Három nap Neusiedl am See 2020.07.22 – 24

naplóbejegyzés 2020. julius 23. Hotel Wende
Tegnap lejöttem a Neusiedl am See-be, a Wende szállodába egy úgy nevezett Kurzurlaubra, vagyis egy rövid nyaralásra. Egy háromnapos nyaralást szinte nem is lehetne nyaralásnak nevezni, de ebben a koronavírusos időben? Minden óra napsütés külön ajándék a tavaszi bezártság után, és ki tudja mennyi bezártság előtt.
Tegnap, miután letettem a holmimat a szobában, rögtön felfedezőútra indultam a tóhoz. Ami a Google térképen egészen közelinek látszott, az valójában egy jó kilométernyi távolság a szálloda és a strand, illetve a kikötők között. Miért? Miért nem a parton van közvetlenül egy jó szálloda? Nyilván vannak olyan helyek is a Fertő tó mellett, ahol közvetlenül a víz mellé tudtak a partra szállodát építeni, mint például Podersdorfban vagy Rusztban. De itt a strandhoz vezető út egy hosszú nádas soron vezet keresztül, valószínűleg úgy kellett feltölteni földdel, ahol utat akartak építeni. A Balatonnál talán a Kisbalaton, Keszthely környéke lehetett hasonló – és talán még van ilyen hely arrafelé ma is. Mindenestre arányában lényegesen kevesebb, mint itt a Fertő tónál.
Egyébként sok minden a Balatonra emlékeztetett. Rögtön az, például, hogy piros viharjelzés volt érvényben, egészen hasonló jelentéssel, mint a Balatonon. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy több ember üldögélt a móló kávéházának a teraszán, mint ahányan úsztak a vízben.
Nem tudom, hogy a Balatonnál is ilyen szép tiszták-e a strandok, itt az volt. A belépő árát nem tudom megmondani, mert aki szállodában – vagy más hivatalos szálláshelyen – nyaral, az kap egy úgy nevezett Burgenland kártyát, amivel, többek között, be tud menni a strand kapuján.
Természetesen úszni akartam, és rögtön be is mentem a vízbe. Az első néhány lépésnél még tartott a gyerekkoromra elmerengő, a Balatonnal hasonlító hangulatom: lágy, meleg víz, kellemes kis hullámok. Azután hirtelen: toccs! Amíg a Balatonból a lábam puha-kemény, finom homokra emlékezett, addig itt egy idő után csúnya, elnyelő iszap következett. Úszni persze lehetett, de a borzongás bennem maradt. A négy elem – föld, víz, lég, napfény – összhangja mintha összetört volna.

Négy elem és én

Szél hozott, s visz el,
Ki tudja, mily messze száll,
Üzenetei
Mindenkié, ki nyitott
Fülekkel járja útját.

Föld adott sok jót,
Táplálékot és tudást,
Mint az anya, ki
Örömmel ad, s nem hálát
Cserébe, szép éltet vár.

Fény van bennem is,
Ahogy minden élőben,
Előbb rejtőző,
Majd kitörő lángolás,
Legyen örök fénysugár.

Víz vagyok, mondja
Születésem hónapja,
Víz vagyok, tudom,
Mint nem látható mélyek,
Háborgó víz az élet.

Azután ma már nem kísérleteztem a tóhoz menéssel, itt maradtam a szálloda úszómedencéjében úszni és a kertben napozni. Több, mint öt órányi ilyen egészséges életmód után – ca. óránként 10 perc úszás, 50 perc napozás – most nagyon jól érzem magam. Mintha egy jó adaggal feltöltődtek volna az energia-elemeim. Kívülről viszont úgy nézek ki, mint egy pirosra sült kacsa.
A szállodát nagyon tudom ajánlani mindenkinek, nagyon kellemes. Még ping-pong asztal is lenne, csak nekem nem volt kivel játszani. Az étkezések büfé jellegűek, finomak és bőségesek.
Az úszómedencében egyik alkalommal egy fiatal család fürdözött éppen, a három gyerekükből egy kislány meg egy kisfiú körülbelül olyan idősek voltak, mint Flóra és Olívia. (A kisfíú volt a kisebb.) Azzal a különbséggel az én két kis unokámhoz képest, hogy ezeket a gyerekeket feltehetően már néhány hónapos csecsemő korukban bedobták a mély vízbe, annyira otthonosan, biztonságosan mozogtak a mély vízben mindenféle segédeszköz nélkül, mint két kis igazi vízilény. (A kislányra talán szebb lenne vízitündért mondani, bár a a vízitündérek ritkán szoktak úszószemüvegeket a vízbe dobálni csak azért, hogy aztán utána ugorhassanak.) Jó lenne, ha az én kicsinyeim is megtanulnának már így úszni.

A koronatanú: Sayragul Sauytbay

Örök küzdés az élet
Sayragulnak

Az élet küzdés,
Hogyan tehetjük mégis
Széppé, békéssé,
Nem feledve és sosem
Feladva, mi emberség.

Mint az előző blogbejegyzésemben már említettem, ez alkalommal az embernek maradni kérdéskörben a Sayragul Sauytbay élettörténetét bemutató könyvről szeretnék írni. Pontosabban a könyv ismertetése meghaladja egy átlagos bejegyzés terjedelmét, ezért ezt egy külön lapra tettem, és itt a link hozzá:

A koronatanú. Sayragul Sauytbay menekülése.

Miért pont Koronatanú lett ennek a könyvnek a címe?
Nagyon jónak tartom. Úgy érzem, hogy mindannyian tanúságot teszünk az életünk során, tanúságot az emberségünkről, arról, hogy az életutunkon milyen embernek bizonyulunk, mit akarunk adni másoknak: jót vagy rosszat. Ez a „mérlegre állítás” észrevétlen a számunkra, ritkán tudatosul az emberekben a sors próbatétele.
Az első belelapozásnál, az első benyomásnál ennyit írtam e könyvről a naplómba:
„Megjött a Koronatanú című könyv a Kínából elmenekült kazah-uigur családról (Sayragul Sauytbay életéről). Minél többeknek el kellene olvasniuk mindenütt.
Hová lehet majd kimenekíteni az embereket, ha ez a rezsim elfoglalja az egész világot?
Eddig is sejtettem, hogy a vékony kínai image-függöny mögött nem sok jó van, ez a könyv is ezt erősíti. Nemcsak, hogy nem vágyom Kínába, de fontosnak érzem, hogy megakadályozva legyen a világ „kínaizálása”, vagy másképpen mondva Kína általi gyarmatosítása.”

Egy-két kiemelt részlet az oldalt olvasható könyvismertetésből:

„Mint ahogy pusztán a részvétnyílvánítás is bűnnek számított. 2018 januárjában történt, hogy egy új csoport foglyot hoztak be. Köztük volt egy 84 éves kazah pásztorasszony, akit nyilván úgy ragadtak ki a fekhelyéről, mert még cipőt sem tudott húzni. Az öregasszony fázott, és nem értett semmit a világból, mert kazah arcát látva Sayragulhoz futott segítségért: „Te kazah vagy! Mondd meg nekik, hogy én ártatlan vagyok, nem tudom, hogy miért hoztak ide!” A szerencsétlen öreg sírt és remegett a hidegtől. Sayragul röviden átölelte, de ez csak egy pillanatig tarthatott, az őrök elrángatták az öregasszonyt, és Sayragult, mint a szabályok ellen vétkezőt bezárták egy sötétkamrába. A sötetkamra egy kínzókamra volt, a kínzás „mesterségéhez” alaposan felszerelve: elektroschock és verőbotok minden mértékben és mennyiségben, elektromos szék és fémszék lyukakkal – nem sorolom tovább. Sayragult ketten kínozták, ez alkalommal két férfi. Az egyik fekete maszkot viselt, a másik katonai egyenruhát. A vállát, a fejét, a kezét, addig verték Sayragult, amíg össze nem esett. Aztán amikor magához tért kezdték előlről. Ezekben a lényekben nem volt semmi emberség, érezhetően élvezték a kínzást, a verést. Még inkább, mikor árammal kínoztak, és látták a megkínzott fájdalomtól eltorzult arcát. „Ne mutasd nekik a fájdalmat”, erre próbált Sayragul gondolni, azon rövid szakaszokban, mikor magához tért egy-egy elájulás után. Pluszbüntetésként, amiért megsajnálta az öregasszonyt, Sayragul nemkapott két napig enni.
Szerencséjére „gyógyszert” sem, mert mint később kiderült, sokakat „egészségügyi kezelés” címén méreggel öltek meg. Nem kísérleteztek, eleve ölni akartak.
Egy ilyen „élmény” mély nyomokat hagy egy ember testében és lelkében egyaránt. Különösen, ha soha nincs vége, bizonytalan, hogy mit hoz a következő nap, és ha nem önmagán, de valaki máson lát hasonló fájdalmat mindennap az ember.

Nem érint minket mindez? Mindenütt vannak túlkapások?
Ezek nem helyi túlkapások voltak, hanem Pekingből irányított tudatos politika. Sayragulnak az egyik tiszt még egy olyan dokumentumot is megmutatott, amely a tisztek képzéséhez tartozott hozzá. Ebben volt a kínai kormány Három Lépcső politikájának a leirása is.
(bármennyire hihetetlen is ez az olvasónak, de ennek a dokumentumnak a létezését más forrásokból is megerősítették)
Első Lépcső, 2014 – 2025-ig.
Xinjiang-ban az asszimilációnak be kell teljesülnie, mindenki aki akarja, asszimilálódjon, aki nem akarja, azt eliminálni kell.
Egy megtervezett tömeggyilkosság?
Második Lépcső 2025 – 2035-ig.
A Kínában sikeresen befejezett asszimilációk után a szomszéd államok elfoglalása.
A lassú elfoglalás már elkezdődött korábban, az Ùj Selyemút folyamattal. Kína célja az volt, hogy a gazdasági problémákkal küszködő államok – például Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, stb., de más irányokban is – a nekik nyújtott, látszólag kedvező hitelek felvételével mélyen eladósodjanak Kìnával szemben. Eközben egyre több kínai települjön ezekbe az országok, vásároljanak fel gyárakat, médiákat, amit érdemes, és mindezen folyamatok által ezek az országok Kínával szemben totális függőségbe kerüljenek.
Harmadik Lépcső 2035 – 2055-ig.
Európa elfoglalása.
Sayragulnak a lélegzete is elállt, tehát a terror nem csak az ő népe ellen szól?
Mikor alig hívén, amit lát, felnézett a papírról, a kínai tiszt kaján vigyorral tekintett rá: Mitől félsz? Nem örülsz Kínának?
Ez volt az a „tananyag”, amivel át kellett mosni a foglyok agyát.”

Vadállat

Ártatlanokra
Üvölt, gyengéket kínoz,
Parancs nélkül is
Ver, ez a vadállat, ki
Már régóta nem ember.

Sayragul nehézségeit nem tudom mennyire tudják átérezni azok, akik nem éltek át hasonlót, nem kellett menekülniük életre-halálra. Sayragulnak az emberi elviselhetőség határáig menően nehéz volt. A fizikai szenvedések miatt is, a lépcsőzetesen bekövetkező újabb és újabb tortúrák miatt is. Amit a hazájának érzett (előbb Kínát, benne Kelet-Turkesztánnal, majd Kazahsztánt), amit az övének érzett, onnan mind menekülnie kellett. Ha Kínában belehalt volna a fogságba vagy megölték volna a menekülés közben, még a gyerekei sem tudták volna meg, hogy mi történt az anyjukkal. És ezután a menedéknek hitt Kazahsztánban már nemcsak ő, de a gyermekei is veszélyben voltak.
Embernek maradni. Mennyire nagyon fontos! Az egész környezet, amiből Sayragul kiszabadult, ezt bizonyítja.
A kínai „átnevelő” táborokban – amelyeket nyugodtan lehet koncentrációs táboroknak nevezni az olvasottak alapján – pont az emberséget akarják kiirtani az életben maradókból. A nyilvános erőszakot jutalmazzák, a részvétet, a segíteni akarást büntetik.
És ez nemcsak múlt. Ez olyan, ami a jelenben is erős és erősödik, és a jövőt is tönkre akarja tenni. Nemcsak Kínában.

Embernek lenni

Embernek lenni
Minden körülményben, ha
Kihalunk, ki lesz
Az, cyborg-ember mellett
Talán egy új, másik faj.

Múlik-e azon,
Mennyi az élő rész, tud
Vagy sem fájni a
Világ, ember úgy lesz, ha
Van benne humanitás.

Ember minden körülményben

A sivatagban
Menni nehezebb vagy a
Rohanó vízben
Megállni, ami jutott,
Tudni ott kell helytállni.

Könyvekben az ember

Két könyvet olvastam ezen a héten, pontosabban, az egyiket befejeztem, a másikba belekezdtem. Amelyiket befejeztem, az Arthur C. Clarke 3001 Final Odyssey-ja, amelyiket elkezdtem az a Sayragul Sauytbay életéről és meneküléséről szóló könyv, A koronatanú.
Bár a két könyv egészen nagy mértékben különbözik egymástól – az egyik scifi, a másik életrajz, stb. – van egy nagyon fontos kérdés, ami szerintem összeköti őket. Ez a kérdés pedig az embernek maradás kérdése. Mit jelent embernek maradni minden körülményben, ahogy ezt Arany János egyszer szépen mondta? Mi jelenti az emberségünket, az emberi mivoltunkat a létben, és mi jelenti azon túl. Azon túl? Igen, a kérdésnek van értelme, és A. C.Clarke könyve többek között ezzel is foglalkozik.
Ember-e még az ember, mikor már nincs ember formája? Meg tudjuk-e ragadni – érteni, érezni, a felfogásunkkal fogni – valakinek a lényegét, amikor már túl van mindenen, amit a hétköznapokban embernek nevezünk?
Hogy mit jelent az életünkben az embernek maradás, az is nagyon fontos kérdés, de erről legközelebb írok, a második könyvről írva. Ez a könyv nem jelent még meg magyarul, de minden németül értő olvasónak tudom ajánlani a Sayragul Sauytbay életéről Alexandra Cavelius által írt Die Kronzeugin könyvet.

Elolvastam tehát Arthur C.Clarke-nak a 3001 Final Odyssey című könyvét, és talán még jobban tetszett, mint a Találkozás Ramaval, amit szintén nem olyan régen olvastam. Mind a két könyvnél az volt az érzésem, hogy Clarke-nak a teremtés fogalma nagyon hasonló lehet az enyéméhez: éspedig az, hogy a teremtés nem egy egyszeri aktus, hanem egy állandóan folyó, számtalan variációban újra és újra megismétlődő folyamat. Ez van a Ramaban is, és ez van itt is. És még egy jó adag filozófia, apró történésekbe ültetve. Sok kis apró megjegyzésemből, amiket felírtam magamnak, itt a blogon kettőt szeretnék megemlíteni, két olyat, ami az emberi milyenség kérdéséhez kapcsolódik .
Az első egy jó tanács, így szól az eredetiben:
„There is a very good piece of advice I’ve often found useful: Never attribute to malevolence what is merely due to incompetence.”
Vagyis magyarul: ne minősíts mindent rosszakaratnak, ami gyakran csak inkompetensség, helyes cselekedetre való képtelenség.
Ez lehet, hogy valóban megszívlelendő tanács, az én élettapasztalataim azonban mást is sugallnak: úgy vélem, hogy akik sokáig és erősen ragaszkodnak inkompetens cselekedeteikhez, azok már jogosan nevezhetőek rosszindulatúaknak. Az önmaguk előtérbe tolása fontosabb, mint az, hogy valami olyan jó legyen, amiből nekik nincs „hasznuk” – ez a rosszindulat felé vezető egyik út, szerintem.
A másik az angolul Gentleman of Leisure címet viselő fejezet. Ez az a rész, amelyik szinte kivétel az egészben, mert egy röpke néhány oldal a főhős magánéletéből. Arról szól, hogy a kozmoszban állandóan meglévő sugárzás nem okozott olyan genetikai sérüléseket neki, ami akadályozta volna a gyerekvállalást. (Amit egyébként ritka szerencsének tekintenek.)
A potenciális gyerekek előzetes genetikai ellenőrzése más könyvek alapján gyakran horrorisztikusnak tűnik a mai olvasónak. De lehet, hogy ezt a ma zajló folyamatot, amit ma, részben jogosan, ijesztőnek láthatunk, lehet, hogy ezer év távlatából visszatekintve a jövőben áldásként fogják majd fel. Ha nem indult volna el az emberiség ezen az úton, akkor később sok minden más lett volna, sok minden nem lett volna lehetséges, például a jelenlegi testi formánkban való kilépés az űrbe.
Sok ilyen út-választásunk van: csak egy nagyon pici szakaszt látunk be, hogy merre visz.
Ugyanakkor egy csöpp hiányérzetem ennek kapcsán mégis van. Éspedig az azon való elgondolkodás, ami az élet tovaterjedéséhez kapcsolódik. Többen állították már, és úgy vélem, hogy nem alaptalanul, hogy korántsem biztos, hogy a földi élet kizárólag itt alakult ki, és nem játszottak szerepet benne földönkívüli, például meteoritokkal, kisebb-nagyobb kődarabkákkal, vagy akár „kozmosz-porral” érkezett baktériumok és szerves molekulák. Ezek hogyan élték át a ki tudja milyen hosszú kozmikus űrutazást? Sok-sok mutáción mentek közben keresztül a sok átélt sugárzás következtében? Mit jelent az élet szempontjából az, amit a tudomány egyszerűen „sugárzási ártalom”-nak nevez? Persze, ezzel a tudomány nem tud foglalkozni, mert hiányzik hozzá mindaz, amivel a tudományt meghatározzuk: a kísérleti lehetőségek. De azért elgondolkodni érdemes lenne rajta.

Elvágyódás

Nyitva a kapu
Csillagok felé, mehetsz
Haza emberek
Közé, megszűnsz üldözött
Lenni – szíved fog fájni.

Nem az átéltek,
Az itthagyottak miatt,
Mi a testnek fáj,
Hamar elsöpri idő,
Lelkinek nincs temető.

Talán így jó, hogy
A hiányt nem veszítjük
El, mit hordozunk
Alakít s alakulhat
Bennünk, lehet reményünk.

Oly messze járok
Már néha gondolatban,
Mint minden fogoly,
Ki hazavágy’, remélve
Áll még a másik világ.

Bécsi anziksz 2020 nyarán

Azt hihetné az ember a napisajtó e heti eseményeit figyelve, hogy a bécsi zavargásokról akarok írni, azt akarom „megörökíteni”. Csak részben találta el, aki erre gondolt. Ennek a hétnek az eseményei valóban a Favoriten kerületben volt utcai összetűzések miatti feszültségekkel kezdődtek, de messze nem csak ez jellemezte ezt a hetet.
Az időrendi sorrend kedvéért először mégis ezekről a zavargásokról. Békés kurd tüntetésnek induló rendezvényt támadtak meg a Szürke Farkasok, és lett az egészből egy nagy utcai verekedés, felfordulás, rendbontás. Ki kezdte és ki folytatta, a kerület lakóit kevéssé érdekelte, nyilván azt akarták, hogy a rendőrség csináljon minél előbb rendet.
Vajon ki mennyit tud e sorok olvasói közül a kurdokról és Szürke Farkasokról? Azoknak, akik nem sokat, ideírok egy-két mondatnyit. A kurd nép sok ezer éves fennállásra vezeti vissza önmagát, bár ezen hosszú idő alatt ritkán alkottak önálló államot, leggyakrabban egy-egy nagyobb birodalomban egy tartomány volt Kurdisztán. Soha nem mondtak le a függetlenségi, önálló állam alapítási törekvéseikről, melyek csak rövid időkre valósultak meg mostanáig (Kurd Királyság, Vörös Kurdisztán, Kurd Köztársaság). A mai helyzetre az jellemző, hogy külön beszélnek Török Kurdisztánról, Iraki Kurdisztánról, Iráni Kurdisztánról és Szíriai Kurdisztánról. A legnépesebb ezek közül Török Kurdisztán, körülbelül 20 millió lakosa van, vagyis hasonlításképpen körülbelül annyi, mint Ausztriának és Magyarországnak együttvéve.
De a hivatalos török politika részéről állandó atrocitásoknak vannak kitéve.
A Szürke Farkasok egy szélsőjobboldali nacionalista török szervezet. Bár a szélsőjobboldal fogalmát Európában sokáig a nácizmussal azonosították, ezt mára már revideálta jó néhány más helyről jött, az erőszakos fellépést nyíltan támogató szervezet. Akiknek a null-toleranciája egészen mást jelent, mint a demokratikus erők null-toleranciája.
No de abbahagyom, hiszen csak egy-két mondatnyit ígértem, és máris több lett. A zavargások aztán diplomáciai bonyodalmakhoz vezettek – ami teljesen érthető, szerintem, hogy senki nem kívánja a török konfliktusok idehozását Ausztriába vagy Európába. Ugyanakkor azt hiszem, hogy egyfajta figyelemfelhívást jelentettek a politikusok számára: vigyázat, vannak, lehetnek olyan szervezetek, melyek csak látszólag (vagy még úgy sem) igyekeznek betartani az együttélésünk normáit.
Mi jellemezte még azt a hetet? A nyáriasabb idő és a Gastro Gutschein. Minden bécsi háztartás kapott egy „Schnitzel Gutscheint” a főváros vezetésétől, és ez jót tett az emberek hangulatának. Még egy hét is alig telt el, hogy megkaptuk, és máris körülbelül százezret már beváltottak. A Schnitzelt (rántott hús) nem kell feltétlenül szó szerint érteni, aki nem eszik húst, az természetesen mást is választhatott, én például halászlét és palacsintát ettem. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a koronavírus miatti hosszú tavaszi bezártság után újra megteltek a kisvendéglők, különösen a kerthelyiséggel rendelkezők, és ez egy komoly jele a normalitáshoz való visszatérésnek. A hét második felében, mikor úszni voltam az Alte Donauban, és utána a Birner kisvendéglő mellett jöttem hazafelé, azt láttam, hogy tele van. (A Birner egy kerthelyiséges kisvendéglő, közvetlen a vízparton, igazi bécsi konyhára jellemző választékkal.) A strandon ifjú szülőket lehetett látni csöpp gyermekekkel, mama és csecsemő, illetve papa és kisgyerek párosokat. A nap sütött, a víz tiszta volt, a város zajai mintha eltávolodtak volna. Kész idill. Az embernek az jutott az eszébe, hogy méltán választották Bécset a legélhetőbb városnak. (Miközben ezen elmerengtem, majdnem elütött néhány túl gyors biciklista – az ember ne bambuljon akárhol.)

Vigasztaló remények

Élni édes és
Keserű egyszerre, kit
Szívünkben őrzünk,
Gyakran messze, távoli
Remény nem lehet vesztve.

Az élet színe

Senki és semmi
Csak fekete vagy fehér,
Az élet színe
Sokféle világos és
Több-kevesebb mélysötét.

(egy régebbi, 2015-s Angelibad képet tettem ide, amelyik egy akkori bejegyzésben már szerepelt — fogytán van már a feltölthető helyem)