Az Ostfrauen

Az Ostfrauen. Mit is jelent ez? Azt hiszem, ha nem teszünk hozzá magyarázatot, akkor vagy semmit, vagy országonként mást és mást. (A fogalmat nem egészen visszaadó magyar fordítás: a keleti nők.)
Németországban például az újraegyesítés utáni évtizedekben azokat az asszonyokat jelenti, akik a volt NDK területéről származnak és megélték még a szocialista korszakot is.
Ausztriában azokra a házasságközvetítőkre gondolnak, akik a keleteurópai szegény államokból nőket közvetítenek házasság céljából.
A turista szakmában ezt hallva, lehet, hogy azon ázsiai országok jutnak a turistairodák alkalmazottainak az eszébe, ahová a szexutakat szervezik.
Ostfrauen. Melyik értelmezésre vonatkozik a cím, miről akarok egy kicsit írni?
Azokról az asszonyokról, akik – mint én is — az úgy nevezett kelet-európai szocialista blokkban élték le az életük egyik, sokan nagyobbik részét. Szokássá vált az 1989-s változásokat követő időkban csak a sötétet látni meg abból az 1945 és 1989 között eltelt korszakból, amit Magyarországon a Kádár korszakként szokás nevezni. Meg kívánom törni ezt a szokást, amikor valami olyasmiről szólok, ami attól tartok kevesekben tudatosul: éspedig az, hogy a nők jogainak a kérdése akkoriban Magyarországon, az NDK-ban, Csehszlovákiában sok tekintetben fejlettebbnek mondható volt, az egyenjogúság kérdéseiben messzebb eljutottak, mint a világ más részein.
Mire gondolok?
Sokáig a női egyenjogúság kérdéseiben bekövetkező változások ugyanúgy késéssel, némi időeltolódással jutottak el Európa keleti részébe, mint a technikai, ipari fejlődés eredményei. Bár voltak kivételek már a XIX-dik században is: a Veres Pálné Gimnáziumot, az első leánygimnáziumot 1869-ben alapították Budapesten, míg például Ausztriában egy leánygimnázium alapítását célzó egyesületet csak 1888-ban hoztak létre.
Aztán jöttek a XX század nagy háborúi, majd változásai. A fent már említett kelet-európai országokban a szocializmus éveiben szinte teljes körű volt a nők munkahelyi foglalkoztatottsága, míg Nyugat-Európában sok helyen még az 1970-s évek közepéig fennállt a patriarchális családmodell. Vagyis megvolt a féfiaknak, a családfőnek az a joga, hogy megtilthatta a nők, a felesége vagy a lányai munkavállalását. Azt hiszem, ha az unokáim már elég nagyok lennének ahhoz, hogy ezt el tudják olvasni, hitetlenkedve csóválnák a fejüket: Nagyi, tényleg? Ez igaz? Még azt is elmesélhetném nekik, hogy a koedukált osztályok bevezetése Magyarországon körülbelül tíz évvel megelőzte az ausztriai bevezetést. Az is hozzájárult az egyenjogúsághoz, az egyformán megítéléshez.
A mai kislányoknak mindez történelem és jó lenne, ha az is maradna. A téma aktualitása viszont sajnos állandó. Mert még rengeteg a meg nem oldott probléma, a csak papíron létező, de a valóságban még nem működő egyenjogúság, és sok az új veszély. Mire gondolok? Az olyan családi környezetekre, ahol a betelepült családok magukkal hozták a hagyományos családmodellt, ahol csak a családfőnek van szava.
Nem szeretném, ha százévesen úgy kellene visszatekintenem az időben, hogy szerencsém volt, mikor születtem: volt egy rövid kor, amikor lányként is tanulhattam, dolgozhattam, önállóan dönthettem. Azt szeretném, ha az unokáim unokáinak is, meg azon túl is, most már mindig ez lenne a természetes, a magától értetődő.
Jelenleg még úgy érzem, hogy nőnek lenni nem gyengéknek való.

Gyenge nem

Nőnek lenni nagy
Kihívás, erős nemnek
Hiszik férfiak
Magukat, de erőszak
Igaz erőt sosem ad.

A demokrácia

A demokrácia egy állandóan napirenden lévő téma, amit látunk nap mint nap a médiákban, a televízióban az mind-mind szomorú képet mutat a demokrácia mai állapotáról, akármerre nézünk is a világban. 2017-ben, mikor legutóbb erről írtam, egy, a régi görög drámákat bevezető ismertető leírásból kölcsönöztem az idézetet: „Das von echter Verantwortung getragene Selbstbewusstsein der alten attischen Demokratie war zu hemmungsloser Willkür und verblendeter Überheblichkeit geworden.” (Magyarul: A régi attikai demokrácia igazi felelősségtudattal párosult öntudata gátlástalan önkénnyé és elvakult fennsőbbségtudattá változott.) Ez vezette be az athéni demokrácia bukását.
Most egy másik idézet váltotta ki bennem, hogy erről a kérdésről megint szóljak. Elkezdték játszani valamelyik bécsi színházban Werfel egyetlen drámáját, a Jacobovsky und der Oberst-et, és ennek kapcsán elolvastam ezt, mert nem ismertem. Eddig gyakran olyan érzésem volt, hogy agyonhallgatják Werfelt, hiába volt osztrák, azt hiszem, hogy kevesen ismerik. Talán nemcsak a Musza Dag miatt.
Szóval, ebben a drámában van rögtön az elején egy óvóhelyi beszélgetés, ahol egy, már nem fiatal asszony mondja a következő mondatot: „Meine Tochter sagt immer, Demokratie, das ist, wenn die Politiker gute Geschäfte machen, und die Geschäftsleute schlechte Politik.”
(Magyarul: A lányom mindig azt mondja, a demokrácia az, amikor a politikusok jó üzleteket csinálnak és az üzletemberek rossz politikát.)
Werfel írta mindezt majdnem 80 éve, az 1940-s évek elején. Van, amiben semmit sem változik a világ? Mennyire stimmel mindez ma is! Megéljük a demokráciának, mint szépnek tűnt ideának a halálát? Mert minden megvalósítási kísérlet csak a fenti mondat szerinti állapotba torkollott? Korrupció, haszonszerzés, a pénzemberek uralma egy elképzelt demokrácia helyett. Az általános képtelenség az érdekek összehangolására az egész érdekében, ahol az egész jelentheti az egész társadalmat, az egész országot, egész Európát vagy az egész Földet. Marad a farkasvilág, amely, mint gyermekbetegsége egy-egy civilizációnak, inkább sírba visz egy civilizációt, semmint kifejlődni engedné. Jó példa, és egyben szomorú példa a napokban Anglia. Úgy vélem, hogy a széthúzás erői a háttérben maradnak. A megegyezni nem tudás az, ami látszik az egyre szomorúbbá váló parlamenti folyamat során, az, hogy mindez kinek, kiknek az érdeke, az nincs a felszínen. Az apróvá zsugorodott Brit Birodalomnak, a mai Angliának nagyon valószínű, hogy nem jó. Sem az anyagi világ szintjén, sem morálisan. Mintha a demokrácia tehetetlenségét, életképtelenségét akarnák bizonyítani.
Lesz-e újjászületése a demokráciának? A hitnek benne bizonyosan, de a megvalósult, funkcionáló demokráciának, amelyik nem csak színpad demagóg diktátoroknak? Nem tudom, remélem. Mindenesetre úgy gondolom, kellene tanulni abból, amiket manapság a londoni parlamenti közvetítésekben láthatunk. Nemcsak a széthúzás leküzdése és az egység megteremtése az, amit sok helyen tanulni kellene, de szerintem az is, hogy nem jó, ha a politika egyfajta taktikai játékká válik, felelősséggel felvállalt és jól képviselni megtanult tevékenység helyett.

Tavaly írtam ezt a tankámat:

Mindennapi demokrácia

Demokrácia
A családban kezdődik,
Ott, hol nemcsak a
Főnek van szava, együtt
Dönt örege s apraja.

Amit ma hiányolok belőle, az még egy gondolat: az, hogy a szükséges döntéseket viszont meg kell tenni. A demokrácia ne váljon akadállyá, a haladás fékezőjévé.

Az életkorról

Először „Az öregkorról” címet adtam ennek a bejegyzésnek. Már írtam egyszer az öregedésről, 2016-ban, egy pár szónyit az öregedés természetes állapotáról, és ezt ma sem látom másképp. De úgy vélem, hogy arról is érdemes elgondolkodnunk, hogy ezt a természetes állapotot hogyan éljük a lelkünkben, a pszichénkben át. Ilyesfajta kérdést tett fel nemrégiben az egyik nagy napilap az olvasóinak, és az ehhez kapcsolódó internetes fórumon sokféle válasz elhangzott. Arra a kérdésre, hogy ki hány évesnek érzi magát – vagyis mennyire egyeznek a tényleges és az érzésbeli életkor – olvastam egy olyan hozzászólást, amelyik megtetszett, és ezért leírom ide.
„Az, hogy hány évesnek érzem magam, nagyon változó…
Ha játszom akkor 5-nek.
Ha pepecselek valamivel, akkor 15-nek.
Ha flörtölök, akkor 25-nek.
Ha a gyerekeimmel vagyok, akkor 35-nek.
Ha dolgozom, akkor 45-nek.
Ha én főzök, akkor 55-nek.
Ha a feleségemre gondolok, akkor 65-nek.
Ha próbálom megérteni a Snapchat értelmét, akkor 75-nek.
Ha hétfőnként fel akarok kelni, akkor 85-nek.
Ha elfelejtettem, hogy hová tettem a szemüvegemet, akkor 95-nek.
Ha történeteket mesélek a „régi szép időkről”, akkor 105-nek.”

Viccesen hangzik, feltételezem, hogy nemcsak én mosolyogtam rajta. Aztán egy kicsit eltöprengve úgy érzem, hogy a tréfánál kicsit több. Valami jó és fontos van ebben a hozzáállásban, én így látom. Túl erősen korlátozó, egyfajta sztereotyp fiókba bezáró kategória manapság az életkor. Ha azt mondják valakire, hogy öreg, az eleve kivált valamilyen belénk súlykolt előítéleteket, kicsit hasonló módon, mint ahogy a gyerekeknek is meghatározzuk mi, a felnőttek, hogy mi a nekik való, mi a „korukhoz illő”. De jók-e ezek a kategóría dobozok? Nem az a jobb-e, ha egy felnőtt is tud, egy felnőtt is mer néha gyerekes lenni? Én örülök, ha ilyet látok, tapasztalok. A gyerekek pedig gyakran azt szeretnék, hogy amit mondanak, azt a felnőttek ugyanolyan komolyan vegyék, mintha már ők is „nagyok” lennének. Baj ez? Szerintem nem.
A mindennapi életben, a munkában sokszor az az öntudatlan elvárás az emberekkel szemben, hogy megfeleljenek egy kialakított képnek. „Ilyen a jó bankalkalmazott”, ha ez nincs is mindig pontosan szavakkal leírva, sokféle reklám, film, stb. mégis meghatározza, hogy egy bankalkalmazott milyen legyen. Kvázi az ember saját tulajdonságait takarja el egy kívánt kép, egyfajta általános keep-smiling. Ezen lehet vitatkozni, hogy mennyire jó vagy sem, de ezeknek az általános képeknek a túlterjedését az emberek magánéletére rossznak érzem.
Az én felfogásom szerint az a jó, ha az ember maga igyekszik megtalálni önmagát, még akkor is, ha esetleg fiatalon tűnik öregesnek vagy idősen gyerekesnek. Szerintem egyik sem baj, biztos vagyok benne, hogy mentálisan egyszerre sokféle korunk van, lehet, hogy hasonló módokon, mint az az idézet részben szerepel.
Ne kelljen mindent elrejtenünk önmagunk mélyére, csak azért, mert a világ ezt várja el tőlünk. Lehessünk olyanok, amilyennek legbelül érezzük magunkat, mert ez egy jó és tápláló erőforrás lehet.

Mit hoz a holnap

Az előző blogbejegyzésemnél – Merrefelé haladunk – szememre hányhatták egyesek, hogy miért rajzolok túl sötét képet, ki tudja, mit hoz a jövő. Amiről most szeretnék írni, az nem a távolabbi jövőről szól, hanem arról a holnapról, ami már jelen. Igaz, nem Európáról, hanem Kínáról van szó, de amilyen kicsi a világunk, mindig a „legfejlettebbet” akarják mindenhol követni. A legfejlettebb kategória a mindennapi életben a gazdasági hatalomban elsőt jelenti.
Kína nagyon közel áll hozzá, hogy egy olyan rendszert állítson az egész lakosságra nézve üzembe, amely jócskán meghaladja minden scifi író fantáziáját, vagy mondhatnám az orwelli víziót. Az úgy nevezett Social Credit System-ről, vagyis magyarul a Társadalom Hitelrendszeréről van szó, amelynek egy jelentős része már ma is működik, és 2020-ra teljes körben, az egész lakosságra nézve használatban lesz.
Mi ez a Hitelrendszer? Egy széleskörű, az élet minden aspektusát megfigyelő és lefedő Rendszer, amely technikailag figyelő kamerák millióira és telefonalkalmazásokra épül. Például ma is működik már egy olyan funkció, amelyik 500 méteres környezetben megmutatja azokat a személyeket, akik el vannak adósodva. Az ország valamennyi polgára egy értékelő rendszerbe kerül, úgy nevezett plusz és mínusz pontokat kap. Nemcsak törvénysértésekért lehet mínusz pontokat kapni, hanem például azért is, ha valaki pirosban megy át az utcán. Természetesen még sokkal nagyobb lesz a mínusza, ha megpróbál a kormányt bíráló tartalmakat terjeszteni az interneten. A Kínában elérhető internet egyébként erős fallal védett kifelé, vagyis az országon kívülre, tehát itt elsősorban az országon belüli véleménykifejtés akadályozásáról van szó. A büntetés, a negatív hitel, illetve pontok levonása akkor is eléri az illetőt, ha a megjegyzése senkihez sem jut el, mert a kritikus tartalmakat szinte azonnal törölni tudják. (Egy apró közbevetett megjegyzés. Önmagában az internet védelmét nem tartom rossznak, mert minden államnak érdeke, hogy például védje a saját áramszolgáltatását az illetéktelen betolakodóktól. De a szabad információáramlás és a szükséges biztonság helyes egyensúlyát meg kell tudni találni.)
Hogyan érzékeli a polgár a hitelpontjai megvonását? Az élete minden területén utoléri a büntetés. Például a gyerekei nem mehetnek bármelyik iskolába. Ő maga nem vásárolhat repülőjegyet vagy vonatjegyet. Bármilyen hihetetlenül hangzik, ez sajnos nem vicc, és nem scifi irodalom. Az elmúlt esztendőben, vagyis 2018-ban 23 millió alkalommal fordult elő, hogy egy kínai ember a saját országában nem vásárolhatott repülőjegyet vagy vonatjegyet, mert túl alacsony volt a hitelpontjainak a száma. Egészen pontosan 17,5 millió esetben repülőjegyet, 5,5 millió esetben vonatjegyet akartak sikertelenül vásárolni. Ezek a kínai kormány jelentésében kiadott hivatalos adatok. A rendszer használatának óriási növekedését mutatják, mert az előző évre, 2017-re vonatkozóan még csak 6,15 millió ilyen esetről számoltak be.
Lehet, hogy a kínaiaknak ez természetes, számomra ijesztő. Egyáltalán nem hiszek az ilyen totális rendszerek nevelő hatásában. Ellenkezőleg. Azt hiszem, hogy a technika használata nem szünteti meg, hanem az ilyen rendszerekkel kombinálva még növelheti is a korrupciót, az erkölcs nélküliséget.
Az igazi erkölcs az én felfogásomban a szabad akarat választására, annak az egyén döntéseiben való megnyilvánulására épül. Gyorsan változó világunkban jó lenne ha ezen időtlen értékek nem tűnnének el az emberek fogalmai közül. Mert csak azoknál tudnak teremtővé válni, akik gondolnak rájuk.

Még egy szót a gyerekekről. A gyermekek, akik ilyen rendszerben felnőnek, ők vajon mit érzékelnek mindebből? Nem keveset. Lássunk egy példát Guanzhuból. Az egyik iskola olyan elektromos karkötővel látta el valamennyi tanulóját, melynek segítségével bármikor ellenőrizhető, hogy a gyerek nem lóg-e az iskolából. De nemcsak az. Hanem például a karkötők azt is figyelik és számontartják, hogy hányszor jelentkezik a gyermek az órákon. Szép új világ?
Remélem, hogy nemcsak engem borzaszt el, talán még van esély, hogy lehet másképpen is fejlődni.

Merrefelé haladunk?

Merrefelé haladunk? Ha haladásnak lehet nevezni azt a fejlődést, ahogy a civilizációnk változik. Előre? Hátra? Van-e ember, aki ezt jól meg tudná válaszolni?
A múltkori blogbejegyzésemben írtam arról, hogy a mai gyerekek jó része ugyan ismeri az órát, de csak korlátozottan: a mobiljukról le tudják olvasni az időt, a hagyományos utcai órákról nem. Ezt minek nevezzem: előrehaladásnak vagy visszafejlődésnek? Nem egyszerű ez a kérdés.
Bár a blogon nem, de emailben kaptam egy érdekes kiegészítést ehhez, körülbelül ezt: „Nemcsak az órát nem ismerik, de lassan írni sem tanulnak meg, tekintettel arra, hogy szaporodnak az olyan mobilok és más berendezések, amelyek a diktált szöveget leírt szöveggé alakítják át.” Nemcsak úgy rögzítik tehát, mint a kvázi régi – már az én gyerekkoromban is ismert – diktafonok, de leírt szöveggé alakítják át.
Lehet, hogy haladunk az analfabetizmus felé? Nem kell betiltani majd könyveket, ha úgysem lesz, aki olvasni tudja őket.
Ne essek túlzásokba? Nem szeretnék. De amiről a levélíróm még írt, az nem jövő, hanem már jelen. Valamelyik nagy cipőgyár – talán a Nike – már a cipőfűzéstől is meg akar „kímélni” bennünket. Vagyis: a cipőt nem lehet manuálisan befűzni, csak egy telefonalkalmazással (App) vezérelve. Csodás. Amikor nem működik éppen a telefon, lehet menni cipőben aludni, vagy mezítláb sétálni.
Merrefelé haladunk?
Az olyan világ felé, ahol már semmi szükség sem lesz az emberi intelligenciára, gondolkodásra, mert az androidok, a gépemberek nagyságrendekkel többet és gyorsabban tudnak majd, mint az emberek, és mélyen lenézik majd őseiket, vagyis minket? Jó-e nekünk, ha efelé haladunk? Az lenne a mesterséges intelligencia célja, hogy kiszelektálja az evolúció rostáján a természetes intelligenciát? Nevezzenek konzervatívnak, de én nem örülnék neki.
Miért nem, kérdezhetné valaki. Nem örül-e a szülő, ha a gyermeke többet tud őnála? Nem tudom. Azt hiszem, hogy az a jobb, ha örülni tud neki, ebben az esetben viszont nem tudom mondani, hogy örülnék egy ilyen világnak.
Merrefelé haladunk?
Még másképp is fel lehet tenni a kérdést, éspedig úgy, hogy hol leszünk akkoriban mi. Mi, mindazok, akik most emberek vagyunk. Lehet, hogy mi magunk válunk androidokká, egyfajta keveréklényekké, amelyekben keveredik a természetes és a mesterséges, vagyis, mindaz, amit a természet teremtett azzal, amit az ember hozott létre? Lehet, hogy az emberek morálját, pszichéjét, filozófiáját ugyanúgy megöröklik az androidok, mint az ember testi felépítését?
Melyik lesz a nagyobb különbség: az, amelyik a mai ember és az androidok között lesz, vagy az, ameyik a mai ember és az egykori ősember között van?
Ne szidjon egy kedves Olvasóm se, hogy halmozom a megválaszolatlan kérdések sorát. Úgy vélem, mindannyiunknak el kellene gondolkodnunk ezekről a kérdésekről. Mert az általunk végzett jelen készíti elő a jövőt, s járul hozzá a megteremtődéséhez.

Együtt teremtünk

Mi mind, kik élünk,
Hozzáteszünk a Képhez,
Mellyel vemhes a
Jelen, hordozva Jövőt,
Velünk teremt az Idő.