Palinops

Palinops. Nem tudom, hogy hányan ismerik ezt a szót. A Palinopsia németül kb. Sinnestäuschung-ot, azaz érzéki csalódást jelent. Olyasfélét, mint amikor nézünk egy képet és az az érzésünk támad, hogy valami nem odavaló van rajta.
Azonkívül a Palinops egy jelenlegi kiállítás neve is. A kiállítás a Belvedere 21-ben van, amelyik a híres, nagy Belvedere-nek az a modern része, amelyik a kortárs művészeknek ad lehetőséget, hogy kiállítsák az alkotásaikat.
Én most voltam először a Belvedere 21-ben, és ez a látott kiállítás nagyon tetszett. A festő körülbelül korombeli, a neve Alois Mosbacher. Itt él és alkot Bécsben.
Meglepődtem egy kicsit magamon. Ugyanis a zenével kapcsolatban már évek óta úgy érzem, hogy egyre kevésbé „vonz”, „tud lekötni”, „élvezhető a számomra” a kortárs zene. Amit itthon hallgatni szeretek, az sokkal inkább a klasszikusok: az operák, Mozart, Beethoven, Chopin, stb.
Így talán lappangott bennem egy kis félelem, amikor a kiállításra mentem, hogy vajon lehet-e még új látásmódot kitalálni, lehet-e még képekkel valamit újszerűen kifejezni.
Igen, lehet. Azonnal megfogott egy jó érzés, ahogy megláttam a képeket. Mondhatnám, hogy elvarázsoltak, mintha bevittek volna a maguk világába. Egy alapvetően növényi világba.
Talán ezért is. A fák nem szép fák, a növények nem a szokványosak – hiszen a természeten oly sok helyen meglátszik az ember „intenzív” hatása! És mégis. Megfognak a maguk szelíd alkotó képességével, ahogy a pusztulásból, a széthagyott tárgyakból vagy a rendetlenségből teremtenek valami harmónikust. Valami vigasztalót. Mintha mondanák: mi vagyunk az élet igazi ereje, új erőre kapunk minden pusztulás után.
Megerősödni a szenvedésben. Van ebben valami nagyon pozítiv.
Nem tudom, hogy mit látnak ezekben a képekben mások – nem olvastam el semmit róla – nekem több kép nagyon tetszett. Ha egy gazdag műgyűjtő lennék, biztosan megvásárolnám néhány képét.
De csak szegény nyugdíjas vagyok – így csináltam egy blogbejegyzést a time2life-ra.

A fák

Vér nélkül folyik
Bennük az élet, árad,
Táplál, érez, fáj,
Millió szál kapcsolat,
Egy a bolygó-lény s a fák.

egy kis öröm

Egy kis öröm ért ma, jólesik megosztani itt, mivel én nem vagyok a Facebook-n. Remélem, hogy senki nem veszi bolond dicsekvésnek, legfeljebb megmosolyog egy kicsit.
Szóval: a Facebook Urban Haiku oldalán elsö helyezéssel díjaztak egy pályázaton.
https://www.facebook.com/pg/UrbHaiku/posts/?ref=page_internal
élni az élet
szélén bent a nagyváros
kellös közepén
Felteszem ide is a képet — és rajta a haikut — hátha más is akad, aki úgy van vele, hogy itt könnyebben megtalálja.
A képet a Stadtparkban készítettem tavaly, szóval tényleg a város — Bécs — közepén van. A többi pedig magáért beszél.
A Stadtparkban olyankor szoktam járni, mikor a Konzerthausba megyek koncertre. A véletlen úgy hozta, hogy ma is voltam, Beethoven zongoraszonátákat hallgatni. Koronaviszonyokhoz képest telt ház volt: úgy láttam, csak annyi hely maradt üresen, amennyinek az elöírás szerint üresnek kellett lennie. A jegyszedök még azt is ellenörizték — a maszkviselésen kívül — hogy mindenki a vásárolt helyén ül-e.

Ozymandias és az idő

Az idő szónak magyarul két jelentése van: az idő, mint időjárás, és a „múló idő”, a „zord, könyörtelen idő”, vagyis az az idő, amit Zeit-nek fordítunk németre és time-nak angolra. Az időjárás ezen a héten volt az idén a legszebb, a legmelegebb, az emberek elárasztották a strandokat, amennyire csak lehetett (a koronavírus miatt korlátozások vannak).
De én most a másik időről készültem egy kicsit írni. Az ihletőm a júliusi falinaptár kép, amelyet ebben a hónapban (júliusban) naponta nézegethettem és merenghettem rajta. A képen egy tengerpart látható, kék ég, kék víz – mondhatnám embertől nem szennyezett környezet – a parton sziklák, melyek nagy méretűk ellenére is inkább szikladaraboknak tűnnek. Ember nincs a képen, csak némi növényzet, bokrok és fák. Az egyik szikladarab olyan, mintha egy emberi fejet ábrázoló szobor feje lett volna valaha, és körülötte a szikladarabok ezen valaha volt óriásszobor széttört részei.

Ozymandias címmel írtam egy verset róla, ideteszem:

Ozymandias

Széttört óriás
Szobor, darabjai, mint
Sziklák, komoran
Néznek ránk, bennük van-e
Csak cseppnyi állandóság.

Kinek a szobor
Készült, vajh’ emlékszik-e
A múltra, mit rég
Elfeledett mindenki,
Nincs már: „Memento mori”.

Az életfolyam
A változásban őriz
Meg mindent, ki tud
Más lenni, az él, ki nem,
Azé a kő s a sötét.

Jogos-e, hogy az időt szidjuk, hogy zord és kegyetlen, pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy az állandó változás egy örök törvény?

A versem formája: három szemből álló tankalánc. (tankaforma: 5-7-5-7-7)
Azok számára, akik csak a szonetteket tartják „igazi” verseknek, ideteszem Percy B. Shelley és Horace Smith körülbelül kétszáz éve írt verseit ugyanezzel a címmel:

Percy Shelley’s “Ozymandias”

I met a traveller from an antique land
Who said: Two vast and trunkless legs of stone
Stand in the desert. Near them, on the sand,
Half sunk, a shattered visage lies, whose frown,
And wrinkled lip, and sneer of cold command,
Tell that its sculptor well those passions read
Which yet survive, stamped on these lifeless things,
The hand that mocked them and the heart that fed:
And on the pedestal these words appear:
‘My name is Ozymandias, king of kings:
Look on my works, ye Mighty, and despair!’
Nothing beside remains. Round the decay
Of that colossal wreck, boundless and bare
The lone and level sands stretch far away.

Magyarul:

Ozymandiás
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
“Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura.”
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszúra
A holt homoksík némán szétterül.
/Tóth Árpád fordítása/

Horace Smith’s “Ozymandias”

In Egypt’s sandy silence, all alone,
Stands a gigantic Leg, which far off throws
The only shadow that the Desert knows:—
“I am great OZYMANDIAS,” saith the stone,
“The King of Kings; this mighty City shows
The wonders of my hand.”— The City’s gone,—
Naught but the Leg remaining to disclose
The site of this forgotten Babylon.

We wonder,—and some Hunter may express
Wonder like ours, when thro’ the wilderness
Where London stood, holding the Wolf in chace,
He meets some fragment huge, and stops to guess
What powerful but unrecorded race
Once dwelt in that annihilated place.

Sajnos Smith verséhez nem találtam semmilyen magyar fordítást, és még németet sem olyat, ami tetszett volna. Örülök, ha ideír vagy küld valaki.
Ozymandiast egyébként a történészek Ramszesz II-vel azonosítják.

elromlott a PC-m

Nem tudom, hogy sajnos vagy sem, de az e heti bölcselkedésem most elmarad — elromlott a PC-m, és ez több tekintetben akadályoz, lelkileg is.
Ezért csak egy rövidke bejegyzést írok most, egy kis személyes örömröl. A héten egyik nap lejöttek az unokáim a kertbe, Marcheggbe.
Ideteszek egy-két képet arról, ahogy keresztülvágják magukat a dzsungelen.

Nagyanyó boldog

Nagyanyó boldog,
Ha unokáit látja,
Az élettől mit
Kapott, velük megy tovább,
Belőlük is lesz forrás.

Szeretnek-e úszni a labdák

Szép napos idő lévén ma, sétáltam egy jót a Wasserparkban. Talán mondanom sem kell, tele volt gyerekekkel. A bokrok, a fák már rügyeznek, s némelyik kezd kinyílni is.
Mikor már a hazafelé vezető körre kanyarodtam, lettem figyelmes egy kis jelenetre. Egy labda úszott a vízen, és két fiatal férfi azon ügyeskedett, hogy miként tudná egy hosszú bottal a part felé terelgetni és kiszedni onnan. A jég ugyan már elolvadt, de a víz nyilván nagyon hideg, és feltehetően egyébként is tilos ezen kis tavakba belemenni. Természetesen nem én voltam az egyetlen megfigyelő, vagy egy tucatnyi ember figyelte, hogy sikerrel jár-e az akció. Már éppen indultam volna tovább, mikor hirtelen nagy csobbanás hallatszott. Csak nem potyogott valamelyik fiatalember bele – néztem oda izgatottan. Nem, egy második labda pottyant a vízbe, és nem is véletlenül. Egy kétéves forma emberke állt lelkes arckifejezéssel a parton — szerencsére nagyon messze nem tudott még dobni. A rögtön hozzászaladó s a kezében egy harmadik labdát tartó mama természetesen azonnal szidni kezdte a gyereket, de az csak elgondolkodva a labdára nézve azt mondta: A labdák szeretnek úszni.
Elmosolyodtam magamban. Hm. Lehetséges, hogy a labdák szeretnek úszni, de ők ezt nem tudják mondani. Mi viszont ellentétes válaszokat kapunk, ha másokat kérdezünk: a felnőttektől nemet, a gyerekektől igent.
Mindenki döntse el maga, hogy szeretnek-e a labdák úszni.
Mikor eljöttem, az egyik labda már szerencsésen partra jutott, és a másik is közel volt hozzá.
(Sajnos ma nem fényképeztem, így régebbi, de idei képeket mellékelek.)

Boldog Karácsonyt 2019!

Békés, boldog, szeretetteljes karácsonyi ünnepnapokat kívánok mindenkinek!
Egy “profi” karácsonyi kép helyett ideteszem azokat az apróságokat, melyeket gyerekektöl kaptam én, mint üdvözletet. (A piros Flóra munkája.)
Szeretettel:
Márta

Digital Camera

Karácsony ünnepéről

Van-e még el nem
Mondott szó karácsonyra,
Az ünnepre, oly
Igaz és őszinte, mint
Az élet, mely sokféle.

Kinek öröm a
Karácsony, kinek bánat,
Mert szomorú s nem
Ünnepi az egyedüllét,
Adj, mondják, ha adhatsz még.

Szeretetet csak
Annak tudunk adni, ki
Jó befogadó,
Nem rontotta még el a
Sok üres, hamis kép, szó.

Élet és halál
A karácsony, kínlódó
Újjászületés,
Ha tart minket, mit tartunk
Magunkban, a hit s remény.

Haikuk és társaik

Sokáig úgy éreztem, hogy a haikuk túl tömörek, a tankák azok, amelyek a miniatürizáláshoz, a gondolatok, a hangulatok egy-egy kis cseppbe zárásához éppen megfelelnek.
Ezért is írtam annak idején a kis jelenetet a poétáról és az internet-ről:

A költő és az internet — egy apró jelenet

Aztán most mintha kezdene ez megváltozni bennem. Az idei Napút második számában, ami most jelenik meg a napokban és több, mit száz haikut tartalmaz sok szerzőtől, szerepel egy haiku-lánc versem:

Hegyorom

Haiku lánc 5 láncszemből

Komor hegyorom,
Sosem találkoztok, te s
Völgyben a várrom.

A sorsod hideg
Magány, ritka vendég fent
A vén sasmadár.

A Földnek gyerek
Vagy te is, széthullsz éppúgy,
Mint mindenki más.

Darabjaidból
Lehet otthon lesz, földön,
Vízben élőknek.

Nem vágynak majd fel,
Jobb az élet részeként,
Fűt örök remény.

Miért az a címe ennek a bejegyzésnek, hogy haikuk és társaik? Mert haibunok is vannak, már ugyanúgy az ősidők óta, mint a haikuk. A Napútban fedeztem fel, hogy egy külön kategóriának számít a haikuk között a képekhez írtak. S külön nevük is van: haibun. Ezek a Napútban található haibunok és az ablakom alatti fák megihlettek tegnap reggel:

Virágba borult kis fák
Haiku az ablakom alatti fákhoz

Rövid virágzás
Pillanatban megőrzött
Örök valóság.

Idők és órák

Mint azt már valamikor írtam, matematikából szoktam korrepetálni szociálisan rászoruló gyerekeket gratis a Wiener Lerntafelnél, alsó tagozatosokat, általában harmadikosokat vagy negyedikeseket. Egy-két tesztoktatás végrehajtására lettünk felkérve valamilyen felméréshez, ahol megadták a teszt anyagát. Ez ugyan alapvetően könnyűnek tűnt a számomra, mégis, ezenközben egy érdekes és engem megdöbbentő és meglepő felfedezést tettem: a mai fiatalok – ezek a gyerekek ca. 10 évesek – túlnyomó többsége egyáltalán nem ismeri a hagyományos órát. Semmi fogalmuk nem volt se a mutatók szerepéről, semmiről. A korrepetálás helyszínét nyilván olyanok rendezték be, akik korban közelebb állnak hozzám, mint a gyerekekhez, mert a falakon két hagyományos falióra is van. Mikor a teszt első feladatához hozzáláttak, ahol az első kérdéscsoport az időhöz kapcsolódott, megkérdezte az egyik kislány: Honnan tudhatom, hogy mennyi az idő? Elővehetem a mobilomat?
A pillanat egy tört részéig értetlenül nézhettem rá, de aztán bólintottam. Ugyan rámutattam a faliórára is, de azzal szemmel láthatóan egyikük sem törődött – négyen voltak – és karórájuk sem volt. A mobiljaik segítségével aztán meg tudták állapítani az időt, és egy feladvány kivételével helyesen meg tudták válaszolni a papíron megkapott kérdéseiket.
A kérdések átbeszélését a papíron nem szereplő kérdésekkel kezdtem: Tudjátok, minek az óra? Minek mérjük az időt? Anélkül nem tudnánk élni?
Ezeken a kérdéseken ők döbbentek meg, és csak lassan szállingóztak példák arra, hogy mi mindenhez is van szükségünk az időméréshez. Az életünk összehangolásához, mondtam végül én ki nekik. Milyen volt ez régen, mikor még nem volt mindenkinek órája, csak egy óra a faluban, a templom tornyán?
Annál a feladatnál kerültek bajba, vagyis kezdtek el hibázni a tesztben résztvevő gyerekek, ahol nemcsak válaszolni kellett a kérdésre, hanem a választ berajzolni egy hagyományos órába. Ha ennyi az idő, akkor hol áll a kismutató, hol áll a nagymutató? Mind a négy gyerek csinált hibát ebben. Ha ma is csak a templomórák alapján kellene eligazodniuk – netán az iskolába pontosan beérniük, vagy elérni egy vonat indulását – bizony bajban lennének. A mai fiatalság csak a mobilórája alapján igazodik el a mindennapjaiban. Lehet, hogy eltelik még néhány évtized és már senki sem érti majd a templomok óráit? Olyan fantasztikus irodalomba illő lehetőségekre meg már nem is akarok gondolni, hogy eltelik száz vagy néhány száz év, és már belénk építve lesz egy chip, amely a külső időt mutatja.
Külső időt? No, igen, hiszen rengeteg belső időnk, biológiai óránk van. Továbbtöprengve ezen, a biológiai órák és a külső, vagyis a társadalmi órák jártak a fejemben. A biológiai órák az egyénben vannak, legyen az növény, állat vagy ember, a biológiai órák a fejlődést, az életfunkciók vezérlését végző órák. A társadalmi órák az ember által bevezetett és használt időmérés, a célja az emberi tevékenységek összehangolása, illetve annak segítése. Feltehetően ennek is megvannak az analógiái és előfutárai mindazon fajoknál, melyek csoportban, jól szervezett közösségekben élnek. Például a madárrajok vonulásánál az egyes madarak repülésének az egymáshoz igazodásában; de még nyilván millió más példát is lehet találni. Ilymódon az általam társadalminak kategorizált óra is biológiai óra, nemcsak az égitestek mozgásán keresztül van meg a természettel a kapcsolata.
Die Zeit ist der Stoff, aus dem das Leben besteht. /Benjamin Franklin/
**

Ps. Már megirtam ezt a kis bejegyzést, mikor este kaptam még az idő témájához egy kis “ráadást”: az egyik TV csatornán ment az Alice Tükörországban-nak egy olyan filmváltozata, amit még nem láttam. Nagyon jó, tudom ajánlani mindenkinek. Az idő nehezen megfogható sokarcúságáról szól, nemcsak gyerekeknek.

Welt Museum Bécs

Welt Museum Wien. A Welt Museumban voltam ma. Gyönyörű, napos idő volt, a legjobb alkalom egy kis sétára Bécs belvárosában, a Hofburgban. Azt hiszem, hogy soha nem lehet odamenni úgy, hogy az ember ne lásson egy jó adag turistát, de ilyenkor februárban még tűrhető.
Ebben a múzeumban már jártam valamikor régen, nem emlékszem, hogy hány évvel ezelőtt. Szerettem volna valamit újrafelfedezni, újra megnézni, de nem találtam meg. A múzeumot alaposan átrendezték valamikor, nem tudom melyik évben, és a rendezési elv más lett. Körülbelül úgy érzékeltethetném: míg régről egy olyan elrendezésre emlékszem, hogy „a buddhizmus a különböző ázsiai országokban”, addig a mostani elrendezés szempontja „a Habsburgok melyik országból mit hoztak haza a múzeumba.”
Kár. Mármint nekem. Mert egyébként érdemes megnézni.
Az ember mindig olyankor csalódik, ha elvárásai vannak? Pedig sejthettem volna, hogy megváltozik. Még egy múzeum állandó kiállítása is változik, ha egyszer minden a világunkban változó. S őriz-e a változás valamit? No igen, biztosan, de nem biztos, hogy pont azt, amit megtalálni igyekszünk.
Amit a kiállításnak ezen a mostani változatán fedeztem fel: a Popol Vuchban leírt labdajátékhoz egy speciális védőövet viseltek a játékosok. Legalábbis az egyik magyarázó felirat szerint. De még úgy is bizonytalan, mert lehet, hogy csak a kapcsolódó ünnepségen volt rajtuk. (Sajnos a fotó erről nem sikerült.)

Egy csodálatos konzert és egy múzeum bezárás előtt

Egy csodálatosan, kiemelkedően jó koncertet hallottam ma a Mittagsmusik bérlet mai előadásán. Érdemes megjegyezni a két zongorista fiatalember nevét: Arthur és Lucas Jussen játszottak. Persze valószínű, hogy csak nekem voltak ismeretlenek, mert ez a fiatal testvérpár már jó néhány éve jelen van a világ zenei életében. Négykezes darabokat játszottak, ami lehet, hogy megint csak nekem szokatlan, de nagyon jó volt hallgatni. Az első darab, Schubert f-moll fantáziája alatt az én fantáziám egy balettot koreografált, elnevezve magamban a darabot a „Négy elem táncának“.
A többi előadott zenében több volt a modern, és bár a hallgatóság túlnyomó része az én korosztályomhoz tartozott, óriási sikert arattak: sokáig felállva tapsoltunk a végén.
A történelmi hűség kedvéért az egész műsort ideírom:
Franz Schubert Fantasie f-moll D 940 für Klavier zu vier Händen (1828)
Francis Poulenc Sonate S 8 für Klavier zu vier Händen (1918/1939)
Maurice Ravel Ma mère l’oye (Fassung für Klavier zu vier Händen) (1908-1910)
Fazıl Say Night für Klavier zu vier Händen (2016)
Egy csöpp magyar vonatkozás: az egyik ráadásként Kurtágnak egy Bach transzformációját játszották.

Milyen jó lehet így testvérpárnak lenni! Valamit nagyon ügyesen csináltak a nevelésben a szüleik, mert a sok más helyen tapasztalható rivalizálás helyett a két testvér szemmel láthatóan és hallhatóan maguk is nagyon élvezték az együttzenélést, és az így megteremtett harmóniát.
Szóval, jó volt.
Mikor vége lett a koncertnek, gyönyörű napsütéses idő várt a Konzerthaus előtt. Élvezve a napsütést, átsétáltam a Bécs történelmét bemutató múzeumhoz, a „Historisches Museum der Stadt Wien“-hez. Ez a múzeum fiatalabb, mint én vagyok – 1954-ben kezdték tervezni, 1959-ben nyitották meg – és lám, máris felújításra szorul. Néhány nap múlva ezért évekre bezárják, és ezeken az utolsó napokon ingyenes a látogatás.
Most voltam itt először, és a néhány tucat készített képből ideteszek ízelítőül hármat (plusz a Karlskirche képe).