Hohe Wand kirándulás Bécs közelében

A Hohe Wand egy hegységcsoport neve nem messze, alig egy órányi autózásra Bécstől. Régóta a bécsiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Különféle sportok kedvelőinek — mint például sziklamászók vagy ejtőernyősök — éppúgy nyújt megfelelő terepet, mint az egyszerű kirándulóknak, akik néhány órát szeretnének az erdőben eltölteni. Ennek a hegységcsoportnak a legmagasabb pontja 2000 méter felett van, a „kisebb“ csúcsok 1400-1500 méter körül.
A Hohe Wand-on megnyílt Naturpark 1100 méteren található, és azt hiszem, hogy ezt a blogbejegyzésemet akár úgy is nevezhetném, hogy programajánló kisgyermekes családoknak. Mert a Naturpark nemcsak infrastrukturális követelményekkel van kiépítve (parkoló, mosdó, bejelölt sétautak, stb.), de egy olyan kis állatkerttel és tanító sétaúttal is rendelkezik, amelyet a gyerekek nagyon élveznek.
A nagy kaland a gyerekek számára kezdődik mindjárt a Naturpark bejáratánál, ahol mindenki — avagy minden család, igény szerint — kap egy úgy nevezett Schatzkarte-t, vagyis magyarul Kincskereső térképet. A kincs alatt itt valójában tudást kell értenünk, az útvonalat figyelmesen végigjárók ugyanis tudásban, ismeretekben lesznek gazdagabbak. A bejárandó út kezdete és végpontja itt van, és mivel ez a helyszín a legnépesebb, ezért ennek megfelelően egy erdei gyermekjátszótér és az első kisállat (kismalacok, nyuszik, stb.) meződarabkák is itt találhatóak. Amit a gyerekek különösen nagyon élveznek, az az állatok etetése, ami nem tilos, csak meg van szabva, hogy mivel lehet etetni. Almát és zöldséget korlátlanul kaphatnak, azonkívül az automatákból 1 euróért vehető magokat is. (Kisvödrök vannak a magokhoz.) Természetesen a nagyobb állatoknál — pony, alpakka, láma, őz, stb. — a gyerekeknek óvatosnak kell lenniük.
A kincskereső út több, mint 30 állomásból áll, ezeket mind részletesen el lehet olvasni magyarul is a Hohe Wand Naturpark weboldalán egy letölthető PDF file-ban. http://www.naturpark-hohewand.at
Az elmúlt hétfőn a fiammal és a két kis unokámmal — hét és tíz évesek — bejártuk ezt a kincskereső sétautat. A gyerekek nagyon élvezték, különösen az állatok etetését és simogatását, én pedig örülhettem, hogy a térdeim jól bírták a „hegymászást“ (idehaza általában sík terepen sétálok.)
Itt most nem sorolom fel a kincskereső út valamennyi állomását, csupán azokat, amelyeket valamilyen szempontból külön érdekesnek tartott valamelyikünk.
Bár a kislányok kevésbé figyeltek oda az ismeretterjesztő táblákra — mind a ketten jól olvasnak egyébként — az én figyelmemet először a Köhlerhütte (A szénégető kunyhója) és a Kalkofen (A szénégető kemencéje) ragadta meg. Mennyire kevéssé ismerik a mai gyerekek azt, hogy alig 2-300 évvel ezelőtt az emberek még mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb körülmények között éltek! De hiába igyekeztem erről a gyerekeknek mesélni, alig néhány mondat után elszaladtak a közelben levő pony-kat és lámákat etetni, velük beszélgetni, őket simogatni. Hiába no, ez volt az, ami szemmel láthatóan nagyon sok kisgyereknek tetszett. Lehetséges, hogy egy általános hiányérzet az állatok irányában az, ami a kisgyerekekben még jobban megvan és náluk megnyilvánul, amíg a felnőttekben, különösen a városlakókban ez már eltompult. A régi természeti emberekből feltehetően még sok minden megvan bennünk nem-tudatosan, valahol az ösztönök, a fel-nem-ébredt dolgok szintjén.
Örültem az örömüknek. Továbbsétálva hamarosan egy állatnyom-labirintushoz érkeztünk. (Tierspur-Labyrinth) Amíg a kisebbik lány előbb kívülről szaladgálta körbe, addig a nagyobbikat már a labirintus közepén levő kis kilátó tetején láthattuk.
Amíg a gyerekek a különféle állatokat, lámákat, őzeket élvezték én az erdő, a fák illatával voltam elfoglalva. Nem véletlenül hallhatjuk manapság egyre többször a jótanácsot, hogy menjünk erdőbe sétálni, mert a fák gyógyítanak; így is van.
Az a virágos rét, ahol egy lepkés padon telepedtünk le egy rövid pihenőre, a Steinbock Kino, vagyis a kőszáli kecske mozi mellett volt. Amíg a gyerekek a filmet nézték, én felfedeztem, hogy a pad melletti málnabokrokon még van néhány ehető szem málna — és amikor a moziból kijöttek, ezzel fogadtam őket.
Az utunk legmagasabb pontja az Aussichtswarte-nál, azaz a Kilátótoronynál volt. Az én lábaimnak a torony már túl sok lett volna, de kicsit lejjebb egy padon ülve is gyönyörű kilátás nyílt a völgyben elterülő falura és a környékbeli hegyekre. Egy ismeretterjesztő tábla mutatta, hogy melyik hegycsúcsnak mi a neve és hány méter magas.
Röviden és vázlatosan ennyit a bejárt utunkról. Nagyon élveztük mindannyian, és szívből tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak, mert úgy vettem észre, hogy nem csak az én unokáimnak tetszett.
Egyéb sétáló utak is vannak itt fent a hegyen, például az egyik neve Hexenwald — Boszorkányok erdeje. A Naturpark bejáratától körülbelül egy órás sétával elérhető a Skywalk is, amelyik egy U alakú hídként nyúlik be a hegy tetejéről a vidék fölé. Itt általában mindig lehet ejtőernyősöket látni.

A természet segít

Természet segít
Nekem hamar kizárni
Az embervilág
Sok baját, felüdül a
Fejem, ha víz, fa megáld.

A fák szemével nézve

Mit értenek meg
A fák mibennünk, embert
Milyennek látnak,
Ostoba kártevőnek
Avagy élet barátnak.

Különféle programok

Mivel nem érzem már egészen egészségesnek magam, nem csoda, hogy a téli napok meg az esős napok nagy részét a kuckómban, azaz itthon töltöm. Nem hiszem, hogy ebben kivétel lennék a hasonló korú emberek között, azt hiszem, hogy sokan vagyunk, akik egyszerűen annak örülünk, hogy nem magatehetetlenül öregszünk. Viszont mostanában, ahogy egyre jobban kitavaszodott, sőt, már lassan nyáriassá válik az idő, egyre több mindennapi programom van, amikor kimozdulok itthonról. Ezen a héten is volt több és most ezeknek szentelnék egy blogbejegyzést.
A múlt szombat délutánján a Musikvereinben voltam egy gyerekeknek készült Feuervogel című előadáson. Nyilván, akik Sztravinszkij Tűzmadarát igazi balettszínpadon látták, azoknak ez nagyon mini volt, de ennek ellenére, summa summarum egy jó előadásnak tartottam. Bár az elején egy kicsit fanyalogtam magamban mindenen: „nem csoda, hogy ezek a táncosok nem tudnak kibontakozni, hiszen túlságosan parányi a színpad” és „ha az összekevert puzzle darabkák egy részét átfestik, a másik részét pedig eldeformálják, akkor sohasem lehet már összerakni — arra gondolva, hogy az egyes meseelemeket különböző téridőből származó más és más legendákban véltem felfedezni”. A végére mégis összeállt az egész. Nemcsak a gyerekeknek tetszett — ami érezhető volt és végső soron talán a gyerekek az igazi mérce — hanem a közönségnek is és nekem is.
Próbáltam utánanézni az eredeti Tűzmadár történetnek, de nem találtam egy biztos forrást, hanem több kultúrkörben felfedezhető mesét. Hányféle mondakörön vándorolt át a történet, amíg elnyerte ezt a jelenlegi formáját? Nem tudom.
Egy újszülöttnek minden vicc új, mondja egy mondás és ha egy mese jó, akkor talán nem baj, ha változik az idők folyamán. Még akkor is, ha a téma örök: mindig van rossz, akivel meg kell küzdeni és mindig vannak fiatalok, akikre ez a feladat vár.
A Mesélő által elmondott utolsó mondat mintha az öregeknek szóló bölcsesség lenne, azért érdemes arra is figyelni: „Tudnunk kell néha elengedni is ahhoz, hogy másutt rátaláljunk a boldogságunkra.”
Nem mondta hozzá, mert a történet akkor már lezárult (a Gonosz Varázsló vesztével), de én hozzátenném: elengedni, igen, de a feladatunk bevégzése után. Az is igaz, hogy ennek a megállapítása gyakran csak utólag és kívülről nézve lehetséges. (Tényleg elvesztette az erejét az a Gonosz?)
Azon töprengtem, hogy vajon csak azért tetszett-e a gyerekeknek a mese, mert a végén a jó győz a rossz felett. Tudatalatt azonosulnak a fiatal fiúval (cárevics, ifjú herceg, stb.), aki ugyan a mese szerint lehet már ifjú felnőtt, az ő számukra gyerek. Ők maguk.
A felnőttek világát a gonosz varázsló jelenti. Aki sok olyat tud, amit ők nem és korántsem biztosak abban, hogy jót akar a gyerekek világának. Fogságban akarja tartani a lelkeket.
Ki a Tűzmadár? Létezik-e a valóságunk világában? Vagy csak a megtestesült remény a mesében, hogy bár nem tudni honnan és hogyan, de megjelenik majd egy segítség, amikor meg kell küzdeni a Gonosszal.
A remény és a hit, hogy van olyan, aki a Gonosznál erősebb.
A legnagyobb örömforrás nekem mindig, ha az unokáimat látom és vasárnap délután a Praterben voltunk a fiammal és az unokáimmal. A Riesenrad, kisvonat, dodzsem (árammal menő kisautók) meg egy céllövöldés bódé — ezek az attrakciók fértek bele e délután programjába, no és egy kis rosejbni evés, ami a fiamnak a gyerekkorát idézi, az általam gyakran készített rosejbnivel. Én meglehetősen elfáradtam, de a gyerekek nagyon élvezték. Jó átérezni a gyerekek örömét a sok újdonság felett. Utólag azt mondták otthon, hogy a dodzsem tetszett a legjobban nekik — pedig milyen nehezen tudtam az apjukat rábeszélni, hogy próbálják ki! Mintha a lányok nem szeretnének éppen annyira autót vezetni, mint a fiúk!
Ami nekem — aki mostanában már inkább csak a fantáziámban, a gondolataimban élek — nagyon sűrű élet, az a gyerekeknek a normalitás, az élmények, amikre szükségük van. A kíváncsiság, a kipróbálással való megismerésvágy, az élet átélésének a hajtóereje — ezek mind-mind tudnak pozítiv erők lenni, gyerekkorban még inkább. Akkor nem kell még nekik válogatni, kvázi szelektálni, hol van egy kíváncsiság határa, átérezhetik az élet örömét. Tudom, sok minden másban is: sportban, kirándulásban, természetben, olvasásban, zenében, stb., stb., de van valami jó az ilyen vidám park örömökben is, mint a Práter.
Ilyen öregnek, mint én vagyok, pedig leginkább az, hogy láthatom, élvezhetem a kicsik örömét. És még egyet aláhúz az ilyen nap: a legfontosabb, amit a szülők adni tudnak a gyerekeiknek, az saját maguk. Az idő, amit velük töltenek, a szeretet, amit a kicsik megéreznek — és a morál, amit a szülők képviselnek.
Végül még szerda délután is volt egy programom. Ismét a Musikvereinben voltam és mivel szép napsütéses délután volt, rengeteg fényképezkedő külföldin kellett keresztülvágni a bejáratnál. Úgy látszik, hogy az egész világon játszott újévi koncertek egy kötelező programponttá tették a turistáknak a Musikverein előtti selfiet.
A koncerten Beethovent, Brahmsot és Mendelssohnt játszottak és jólesett hallgatni.

A Praterben

A gyerekeknek
Kell sok zajos vidámság,
Céllövölde és
Dodzsem, vattacukor és
Fantázia szörny világ.

Óriáskerék
Fentről mutat várost, úgy,
Mint a madarak
Látják, felülről más ám
A mindennapi világ.

A kisvonaton
Megpihenünk, míg visz az
Erdő fáin át,
Kiszállva csalogat sok
Nem próbált látványosság.

Másnap iskola.
Nem gondol erre itt a
Gyereknép, ünnep
A vasárnap, bárcsak a
Többit is itt tölthetnénk!

Tavaszi hétköznapok

Már lassan a májusnak is vége. Más években a hamarosan beköszöntő nyárra gondolt az ember, de az idén az utóbbi két hónapban alig volt napsütés, mindig csak esett az eső. Ez az első hét talán, amelyik olyan „igazi“ tavaszi hét, ahol örülhetünk a napsütésnek. Igaz, márciusban írtam egy kis tavaszköszöntő blogbejegyzést, de azután jöttek az esős, hideg napok, a tavasz mintha elbújt volna.
Mivel telt ez a hetem? Tulajdonképpen semmi különössel, nagyjából ugyanúgy, mint egy öregasszony minden hete. Egyik nap uszodában voltam. Egy kicsit úsztam és egy keveset napoztam. Mind a kettő jólesett, bár a „formám” meglehetősen elkeserített. Nemcsak ránézésre, hogy már milyen reménytelenül széles lettem, de érzésre is: mennyire elnehezültem és gyenge vagyok, milyen keveset bírok. Ugyanannyi idő alatt, mint tavaly, most csak feleannyit tudtam úszni.
Egy másik nap bent sétáltam a városban. Eredetileg a Belvedere-be készültem menni még két kiállítást megnézni, de amikor a bejáratnál a gép ellenőrizte az éves kártyámat, kiderült, hogy az előző nap járt le. (Nem emlékeztem a dátumra, csak úgy körülbelül, hogy valamikor tavaly juniusban vettem.) Nem mentem be, de nem azért, mintha nem tudtam volna jegyet venni vagy a kártyát meghosszabbítani, hanem azért, mert nem volt kedvem leadni a ruhatárban a kis, női táska jellegű hátizsákomat — ez valami „újítás” volt, mostanáig nem kellett és ezen bosszankodtam — így inkább eljöttem.
A séta jólesett. A Belvedere kertjében is, meg a környék utcáin is, ahol egészen a Musikverein-ig elmentem. A Belvedere kertjéből látható panoráma egyfajta Bécs-sziluett. Lehet, hogy ez marad meg bennem, amikor elmegyek?
Azon napokon, amikor itthon voltam, sétáltam, olvastam. Mit olvastam a héten?
Kate Mosse-nak az Die achte Karte regényét olvastam újra. Magamban örültem már az első olvasásnál is, hogy a tarokkal előbb kezdtem foglalkozni, semmint ezt a könyvet olvastam volna, mert biztosan befolyásolt volna az értelmezésekben, a kirakás módjában.
Nem akarom ezt a könyvet ismertetni, elvenni az örömét azoknak, akik még az elolvasása előtt állnak. Csak egy apró megjegyzés a hozzá kötődő érzéseimből. A regény egyik főhősnője túl fiatalon „kerül érintkezésbe” (~ vonul be a gondolatai közé) a démonvilággal. Sajnálom, mondhatnám, hogy mély részvétet érzek iránta, hogy nem élhetett előtte, mielőtt feláldozza magát. A Gonosz azóta is szabadon pusztít a Földön, más és más formákat öltve. Hogyan lehet eredményesen megküzdeni vele? Teheti-e ezt egy ember?
Mit értek eredményes alatt? Hiszen egy formákat váltó lény nem elpusztítható, nem igaz?
Vagy nem tudjuk, hogyan. Ha ezer évre eltűnne a világból és nem rongálná az új generációkat, már azt is eredményesnek nevezném.
Holnap kezdődik a pünkösdi hétvége. Talán nem ünneprontás, hogy a Szentlélek helyett a Rosszról esett néhány szó.

Tavaszi szél

Feltámadt a szél,
Zsongást hozó tavaszi
Szél, új erőket
Szállít a lég, neked is,
Nekem is jut épp elég.

A mai vihar

Kedves volt hozzám
Ma a vihar, megvárta
Az eső, amíg
Hazaérek, csepegni
A házhoz érve kezdett.

Kedély és időjárás

Borús idő a
Borongós hangulatra
Néha fordítva
Hat, nem jobban keserít,
De tompít fájdalmakat.

Palinops

Palinops. Nem tudom, hogy hányan ismerik ezt a szót. A Palinopsia németül kb. Sinnestäuschung-ot, azaz érzéki csalódást jelent. Olyasfélét, mint amikor nézünk egy képet és az az érzésünk támad, hogy valami nem odavaló van rajta.
Azonkívül a Palinops egy jelenlegi kiállítás neve is. A kiállítás a Belvedere 21-ben van, amelyik a híres, nagy Belvedere-nek az a modern része, amelyik a kortárs művészeknek ad lehetőséget, hogy kiállítsák az alkotásaikat.
Én most voltam először a Belvedere 21-ben, és ez a látott kiállítás nagyon tetszett. A festő körülbelül korombeli, a neve Alois Mosbacher. Itt él és alkot Bécsben.
Meglepődtem egy kicsit magamon. Ugyanis a zenével kapcsolatban már évek óta úgy érzem, hogy egyre kevésbé „vonz”, „tud lekötni”, „élvezhető a számomra” a kortárs zene. Amit itthon hallgatni szeretek, az sokkal inkább a klasszikusok: az operák, Mozart, Beethoven, Chopin, stb.
Így talán lappangott bennem egy kis félelem, amikor a kiállításra mentem, hogy vajon lehet-e még új látásmódot kitalálni, lehet-e még képekkel valamit újszerűen kifejezni.
Igen, lehet. Azonnal megfogott egy jó érzés, ahogy megláttam a képeket. Mondhatnám, hogy elvarázsoltak, mintha bevittek volna a maguk világába. Egy alapvetően növényi világba.
Talán ezért is. A fák nem szép fák, a növények nem a szokványosak – hiszen a természeten oly sok helyen meglátszik az ember „intenzív” hatása! És mégis. Megfognak a maguk szelíd alkotó képességével, ahogy a pusztulásból, a széthagyott tárgyakból vagy a rendetlenségből teremtenek valami harmónikust. Valami vigasztalót. Mintha mondanák: mi vagyunk az élet igazi ereje, új erőre kapunk minden pusztulás után.
Megerősödni a szenvedésben. Van ebben valami nagyon pozítiv.
Nem tudom, hogy mit látnak ezekben a képekben mások – nem olvastam el semmit róla – nekem több kép nagyon tetszett. Ha egy gazdag műgyűjtő lennék, biztosan megvásárolnám néhány képét.
De csak szegény nyugdíjas vagyok – így csináltam egy blogbejegyzést a time2life-ra.

A fák

Vér nélkül folyik
Bennük az élet, árad,
Táplál, érez, fáj,
Millió szál kapcsolat,
Egy a bolygó-lény s a fák.

Siratom a Stadtparkot

Ez a hét már egészen olyannak tűnt, mint a régi szép időkben a Covid előtti hetek: egyik nap uszodában voltam, egy másik nap koncerten a Konzerthausban a Mittagsabo e szezonbeli utolsó előadásán — hiszen én még élek!
De azért ez az érzés csalóka. Nemcsak azért, mert szinte minden lépésnél érzem, hogy ez a sok elzártsággal teli két év milyen sokat ártott az egészségemnek, gyengített, fokozta az öregedést. Hanem azért is, mert a külvilág is lépten-nyomon más. Az a tunguz dal jut időnként erről az eszembe – fenn van a time2life-on –, mely szerint mire egyet fordulok, a hátam mögött már minden megváltozott. Elolvasható itt:

egy tunguz dal

Szerdán a Stadtpark jelentett nagy csalódást. Volt egy kis időm a koncert előtt, örömmel mentem a rég látott ismerőst, a Stadtparkot üdvözölni, sétálni. De jaj, hová lett a bája, a sok évtizedes, sokaknak erőt és nyugalmat adó természetes harmóniája? Ebből ma semmi sem volt.
Kosz, szemét, bódék egymás hátán, és olyan tömeg, amilyet máskor csak a legnagyobb kánikulában lehetett hétköznap ott találni.
Miért a bódék? Valamilyen kulináris rendezvény lesz a hétvégén. Istenem, nincs a jelenlegi polgármesternek egy csepp lelke sem, hogy hagyja, hogy a legszebb helyeket is elnyelje a kommersz? Ezt a bódé vásárt kitehették volna a Donauinselre, ott bőven van hely, és biztosan ott is lett volna közönség, talán még több is, enni-inni vágyó vendégsereg. Ilyesmivel tönkretenni a Stadtparkot! Nagyon-nagyon szomorú. Azt hiszem, hogy nemcsak nekem, nem csak én érzem így, hanem még sokan.
Boldogabb időket mutatnak ezek a nyolc évvel ezelőtti képek:

Tavaszi képek a Stadtparkból

Minden változik

Sokáig álltam
Függöny előtt naivan.
Mögénézésem
Megváltoztatott mindent.
Környezetem és engem.

Úgy változtatott,
Ahogy magamra leltem.
A meglátás metsz
Változni nem akaró
Környezeten. Időtlen.

Cseresznyevirágzás

Az előző években ilyentájt mindig az orgonavirágzásnak szoktam örülni. Amíg megvolt a marcheggi kertem, szinte minden évben írtam egy kis blogbejegyzést az általam igencsak kedvelt orgonák virágzásáról, lent a kertben, de itt Bècsben is. Ez az első tavasz, hogy csak távolból gondolok a kert orgonáira, itt Bécsben viszont felfigyeltem a japán cseresznyefák virágzására.
Ugyanis egyik nap a séta közben a Wasserparkban bosszankodtam három kamaszlány miatt, akik durván rángatták az egyik gyönyörűen virágzó cseresznyefa ágát, csak azért, hogy hulljanak rájuk a levelek, miközben fényképezik magukat.
Hazajöve itthon a neten utánanéztem és ott tudtam meg, hogy ezek a cseresznyefák Japánból származtak ide, és van a neten néhány alkalmazás –Cherry Blossom Tree — , benne térképek, hogy melyik európai városban hol találhatóak ilyen japán cseresznyefák. Érdemes rájuk nézni, több helyen vannak képek is. Ideteszem a linket azon fákhoz, melyek nálunk a Wasserparkban élnek:

https://www.arcgis.com/apps/webappviewer/index.html?id=bbaf32a97f4d4a209056d1b23efe273d

Bárcsak fákat terjesztenének mindenhol és nem fegyvereket! Gondoltam, miután kigyönyörködtem magam.
Megkerestem a több, mint tíz évvel ezelőtt készített japán tanka fordításaimat (németből), és ideteszek néhányat a cseresznyevirágzásról.
Mellesleg néhány tankafordításom kapható Magyarországon is:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Muller_Marta_A_termeszet_es_az_ember_J&type=20&id=1152557

Müller Márta A természet és az ember Japán tankák fordítása

Cseresznyevirágok

Szívükben a csönd, s
A cseresznyevirágok
A csendes esőt
Hallgatják, egyedül csak
A csalogány a hangos.

Fujiwara-no-Toshiyuki
Kokinwakashu

Cseresznyevirágok

A hegy csúcsáról
Cseresznyevirágokat
Figyeltem, teljes
Szívvel adták a szélnek
Beteljesült szirmaik.

Ki-no-Tsurayuki
Kokinwakashu

Cseresznyefavirágzás

Sosem volt talán
Cseresznyefavirágzás?
Ha nem lett volna,
Akkor szívem tavasszal
Érintetlen maradna.

Arihara-no-Narihira
Kokinwakashu

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor
Ne ess oly hevesen!
Cseresznyevirág
Még nem látott szirmai
Nem akarnak lehullni.

És a néhány, évekkel ezelőtt általam fordított régi japán tanka után most egy frissen írt tanka tőlem:

A cseresznyevirág

Cseresznyevirág,
Amely nem hoz gyümölcsöt,
Nem eszik, nézik,
S elmerengve a lélek
Táplálékkal megtelik.

Boldog Karácsonyt 2020!

Lehetséges ebben az évben boldog karácsonyt kívánni? Olyannyira bizonytalanság, bajok és szomorúság telepedett az emberekre, hogy a mechanikusan ismételgetett jókívánságok olyannak tűnnek néha a számomra, mint a reménytelenül megpörgetett imamalmok: a kereplésük hangja dolgavégezetlenül elhal.
Hogyan lehet két hallal és öt kenyérrel jóllakatni egy tömeget? Honnan lehet vigasztalást meríteni s adni tudni azoknak, akik nagyon elkeseredettek?
A frázisok, a csak külső csillogás olyanok maradnak, mint a pusztába kiáltott szavak. Nem hatnak semmit. A szívek még jobban bezárulnak. „Ahol azelőtt angyal állt a karddal, most senki sincs.”
Tartok tőle, hogy sokan, akik idősek – velem egyidősek – úgy vigasztalják magukat, hogy a múltra emlékeznek. A gyerekkori boldog karácsonyokra. Amikor nem veszett még el a misztikum, a fa illata és varázslata, és megvolt még a családban élés érzése. A legtöbb idős embernek ez ma már nincs. Egyedül élnek vagy otthonban, de nem családban.
Pedig a legfőbb melegét a karácsonynak a család adta. Az, hogy jobban a család ünnepévé vált, mint bármi más.

Boldog Karácsonyt!

Boldog Karácsony
Szálljon a világunkra,
Mint láthatatlan
Jó Felhő, minden szívbe
Szeretetet cseppentő.

Sok szeretettel kívánok minden kedves Olvasómnak békés, boldog karácsonyi ünnepeket!

A tettes és az áldozatok

Mélyen ül a sokk az emberekben, amit a hét eleji terrortámadás okozott (lásd előző bejegyzés), bár látszólag visszaállt a normális élet. Már amennyire normális életről lehet beszélni a koronavírus járvány egyik csúcspontja idején. Az okok feltárását és elemzését elkezdték, legalábbis a hivatalosan, az adminisztrációban meglelhető okokat, azt, hogy milyen hibák voltak az állam biztonsági szerveinek a működési rendszerében, amelyek ehhez a tragédiához vezettek. Ez természetesen nagyon fontos, csak jó diagnózis vezethet el oda, hogy minden más ilyen kísérletet csírájában meg lehessen akadályozni.
Persze, az ideális az lenne, ha nem is születnének ilyen gyilkos tervek. Nehéz megérteni az okokat, hogyan jut el egy ember idáig. Ez a fiatalember igazán mindent megkapott az államtól, ahol felnőtt – ezért szeretném röviden felvázolni az életútját itt. Azután az áldozatairól – az elhunytakról – és szólnék, és most mindjárt megemlítem, hogy a péntek reggeli hivatalos adatok alapján már csak 5 sebesült volt kórházban. Hála Istennek.
Szóval az elkövető 2000 juniusában született Mödlingben, Bécs külvárosában. A szülei albán nemzetiségű moszlim bevándorlók Észak-Macedóniából, mind a ketten dolgoznak, egy lánytestvére van. A fiatalember az általános iskola befejezése után 2014-től egy szakközépiskolában tanult tovább. A 2017/2018-s tanévben az egyik tárgyból megbuktatták, a pótvizsgára már nem ment el, hanem abbahagyta az iskolát. Mint az a közvélemény számára utólag kiderült, a fiú már 16 éves korában radikalizálódott, egy radikális iszlám szervezet befolyása alá került. Ehhez kapcsolódó újsághír tegnap, azaz 2020.11.6-án: két ilyen Mosche-t végleg bezártak Bécsben. Ettől kezdve romlott a fiú teljesítménye az iskolában, és megromlott a viszonya a szüleivel. A fiatalember a barátaival először Afganisztánba akart kiutazni, de ez meghiúsult amiatt, mert Afganísztánba vízumra van szükség. Ekkor Törökországba utaztak, és onnan akartak átjutni Szíriába, hogy csatlakozzanak az IS-hez. Ez nem sikerült, 2018 szeptemberében a török hatóságok letartóztatták. Az édesanyja az osztrák hatóságokhoz fordult segítségért, elmondva, hogy feltételezése szerint a fia terroristák befolyása alá került. A törökök visszatoloncolták a fiút Ausztriába, ahol 2019 áprilisában terrorista szervezetben való részvételért jogerősen 22 hónap börtönbüntetésre ítélték. Mivel sikeresen megtévesztette a hivatalos szerveket – egy deradikalizálódási programban vett részt és mély megbánásról tett tanúságot – 2019 decemberében feltételesen, idő előtt szabadon engedték.
A halála előtti hónapokban már nem a szüleinél élt, hanem külön lakásban, és havi 917 Euro szociális juttatást kapott. (917 Euro a Mindestsicherung Ausztriában.)
Ugye, nemcsak a számomra derül az ki mindebből, hogy mindent megkapott az államtól? Miért fordult akkor mégis ellene? Miért kezdett vadul lövöldözni ismeretlen emberekre? Mivel mosták át az agyát olyannyira, hogy az lehetetlenné tette a számára a normális emberi életet? Szerintem nagyon fontos lenne ezt megértenünk.

Röviden szeretném bemutatni a négy elhunyt áldozatát is. Ezek egyikének a nővére egy nagyon figyelemre méltó cikket jelentetett meg az egyik nagy napilapban, a Standardban. Sok egyéb mellett ezeket írta: „Kérek mindenkit, aki tiszteletettel akar megemlékezni a nővéremről és emlékéről, hogy ne hagyja magát a gyűlölködés és a mások kizárása által vezettetni, mert azáltal olyat cselekedne, ami ellen a testvérem egész életében mindig fellépett.”
Ez a 44 éves nő a kollégáival ült az egyik kisvendéglő teraszán egy munka utáni sörözésen, amikor a tettes golyója eltalálta. A testvére biztos abban, hogy ha módja lett volna, rábeszéli a fiút, hogy üljön mellé egy sörrel, és mondja el neki, hogy mi a baja. Ez talán egyeseknek nevetségesen hangzik, de szerintem nagyon jellemző mindazokra az emberekre, akik tényleg toleráns beállítottságúak. És az ilyen emberek nagyon fontosak egy jó államban, mert ők hagyják magukat a legkevésbé befolyásoltatni a különféle uszítók által.
Ennek a 44 éves nőnek a munkahelye egyébként ott volt a közelben, éppen úgy, mint még két másik áldozaté: egy 39 éves kínai étterem tulajdonosáé és egy 24 éves német diáklányé, aki – mint itt sokan – pincérként dolgozott az egyetemi tanulmányai mellett. A negyedik áldozat egy 21 éves fiatalember volt, aki akárcsak a tettes, albán nemzetiségű északmacedóniai származású volt (szintén osztrák állampolgár), aki a katonai szolgálata végét és a munkakezdését ünnepelte azon az estén.
Hogy választja ki a sors vagy a véletlen, hogy egy-egy tragédiánál kik halnak meg? Egy híd leszakadásánál vagy egy vulkán kitörésénél vagy …? Lehet egy terrorista merénylet áldozatát is ilyen „véletlen halottnak” tekinteni? Ha nem éppen arra járnak aznap este… Elég egy emberi élet idő előtti lezárulásához, hogy nem a megfelelő időben a megfelelő helyen van valaki?
Minden élet lezárulásában van valami szomorú. Szívesen kifejezném az együttérzésemet itt a hozzátartozóknak, de nem hiszem, hogy közülük bárki is tudna magyarul olvasni.

Mindennapi tanulnivalónk

Mondd, mi van egy zárt
Hordóban, bor vagy méreg,
Mondd, mi rejlik egy
Emberben, gyilkos szándék
Vagy igaz, érett lélek.

Megtanulni ezt
Mind látni, ehhez kell az
Élet útja, a
Rébuszra adott választ
Ő mindjárt elbírálja.

Terrortámadás Bécsben

Tegnap este terrortámadás történt itt Bécsben a Belvárosban, olyan helyen, ahol mindig sok ember mozog, most a Covid miatti Lockdown bevezetése előtti este pedig különösen sok. 22 ember került ennek következtében kórházba, négyen ártatlanul meghaltak, köztük egy rendőr is, és az elkövető is halott. Órákon keresztül nem szállították el a holttestét a helyszínről, amíg a robbanószerek tárolására használatos övét szakemberek át nem vizsgálták. Kalashnikov, automata fegyver, pisztoly és kés (Machete) egyaránt volt nála, és egy jó adag muníció.
Egy 20 éves fiatalember, aki itt született Bécsben, és akit már 19 évesen elítéltek terrorista szervezethez tartozás miatt.
Ki akarja elhitetni, hogy ennek bármi köze lenne Istenhez és egy igazi valláshoz? Senki sem hiszi el. Hogyan tudják mégis ennyire félrevinni, félrecsúsztatni egy normális államban felnövő gyermek tudatát? Mikor szűnt meg gyermek lenni? Amikor a világunk egyre jobban és egyre sebesebben halad a Total Überwachung, az általános mindenkit megfigyelés felé – hogy-hogy pont az ilyet nem tudják kiszűrni?
Meg kell védeni az államot, meg kell védeni Európát. Éspedig úgy, hogy olyannak maradjon, amilyen ideálokban most hiszünk: ahol számít valamit az emberi szabadság, a sokféleség, a demokrácia, a félelem nélküli emberi élet, és mindenki átérzi annak fontosságát, hogy ilyen légkörben éljünk. Az állam keménysége nem azon polgárokkal szemben nyilvánul meg, akik hisznek egy ilyen államban, annak rendjében, hanem az állam keménysége és szigora azok ellen lép fel, akik szétrobbantani akarják ezeket a rendezett struktúrákat. Akik bizonytalanságot, félelmet akarnak kelteni az emberekben, hogy mindez megosztottsághoz vezessen. Divide et impera! Oszd meg és uralkodj! A megosztottság vezethet azután olyan gyengeséghez, amilyet a terroristák szeretnének.
Sokkolt mindenkit itt Bécsben ez a terrortámadás. Sok helyen üresek ma az utcák, alig vannak emberek a metróban, sokan otthonmaradtak ma egész napra. Ez jó. Nem lehet, képtelenség egy pillanat alatt úgy visszatérni a mindennapi élethez, mintha mi sem történt volna.
Nehezen tudom elhinni, hogy csak 1 merénylő volt, aki 9 perc alatt körbeszaladgálta a Belvárost, lelőtt 4 embert és megsebesített 22-t. (9 perc: ennyi idő telt el az első lövöldözés, az ezt a rendőrségre jelző telefonhívás és a merénylő lelövése között.) A rendőrség nem akar vagy nem tud többről beszélni? Azt remélik, hogy jobban, hamarabb megnyugodnak az emberek és visszatér az élet a normális kerékvágásba, ha nem kell félnünk attól, hogy valami ilyen mindenre elszánt sötét alak bújkál valahol még? Vagy azért nem akarnak többet mondani, hogy a tettesek és a szövetségeseik ne jussanak olyan információkhoz, ami segítené őket? Nem tudom.
Szomorú nagyon, hogy az életünkben így halmozódnak a negatívumok. Már a koronavírust is sokan úgy élték meg, mint az életünk, az életformánk elleni támadást.
Felrémlik bennem az a pozítiv várakozás, ahogy 1999-ben vártuk az új évezredet. Milyen szép lesz a világ! Naivitás volt mindez? Amit az utóbbi két évtized hozott, az nem igazolta ezeket a szép reményeket. Felgyorsult az életünk, és emiatt gyorsabban jönnek a problémák. Több kerül közülük a szőnyeg alá, és rohamosan nő a magatehetetlenség érzésünk. Sajnos nemcsak az átlagember magatehetetlensége, de a politikusoké is.

Divide et impera! Németül kevésbé tömör, de kifejezőbb, mint magyarul: stifte Unfrieden unter denen, die du beherrschen willst!

egy kis öröm

Egy kis öröm ért ma, jólesik megosztani itt, mivel én nem vagyok a Facebook-n. Remélem, hogy senki nem veszi bolond dicsekvésnek, legfeljebb megmosolyog egy kicsit.
Szóval: a Facebook Urban Haiku oldalán elsö helyezéssel díjaztak egy pályázaton.
https://www.facebook.com/pg/UrbHaiku/posts/?ref=page_internal
élni az élet
szélén bent a nagyváros
kellös közepén
Felteszem ide is a képet — és rajta a haikut — hátha más is akad, aki úgy van vele, hogy itt könnyebben megtalálja.
A képet a Stadtparkban készítettem tavaly, szóval tényleg a város — Bécs — közepén van. A többi pedig magáért beszél.
A Stadtparkban olyankor szoktam járni, mikor a Konzerthausba megyek koncertre. A véletlen úgy hozta, hogy ma is voltam, Beethoven zongoraszonátákat hallgatni. Koronaviszonyokhoz képest telt ház volt: úgy láttam, csak annyi hely maradt üresen, amennyinek az elöírás szerint üresnek kellett lennie. A jegyszedök még azt is ellenörizték — a maszkviselésen kívül — hogy mindenki a vásárolt helyén ül-e.