Ha valaki olvassa a blogomat, nézi a képeimet, úgy gondolhatja, hogy szerencsés öregasszony lehetek, hisz megadatott, hogy megértem a nyugdíjaskort, van gyerekem, unokám, kertem, s elviselhető egészségem. Felhőtlen boldogság kell legyen az élet.
Mégsem az.
Nem tudok örülni, mert állandóan érzékelem a világot. Látom, hallom, hogy milyen sokan hallnak meg, reménytelen menekülésük közben. Menekülnek háború elől, pusztítás és sokféle erőszak elől, menekülnek – és egyszercsak nincs hová. Újabb erőszak vár rájuk, és nincs sehol a remélt menedék.
Mi lesz Európával, mi lesz, ha nem talál megoldást? Emberséges, humánus megoldásokat, a menedéket kérőknek és saját lakosainak egyaránt.
Oly lehetetlen lenne? Ha ötvenezer új csecsemő születik egy évben, azt jó népszaporulatnak tartjuk. Ha ötvenezer ember idevándorol, és úgy gyarapszunk, azt nem?
Mivel kell fogadnunk az ötvenezer csecsemőt, azt már tudjuk, de hogyan fogadjuk az ötvenezer különböző korú embert, azt még tanulnunk kell. Kívánom, hogy sikerüljön.
Tévedés azt hinni, hogy a probléma „majd csak megoldódik valahogy”. Nem, magától nem oldódik meg, mint általában csak súlyosbodni szoktak a szőnyeg alá söpört problémák.
A Földön a menekülők, a másutt menedéket kérők száma egyre növekedni fog: az eddigi kiváltó okokhoz hozzájönnek még a klímaváltozás problémái. Ha 1 méterrel megemelkedik 100 év alatt a tenger vize – ami ma már óvatos, és korántsem túlzó becslésnek számít – akkor hamarosan (néhány évtizeden belül) sok százmillió menekülő lesz.
Jó lenne gondolni rá. Mindenkinek. Még a politikusoknak is.
Miért nem tudok felhőtlenül örülni?
Hozzászólás
time2life 