A Csontbrigád

Egy szubjektív olvasmánynapló Rejtő Jenő Csontbrigád című regényéről

Mint sok magyar kortársam életét, az enyémet is végigkísérték Rejtő Jenő könyvei és figurái, Piszkos Fred, Csülök és Gorcsev Iván, és még sok-sok társuk. Legalább egy tucatnyi olyan könyve van, melyet több tucatszor olvastam el, mindig és újra meg újra élvezve Rejtő nehezen utolérhető humorát. Ezek a ronggyá olvasott könyvek ma is megvannak még nekem, túléltek nagyon sok vándorlást, költözködést.
Gimnazista koromban az egyik évben karácsonykor az osztályunk megajándékozta egymást, éspedig olymódon, hogy mindenki kihúzott egy nevet egy kalapból, és annak vett ajándékot, akinek a nevét húzta. Természetesen meglepetésként, senki nem tudta, hogy kitől és mit kap majd. Egy kedves fiú osztálytársam – mindenki csak Pufinak hívta őt – ez alkalommal A szőke ciklonnal ajándékozott meg, aminek nagyon örültem. Mivel az ajándékozási felhívásban az is szerepelt, hogy próbáljunk valami olyat adni, amit a megajándékozottban jellemzőnek tartunk, eltöprengtem. Szőkének szőke voltam mindig – bár ma már őszülő hajszálak vannak a fejemen a többségben – de vajon a ciklont is valamilyen módon találónak érzi? Ezen gondolkodtam, mert én inkább kényelmesen lassúnak tartottam magam mindig. Vagy lehet, hogy csak szerette volna, ha néha kicsit gyorsabb vagyok? Ugyanis én voltam az egyik az osztályból, akinek megérkeztét reggelenként gyakran várták a fiúk: valakiről le kellett másolni a matek és az orosz leckét…
Hosszú évekig a kedvencem maradt A szőke ciklon, ahol ugye egy nő az, aki megoldja a problémákat.
Később csatlakozott hozzá a képzeletbeli kedvenc listán A fehér folt. Azt mondják, hogy Rejtő alakjai között sokkal több a férfi, mint a nő, de itt, A fehér foltban – akárcsak A szőke ciklonban — ismét egy nő áll a középpontban. Lilian, egy fiatal lány, aki a szőke ciklon Evéhez hasonlóan maga akarja meghatározni az életét. Ne a hatalmaskodó apa mondja meg, hogy én mit csináljak, ne az ő általa kínált választék határozza meg, hogy ki lesz a férjem – így gondolkodik, nagyon helyesen. Ugye, milyen aktuális ma is mindez? A viccre, a humorra szoktunk csak Rejtő kapcsán gondolni, pedig mennyivel több van benne!
A fehér foltból ismertem meg a gyarmatosítás örökérvényű aljas pókerjátszmáját: a milliárdos mozgatja erre is és arra is a szálakat, ő maga teremti meg az ürügyet a nagyhatalmi beavatkozáshoz. Ha valaki elolvasta ezt a könyvet, ez a „játékszabály” örökre benne maradt, és segíthet kiigazodni a nagypolitika játszmáiban. Ma is.
Mikor ezeket a sorokat írom egy hónap híján hatvanöt éves vagyok. Ha ma kérdeznek meg, hogy a sok kedvenc Rejtő könyv közül melyik a kedvencem, ma már azt felelem, hogy a Csontbrigád. Az egyetlen komolynak kategorizált Rejtő regény. Erről szeretnék most írni, és remélem, hogy abból, amit írok, kiderül majd a miért. Miért tartom a legjobbnak.

Mielőtt belekezdenék abba, hogy írjak a Csontbrigádról, szeretném figyelmeztetni azokat az Olvasókat, akik még nem olvasták a könyvet, hogy nem olyan udvarias fülszöveget készülök írni, ahol az ismertetést készítő gondosan ügyel arra, hogy ne lője le a poént, hogy mindaz, ami csak a könyv vége felé derül ki, az titok maradjon a potenciális Olvasó számára. Nem tudok erre ügyelni itt, miközben azt próbálom megfejteni és szavakba foglalni, hogy miért pont ez a könyve Rejtőnek lett öregkorom kedvence.
Azt hiszem, hogy a kedvenc könyvek gyakran éppen azáltal válnak kedvenccé, hogy valamilyen öntudatlan összecsengés jön létre a történet, a főhős és azon személy között, akinek a kedvencévé válik a könyv. Ez talán magyarázat nélkül is könnyen kitalálható A szőke ciklon és A fehér folt esetében, hogy miért lettek a kedvenceim. Nem kell szélsőségesen feministának lenni ahhoz, hogy az ember belássa, hogy a nők útja az önálló, értelmes élet felé ma is sokkal göröngyösebb, mint a férfiaké.
De a Csontbrigád?

Belekezdek az ismertetésbe, aztán mire a végére érek, remélem, hogy erre a kérdésre is kiderül a válasz.
Nyugodtan mondhatom, hogy az első fejezet olyan, hogy inkább elriasztott a könyvtől, semmint továbbolvasásra ösztökélt. Miért, miről szól az első fejezet? Egy halálraítéltről, aki a kivégzése előtti néhány órát nem csendes elmélkedéssel akarja tölteni, hanem vendéglőbe megy – egy tiszt megtévesztésével – kártyázik, iszik, és látszólag nem veszi komolyan a halált. Miért mondják ezt komoly könyvnek, gondolhattam magamban, mikor legelőször olvastam. Hiszen tipikus Rejtő!
Igen, az. Tipikus Rejtő, aki a könyv első fejezetében még jól elrejti előlünk, hogy a hőse mennyire kilátástalan helyzetben van, és azt is, hogy Henry Fecamp, a Csontbrigád főhőse messze nem az a könnyed, vidám fickó, akinek látszik, és amilyenek általában a Rejtő könyvek alakjai.
Fecamp nemcsak az elején van kilátástalan helyzetben, hanem még sokáig, szinte a könyv végéig. A halálos ítéletből ugyan életfogytiglani kényszermunka lesz, embert nem kímélő rabszolgaság, kőtörés az egészséget gyorsan elrabló sivatagi hőségben, de nem lehetetlen, hogy ez olyan enyhítés az ítéleten, hogy többen inkább a halált választották volna, ha lenne ilyen helyzetekben választási lehetőség. Mert:
„A francia idegenlégió bűntetőszázadának egyetlen célja az elrettentés. És az intézmény e hivatás tekintetében csúcsteljesítményeket produkál.
Aki itt élt, az bűnhődött. Fegyőrtől a parancsnokkapitányig ide csak megtorlásképpen vezényelték a katonát szolgálattételre.
Ezért itt mindenki mindenkit gyűlöl.
Az őrök gyűlölik a rabokat és egymást, a rabok gyűlölnek mindent és mindenkit. Az altiszteket általában csak az a beteges vágy fűti, hogy kínt okozzanak, amelyhez képest viszonylag jobbnak érezhetik a sorsukat. A tisztek lélektelenül rágódnak a letört egzisztenciájuk képzelt lehetőségein, és közömbösek mindennel szemben.”
Ez a Pokol. A természetből is, az emberi társadalomból is csak a kegyetlen, az elviselhetetlen, a rossz van jelen, mint környezet.
Lehet itt még viccelődni?
Rejtő nem tud nem viccelődni, a letargikus figurák bemutatásánál is állandóan előjön megszokott stílusa. Például:
„Si, mon capitaine! Nem lenne jó visszatérni a vörösborra? A vörösborral sokáig élhet itt az ember!
Ki akar itt sokáig élni?”
A főhősnek, Henry Fecampnak minden esélye megvan arra, hogy ne éljen sokáig.
Ugyanakkor mintha a tréfás hang csak egy olyan szakadt függöny lenne, amely mögül állandóan kilátszik, hogy az író most igazából mást akar mondani. Még olyankor is, ha egy-egy komoly mondatot egy félbolondnak tűnő figura szájába ad, mint például: „a rendszeres akaratkoncentráció nélkül a lélek hulla lesz”.
A harmadik, negyedik fejezet végéig megismerjük a helyszint, a szereplőket, a büntetőtábor lakóit és a bűntettet, ami miatt a főhőst elítélték és idekerült. Pontosabban, megismerjük mindazt, amit a hadsereg hivatalos aktái erről mondanak. Ez ugyan önmagában ellentmondásos – miért pont egy büntetőtáborban lett volna jobb az adminisztráció, mint bárhol másutt a világon – de ez a kisebbik baj. A nagyobb az ötödik fejezetben derül ki, éspedig az, hogy Henry Fecamp teljesen ártatlan.
Akkor hogyan keveredett ebbe az egészbe? Miért van itt, miért nem tiltakozik? Ezt tudjuk meg az ötödik fejezetből. Fecamp egy afrikai kis oázisban szolgált, ahol egy Carew nevű másik légionárus volt a legjobb barátja, akivel általában minden szolgálatra, őrjáratra együtt osztották be őket. Nem különbözött az életük semmivel a többi katona életétől, együtt ittak, kártyáztak, verekedtek, és amikor kellett, harcoltak. A barátságukban akkor állt be változás, amikor mind a ketten ugyanabba a lányba szerettek bele, Szaidzsába, egy fiatal afrikai lányba. A lány nem tudott választani, dönteni köztük, bár az író érzékelteti, hogy a szíve inkább Fecamp felé húzta. Ők egyre elviselhetetlenebbnek érzik ezt a helyzetet, amikor az oázis életét egy váratlan esemény kavarja fel. Egy rövid látogatásra odaérkezett magas rangú katonatisztet, Villiers-t meggyilkolnak, és eltűnik a kézitáskája és az aktatáskája, ez utóbbi rendkívül fontos iratokkal. A nyomravezetőnek magas jutalmat tűznek ki.
Carew és Fecamp megtalálják az üres kézitáskát, de Carew nem adja rögtön le a hadseregnek. Ehelyett azt javasolja Fecampnak, hogy vigyék döntésre a kettejük ügyét. Éspedig olymódon, hogy a feltételezett gyilkossági hipotézissel és a talált táskával jelentkezzen az egyikük, mintha tudná, hogy a társa a tettes, így a jelentkező szép jutalmat kap, a másikat viszont elítélik. Hogy ki legyen a szerencsés, azt viszont sorshúzással döntsék el, fej vagy írás alapon. Fecamp belemegy ebbe az őrült ötletbe:
„Ès biztos vagy benne – mondta tűnődve Fecamp – hogyha nyersz, akkor én megteszem ezt az őrültséget?
Biztos.
Hm… én is.”
A sorshúzáshoz egy Dugó becenevü társuk ad kölcsön egy ötsous pénzdarabot, és a sorshúzáson Fecamp veszít.

Szabad így játszani a sorssal?
Hány ember van, aki ekkor még komolyan betartaná, amit mondott, és felvállalná a könnyelműen elnyert balsorsot?
Azt hiszem, hogy kevés. De itt kezdődnek az igazi tragédiák. Olyanok, mint a görög drámákban, ahol a hős megígér valamit az isteneknek – például egy emberáldozatot – aztán később tudja meg, hogy a sajat gyermeke az, akit fel kell áldoznia.
Rejtőnél nincs szó az istenekről. De arról igen, hogy az embernek embernek kell maradnia, és ehhez elengedhetetlen lépés, hogy a saját szavát tartania kell. „A lelkétől válik el, aki az adott szavától elválik” – olvastam valakinél, és mélyen hiszem, hogy ez így igaz.
Fecamp csak a felszínen hasonlít Carew-hez, amíg az élet próbára nem teszi őket, próbára nem teszi a barátságukat, és elsősorban önmagukat.
Így, bármennyire is képtelenségnek tűnik, Fecamp felvállalja a kitalált mesét, és ennek következtében ítélik halálra.
Azért kegyelmeznek meg neki, mert a fontos iratokat tartalmazó táskát nem találják meg, és azt persze nem tudják, hogy annak hollétét Fecamp sem tudja. Így, mikor a büntetőtáborba kerül, külön kínszenvedés a számára, hogy mindenki a táska hollétét próbálja megtudni tőle, tekintve, hogy magas jutalom – és szabadulás – van erre az esetre kitűzve.
Nehezen tud válaszolni az erre vonatkozó állandó kérdésekre, olyanokat mond például, hogy „a legnyomorultabb rabnak is lehet titka.”
Ennél a félmondatnál megálltam az olvasásban. Úgy éreztem egy pillanatra, hogy Rejtő a mának beszélt vele: a mai világban, ahol nemcsak a rabokat, de minden embert megfigyelnek, lehet még valakinek titka? A technika csodálatos fejlődésének következtében kevés olyan beszélgetés van, amit ne tudnának követni; lehet, hogy már egy ideje rabok lettünk, csak nem vettük észre?
Fecampnak az állandó faggatás tovább nehezíti a helyzetét, azért is, mert akik faggatják, a kérdéseiknek a körülmények nehezítésével, kínzással adnak nyomatékot.
„A kikötéstől marjult csontok sajognak. A feje fáj. Még ápolásra szorulna. De követ tör. …
Fecamp keményen összeszorítja a fogát. A fél vízadag elvonása most nagy csapás. Halálos esetleg. Itt a kőtörésnél felhőkben száll a por. Szárítja a torkot, ingerli a tüdőt.”
Olvasás közben megismétlődik bennem a kérdés:
Hány ember van, aki ekkor még komolyan betartaná, amit mondott, és felvállalná a könnyelműen elnyert sorsot? Miért nem beszél Fecamp? Miért nem próbálja legalább valakivel megértetni, hogy ő teljesen ártatlan?
Ha belegondolunk, hamar megérthetjük, hogy nem teheti. Több okból sem. Egyrészt a keresztet hordozótól senki nem várja el, hogy félúton egyszercsak ledobja a keresztet, és azt mondja: Na, fiúk, nekem ebből elegem van! Azt hiszem, hogy ez nem szorul magyarázatra.
De másrészt azért sem teheti, mert ki hinne neki? Ki hinné el, hogy egy bolond fogadás miatt magára vállalt valamit, amiben teljesen ártatlan?
Fecamp tudja mindezt. Tudatosan vagy sem, sokat változik ebben az időben. Miközben a szenvedései közben az egyik társa titokban vizet ad neki, azért hálás. Felfigyel az emberségre, megérti azt, amihez a pokolra kellett jutnia, hogy felfigyeljen rá és megértse: az emberség nagyon fontos. Rejtő ezt így mondja:
„Ez a kegyetlenül őrlő kényszermunka egyetlen szent hozama a kitaszítottaknál: megismerték egymást. Olyan jónak, szépnek, rútnak, önzőnek, testvérnek, ahogy a kiválasztottak boldog közösségében erre sohasem volt módjuk. Az érdekeik, viszonyaik, reményeik elfordították való énjüket.
Itt aztán újraszületnek. A szenvedés, a nívótlan, kemény munka, a sivár közöny a kínjuk iránt, kissé a vallás és a filozófia közötti emelkedettebb, semleges lelki zónával, elválasztja őket az anyag túlértékelt fontosságától.”
És: „Itt meglátják a másikban a lelket, és ezzel már önmagukban is észrevették.”

De Fecamp helyzete egyre romlik. Majdnem halálra verik, és végül – mikor már egy odaérkezett magasrangú tiszt is hiába faggatta – felkerül a Csontbrigádhoz.
Itt érkezünk el a történetben körülbelül a regény feléhez, a tizedik fejezethez.

Tulajdonképpen már rég kérdezhette volna az Olvasó: mi az, hogy Csontbrigád? Miért nem hallunk semmit arról, ami ennek a könyvnek a címe?
A Csontbrigád maga a Pokol a Pokolban. Ha lehet fokozni még a rosszat, ahhoz képest, ami a büntetőtáborban van, akkor fokozzák. Kilenc évvel a regényben leírt történet előtt egy csapat katonát árulásért elítéltek. Mint később majd kiderül a könyvben, ők is ártatlanok voltak, csak elveszett az ártatlanságukat bizonyító papír a paranccsal, ami szerint cselekedtek. Ezeket a katonákat olyan sziklasíkon helyezték el, ahonnan lejönni nem lehet. A szikla tetején a kiugró szirtek között kell a követ csákánnyal fejteniük, és a kifejtett kőmennyiségért cserébe élelmet kapnak. Ha nem eleget fejtenek ki, csökkentik az élelmiszeradagot. Hűtlenség, szökés és árulás bűntettéért kerül legionárius a Csontbrigádhoz, ahonnan nincs visszaút, csak a halál.
Mikor Fecamp teljesen magatehetetlen állapotban felérkezik, ezek az első benyomásai:
„Ebben az állapotban nem volt tiszta öntudatánál. Félelemszerű, homályos érzékeléssel, sajgó testtel, mozdulatra képtelenül feküdt a kosár szélén, fejével a sárga, napfényben izzó sziklához dőlve.
Valahol egy majomszerű, keskeny arc tűnik fel. Óvatosan közeledik. Ember? Nem valószínű. Ez a fej egy koponyacsont, barna, ráncos, vékony irhával bevonva. A szemek helyén két sötét folt. Az üreg mélyén halvány, nedves csillogás. Rövid, gyors fejmozdulatok. Előrehajlik, aztán hosszan figyel, így, lábujjhegyről, dermedten, mint a menekülésre állandóan kész állat.
Fecamp érzi, hogy perzsel a nap. Mozdulni nem tud.”

„Megismerkedése” a Csontbrigád tagjaival ilymódon kezdődik. Magatehetetlenül hallgatja, hogy azon vitatkoznak, nem lenne-e jobb őt megölni, és ezt egy ideig eltitkolni azért, hogy megkaphassák az ő ételadagját.
Új Hiéna és Gyenge – ezt üvölti a kórus.
De a vezetőjük, egy óriási csontváz egy hatalmas doronggal, másképpen dönt:
„Nem esszük meg, mert Törvény van! Gyenge Hiéna is Hiéna, amíg él. Ez az erkölcs! Mert valaminek kell lenni!”

Ez az erkölcs. A Csontbrigád erkölcse.
„A krétaszínű, sima sziklatönkön az életnek minden feltétele hiányzik. Egyetlen fa, egyetlen szál növény sincs. De bőven akad skorpió. … Fecamp az első reggelen úgy érezte, hogy pillanatokon belül megpattan az agyában valami. Ez a forróság hasonlított a máglyahalálhoz. Mintha elevenen égne meg az ember.”

Az ott élők nevei is tükrözik ezt a mindentől lecsupaszított életet: Volpi, a Dorong, a Vak, akinek Lámpása van, az Őrvezető, akinek Szíja van, a Kétfogú, akinek Kalapja van. Fecamp megtalálja köztük Dugót is, azt az egykori katonatársát, aki a sorsát eldöntő pénzfeldobásnál az ötsous pénzt adta.
Még itt is akad olyan, aki őt állandóan az aktatáska hollétéről faggatja, és ez báró Naftalin, egy különleges figura. Naftalin, a Száj egy bolondnak tűnő alak, aki nem dolgozik, csak híreket visz a Völgy és a Szikla között. Egy egykori szabó ő, aki azon ment tönkre, hogy a megölt Villiers nem fizette ki nála a számláit.

Fecamp nem hal meg, valamelyest erőre kap, és ez még arra is elég, hogy megmentse az egyik legyengült társa, a Fehérhajú életét. Emberség a Pokolban. Nem addig ember az ember, míg az emberségét meg tudja őrizni? Ahogy azt Arany János olyan szépen megfogalmazta: „ A legnagyobb cél pedig, itt e földi létben, embernek lenni mindég, minden körülményben”.
Pedig mindig akad olyan új fordulat, amely újabb próbát jelent erre nézve. A Fehérhajú, akinek Tükre van, mikor felépül, lemegy a Völgybe. Fecamp ekkor tudja meg róla, hogy akit megmentett, az egy Rouen nevű szolgálati tiszt, aki azért volt ott, hogy ő utána nyomozzon.
Igaz, az szinte észrevétlenül történik meg, hogy elárulja magát Rouen előtt, amikor egy rövid beszélgetésben egyszer azt mondja: „amikor Villiers századost megölték”. Rouen vissza is kérdez ekkor: „Megölték? Hát nem maga ölte meg?” De akkor Fecamp még csak annyit ért meg, hogy a Fehérhajú is tudott az ő ügyéről, amiről részleteket a többiek is hallhattak a Dugóval folytatott beszélgetéseiből.

Az igazi próbatétel Fecamp embersége számára akkor következik be, amikor teljesen megérti, hogy ami történt vele, az hogyan és miért történt. Az egykor barátjának hitt Carew volt a gyilkos, a rabló, és nem a balszerencse juttatta őt ide, hanem Carew gazembersége. Carew ugyanis tudta, hogy Dugónak van egy különleges ötsous pénzdarabja, amin egy nyomdai hiba következtében mind a két oldalon Fej van, és szándékosan kérte el a pénzfeldobáshoz azt az ötsoust. A balsorsot hozó pénzdarab még mindig Dugónál van, és egyik nap nevetve mutatja meg Fecampnak, mert Dugó nem tudta, hogy mi volt a fogadás igazi tétje.
Fecamp embersége ekkor erősen meginog. Ettől fogva élni akar bármi áron. Élni azért, hogy kiszabaduljon, és bosszút álljon. Apró részletekbe menően kikérdezi Dugót annak a végzetes napnak a részleteiről, amikor a gyilkosság történt, és mindebből nemcsak azt érti meg, hogy Carew hogyan követte el az egészet, de azt is, hogy hová rejtette azt a bizonyos, sokak által keresett aktatáskát.
Mintha csak mellesleg történne, egy csákányütés nyomán megkerül az Írás, ami Nincs. Vagyis előkerül egy penészes táska, és benne egyéb papírok között az az egykori parancs, amely bizonyítja, hogy a Csontbrigád ártatlan.
Fecampban ekkor nagyon megkeményedik belül valami. Élni akar, hogy erős legyen, hogy bosszút álljon Carewen, és igazságot szolgáltasson a Csontbrigádnak. Ekkor történik, hogy átveszi Volpitól a Csontbrigád vezetését.
„Nekem élni kell! Én vagyok a Törvény!
Volpi volt eddig a Törvény… – szólt az egyik halkan.
A Kor is volt Törvény! Azután jött a Tűzmester, aki Mindent Tud! Később Volpi, a Dorong! Most jövök én, az Ököl, akinek Élni Kell! Több Törvény nem lesz!”
Így lesz Fecampból az Ököl, akinek Élni Kell és a Jó Törvény!
Jó törvény? Az, ahol a legerősebb feltétlen tiszteletet és engedelmességet követel ki magának pusztán az erő jogán?
Fecamp már elveszett? Mennyit változott már meg a fiatalkori önmagához képest?

Váratlanul egyik nap a parancsnok intézkedésére érte jön a Völgy. Fecampot a felvonó leviszi.
Mint az Olvasó azt megtudhatja, egy újabb titkosszolgálati tiszt érkezett a táborba, hogy Fecampot faggassa. Pontosabban a hivatalos indoka a látogatásnak más. A tiszt egy nő, neve Colette de Cheyne. A tábor parancsnoka a vőlegénye volt, mielőtt idehelyezték, és most Colette látszólag azért jött, hogy őt megmentse. Megmentse az egyre növekvő alkoholizmusától, kedélybetegségétől, és elérje a rehabilitását, ha sikerül megoldani a táska hollétének a titkát.
Colette faggatása ugyanúgy eredménytelen, mint eddig minden hasonló kísérlet volt. Pedig, valahol a mélyben, Fecamp és Colette között elindul valami. A beszélgetésük még nem ezt tükrözi:
„A lány rámeredt.
Mondja! Mit kívánna, ha nyomban teljesülhetne minden óhaja?
Egy marék cigarettát.
Colette gyorsan átadott egy marékkal.
Mást nem?
Enni… Egy falat húsnak, egy ital víznek nagyobb az értéke, mint az egésznek, amit elmondott. Hogy mit kívánna egy ember, ha ember is lenne, azt nem tudom.
Nem akar jót tenni?
Nem. Minek? A jó, az csak fölösleges rossz az ember életében. Babonás egyének hiúsági szertartása.
Nem igaz! Akiben keserűség van, annak fáj a szíve! – kiáltotta élesen, vádlón a lány.
Nincs szívem.
Ami nincsen, az nem fáj!
Fordítva: ami fáj, az nincsen! És bennem az ember fáj!
Hogy fájhat a semmi?
A beteg szervezetet az egészség hiánya kínozza. A beteg lélekben a lélek hiánya fáj.”

Nem jutnak előbbre. Hol Colette beszélget vele, hol a parancsnok-kapitány. Fecamp a Csontbrigádról mesél a kapitánynak:
„A Gyenge Hiéna nem kell!
Ez miféle előírás?
Ez a Csontbrigád szolgálati szabályzata.
Ott mi van? – kérdezte halkan Colette.
Ott van a Nincs. Főként ott van. Virág, fű, fa, forrás nem létezik. Csak társadalom. A puszta társadalom. És ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság… és ahol igazság van, ott megszületik az igazságtalanság…”
Fecamp elmondja nekik, hogy a Csontbrigád ártatlan, és átadja a magával hozott, megtalált írást.
A kapitány ebből megérti, hogy a Csontbrigád valóban ártatlan, és az írást a magyarázattal együtt azonnal továbbítja Marokkóba, a feletteseinek. Az eredeti Csontbrigádból még kilencen élnek, mindannyian remélik, hogy hamar megérkezik az ő rehabilitásuk híre.
De, mint az olvasó később megtudja, ebben csalódni fognak. Kilenc ember élete és jó híre miatt a hadsereg nem blamálja magát, a hadsereg tekintélyét fontosabbnak ítélik.

Fecamp és Colette egymásba szeretnek, de ezt egyikük sem vallja be. Ehelyett filozófiáról beszélgetnek.
„A rossz ember nehezen viseli megérdemelt büntetését. Maga alig szenved.
Nem látom olyan rossznak a rosszat, mint mondjuk Sirone kapitány. Helytelenül értékeljük a valóságot, amikor a rosszat és a jót állandó értéknek vesszük. A forróság, a sivatag vagy az egyhangú napok csak egy másik környezethez viszonyítva tűrhetetlenek. A dolgoknak van egy külön, legfőbb lényege, a mi korlátozott érzékelésünkben előforduló benyomásoktól független. Ez a tartalmuk igazi jelképe. De ez az ember számára örök titok. Érzékelhetetlen.
A leány nevetett: Maga Kantot hozza segítségül, hogy elvetemedettnek lássék.”

Colette elutazik. Búcsúzásul arra kéri Fecampot, hogy hegedüljön neki. Bár még erről ebben az írásban nem esett szó, de Fecamp csodálatosan tud hegedülni, a kapitány is nagyon szereti hallgatni.
Fecamp hegedül, gyönyörűen, és közben teljesen elfelejti a világot. Ketten vannak Colette-tel. Mikor Fecamp befejezi, a lány csak annyit mond:
Maga ártatlan!
„Tébolyító! – gondolta a férfi. – Ez a lány egyetlen melodiából többet tud, mint ezer titkosrendőr minden adatával és ügyességével.”

És akkor végül kibukik Fecampból: Colette! Én ártatlan vagyok!
Vissza a Hiénákhoz! Embernek lenni fáj! – gondolja magában. De ebben már nem biztos.
Ember lett, mert ismét hitt a szenvedésben.
Hegedül megint.

Aztán elmondja az egész történetét Colettenek, mindazt, ahogy először hitte, majd azokat is, amit magának megfejtett és megértett: hogy ki a bűnös és hol van a táska elrejtve.

Mialatt a történet megjárja a felsőbb hatóságokat, a táborban még egy lázadás készül, amelyet Fecamp segítségével megakadályoznak.

Minden jó, ha jó a vége – így mondják – és ebben a történetben ez így van: Carewet elfogják éppen akkor, amikor a táskát meg akarja kaparintani, Fecamp érdemkeresztet és pénzjutalmat kap. Természetesen szabad ember lesz, és boldog házasságban él Colette-tel.

Ennyi a történet. Ahogy így röviden elmeséltem, kiderült-e vajon a válasz a kérdésre, amit az elején feltettem, hogy miért tetszik ez a könyv nekem? Nem tudom, valószínűleg nem, hiszen az olvasó nem ismer engem. Itt nem a lányé a főszerep, a főhős Henry Fecamp, az ő vándorlásáról, formálódásáról szól a történet.
Talán azzal tudom legjobban elmondani, hogy miért tetszik, ha elmondom, hogy melyik az a hasonló regény, ami pedig nem tetszik. Ez a másik történet a Monte Christo grófja. Ott is ártatlanul szenved a főhős, de amikor kiszabadul és gazdag emberré válik, már nem foglalkoztatja semmi más, csak a bosszúállás. Fecamp nem áll bosszút, hanem meghagyja a társadalomnak az igazságszolgáltatást. Ez egy nagyon jelentős különbség. Bár a Csontbrigádnál eltöltött korszaka utolsó időszakában Fecamp már elhajlott arrafelé, hogy mindenkin uralkodni vágyó szörnyeteggé váljon, akinek csak az a fontos, hogy minden az ő akarata szerint történjen, ettől megmenekül. S a felfogásom szerint ezáltal menekül meg igazán: mert a megpróbáltatások között nem vesztette el önmagát. Ahogy Ady megfogalmazta:
„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, mi volt,
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Ugyanakkor kicsit sajnáltam, hogy a lány szerelme által menekül meg, jobban örültem volna, ha mindez egyértelműen a maga erejéből és elhatározásából történik. Miért? Ehhez még egy adalék: gyerekkoromban az egyik kedvenc mesém A szép és a szörnyeteg volt. Ma már nem szeretem ezt a mesét. Éspedig azért nem, mert a fiatal lányok számára csapdának érzem: „majd a te szerelmed megment” – ezt ne higyje el egyetlen fiatal lány sem! Mert úgy látom, hogy ebbe a csapdába már nagyon sokan beleestek, és az ártatlanok romlottak el, s nem a vétkesek lettek jobbak.

Lehet, hogy rossz szálon vezetve ismertettem ezt a regényt. Nem ahhoz kellett volna kapcsolnom, hogy nekem miért vált a kedvencemmé, hanem Rejtőhöz magához. Az emberhez, akiről keveset tudok, de úgy érzem, hogy a sokféle látszat mögül ebben a könyvében bukkan elő róla a legtöbb. Az embernek lenni örök kérdésének regényekkel történő megválaszolása itt ledobja magáról a sokszor hordott vicces köntöst, és megmutatja, amit gondol, amiben mélyen hisz. Meg kell találnunk önmagunk, hűnek kell maradnunk önmagunkhoz, nemcsak önmagunk miatt – hanem mert másoknak segíteni is csak így tudunk. Ezzel a gondolattal szeretném zárni ezt az írást.