Természet, ember, elemek

Elmúlt július közepe, hogy hozzájutottam az idei első napozásokhoz. Mint ilyenkor lenni szokott: a nap első pirosító hatása után mehetek az árnyékot élvezni.
És élvezem is, nem gúnyosan értem. Szemben azzal az átvitt értelemben való jelentésével a szónak, hogy az árny a pirori valami sötét, rossz, az árnyéknak sok jó oldala van. Másmilyen ellazulást kínál, mint a napfény.
A napfény, az árnyék és a relative csend — ezek a marcheggi kert legnagyobb ajándékai nekem. Relative csend? No, igen, szerencsés napnak érzem, mikor nincsenek ember által okozott zajok. Csak néhány száz légy és más bogár zümmög, kismadarak néha csivitelnek, pillangók verdesnek a szárnyaikkal. Mindez nem zavarja a csendemet.
Ha a tudomány az embert és a természetet szolgálná – manapság egyiket sem – akkor már rég foglalkozott volna ezzel a kérdéssel: miért hatnak ránk sokkal fárasztóbbban az ember által okozott zajok, mint a természet zajai. Nyilvánvalónak tűnik, hogy azért, mert az egyfajta harmóniára törekvés benne van a Természet rendszerében. Hosszú ideje teszteli és finomítja ezt az élet. Az ember egészségtelen pökhendisége és a saját intelligenciájának a túlértékelése az, hogy ignorálja ezt.
Hőséget jósolnak az elkövetkező napokra, írtam egy hete a naplómba, élvezve akkor reggel fél hétkor a még kellemesen friss a levegőt. Milyen kár, hogy friss levegőt nem tudunk „elraktározni” magunknak! Mind a négy elem – föld, víz, levegő, fény – kicsit másféle gazdálkodásra tanít. A föld elemei a szervezetünkben a legtovább elraktározhatóak, a fény készletünkből ami szabadon felhasználható energia az általában elfogy a tél, a hideg periódus alatt. Víz és levegő nélkül nem tudunk hosszabb ideig megélni, különösen igaz ez a levegőre. Ő a közegünk, benne élünk, és mégsem becsüljük eléggé. Részei vagyunk, mint ahogyan a levegő is a részünk. Miért nem tudatosítjuk ezt jobban?
Miért nem vigyáz az ember jobban azokra az értékekre, melyeket készen kapott?
Melyik tengeri állat lenne olyan idióta, hogy mérgezze, tönkretegye a tengert, a közeget, amiben él? Csak az ember ilyen. Mintha az emberiséget, mint egészet, emberellenes erők vezetnék.
Az időjósok ezúttal nem tévedtek, a hőség erre a hétre megjött. Több időt töltöttem a kertben, és csak estére tértem vissza a városba, ahol az éj leszálltával a csillagokban gyönyörködhettem.

Szárazság van

Lassan vonulnak
A felhők, sötéten és
Némán, vizet oly
Nagyon váró földnek nem
Adnak magukból áldást.

Esti nyugalom

Tetőteraszon
Egy ifjú pár élvezi
Az est csendjét, a
Nappal a városé, az
Éj misztikus másik fél.

Migráció, Európa, jövő

Az úgy nevezett migráció kérdés továbbra is megoldatlan. Európában is és az egész Földön is. Néhány évig – 2015 volt egy „erős” év, amikor először nyilvánult meg, mint probléma – a szőnyeg alá söprődött, lecsillapult, mint éles probléma, de nem oldódott meg.
Miért?
Úgy vélem, hogy többféle helyes válasz is van.az egyik az, hogy azok, akik a háttérben maradva próbálják „irányítani” a Földön a történéseket, úgy tesznek mindent, az az egyetlen mozgatójuk, hogy minél több haszonra tegyenek szert. Az emberek nem számítanak. Se itt, se ott. Se a szenvedésük, se a létbizonytalanság.
Egy másik válasz, illetve ok a megoldatlanságokra a feloldani nem sikerült paradoxonok. Mik ezek?
Nézzük például Európát. A vallott, hirdetett elvei közé tartozik a humanitás, az emberi jogok és a segíteni akarás. Ezeken kívül természetesen és alapvetően a rendezett demokratikus államiság.
A migráció problémája olyanná vált, hogy éket ver ezen elvei közé. Nem teszi lehetővé, hogy egyszerre követni lehessen mindegyiket, mert a migránsok folyama át tud lépni egy olyan mennyiségi határt, amitől fogva az állam nem képes szavatolni, biztosítani a rendezett állam rendezettségét, vagyis, hogy az újonnan érkezők asszimilálódni tudnak a fennálló rendbe. Ennek következménye, hogy az állam polgárai, a lakosok úgy érzik egyre jobban és erősebben, hogy védelemre szorulnak a migránsok áradatával szemben.
A politikusok nem tudnak választ mind a két probléma megoldására – a migránsok és a lakosság – ezért jobb híján aközött döntenek, hogy „melyik fél mellé álljanak”, kinek az érdekeit tartsák szem előtt, vagy legalábbis hivatkozzanak erre.
A migránsok, a menekülők mellé állók, segíteni akarók a humanitásra hivatkoznak, arra az európaiságra, mely nehéz harcok után jutott el a humanitás eszméihez, és arra, hogy önmagunkat semmisítjük meg, ha sutba dobjuk az elveinket.
A lakosság mellé állók azt hirdetik, hogy maradjanak a menekülők ott, ahol vannak, mindegy milyen embertelen körülmények között, nekik, mint politikusoknak az a dolguk, hogy a saját lakosságukat védjék.
Mind a két hozzáállásban van igazság, és mind a kettő féligazság. Azt mutatja, hogy a probléma globális, melyet nem lehet lokálisan megoldani. Sehol. A sok kis lokális „megoldásból” nem fog összeállni egy globális megoldás.
És a perspektíva nem biztató Európa számára. Se így, se úgy.
A népszaporulatot figyelembe véve Afrikában és azokban az országokban, ahonnan ide törekednek, száz év múlva Európa jelentősége a világ gazdasági vérkeringésében nagyon lecsökken, egyszerűen a számbeli kicsisége miatt. A világgazdaság fókusza, keringésének központja, meghatározó tényezői másutt lesznek. Már sok tekintetben most is másutt vannak.
Mi marad az európaiságból, mindabból, amiről sokan sokáig hirdették, hogy ez a civilizáció alapvetően a nyugati, az európai kulturára épült fel?
Maga alá temet mindent a technikai fejlődésnek nevezett folyamat gyorsan vágtató áradata?
Nem tudom.

Európa és én

Mennyi bennem az
Európa, s Európában
Mennyi vagyok én,
Változó egységekben
A lélek örökké él.

Egy nép a hatalom fogságában

Már hónapok óta készültem írni egyszer az uigurokról. Arról a kínai tartományról és népről, mely valószínűleg a legkevésbé érzi jól magát ma a hazájában, Kínában. Mert milyen haza érzés lehet ott, ahol az embert megsemmisíteni akarják? Ha nem is mindig fizikailag, akkor is így nevezhető, mert az ember nem egyenlő csak az ember testével, fizikumával.
Az uigurok egy, a nagy többségüket tekintve vallásos nép, az iszlám és régi népi felfogások ötvözödése jellemzi a hitüket. Mi baja van ezzel a hatalomnak?
Elmaradottnak és babonásnak bélyegzik őket, olyanoknak, akiknek szükségük van az „átnevelésre”, hogy jó állampolgárai lehessenek a fejlett, modern Kínának. Ezen átnevelés céljából már több, mint egymillió embert közülük szakítottak el a családjától és zártak átnevelő táborokba. Ez óriási szám, figyelembe véve, hogy az uigurok összlétszámát körülbelül tízmillióra becsülik.
2009-ben egy véres tüntetéssorozat volt Xinjiangban, az uigur tartomány fővárosában. Utána kezdődött az átnevelő munkatáborok számának növekedése, majd 2013-ban, egyes emberi jogi szervezetek tiltakozása után a hatalom bejelentette, hogy bezárják ezeket. Mint az Amnesty International-nek egy tavalyi jelentése megállapítja, ez kizárólag átkozmetikázást jelentett. Valami még rosszabb váltotta fel a munkatáborok egy részét, olyan központok, ahol az „átnevelés” már drogok, kényszerrel adott injekciók, tabletták, stb. segítségével történik. Egy, a hatalom által készített videón táncoló embereket lehet látni, akik boldogan jelentik ki a kamerába, hogy „az extremizmus és a terrorizmus hatása alatt álltam, milyen jó, hogy segítettek átalakulnom”. Ijesztő. Talán az ötvenes években volt Magyarországon valami hasonlóra példa, feltehetően az akkor időszak még kevésbé fejlett eszközeivel (a biológiai manipulációkra gondolok).
Az uigur gyerekek közül sokat elszakítanak a szüleiktől, és a szülőknek általában minden kapcsolatuk megszakad a gyerekkel, mert nem tudják, hogy hová, milyen intézetbe viszik őket.
Az a kevés uigur, akinek sikerül elmenekülnie, általában az ott maradó családtagjai és rokonai életét veszélyezteti. Sokan közülök Törökországba mennek, ahol szabadon gyakorolhatják a vallásukat, és a számukra a török vezetés az emberi jogok védelmezője. Ami számunkra, európaiak számára nyilván kicsit furcsán hangzik.
Ugyanakkor annak, hogy heteken keresztül készültem írni az uigurokról, de mégsem írtam, nemcsak a költözés miatti sok-sok tennivalóm volt az oka. Hanem az is elgondolkodtatott, vagy mondhatnám úgy, hogy kicsit megdöbbentett, mennyire másképp látják egyesek itt, Európában is ezt a kérdést. Internetes hozzászólásokban több olyan véleménnyel találkoztam, mely szerint az uigurok kérdését csak „felfújják”, mesterségesen csinálnak belőle politikumot.
Például akadt olyan hozzászóló, aki saját elmondása szerint járt ott, és olyan szokásokat írt le, amilyeneket itt Európában a Feng Shui könyvekben lehet olvasni. Például azt, hogy nem mindegy, milyen irányban áll az ágy, stb. A hozzászóló mindezt úgy kommentálja, hogy talán jobb is, ha ilyesmiről lenevelik őket, ez úgyis csak babona.
Írja egy olyan állam polgáraként, amely állam vallási, hitbeli toleranciát hirdet.
Mitől váltak az emberek mára ilyenné? Mert úgy látom, hogy nem egyedi eset. Talán túl sok mindenhez kell mindannyiunknak alkalmazkodnunk, dolgokat újra és újra „áttanulnunk”. Például a múlt század 80-s éveinek végén örömmel tanultuk meg az új technológia, a videóberendezés használatát. Alig telt el 30 év, és ki használ ma már ilyet? Újabb és még újabb technológiák jöttek, és elárasztják az életünk minden szintjét. Lehet még régi módian gondolkodnunk?
És a migráció mennyit tett hozzá ehhez a „mindenki alkalmazkodjon” szemlélethez? Ez nyilván részben jó is, hiszen az természetes, hogy az állam törvényeit mindenkinek be kell tartania. (Csak sajnos néhány politikus ezt önmagára nem vonatkoztatja.) De ami a leírt törvényeken kívül van, ott is elvárunk vagy kikényszerítünk egy kötelező alkalmazkodást?
És vajon csak kínai probléma ez?
Nemrég láttam egy dokumentumfilmet az USA-ról, mely szerint az USA-ban a legnagyobb a fogvatartott emberek száma, természetesen az összlakosság arányában értve. És miért? A drogproblémával indokolták a filmben, nem múlasztva el azt sem hozzátenni, ami sajnos kevéssé van jelen a köztudatban, hogy a drogprobléma jelentős részét a gyógyszeripar okozza. Különösen az USA-ban magas azoknak a drogfüggőknek a száma, akik valamilyen gyógyszer szedése által váltak azzá.
Az állam vagy a haszon által vezérelt monopólium, a zsákutcába jutott életeknek így is, úgy is rossz.
Tényleg mindenhez kell alkalmazkodnunk?

Nem lett újsághír

Nem lett újsághír, ezt sok mindenre mondhatnánk, én ma egy erősen balesetveszélyes helyzetet láttam, amiből szerencsére nem lett baleset. Így nem lett belőle újsághír sem, ami ebben az esetben jó.
Azzal a házzal szemben, ahonnan nemrég költöztem el és a lakás kiköltözés utáni rendberakása még hátravan, nyitottak egy új idősek otthonát. A villamosmegálló ott van a házunk előtt, az, amelyikről a városból jövet leszállni kell, és a másik irányba, a város felé menő villamos megállója pedig körülbelül 10 méterrel feljebb (a város irányába), tehát az ide érkező villamosnak előbb keresztül kell haladnia a kereszteződésen. A sínen messzire ellátni, és a vezető is messziről láthatja, ha zöld a lámpa és nem kell fékeznie a kereszteződés előtt.
Délután történt, hogy néhányan várakoztunk a megállóban, és örömmel láttuk, hogy jön a villamos. De ekkor egy idős, hajlott hátú, talán látni sem jól látó bácsi elindult a másik megállóból keresztül a két sinen és az úttesten. Arrafelé ugyan valószínüleg pirosat mutatott a lámpa, de a bácsi lehet, hogy azt nem is látta, és egyébként sem a gyalogátkelőn – vagyis a zebrán – ment. Lassan botorkált, nehezen keresgélve, hogy hová is tegye le a botját, a villamos pedig sebesen – nyilván, hogy még átérjen a zöldön – közeledett. Másodpercek gyors döntésére volt szükség. Egy, a járdán álló fiatal férfi odaszaladt az öreghez, és átsegítette, szinte átvitte. A villamosvezető fékezett, az autók is leálltak, az az irány pirosat kapott. Ez éppen elég volt, hogy a segítő fiatalember átérjen az öreggel.
Aki feltehetően az új otthon lakója. Sajnos, nem az első, akit ilyen veszélyes szituációban megfigyelhettem. Miért engedik ki egyedül a szinte magatehetetlennek tűnő embereket, kérdezhetné valaki. Azt hiszem, hogy a válasz az lenne, hogy abból lenne csak igazán nagy felháborodás, ha teljesen bezárva tartanák őket. A baj inkább ott van, hogy ez az otthon egy nagyon forgalmas út mellett épült, és nem egy nagy park mellett.
Néhány szót még a segitőről. A férfi a kinézete alapján indiai vagy pakisztáni vagy afgán lehetett. A mellettem álló két szemlélő egyike pedig dél-balkáni, a másika feltehetően kínai. Szóval, olyan igazi bécsi villamosmegálló volt ez. Ahol nem is történt semmi, szerencsére.
Így a jó, akkor is, ha az újságoknak ez nem hír. Az a hír, ha baleset történik, vagy ha valahol verekednek. Pedig már többször volt olyan érzésem, hogy a villamosmegállókról akkor is kellene írni, ha nem történik ott semmi különös. Mintha a Forrest Gumpban látott megálló néha mintává válna, ismeretlen emberek beszélgetnek, nagy babakocsival közlekedő kisgyerekes mamák kicserélik a tapasztalataikat, stb. Egy kis spontán fórum az emberi kommunikációhoz, amikor nem éppen mindenki a mobiljára mered és azt nyomogatja.