Mitochondrium, a sejtjeink energiagyára

Nem szeretek divatos dolgokkal foglalkozni, pusztán azért, mert éppen divatok. Ugyanakkor ha valamiről, amivel éppen foglalkozom, kiderül, hogy az most divat, egy csöppet bosszankodom talán, de azért nem tudja elvenni a kedvem. Ez a téma most a mitochondrium, a sejtek – emberi, állati és növényi sejtek – „energiagyára”.
Van, amikor különösen tudok örülni egy-egy könyvnek, olyankor, ha miután megjön és belenézek, azt látom, hogy: „igen, ez az, pont erre vagyok kíváncsi!”. Ez természetesen a szakmai, tudományos-ismeretterjesztő könyvekre vonatkozik, nem a szépirodalomra.
Ilyen jó érzésem lett néhány napja, amikor belekezdtem Stefan Limmer és Birgitt Täuber-Rusch Mitochondrion című könyvébe. Merem laikusoknak is ajánlani, akik szeretnének egy kicsit megtudni az energiaháztartásunkról, bár láttam a neten, hogy a magyar online könyvesboltban – bookline.hu – több más könyvet árulnak erről a témáról, nem ezt, de hátha még ez is elérhető lesz.
Mi minden tetszik benne?

Először is, maga a szemlélete. Idézek ehhez a könyv bevezetőjéből:
„…unsere Realität besteht mit allen Erscheinungsformen aus Scwingungen und Energie. Auch wir Menschen sind Energiewesen. Die Quantenphysik hat uns gelehrt, das Materie nur eine intelligente Zusammenballung von Energie ist. So schwingt dieses Universum in unterschiedlichen Frequenzen und erzeugt damit eine Energie-Symphonie aus unendlich vielen Variationen – ein Spiel, in das wir Menschen untrennbar eingebunden sind.
Aber wo ist die Quelle unserer Lebenskraft?”
Vagyis magyarul: „.. a valóságunk nem áll másból, mint rezgésekből és energiákból, és az ezek által létrehozott formákból. Mi magunk, az emberek is energia-lények vagyunk. Megtanulhattuk a kvantumfizikából, hogy az anyag nem más, mint az energia intelligens felhalmozódása. Az univerzum így rezeg különböző frekvenciákban, és egy végtelen variációjú energia-szimfóniát hoz létre, amelynek elválaszthatatlan részei vagyunk mi, emberek is. De hol van az életerőnk forrása?”
Ismerjük valamennyi lehetőségünket a potenciális energia forrásainkat illetően? Tudjuk optimálisan használni az energiáinkat? Olyan helyzetben van-e a mai tudomány, hogy rendelkezik mindazzal a tudással és az összefüggések látásával, ami az energiánk helyes kezelésével kapcsolatos?
A választ csak a szűken értelmezett tudomány nem tudja megadni. Szükséges a tudomány eredményeinek és a régi, részben csak töredékesen fennmaradt tudásoknak az összehangolt látása, mindannak, ami az ősi sámánkulturákból és az ősi fejlett kulturákból – mint például a chakrák tana – származik.
A megértés útja elengedhetetlenül a mitochondriumokhoz – a sejtek erőműveihez – vezet.

Másodszor az tetszik – ami persze elválaszthatatlan az elsőtől –, hogy összekapcsolódik benne, még nem tudom milyen mélyen és jól, az, ami a mai hivatalos tudomány és az, ami ősi tudás, például a chakrákról vagy a sámánoktól.

Harmadszor maga az a tény is tetszik, hogy a mitochondriumokkal foglalkozik, kvázi azért választva ki a sejtjeinkből pont azt, mert megértették, hogy ennek sok tekintetben, sok kérdésben kulcsszerepe van – mégpedig ősidők óta. Legalábbis én így gondolom, hogy ez így igaz, és ez az utóbbi időben csak erősödött bennem.

Negyedszer, amit talán szubjektív szempontnak tekinthetnek, de mindegy: már írtam néha, hogy az összes biológiával való foglalkozásból hiányoltam a „vertikális vonalat”, azaz a nanoszinttől eljutni legalább az emberi szervezet szintjéig. Már ez is nagyon sok lépcsős létra! Itt mintha meglenne ez, és amikor a könyv végére érek, a hiányérzeteimet is le tudom írni majd talán.
Más szavakkal, de a szerzők azt írják, amit gondolok én is: az anyagcsere és az energiaháztartás folyamatait nem szabadna „mereven” elképzelnünk (például, hogy egy adott ábrával leírható minden körülményre nézve); nagyon sok egyéb paramétertől függ, mint például a külső körülmények miatti energiaszükséglet, az életkor, stb. Az életkor itt csak impliciten van benne, de szerintem nagyon fontos, nem véletlenül mondják, hogy az időskori betegségek, egészségi problémák jó része a mitochondrionra vezethető vissza. Ugyanakkor fontos lenne aláhúzni, hogy az egész emberi szervezet életkora és az egyes sejtek életkora nagyon különböző! Nem tudom, hogy a tudomány tudja-e, hogy ezek a belső folyamatok hogyan veszik figyelembe a sejt életkorát (ezt feltételezem, tudják) és az egész szervezet életkorát – erre különösen kíváncsi lennék, hogyan.
Az anyagcserét és az energiaháztartást nézve egyre kevésbé elfogadhatónak tartom a nézetet, miszerint a nucleus az általános vezérlőközpont. Ami a folyamatok beindulását, összekapcsolódását illeti, az egész így egy IT-ben jártas laikust inkább a data-driven, illetve tranzakcióorientált rendszerekre emlékeztet.
Az információfeldolgozás avagy annak fellépő igénye hogyan hat a megnövekedett energiaigény miatti újabb energiafeldolgozási igényre? Rengeteg ilyen kérdés gyűlik bennem, és feltételezem, hogy marad belőlük a könyv elolvasása utánra is. de ez nyilván nem baj.
A könyv utolsó, harmadik nagyobb része – amelybe még nem néztem bele – olyan, amire gondolva az elején „divat”-ról írtam. Ugyanis a neten levő, nem kifejezetten biológus szakembereknek szóló könyvek jó része az ún. Mito-Medizin felé irányulódik. Mit jelent ez? Valami olyasmit, hogy a mitochondrium működésének a megismerésével és az egészséges életmód kialakításával hogyan tudjuk befolyásolni az energiaháztartásunkat és ezáltal természetesen az egészségünket. Gyógyszerek nélkül.
Amiről ezek a könyvek talán kevesebbet írnak, de a tudomány már évtizedek óta „itt” – mármint a mitochondrium környékén – nyomoz: az öregedés. Erősen él a feltételezés, hogy az öregedés folyamatai is a mitochondriummal vannak összefüggésben.

Erőforrás

Erőt adni úgy,
Hogy azáltal nem csökken
Annak ereje,
Ki ad, forrás, mely sokat
Táplál, ki mégsem apad.

Elérni ezt nem
Könnyű, ellentmond hitnek
Az ész, hogyan lesz
Végesből végtelenné
Bármi, energia, lény.

Anyag és lélek

Anyag és lélek – e kettő kapcsolata az örök kérdések egyike. A tudomány nem foglalkozik vele, a lélek szerepét, jelentőségét tagadja, vagy legalábbis korlátozza. Úgy tekinti, hogy minden jelenséget, amit az anyagon keresztül, az anyagban észlelünk, meg lehet magyarázni kizárólag tudományos alapokon, vagyis kizárólag az anyagból, és ez még az élő anyag esetében is így van.
Szeretnék bemutatni két kis biológiai példát, amelyekben élőlények olyan képességeket mutatnak fel, melyeket az anyag és a lélek tulajdonságain elgondolkodva inkább a lélek, semmint az anyag tulajdonságainak tartanánk.
Az első a Turritopsis nutricula, egy kedves kis medúzafajta. Mint a Wikipédiából is megtudhatjuk, a Turritopsis nutricula képes arra, amiről egyes emberek csak álmodoznak: arra, hogy elvileg akármilyen sokszor megfiatalítsa önmagát, és ezzel kvázi halhatatlanságot érjen el. (Azért kvázi, mert ezzel azt nem védi ki, ha egy rávadászó ragadozó őt megeszi.) Ezt úgy éri el, hogy a szaporodása után – amikor általában sok más medúzafajta befejezi az életciklusát – a Turritopsis nutricula visszafejlődik a szexualitás előtti, „éretlen” állapotába, és egy idő után képes újrakezdeni a ciklust. A soksejtű élőlények között ez jelenleg az egyetlen faj, amiről ezt ki tudták mutatni.
Ez az anyag tulajdonsága. Valóban? Mindennapi fejjel, a halhatatlanságot, az örök megújulás képességét nem a lélek tulajdonságai közé soroljuk? A lélek, amelyet nem látunk, nem tudunk kézzel megfogni, de amelyet a legtöbben mégis hiszünk, hogy van, időtlenebbül van, mint mi magunk.
A másik példám kényesebb, mert egy olyan területet érint, amin a tudósok is sokat vitáznak, még ma is. Ez pedig a fajok kérdése. Tényleg létrejönnek-e új fajok – nemcsak meglévő fajok variációi, különféle módosulásai – kvázi „békeidőben”, tehát extra behatások nélkül (sugárzások, extrém hőmérséklet, stb.) pusztán a verseny következtében, vagy sem, ez Darwin munkái ellenére sem teljesen világos. Másképpen fogalmazva, ezt nemcsak ezoterikusnak bélyegzett források, de elismert tudósok is vitatják. Igazán új fajt ugyanis nagyon ritkán fedeznek fel, legalábbis olyat, ami nemcsak azért új, mert eddig a számunkra ismeretlen volt.
Van néhány növényfaj, amelyekről a növények genetikájával foglalkozó tudósok kimutatták, hogy valóban képesek új faj létrehozására. Ezek olyan növények, melyek időnként „nem normális” utódokat hoznak létre: olyanokat, melyek dupla krómoszómaszámmal rendelkeznek. Megfigyelték, hogy olyan hibridek, melyek ilyen duplakrómoszómájú szülőktől származnak, képesek időnként egy-egy valóban új fajt létrehozni. (Általában a növényi hibridek ugyanúgy terméketlenek, mint az állati fajkeverékek, de előfordulnak kivételek.)
Új faj létrehozása. Nem olyan kérdés-e ez is, ami a mindennapi gondolkodás alapján olyan kreativitást igényel, amelyhez elengedhetetlen a lélek, a teremtő lélek, amit nem akarunk betudni a vak véletlen anyaggal való játékának?
Azt hiszem, hogy a példáim leginkább egyet bizonyitanak: akármennyire nő a tudásunk – végtelen távlatok vannak még előtte – vannak kérdések, melyek mindig kérdések maradnak.