Néhány apró gondolat az emlékezésről

Valami sokkal nagyobbat, hosszabbat készültem írni az emlékezésről, de aztán minél többet gondolkodtam róla, annál jobban nőttek bennem a kérdések, és ma már úgy érzem, hogy majd még valamikor sokára lesz, mire úgy érzem, hogy tényleg össze tudom szedni mindazt, amit az emlékezésről gondolok – ma még csak egy kis ízelítőt próbálok adni belőle. (Izelítőt másoknak, emlékeztetőt magamnak.)
Irtam már egyszer itt a blogon az emlékezésről, a felejtés betegsége, a Demenz kapcsán (a blogon az egyik oldal-menüben megtalálható). Miért nem hagy „nyugodni” ez a téma? Nem a Demenzről, nem az Alzheimerről – bár ezek is nagyon fontos elgondolkodnivalók – töprengtem mostanában, hanem a felejtés és az emlékezés szerepéről az embernél. Az embernél úgy is, mint az egy embernél, és az embernél úgy is, mint az emberiségnél.
A Man in black című filmben (pontosabban filmekben, mert ha jól tudom, három készült belőlük), a földönkívülieket az emberek elől titkoló társaság valami tollalakú szerszámot használ arra, hogy a földönkívülieket meglátott, velük valamilyen módon kapcsolatba került emberek elfelejtsék mindazt, amit tapasztaltak, átéltek. Azt hiszik, hogy ez az embereknek jó, vagy ha nem is hiszik, de így vélik „kontroll alatt tartani a helyzetet”. Van-e, lehet-e ennek valóságalapja? Nagy valószínűséggel igen. Számítógépekben egy memóriatörlést ma már egy kisgyerek is el tud képzelni, meg tud érteni, emberben hasonló miért ne lenne lehetséges? Ha annak próbálnánk utánajárni, hogy vannak-e erre utaló nyomok, akkor valószínűleg találnánk ezt-azt: a különböző mitológiákban és a mai ún. ezoterikus irodalomban. (Ilyennek a leírása például a Weisse Pyramide könyvben.)
De igazából nem ezek foglalkoztattak leginkább, hanem az az általános, az egész emberiségre, az emberre, mint fajra vonatkozó kérdés, hogy vajon miért olyan rövid a memóriánk. Hiszen mennyit nyerhetnénk vele, ha hosszú – hosszú évszázadokra, netán évezredekre vissza tudnánk emlékezni! Nem lehetne rengeteget tanulni belőle? Nem lennénk bölcsebbek, megfontoltabbak, belátóbbak? Sajnos, nem biztos. Mi volt az utóbbi néhány ezer év története? Háborúk és öldöklések, újabb háborúk és újabb öldöklések, akármerre is nézünk a Földön. Tanultunk belőlük?
Régi kérdések ezek bennem, most talán egy könyv aktualizálta bennem őket: I. Velikovsky (több helyen többféleképpen láttam leírva a nevét) Menschheit im Gedächtnisschwund – Emberiség emlékezetvesztésben – című könyve, mely hasonló kérdésekkel foglalkozik, próbálva összeszedni, ami a régi írásokban és a mai szakirodalmakban (pl. pszichológia) erről, mint álláspont szerepel. Mi az, mik azok, amik „kiesnek” az emlékezetünkből? A nagy változások, a nagy katasztrófák egy darabig megvannak, aztán elmerülnek a feledésbe. Például ma már nagy valószínűséggel egyetlen ember sem emlékszik arra, hogy a Nap nem mindig keleten kelt fel. Amikor egy ilyen alapvető, az egész Földet érintő változás bekövetkezett, meddig emlékeztek még rá vajon az emberek? Az utána, a később jövő nemzedékek?
A nagy pusztulással, sok-sok fájdalommal, sok ember halálával járó katasztrófák mintha még gyorsabban merülnének a feledésbe. Van ebben valamilyen védekező mechanizmusa is az emberi szervezetnek? Egy érdekes olvasói levél szerepel a fent említett könyvben, egy erősen pusztító tornádót (1966, Kansas) átélt ember levele. Saját későbbi élményei és mások megfigyelése alapján fogalmazza meg azt, amit feltételezem, hogy a pszichológusok tudnak: a kivédhetetlen katasztrófák tudata gyakran nem segít az embereken, sőt, inkább bénítóan hat rájuk, akadályozza őket a helyes cselekvésben.
Lehet, hogy ez is az oka az emlékezetvesztésnek?
***
Mint az elején írtam, a kérdéseimet sokáig tudnám folytatni. Ehelyett inkább ideteszek néhány szép tavasz elejei képet.

Cargo Kult -ok ma és régen

Cargo Cult-nak (vagy németül Cargo Kultnak) nevezik a német és az angol nyelvű szakirodalomban a csendes-óceáni térségben legtöbbet megfigyelt és az etnológusok által feljegyzett olyan rítusokat, szertartásokat a különböző természeti népek körében, amelyek nagy valószínűséggel egy magasabb fejlettségű civilizációval való találkozásból fakadtak. (Nem tudom, hogy van-e rá magyar terminológia.) Ezekhez gyakran hozzátartozik a jövevények átal használt tárgyak utánaépítése, például egy fából készült mobiltelefon.
Ehhez hasonló módon készültek sokkal-sokkal régebben is tárgyak, olyanok, melyek igen messze voltak a Földön bármelyik állam fejlettségi szintjétől abban az időszakban, és így jogosnak tűnik a feltételezés, hogy idelátogató másmilyen lények felszerelésének, tárgyainak az utánzataiként készültek. A hivatalos tudomány ezekhez való hozzáállása ambivalens, mivel az egész témáról „nem szokás” beszélni, legalábbis anélkül nem, hogy ne aggatnának rá ezoterikus címkét. Ezért, akik tudósként, szakemberként mégis állásfoglalásra kényszerülnek, azok egyfajta szorítóban érezhetik magukat. Két példát szeretnék bemutatni, melyek ellentétes előjelűek: az egyikben a ködösítési szándék, a másikban a megismerési vágy volt a domináns.
Az első egy Kolumbiában talált, legkevesebb 1500 évesre becsült kis arany tárgy, repülő. Olyan repülő, melynek formája leginkább a mai amerikai Shuttle űrhajókra emlékeztet. Ezeket – több hasonlót is találtak — sokáig olyan megjelölésekkel tartották nyilván, hogy „biomorph” „zoomorph”, „rovar”, „madár”, „repülő krokodil”, stb. Az amerikai Aeronautical Institute-ban alaposan megvizsgálták ezeket a tárgyakat, és megállapították, hogy olyan magas szintű aerodinamikai tudást mutatnak, amely az állatvilágban így nem található meg (a repülésre képes állatok technológiája más). De kik készíthették ezeket? A hivatalos archeológus válasz: „Sámánok kokainmámorban ilyen keveréklényeket hoztak létre” sokaknak nem kielégítő. Márcsak azért sem, mert ahogy neurológusok és pszichológusok egybehangzóan megállapították, semmilyen kokainmámorban nem lehet, egyszerűen képtelenség olyan modelleket készíteni, melyekhez hasonló közlekedési eszközöket majd 1500 év múlva használni fognak. A hiányzó tudást nem lehet a kokainmámorban megszerezni.
A másik példám az úgy nevezett Dogu szobrocskák, Dogu figurák. Ezeket főleg Japánban találták, ahol sokkal „természetesebb” a földönkívüliek létének elfogadása a köztudatban, mert magát az uralkodó réteget is onnan származtatják. A Dogu figurák korát is több ezer évesre becsülik, és egyik legfontosabb ismertetőjelük, hogy mintha óriási szemüvegeket viselnének, és komplikált felépítésű ruházatot. Két tudós, Matsumura és Zeissig egymástól függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy ezek űrhajós öltözeteket ábrázolnak, s viselőik valószínűleg más bolygókról érkeztek ide. Feltételezéseiket, egyéb dokumentumokkal és fényképekkel együtt elküldték a NASA-nak, az amerikai űrhajózási hivatalnak. A NASA komolyan vette őket, nemcsak alaposan megvizsgálták ezeket, de elkészíttettek egy űrhajós öltözéket a leírás alapján. Elismeréssel és köszönettel válaszoltak a két tudósnak, mert a modellen található ötletekből még tanulni is tudtak.

Miért írtam le ezt a két kis példát? Szeretném ezzel is megőrizni őket, s azt a meggyőződésemet bemutatni, hogy milyen sok múlik a hozzáállásunkon. Az emberi tudás – de ha úgy tetszik valószínűen minden földönkívüli tudás is – sohasem lehet egy zárt, merev rendszer, csak nyitott, az új befogadására állandóan képes, és a dogmákat kiküszöbölni tudó.

Az út befelé

Tegnap tavasz volt, napsütéssel, meleggel, ma mintha ősz lenne, kitartó esővel és borongással. Ismét egy mostanában olvasott könyvről írok néhány sort, Willy H. Fischle Der Weg zur Mitte című könyvéről. Ahogy az alcíme – Wandlungssymbole in tibetischen Thangkas – elárulja, ez kapcsolódik az utóbbi bejegyzésemben írtakhoz: múlt ez is, és a szellem, a lélek és az anyag kapcsolata ez is. Mégis más, és ez is jó: a sokfélesége az egyes emberek gondolkodásának együtt nagyobb gazdagságot jelent.
A szerző foglalkozását tekintve pszichológus, pszichoanalitikus, és ez a thangkák értelmezésében, interpretációjában állandóan érezhető. Már maga a feladat, amit felvállalt olyan, hogy nehezen jól megoldható: szavakkal beszélni valamiről, aminek éppen a lényegéhez tartozik a képek általi közlés, a tudattalan olyan szféráinak elérése, ahol már nincsenek szavak. A pszichológusok ugyan általában azt vallják, hogy a gyógyulás első lépése a verbalizáció, kicsit hasonló módon, mint ahogy az orvosok általában a helyes diagnózist látják a gyógyítás első feltételének, de a lélek mélységeit, az emberben a „legbelült” valószínűleg sohasem szavakkal lehet elérni. Azt az érzést kelti bennem a képek magyarázata, hogy leszűkít, leszűkíti azt az értelmezési szabadságot, ami a képekben, a thangkákban még megvan. Egyfajta tudományossá tevéssel látja el őket, talán, hogy igazolja valóban jól használhatóságukat a pszichoanalízisben. Összekapcsolja a pszichoanalízis elfogadott fogalomrendszerét a tibeti buddhizmusban található fogalmakkal. Jó ez? Jó lehet ez? Vannak jó oldalai is – például a kétféle szemlélet közelítése – de mégsem érzem jónak, különösen azért nem, ahogy manapság – az utóbbi néhány száz évben – a tudomány fejlődött: gyakran előfordult, hogy bekerült valami a tudósok „köztudatába”, s aztán már benne is ragadt, néhány évtized alatt dogmává merevült.
Ahhoz, amit legjobban hiányolok belőle, a kulcsszó már az alcímben ott van: a változás (Wandlung). Még nem olvastam végig, csak körülbelül a feléig, de úgy érzem, hogy pont a változás lényege hiányzik belőle. (A szerző érezhetően inkább az indiai vallásokhoz, gondolatvilághoz kötődik; hiányoltam az I Ginget, a Változások könyvének hatását.) A téma maga természetesen óriási, hiszen valamilyen módon ez minden vallás alapkérdése is: mi a változás? Önmagunk kifejlődése miközben rátalálunk legbelső lényünkre?
Mennyiben választható el az, hogy az egyén mit formál önmagából, attól, hogy az egész környezet merre, hogyan fejlődik?
Este mutatták be azt a dokumentumfilmet a televízióban, amit a két éve brutálisan megerőszakolt és meggyilkolt indiai diáklány gyilkosairól készítettek, és arról, hogy milyen mozgalmat indított ez el Indiában, mozgalmat arra nézve, hogy a törvényben lefektett jogok a valóságban is érvényesüljenek, például a női egyenjogúságra nézve is. Nem lehet eléggé elítélő szavakat találni azokra a vadállatokra (embernek nehezen tudnám nevezni őket), akik ezt elkövették, és valószínűleg a legmegdöbbentőbb az volt sokaknak, és nemcsak nekem, hogy utólag sem érzékelték ennek szörnyűségét. A fejükkel? A szívükkel? A lelkükkel? Az ügyvédük tetézte ezt, azzal, hogy egy jogász, aki a jogot ismeri, mindennek kapcsán olyanokat képes mondani: „mi csodálatos régi kultúrával rendelkezünk”, „ a nők csak gyenge virágok” és hasonlók. Ezek a brutális vadak képviselik a régi kultúrértékeket? Aki a nőktől nem vár mást, mint legyen eggyel több szép virág a házában, hogy lehetett egyáltalán jogász, védőügyvéd, aki megtanulta az országa alkotmányát?
Hogy jön ez a változáshoz? Sokféleképpen. Miből alakult ki mindaz, ami ma van, és merre vezet a ma, mindaz, aminek alapjait a mai ember teremti meg?
Az út befelé kellene, hogy segítsen az úton kint, legalábbis az egyéni fejlődésben. És az egész fejlődésében?

Mandala

Kép és tér, térkép,
Lény és ég, másféle lét,
Lefelé és be
Visz az út ki, felfele.
Pörgés, forgás, ritmus, tánc.

Anyag és lélek

Anyag és lélek – e kettő kapcsolata az örök kérdések egyike. A tudomány nem foglalkozik vele, a lélek szerepét, jelentőségét tagadja, vagy legalábbis korlátozza. Úgy tekinti, hogy minden jelenséget, amit az anyagon keresztül, az anyagban észlelünk, meg lehet magyarázni kizárólag tudományos alapokon, vagyis kizárólag az anyagból, és ez még az élő anyag esetében is így van.
Szeretnék bemutatni két kis biológiai példát, amelyekben élőlények olyan képességeket mutatnak fel, melyeket az anyag és a lélek tulajdonságain elgondolkodva inkább a lélek, semmint az anyag tulajdonságainak tartanánk.
Az első a Turritopsis nutricula, egy kedves kis medúzafajta. Mint a Wikipédiából is megtudhatjuk, a Turritopsis nutricula képes arra, amiről egyes emberek csak álmodoznak: arra, hogy elvileg akármilyen sokszor megfiatalítsa önmagát, és ezzel kvázi halhatatlanságot érjen el. (Azért kvázi, mert ezzel azt nem védi ki, ha egy rávadászó ragadozó őt megeszi.) Ezt úgy éri el, hogy a szaporodása után – amikor általában sok más medúzafajta befejezi az életciklusát – a Turritopsis nutricula visszafejlődik a szexualitás előtti, „éretlen” állapotába, és egy idő után képes újrakezdeni a ciklust. A soksejtű élőlények között ez jelenleg az egyetlen faj, amiről ezt ki tudták mutatni.
Ez az anyag tulajdonsága. Valóban? Mindennapi fejjel, a halhatatlanságot, az örök megújulás képességét nem a lélek tulajdonságai közé soroljuk? A lélek, amelyet nem látunk, nem tudunk kézzel megfogni, de amelyet a legtöbben mégis hiszünk, hogy van, időtlenebbül van, mint mi magunk.
A másik példám kényesebb, mert egy olyan területet érint, amin a tudósok is sokat vitáznak, még ma is. Ez pedig a fajok kérdése. Tényleg létrejönnek-e új fajok – nemcsak meglévő fajok variációi, különféle módosulásai – kvázi „békeidőben”, tehát extra behatások nélkül (sugárzások, extrém hőmérséklet, stb.) pusztán a verseny következtében, vagy sem, ez Darwin munkái ellenére sem teljesen világos. Másképpen fogalmazva, ezt nemcsak ezoterikusnak bélyegzett források, de elismert tudósok is vitatják. Igazán új fajt ugyanis nagyon ritkán fedeznek fel, legalábbis olyat, ami nemcsak azért új, mert eddig a számunkra ismeretlen volt.
Van néhány növényfaj, amelyekről a növények genetikájával foglalkozó tudósok kimutatták, hogy valóban képesek új faj létrehozására. Ezek olyan növények, melyek időnként „nem normális” utódokat hoznak létre: olyanokat, melyek dupla krómoszómaszámmal rendelkeznek. Megfigyelték, hogy olyan hibridek, melyek ilyen duplakrómoszómájú szülőktől származnak, képesek időnként egy-egy valóban új fajt létrehozni. (Általában a növényi hibridek ugyanúgy terméketlenek, mint az állati fajkeverékek, de előfordulnak kivételek.)
Új faj létrehozása. Nem olyan kérdés-e ez is, ami a mindennapi gondolkodás alapján olyan kreativitást igényel, amelyhez elengedhetetlen a lélek, a teremtő lélek, amit nem akarunk betudni a vak véletlen anyaggal való játékának?
Azt hiszem, hogy a példáim leginkább egyet bizonyitanak: akármennyire nő a tudásunk – végtelen távlatok vannak még előtte – vannak kérdések, melyek mindig kérdések maradnak.