány között, egy kisebb fajta cápa. Cho még nem is látott kifogott cápát, de az apja rögtön figyelmeztette, hogy óvatosan nyúljon hozzá.
Akino állt a kormánynál, az öreg Fuyuki meg nekilátott a feldolgozásnak. Chonak nem volt kiosztott feladata, nézte az apját, ahogy dolgozik, és várta, hogy segíthessen, ha valaki szól neki.
A nagy hal gyomrában mindig sok minden szokott lenni, lenyelt kisebb halak, amelyeket még nem emésztett meg és feldolgozhatatlan szemét egyaránt. Voltak, akik vissza szokták dobni egy vállrándítással a szemetet a tengerbe, de ők megszokták, hogy nem teszik. Tartottak egy nagy tartályt direkt az ilyen mindenféle tengeri szemétnek, abban gyűjtötték, és a parton a szeméttelepen leadták.
A különféle szemetek közül ezúttal egy érdekes tárgy bukkant elő a hal gyomrából: egy ovális tál, körülbelül akkora, mint egy laptop, csak fémből. Sőt, talán aranyból, mert arany színe volt, ahogy megtisztogatták a sok rárakódott szennytől.
Hűha! – kiáltott fel Cho, mikor a tiszta tálat a kezébe vette. – Mi lehet ez? Talán egy ősrégi laptop?
A tálon koncentrikus körökben különféle jelek voltak, olyan írásjelek, amiket nem ismertek, nem tartoztak a mindennapi életben használt írásjelek közé.
Az öreg Fuyuki rosszallóan nézett rá:
Ne bolondozz fiam!
De Cho nem hagyta magát:
Egyáltalán nem bolondozom. Ez úgy néz ki, mintha valami ismeretlen fajta tabletnek a háza lett volna, talán ezek lehettek a billentyűk helyei.
A kíváncsiság Akinot is elmozdította a kormány mellől. Kezébe vette a tálat, megforgatta, de a jeleket ő sem értette.
Apa, szerinted mi lehetett ez? – kérdezte az öreget.
Az öreg Fuyuki is abbahagyta, amit csinált. Letörölgette a kezét, és megfogta a tálat. Egy darabig szótlanul nézte a köröket, a bennük lévő ismeretlen jelekkel együtt. Aztán megszólalt halkan:
Talán a régi jósdákban használták. Mikor gyerek voltam, a nagyapám mesélt a régi világról, arról, amelyik elsüllyedt a tengerben. Ott voltak olyanok, akik értettek az emberek sorsához. El kell vinnünk ezt a tálat a városba, a múzeumba. Biztosan lesz olyan, aki el tudja majd olvasni ezt az írást.
Hallgattak egy darabig. Cho nem akart tiszteletlen lenni, ezért nem szólalt meg, de a jósdákat butaságnak tartotta. Ha voltak régen fejlettebb civilizációk, akkor inkább valami berendezésüknek a része lehetett ez a fémlap, a rányomtatott jelekkel.
Később Cho azt mondta:
Ha ez arany, akkor el is adhatnánk. Biztosan többet kapnánk érte, mint a múzeumtól. Ha egyáltalán kell nekik.
Az öregnek nem tetszett ez a megjegyzés.
A múzeumba visszük először. Ha nem kell nekik, akkor majd keresünk valami régiségkereskedőt.
A visszafelé út további részén aztán már nem beszéltek róla. Cho is beállt az öreg mellé a halakat válogatni, pucolni, és majdnem teljesen készen lettek az egész munkával, mire beértek a kikötőbe.

Másnapra esőt, vihart ígért a meteorológia, ezért úgy döntöttek, hogy bemennek a tállal a városba. Ketten mentek, az öreg Fuyuki és Cho, aki egy tarisznyába pakolva vitte a tálat a vállán. Még egyikük sem járt a városi múzeumban, de azért egészen hamar odataláltak. Az információs pultnál elmondták, hogy miért jöttek, majd némi várakozás után egy középkrú, szemüveges férfi jött értük, bemutatkozott, és elvezette őket az irodájába.
Mikor az öreg Fuyuki és Cho leültek, elfogadták az udvariasan felkínált teát. Elővették az aranytálat, és elmesélve az előző napi halászatot, átnyújtották a professzornak.
A tálon lévő koncentrikus köröket és a bennük lévő írásjeleket látva a professzor szemében rögtön felvillant az érdeklődés és a csodálkozás. Elővett egy nagyítót, és azzal kezdte vizsgálni az ábrát.
Tudják, hogy ez egy különleges ritkaság, ami a hálójukba akadt?
Cho már mondta volna, hogy nem a hálóban, hanem a hal hasában volt a tál, de az apja egy kicsit megrántotta a kabátujját, hogy hagyja, hogy a professzor beszéljen tovább.
A karakterek, az írásjelek, amik ezen a tálon vannak, azonosak azzal, amik a Hotsuma Tsutayeben találhatóak. Hallottak már a Hotsuma Tsutayeről, ugye?
Az öreg Fuyuki bizonytalanul bólintott, valójában nem sokat tudott a nevükön kívül az olyan régi írásokról, mint a Kojiki vagy a Nihon Shoki, és úgy vélte, a Hotsuma Tsutaye is valami ilyesfajta régi írás lehet.
A Hotsuma Tsutaye tartalmaz egy ehhez nagyon hasonló ábrát, és ugyanezek a használt jelek is. A Hotsuma Tsutaye magyarázata szerint ezt valamikor a nagyon-nagyon régi időkben olyan jóslásokhoz használták, amikkel próbálták megérteni az emberek sorsát, azt, hogy a sors mit tartogat számukra a jövőre.
Az öreg Fuyuki arcán egy elégedett, halvány kis mosoly jelent meg. Na,ugye! Jól sejtette ő ezt, pedig nem is tanult ember!
A professzor sokat mesélt nekik, láthatóan ez az ő szakterülete volt, és óriási szerencsének tartotta, hogy egy ilyen tál előkerült, és éppen őhozzá hozták. Végül megkérte, hogy hagyják náluk a tálat, természetesen egy elismervény ellenében, és azt is megígérte, hogy ő maga fogja kérvényezni, hogy megfelelő jutalmat kapjanak, ami általában az értékes leleteket beszolgáltató megtalálóknak jár. Így is történt.
Délután lett, mire az öreg Fuyuki és Cho elindultak hazafelé. Cho ugyan kicsit mormogott, hogy ő ugyan elégedettebb lenne, ha rögtön kaptak volna valami pénzt, de az apja leintette.
Jó lesz ez így, fiam. Jó helyre került ez a tál.
S bár otthon a mama főzött nekik, beültek egy gyorsétterembe, és ettek egy jó, fűszeres hallevest.

***

Japánban több, mint két tucat olyan kéziratot találtak, melyek a történelem előtti korokba nyúlnak vissza, ezek közé tartoznak a Kujiki kézirat, a Hotsuma Tsutaye, a Takenouchi és a Katakamuna dokumentumok is.

***********************************

Életmese

Alaposan elfáradt ezen a hétvégén. De már pénteken tudta, előre tudta, hogy ez így lesz, amikor betette a táskájába az összes dolgozatfüzetet, hogy hazavigye kijavítani.
Fáradt volt már, szinte mindig. Hiába, elérte a nyugdíjaskort, és csak ez az egy, az érettségi előtt álló osztálya tartotta még vissza. Még egy hónap, aztán a gyerekek leérettségiznek, ő pedig boldogan elmegy nyugdíjba. Előveszi majd sok, kedves, régen olvasott könyvét, most lesz majd rájuk ideje. Meg arra is, hogy jókat sétáljon a napsütésben.
Ravasz dolgozat volt ez a mostani, mert kicsit egybekombinálta a magyar meg a német feladatot: egyrészt fordítaniuk kellett, másrészt pedig egy történetet írniuk a fordítás után, amelyik valamilyen módon kapcsolódott a fordított szöveghez. Így egyszerre volt a számukra felkészülés a magyar és a német érettségire.
Ausztria mondavilágáról szóló könyvet kapott minden diák. Abból választhattak ki a tetszésük szerint egy-egy mondát, aminek az az előnye is volt, hogy senki nem leselkedett a másik feladatára, mert mindenki el volt foglalva a magáéval. Figyelte az osztályt, mialatt írtak, az volt az érzése, hogy komolyan vették a feladatot. Talán az érettségi közelsége is hozzájárult.
Szombat délelőtt elővette már az első füzetet. Csukott szemmel választott, nem akarta tudni, kinek az írását olvassa. Mindig igyekezett arra törekedni, hogy soha ne éreztesse, ki a kedvence, mert persze, voltak kedvencei, ezt senki sem tudja elkerülni. Az is önbecsapásnak bizonyult, hogy a füzetet csukott szemmel választotta ki, mert az írásból már rögtön sejtette, hogy kié.
Nem volt saját gyereke, de ezt a hiányérzését valamelyest csillapította, hogy tanított. Irodalmat és nyelvet tanított, amely mind a kettő olyan, hogy sok alkalmat ad a gyerekek megismerésére. „A tanuló nem bögre, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell gyújtani.” Már nem emlékezett rá, hol olvasta ezt. Talán egy régi ókori bölcsesség volt, a tanrend és a tananyag nem ebben a szellemben készült.
Jól elfáradt szombat estére, pedig csak alig többel, mint a füzetek felével készült el, és vasárnap délután lett már, mire az utolsó füzetet a kezébe vette. Egy fiúé volt, egy hallgatag, bezárkózott fiúé, akiről szinte a legkevesebbet tudta az egész osztályból. Tudta, hogy anyja egyedül neveli, hogy van két testvére, de a gyerek gondolatairól, érzéseiről nem sokat. A fiú fogalmazásai általában rövidek voltak, szinte olyan szófukarok, mint ő maga, a fordításai viszont általában precízek és hangulatukban is jól eltaláltak. Az ausztriai mondák közül „A bányász jegyese” mondát választotta a fiú.

A bányász jegyese

Salzkammergutban egy fiatal bányász egy szorgos és csinos fiatal lánnyal volt eljegyezve, és már ki is tűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon még leszállt a tárnába, mialatt a menyasszonya már a másnapi ünnepnap előkészületeivel volt elfoglalva, és örült előre az esti viszontlátásnak.
A nap már lement, és a fiatal bányász nem tért haza. Lehet, hogy pont ma tovább tart a műszak? Kérdezte magától a lány, és arra készült, hogy elémegy a vőlegényének. Hirtelen felhangzott a bánya vészharangja, és a hangja mélyen a lány lelkébe vágott. Egy szerencsétlenség, mondta a baljós előérzet, és nemsokára meg is kapta a rettenetes hírt, hogy a hegy pont azon a pontján omlott be, ahol az ő kedvese dolgozott. Szinte eszét vesztette a fájdalomtól.
Ennek az órának a fájdalma sötét árnyékot vetett a szerencsétlen menyasszony egész életútjára. A szerencsétlenség minden évfordulóján felvette az esküvői díszét, és úgy ment a templomba, hogy a meghalt kedvese lelkének üdvösségéért imádkozzon. Így fogyott el több, mint ötven év, a bányász menyasszonyának aranyszőke haja ezüstszürke lett, egykori sudár tartása meggörbült, tejfehér és pirospozsgás bőre elfonnyadt. Megint eljött a napja, mikor a vénséges anyóka sietett a vőlegényéhez a templomba. Akkor hirtelen a távolból zaj hallatszott, és látta, hogy az egész falu népe összefut: egy régóta lezárt tárnarészből egy halott bányászt hoztak fel. Bár a holttest már sok-sok éve a hegy mélyén feküdt, teljesen hibátlannak látszott, a sós iszap a hegy mélyén megóvta a széthullástól, a rothadástól. Így ott feküdt az ifjú piros arccal és szőke hajjal, még fiatalnak és erősnek tűnve. Senki sem ismerte a halottat, senki sem tudta, hogy ki volt a szerencsétlenül járt, és hogy hívták.
Akkor jött arra az öreg anyóka. Ahogy megpillantotta a halottat, egy éles kiáltással lezuhant melléje. Az ő vőlegénye volt az, akit a kihirdetett esküvő előtti naptól kezdve nem látott többet, és akire oly sokáig várt. Letérdelt a holttest mellé, és átkarolta. Amikor fel akarták egy idő után emelni onnan, akkor vették észre, hogy meghalt.
Egy sírba temették őket, a szőke fürtös vőlegényt, és az ezüsthajú menyasszonyt. A halálban egyesültek, és a pap megáldotta őket, ha már nem is erre az életre, de az örökkévalóságra.

Mikor idáig jutott az olvasásban, lehunyta a szemét. A fordítás jó volt, pontos és szép. De nem tudott csak a szövegre gondolni, a saját élete idéződött fel benne. Zajlott a világháború, amikor ő egykor az esküvőjére készült. Behívták a párját, és elvitték a frontra, pedig a pap már kétszer kihirdette őket a templomban. Soha többé nem látta egykori szerelmét, és soha többé nem hallott felőle. Kerestette pedig sokat a Vöröskereszten keresztül. Talán ez is hozzájátszott, hogy a háború után eljött a falujukból, feljött Pestre. Tanult, egyetemre járt, így lett végül tanárnő a gimnáziumban. Férjhez nem ment soha, pedig talán akadt volna, kihez. Csendesen, visszahúzódva élt mindig. Az az egy szerelem, az igazi, az nem múlt el belőle soha. Eltemetődött őbenne mélyen, hogy a mindennapokban ne gondoljon rá, de soha sem múlt el. Élt. Belül, a szívében, a sejtjeiben élt. Egy idő után már nem ment a Vöröskereszthez, oly sokan haltak meg ismeretlen katonaként a frontokon, akik sorsát sohasem tudták meg a hozzájuk tartozók! Csendes imáiban gondolt a szerelmére, és csendes fájdalmat érzett, ha néha kisgyerekes anyákat látott.
Beletellett egy jó félórába, mire vissza tudott kapcsolódni a dolgozathoz, és nekilátott a fiú dolgozatának a fogalmazás részéhez.

Anyám testvére néhány hónapja halt meg, az ősszel temettük el lent, a falunkban. Egyedülálló ember volt, ami ritkaság falun, de ő nem akart megnősülni. Nem volt könnyű élete. A világháborúból csak évekkel később tért vissza, amikor elengedték a hadifogságból. Keveseknek sikerült hazakerülniük. Nem mesélt arról, amiket átélt, szomorú, keserű ember volt, aki szinte soha nem beszélt. Minket, a húga gyerekeit, nagyon szeretett. Apánk helyett apaként szeretett minket, hiszen mind a hárman nagyon kicsik voltunk még, mikor apánk egy balesetben meghalt. Sokat segítette anyát, mi pedig rengeteg időt töltöttünk vele. Én legjobban pecázni szerettem vele, órákon keresztül ültünk egymás mellett a vízparton. Egyszer segítettem neki kirámolni a szekrényt a házában. Akkor került a kezembe egy régi fénykép. A képen egy fiatal lány volt, palóc népviseletben, egy gyönyörű vállkendővel. Megkérdeztem őt, hogy ki az. Akkor elmesélte, hogy volt egy nagy szerelme a háború előtt. Már az esküvőre készültek, amikor őt elvitték katonának, és egyenesen ki a frontra.
S mikor hazajöttél? Kérdeztem. Csak a fejét ingatta, majd halkan mondta: Nem tudom, mi lett vele. Eltűnt a falujából. Talán elvitte, elvette valaki más.
Olyan szép volt az a lány, és úgy sajnáltam akkor a nagybátyám! Szerettem volna vigasztalni, de nem tudtam, mit mondjak. Ha igaz az, hogy a halálban még egyesülhetnek, akiknek az életben nem adatott meg, szeretném, ha ők is egymásra találnának.

Lehúnyta a szemeit, de folytak belőle a könnyek. Látta egykori önmagát a nagyanyja palóc ruhájában, ott volt a karosszékén az a gyönyörű kendő, azt simogatta ráncossá vált kezével.
Talán áldott volt a pillanat, amikor a szíve megállt.

*********************************

*******************************************************************************

Az okos kütyü

Miért csuktad be az ablakot?
Mert lejárt a tizenöt perc.
Na és?
Annyi az előírás.
Nem érdekel az előírás. Tavasz van, friss levegőre vágyom.
A séta csak délutánra van beütemezve.
Na, épp azért, nyisd ki megint az ablakot!

Ez a bolond gép! Még jó, hogy kinyitotta az ablakot. Manapság már csupa ilyen felügyel a magamfajta magatehetetlennek ítélt öregekre. Szomorú, szomorú nagyon. Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára embert. A magamkorabeliek elhaltak már rég, a fiatalok meg nem törődnek velünk. Néhány percre ideszólnak naponta a monitoron, aztán kész. Jól vagy? Jól vagyok. Megvan mindened? Igen, Alfi ellát.
Alfi ellát. Alfi ez a csoda kütyü. Még veszekedni se lehet rendesen vele. Át kellett volna írnom a programját, még amíg fiatalabb és erősebb voltam. De ki gondol akkor erre! Az utolsó napokra, az utolsó hetekre, hónapokra. És ha tudnánk, hogy mennyi van még hátra?
Lehet, hogy Alfi tudja? Lehet, hogy az ő programjában már ez is benne van?
Ha belegondolok, nem ismerek senkit, senkit, de senkit, aki túlléphetett volna a századik évén. Én pedig a jövő hónapban leszek száz éves. Van egy tervem, bár még nem tudom, hogyan látok hozzá.

Néhány nappal később.
Mit csinálsz? Oda nyúlnod neked tilos…
No, szerencsére elhallgatott. Sikerült gyorsan deaktiválnom. Most lássuk a programját.
Hmmm, más mint az én időmben, de nem feltétlen intelligensebb. Ez az! Megvan, amit kerestem! Micsoda gazság! Itt van világosan: az elkészítendő ital a százéveseknek. Amitől mély álomba merülnek. Vagyis világosan szólva meghalnak. No, ezen módosítunk valamit. És még a bábut is el kell készítenem, mielőtt Alfit újraélesztem. Még szerencse, hogy annyi lom maradt itthon, az ilyesmit mindig csak akkor szállítják el, mikor valaki meghal. Meghal! Istenem, ez az emberek szava, az emberek világának az ősrégi szava, ezeknek a kütyüknek nyilván nem jelent mást, mint teljes kitakarítást. Hol van már az a kor, mikor az idősek meghagyták, hogy kedves, régi tárgyaikat ki kapja majd, ki örökölje! Nem tudom, hogy a lányom elvisz-e innen majd valamit emlékbe, vagy az égetőbe kerül minden.

A születésnapom előtt néhány nappal a lányom kérdezte, hogy mit szeretnék ajándékot. Ígérte, hogy meglátogatnak valamennyien, úgy, mint minden évben egyszer, a születésnapomon.
Eljött a cselekvés ideje. Alfi az egyik reggel egy frissen készített itallal kínált. A módosításom következtében korántsem olyan ártalmassal, mint gondolta. Illetve, ki tudja, mit gondolnak az ilyen kütyük? Lehet, hogy sok ember van, aki örül, hogy hozzásegítik a halálhoz? Lehet, hogy az alfik nem is érzékelik, mit jelent nekünk, embereknek a halál? Alfit egy rövidzárlattal használaton kívül helyeztem, tudtam, hogy van benne egy automatikus üzenetküldő, amelyik ilyenkor jelez a Központba. Elrendeztem mindent, ahogy terveztem, a bábut befektettem a magam helyére az ágyba. Elbújtam az ajtó közelében, hogy időben kiosonhassak.
Alig pár perc telt el, mire megérkezett a két Service Kütyü. Az én fiatalkoromban az ilyet még mentőszolgálatnak hívták. Talán a fiatalok, akik csak kint az utcán találkoznak velük, még ma is azt hiszik, hogy ezek valamiféle mentők. Az nem ismert, hogy az is a feladatuk közé tartozik, hogy mikor eljön az ideje, „kimentsék” az embereket az életükből.
Ezek most az Alfitól ment üzenet alapján nem nagyon vizsgálták az ágyban fekvő „halottat”, azt bepakolták egy ládába. Mikor Alfin megállapították a rövidzárlatot, őt meg berakták egy másikba. Az egyik megy az égetőbe, a másik a javítóba. Ha Alfit hamar megjavítják, a jövő héten már egy másik idős emberre vigyáz. Vajon megtalálnak a programjában minden módosítást?
A lakás felszámolása pedig nem ennek a két Servce Kütyünek a dolga volt, tehát bezárták, és elmentek.

És én? Megpróbáljak visszamenni a saját lakásomba? Vagy van még benne nem kikapcsolt kamera, monitor? Nem tudtam.
Enyém a szabadság. Van még ember, ki szabadon élhet és halhat?

**********************************

Fagyöngy

Fáradtan szálltam le a repülőről. Jó volt a tudat, hogy végre itthon vagyok, hogy nemsokára jön a karácsony, és ami már nagyon rámfér, elterveztem, hogy megengedem magamnak, hogy 10 napra teljesen el fogok tűnni a cégtől. Jobb megelőzni ezeket az úgy nevezett manager betegségeket, versenyzést a kifulladásig. Kell a feltöltődés, olyannak érzem már magam néha, mintha egy kifacsart citrom lennék.
Nem várt senki a reptéren, de ez nem volt meglepetés, a párom csak holnap jön meg, a céges kocsimat meg mondtam, hogy azalatt vigyék a szervízbe, míg nem vagyok itthon. Taxi helyett a gyorsvasútat választottam, hamarabb bent van a városközpontban, mint egy autó.

Nem volt tele a vasúti kocsi, pedig így a karácsonyi előtti napokban sokan repkednek. Talán azért, mert elég drága a jegy, és van olcsóbb megoldás is.
A négyes ülésen velem szemben egy idősebb férfi ült le egy tízéves forma kisfiúval. A gyerek felidézte bennem azt, amin még gondolkodni akartam az eljövendő napokban: a gyerekkérdést. Márciusban betöltöm a harmadik X-t, és bár sokan azt mondanák, hogy inkább a karrieremmel törődjek, én vágyom egy gyerek után. És tudom, érzem, hogy a férjem is.

Ma már a gyerekek is iPad-okkal szaladgálnak, a szemben levő kisfiú mesélt, mesélt a nagyapjának, és közben fényképeket mutogatott neki az iPadján.
Ez a furcsa ruhás itt kicsoda? Kérdezte a nagyapa, aki eddig szinte még alig szólalt meg, nyilván örült, hogy a gyerek magától is beszél.
Ez, akinek ilyen fagyöngy koszorú van a fején?
Igen.
Az egy lappföldi sámán. Amikor északra felmentünk kirándulni, akkor fényképeztem le.
Tudod, hogy vannak népek, akik a fagyöngyöt szent növényként tisztelik?
A kisfiú csak a fejét rázta, hogy nem, így aztán a nagyapja mondta tovább:
A fagyöngynek többféle gyógyító hatása van, például magas vérnyomásban szenvedőknek, meg olyanoknak, akiknek fáj a térde, szóval ilyen idősebb embereknek jó, mint én vagyok.

Igen, gondoltam magamban, a természetgyógyászok teát készítenek belőle, és azt árulják. De a vegyészeink a kutatólaborunkban – és azt hiszem, hogy más nagy gyógyszergyárban sem – még nem tudtak semmi igazán hatékony gyógyszert előállítani belőle. Fagyöngy. Mikor gyerek voltam, a fiúk néha szerették megdobálni vele a kislányokat, hogy bosszantsák őket. Minket. Nekem is jutott időnként. Olyan kellemetlenül ragadós, ragacsos tudott lenni. Apropó, jó, hogy eszembe jut. Nemrég az egyik projektvezetőnk mintha pont arról beszélt volna, hogy valamilyen, a természetben előforduló ragadós anyagot keresnek. Meg kell kérdezni tőle, hogy próbálkoztak-e már a fagyönggyel. Ezt mindjárt fel is írtam az iPadomba.

Közben a nagyapa tovább mesélt:
És az Eddáról hallottál-e már ott fent, Skandináviában?
A gyerek bizonytalanul ingatta a fejét, és látszott, hogy várja, hogy a nagyapja meséljen.
Sok nép legendáiban szerepel a fagyöngy, amelyet mint növényt ismernek nemcsak Európában, de még a messzi Ázsiában és Amerikában is. Európában régen a kelták éltek, talán hallottál róluk a történelemórán. Ők tisztelték úgy a fagyöngyöt, mint a te képeden az a lappföldi sámán, koszorút készítettek belőle, meg még sok mindent. A kelták mondáinak, legendáinak egy jó része fennmaradt egy írásos gyűjteményben, annak a neve az Edda.

Érdekes, mennyi mindent tud ez az idős ember. Először azt hittem, hogy talán botanikus lehetett, amíg még dolgozott, mert most már nyilván nyugdíjas, de az északi mondakörök ismerete igazán nem tartozik a biológusképzésbe. Vajon az én gyerekemnek ki fog majd ilyen jól mesélni? Szegény apám már nem él, nem lesz majd nagyapónk?

Az Eddában van egy történet Frigg istennőről, aki megeskette a természet valamennyi élőlényét, a fákat, a füveket, a bokrokat, a virágokat, az állatokat, hogy nem fognak ártani soha az ő fiának, Baldrnak. Így is történt. Hiába támadták az ellenségei Baldrot, a nyilaikkal nem tudták megölni. Igen ám, de a fagyöngy kimaradt az eskütételből. És amikor ezt Baldrnak a riválisa megtudta, a fagyöngynek a fájából készíttetett nyilakat, és azzal ölték meg Baldrot.

A kisfiút szemmel láthatóan érdekelte a történet. Én csak valami békésebbet tudtam volna neki mesélni, azt a szokást, hogy karácsony környékén egy fagyöngy bokor alatt csókolják meg egymást az emberek. A fagyöngy bokor persze egy fán nő, hiszen a fagyöngy élősködő növény, de már egyáltalán nem emlékszem, hogy tudtam-e valaha is, honnan származik ez a szokás.

A fagyöngy olyan jól kitöltötte az időnket, hogy szinte észre se vettük, hogy beértünk a városközpontba.
A pályaudvarnál volt egy karácsonyi bazár. Odamentem, és vettem egy csokor fagyöngyöt, úgy indultam haza.

**********************

********************************************************************************************************************************************
folyt. köv.