Réka vándorlása
Mese egy fiatal rókalány életéről
Nagyanyó leült Flóra ágya szélére este.
— Nagyanyó, nagyanyó, mesélj nekem!
— Miről meséljek, kicsi Flórám?
— Valami olyat, amit még nem meséltél!
— Jó. Akkor ma este mesélek Neked Rékáról, a kicsi rókalányról.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer fenn a magas hegyek között, ahol télen sok hó hull, egy fiatal rókalány. Úgy hívták, hogy Réka. Árván maradt Réka, egészen fiatalon, egy vadászatban elpusztultak szülei és bátyjai, ő is csak a véletlen szerencsének köszönhette, hogy megmenekült. Nem volt könnyű az élet ott fent a hegyek között, télen meg különösen nem, mikor a hó miatt az állatok nehezen találnak eleséget. Bizony, az is szerencsés dolog volt, hogy Réka átvészelte valahogy a telet. Óvatos volt, nagyon óvatos, kerülte a veszélyeket. Néha még az idősebb rókák is veszélyt jelentettek Rékára, mert nem egyszer előfordult, hogy télen, mikor nagy a hideg, és nagy az éhség a rókák között, még a fiatalabb rókát is megtámadják. Hiába talált magának Réka egy elhullott vadat, a nagyobb rókák elkergették mellőle. Tudod, a rókáknak nagyon jó az orruk, messziről megérzik, ha van valahol a közelben zsákmány.
Egyik nap is éppen ez történt. Réka egy folyó mellett szaladt, amely egy nagy folyónak a kezdete volt, de ő ezt persze nem tudta. Ott, a folyó közelében, rábukkant egy elhullott szarvas tetemére. Réka éhes volt nagyon, hiszen már egy teljes napja nem evett semmit. Rögtön neki is látott a falatozásnak. De nem sokáig. Az elhullott szarvas szagát más rókák is megérezték. Megjelent két nagy, erős felnőtt róka, s Réka jobbnak látta menekülni. Igaz, nem ment messzire, csak felhúzódott egy kicsit a folyó melletti dombra, ahol sok volt a bokor, s elbújt egy bokor mögé. Onnan figyelte, hogy mi történik. A két nagy róka lakmározása sem tartott sokáig. Megjelent ugyanis valaki, akitől ők is féltek: egy vadorzó.
— Nagyanyó, mi az, hogy vadorzó?
— Az olyan ember, aki állatokra vadászik, de nem mindig vadászaton, inkább csellel, csapdákkal, méreggel.
Ez is egy ilyen vadorzó volt, rókákra vadászott. Egy kis üvegcsét vett elő, amiben méreg volt. Bekente a méreggel a meghalt szarvas húsát, majd elment. Amikor visszajött a két nagy róka, s újból ettek a szarvashúsból, a méregtől hamarosan meghaltak.
Réka mindent megfigyelt. Szinte mozdulatlanná dermedt attól, amit megértett. Mert megértette, hogy az a két másik róka nem véletlenül haltak meg, hanem amiatt, amivel az az ember bekente a szarvashúst. Látta a haláluk előtti néhány percet, látta, hogyan kínozta őket a szomjúság, de hiába mentek inni a folyóhoz, nem segített rajtuk már semmi.
Réka úgy érezte, hogy nincs értelme itt maradnia. Barátságtalan hely ez, jobb, ha megpróbál valami szebbet, az életet segítőt keresni.
Ezért indult el vándorútjára a folyó mellett. Nem tudta, milyen hosszú az a folyó, azt sem, hogy hogyan hívják az emberek a folyót, ő csak Nagy Folyónak nevezte magában. Ó, Nagy Folyó, mutasd nekem az utat, merre menjek!
ĺgy ment, vándorolt hosszú napokon keresztül. Sok fáradságába került, hogy találjon valami kis pockot, vagy más ennivalót, de valamit mindig sikerült.
Nem tudta, mennyi ideje vándorolt már, és mekkora utat tett meg, de azt észrevette, hogy megváltozott körülötte minden. Megszűntek a magas hegyek, megnőtt, megsűrűsödött az erdő. A télnek már nyoma sem maradt. A folyó, amely vezette és itatta, a folyó egyre növekedett. Egyre szélesebb, egyre nagyobb folyó lett. Most már egyre jobban hasonlított arra, ahogy Réka önmagában nevezte: Nagy Folyó lett belőle.
Egyszer egy különösen kedves helyre ért Réka. Ritkábbak voltak a fák, az erdőt sok helyen mezők, kisebb rétek szakították meg. Ezeken a réteken volt csak élet ám! Mennyi virág! Mennyi pillangó! Mennyi madár! Sok csodálatos ismeretlen illat egy kis rókalánynak. Könnyen talált eleséget magának, s arra gondolt, nekilát keresni valami barlangfélét itt a közelben, ez olyan hely, ahol érdemes letelepedni.
Igen ám, de azon a helyen élt már egy hiúzcsalád.
— Nagyanyó, mi az, hogy hiúz?
— A hiúz, kislányom, olyan, mint egy macska. Csak nem, mint a szomszéd néni macskája, hanem vadmacska. Ragadozó állat, s bizony a kisebb rókákra is veszélyes.
Réka úgy érezte, jobb, ha tovább megy. Hogyan élhetne ő biztonságban rá vadászó hiúzok közepette?
ĺgy aztán elhagyta ezt a szép helyet, s vándorolt tovább a folyó mentén. Arra, amerre a folyó vezette, a folyó pedig, bár ezt Réka nem tudta, egy nagy-nagy óceánba ömlött.
— Az óceán az olyan, mint a tenger? — Flóra hangja igen álmos volt már.
— Igen, kicsim. Az óceán is sós, és még a tengernél is hatalmasabb. A nagy-nagy folyók mind egy óceánba, vagy tengerbe ömlenek.
Majdnem nyár lett már, mire Réka leért a folyó torkolatához, tudod, arra a helyre, ahol a folyó meg az óceán találkoznak. Az volt ám az igazi paradicsom! Nagy, lápos vidék, rengeteg vándorló madár állt meg arrafelé. Meleg, állandó napsütés, s a sok-sok, szinte kínálkozó zsákmány! Réka egyből úgy érezte, hogy megérkezett. Itt akar maradni, itt akar letelepedni, itt akar élni.
Valóban le is telepedett, s nemsokára párja is akadt. Egy év elteltével pedig Réka már boldog mama lett, három kis rókakölyök boldog anyukája.
Boldog véget ért Réka vándorútja.
Flóra boldog mosollyal szorította magához kis rongybabáját, s kapta meg Nagyanyótól a „Jó éjt!“ pusziját.
**********************************************************************************
************************************
A királykisasszony ciklusból
************************************
Hogyan lett esernyője a királykisasszonynak?
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királykisasszony. Tulajdonképpen Gina volt a neve, de mindenki csak királykisasszonynak szólította. Nem volt morcos kislány, kedves és jó volt mindenkihez, csak amikor szomorúság tört rá, akkor igyekezett elbújni mindenki elől, hogy magával maradjon a bánatával.
Történt egy napon, hogy véletlenül meghallotta, amit anyja és apja, a királyné és a király őróla beszélgettek. Azt tervezgették, hogyan keressenek majd férjet a lányuknak, a királykisasszonynak. A királykisasszony egészen megdöbbent, amikor ezt meghallotta, ő még sohasem gondolt arra, hogy egyszer, mikor majd megnő, férjhez kell mennie. Egyedül akart maradni, hogy ezen elgondolkodhasson, így egy titkos kiskapun kiosont a palota kertjéből, és elindult az erdőbe.
Szép napos idő volt, mikor a sétáját elkezdte, de az égen már gyülekeztek a felhők. A királykisasszony mindebből semmit sem vett észre, annyira el volt foglalva azzal, amin töprengett. Egyre kevésbé tetszett neki a dolog: apa és anya választ majd nekem férjet? Társat, akivel aztán együtt kell laknom, együtt kell élnem? És ha nekem nem tetszik, akit ők kiválasztanak? Kiabálós, verekedős lesz, vagy ki tudja, hogy még milyen!
A palota kertjében ugyan nem szokott kiabálós és verekedős emberekkel találkozni, de a sétáin, amikor elbarangolt a környéken, már sok mindenféle embert látott.
Egyre jobban elkeseredett, ahogy ezen gondolkodott. Mire leért a patakhoz, már egy könnycsepp is kicsordult a szemecskéjéből. Észre sem vette, hogy lassan az eső is szemerkélni kezdett.
A királykisasszonynak nem volt esernyője, és máskor bizony aggódott volna a szép ruhácskája miatt, de most csak bánatosan üldögélt a patakparton.
Akkor arra jött egy őzike, és megszólította őt:
Miért vagy olyan szomorú kicsi lány? – kérdezte.
A királykisasszony felnézett rá és hüppögve mondta:
Mert az apám, a király férjet akar keresni a számomra.
Az őzike elcsodálkozott:
Aztán miért baj ez? Ez a világ rendje, mikor a kislányok felnőnek, találnak egy párt maguknak.
Látod, te is azt mondod, maguknak. Én is magam szeretném majd a páromat megtalálni.
Egy pillangó is bekapcsolódott a beszélgetésükbe:
Messze van az még, királykisasszony, ne félj, és ne szomorkodj. Nyisd ki inkább az esernyődet, ha van nálad, mert így megázik nagyon a szép ruhád, és még beteg lehetsz.
Nincs esernyőm, felelte a királykisasszony. A palotában vannak ernyők, de egyik se olyan szép, mint a ruhám, és ezért egyet sem hoztam magammal.
Akkor legalább menjünk be a nagy tölgyfa alá – javasolta az őzike.
Így is tettek. Behúzódtak egy nagy koronájú öreg fa alá, amelyik megvédte őket az esőtől.
Aztán az őzike azt kérdezte:
Elmesélnéd nekem, kit választanál férjedül, ha apád azt mondaná, hogy te választhatsz a jelentkezők közül?
Hm. A királykisasszony ezen kicsit meghökkent, nem tudott az első pillanatban mit mondani.
Tulajdonképpen még nem gondolkodtam el rajta, mondta lassan. Talán azt választanám, aki a legszebb ernyőt hozza nekem, amelyik a legjobban illik a ruhámhoz.
Mialatt a fa lomjai alatt beszélgettek, elállt az eső, és megint kisütött a napocska. A királykisasszony bánata is elmúlt, de erős álmosság tört rá, és egy nagy kő melletti puha gyepen elszunnyadt. Az őzike és a pillangó ott voltak a közelében, őrizték az álmát.
A királykisasszony pedig szépet álmodott. Azt álmodta, hogy a pillangó egy elvarázsolt királyfi, aki egy varázslatosan gyönyörű ernyőt hozott neki. De nem vehette őt addig feleségül, amíg le nem győzte a sokak életét fenyegető, rettenetes sárkányt.
Mikor felébredt, már nem látta sem az őzikét, sem a pillangót, de mit látott? Egy nagyon szép ernyő feküdt mellette a füvön! Pontosan olyan volt, mint az ő ruhája.
Ez az enyém? Kérdezte hangosan a királykisasszony, de nem volt senki a közelben, hogy válaszoljon. Így aztán ő maga válaszolta meg magának: igen, biztosan a pillangó ajándéka. Ő lesz majd a férjem, mikor felnövök, és ő legyőzte a rettenetes sárkányt.
Vidáman, az ernyőjét lobogtatva ment haza a palotába, és azután mindig, mindenhová magával vitte az ernyőjét.
Így lett esernyője a királykisasszonynak, és ez ennek a mesének a vége.
De holnap majd kezdődik egy új mese.
******************************
A királykisasszony álma
Emlékeztek-e még a mesére, hogy hogyan lett a királykisasszonynak esernyője? Ugye, igen. A pillangó volt az, akitől kapta, és ez a pillangó azt is elárulta, hogy ő nem más, mint egy elvarázsolt királyfi, akinek ahhoz, hogy visszanyerhesse igazi alakját, meg kell küzdenie egy nagy szörnyeteggel, egy félelmetes sárkánnyal.
Történt egy szép, napsütéses tavaszi napon, hogy a királykisasszonynak nem volt kedve messze elcsatangolni az erdőbe, mint máskor szokta, hanem egy hintaágyban feküdve a palota kertjében nézegette a virágokat, a fákat, a madarakat, egyszóval mindazt, ami körbevette. Nézegetett, nézegetett, aztán úgy elálmosodott, hogy elaludt.
Álmában messze járt. Hegyen-völgyön is túl, ismeretlen tájakon, ismeretlen országokban. Olyasmiket látott, amit az éltében a maga környékén még sohasem. Látott beteg embereket, akiken senki sem segített, látott éhezőket, látott szenvedőket, akiken senki sem segített. Próbálta megszólítani őket:
Veletek mi történt? Miért van itt ennyi baj, hogy mindenki csak szomorú?
De nem válaszoltak neki, mintha ő ott sem lett volna.
A természetet is belepte az általános baj, búskomorság, a nap nem sütött ki, az eget sötét, komor felhők borították. A szél néha feltámadt, és olyankor vadul tombolt, tépázta az egyébként is legyengült fákat.
Az erdőből lovasok vágtattak elő. Végigzúdultak a falun, felkapták még azt az egy-két kis jószágot, amit találtak, és elrobogtak egy nagy vár felé.
A várban egy hatalmas sárkány lakott, a lovasok az ő szolgái voltak. Ő uralkodott az egész környéken, vadul, kegyetlenül, gonoszul. Féltek tőle az emberek is, az állatok is, de nem akadt senki, aki le tudta volna győzni a sárkányt, olyan erős volt, olyan hatalmas. Akik eddig megpróbálták, mind belepusztultak, a holttestüket elrettentésül mindig kitűzték a vár kapuja melletti oszlopra, hogy senki se merje többet a sárkány várát megtámadni.
Mikor már úgy tűnt, hogy sehol sincs segítség, egyszercsak megjelent egy ifjú. Fiatal legényke volt, egyszerű ruhában, és még lova se volt, csak egy szamár hátán ülve haladt. Meghallgatta a falusiak elbeszélését a sárkányról, arról a sok pusztításról, amit a környéken végzett, és aztán azt mondta, hogy megy és megküzd a sárkánnyal.
Csak legyintettek, nem vették komolyan. Egy öreg anyóka még le is akarta beszélni:
Ne menj, fiam, elpusztulsz, mint oly sok fiatalember már!
Köszönöm, hogy félt engem, öreganyám, de meglátja, nekem sikerülni fog majd!
Így felelt az ifjú, és elindult. Senki sem látta, csak az álmodó, hogy a vállán egy gyönyörű, színes pillangó ült. Olyan ismerős volt az álmodónak az a pillangó! Tudta, hogy látta már, hogy találkoztak már valahol. Próbált ő is kiabálni: Ne, ne menj, a vesztedbe rohansz – de megint csak hiába, nem hallották meg. Aztán egy szemvillantásnyira az is felvillant, hogy a fiúnak meg kell küzdenie a sárkánnyal, mert csak úgy lehet az ő párja.
A legénynek volt egy terve, és a pillangón kívül a madarak is segítették. Mikor hosszas vándorlás után odaért a sárkány várához, nem ment oda a vár kapujához, hogy megdöngesse és bebocsátást kérjen, mint azt már sokan tették őelőtte, hanem lement a közeli folyóhoz. Tudta, hogy a folyó mellett volt egy ősrégi fa, gyönyörű és elpusztíthatatlan, még a sárkány sem tudta tönkretenni. Úgy hívták azt a fát, hogy az élet fája. Annak a tetején volt egy madárfészek, amelyből már kirepültek a madárfiókák. A legény leszállt a csacsijáról, és felmászott a fára, ahhoz az üres madárfészekhez. Ott telepedett le. A fészek olyan magasan volt, hogy onnan messzire el lehetett látni, be lehetett látni az egész vidéket, még a sárkány várának az udvarába is.
Ott kezdett el a legény furulyázni. Nagyon szépen furulyázott, olyannyira, hogy sok madár, méhecske és mindenféle állat jött a fa közelébe, hogy hallgathassa. Amikor meg szünetet tartott a furulyázásban, akkor énekelni kezdett, olyan hangosan, hogy még a sárkány várában is halották:
Gyere ki, gyere ki,
Te gyáva sárkány,
Vár rád a kihívód,
Az élet fánál!
Meghallotta a dalt a sárkány is. Először úgy tett, mintha észre sem venné, de mikor látta, hogy a szolgái mind a dalra figyelnek, nagyon méregbe gurult. Megparancsolta a szolgáinak, hogy menjenek ki a fához, ejtsék foglyul azt az éneklő legényt, és hozzák az ő várába. A szolgák ki is mentek a fához, el is kezdtek felmászni rá, hogy megfogják a legényt, de mikor már majdnem felértek, a fa úgy megrázta magát, hogy azok mind lepotyogtak, csak a legény maradt fent, a fészek védelmében. No, a szolgák, ahogy lepotyogtak, jól megütötték magukat, jajveszékelve botladoztak vissza a gazdájukhoz. Újra felhangzott a dal:
Gyere ki, gyere ki,
Te gyáva sárkány,
Vár rád a kihívód,
Az élet fánál!
Amikor a sárkány ezt meghallotta és meglátta a sebesülten hazatámolygó szolgáit, még jobban dühös lett. Hogy mertetek a legény nélkül visszajönni! Így kiabált rájuk. Megint elküldött néhányat, hogy addig vissza se jöjjenek, amíg nem hozzák magukkal a legényt.
Akkor a szolgák úgy mentek a fához, hogy vittek magukkal parittyákat meg íjakat, azokkal akarták lelőni a fa tetejéről az ifjút. De hiába próbálkoztak. A legény magasan ült, a fészek is védte, a nyilak meg a parittyakövek mind elsüvítettek mellette.
Az egyik öreg holló megelégelte egy idő után a sok támadást.
No, megálljatok csak, ti gazemberek, van ám nekünk is ilyen nyilas seregünk!
Azzal szólította a barátait, a darazsakat és a méheket, és azok olyan nagy sereggel jöttek, hogy a szolgák nem tudtak védekezni ellenük. Jól összecsipkedték őket a darazsak, így aztán most a fájdalomtól kiáltozva megfutamodtak. Volt, amelyik már a várba se akart visszamenni, elszaladt az erdő felé, a többi még nagy nyögések közepette hazament.
De, jaj nekik! A sárkány nem fogadta őket vigasztaló szóval, csak nagy csapásokkal. Ütötte-verte őket: Hát nem megmondtam, hogy ne merjetek a legény nélkül a szemem elé kerülni!
Ha másképp nem megy, miért nem gyújtották fel azt a fát!
A fa tetejéről megint felhangzott a dal:
Gyere ki, gyere ki,
Te gyáva sárkány,
Vár rád a kihívód,
Az élet fánál!
A sárkány dúlt-fúlt mérgében, már nem is tudott másra gondolni, csak arra, hogyan pusztítsa el az ifjút. Az összes emberét kizavarta a fához, hogy akárhogy is, de fogják el a legényt.
A szolgák most úgy döntöttek, hogy elpusztítják a fát, és akkor majd nem lesz a fiúnak hová bújnia. Baltával, fejszével felszerelve mentek a fához, és vittek magukkal tűzszerszámot is. Úgy gondolták, előbb meggyújtják fát, és ha elégnek a levelei, könnyebb lesz kivágniuk.
Mikor nekifogtak ennek a gonosz tettnek, a madarak a folyót hívták segítségül. A folyó hirtelen megnövekedett, kiáradt a medréből, és eloltotta a tüzet, amely már éppen elérte a fa lábát. S miközben eloltotta a tüzet, haragvó hullámai elragadták magukkal a szolgákat. Olyan erős volt a sodrásuk, hogy egy sem tudott ellenállni neki.
A legény így megmenekült, de a legnagyobb feladat hátra volt még, hiszen élt a sárkány. Ahogy lecsillapodott a folyó, megint dalba kezdett a fiú:
Gyere ki, gyere ki,
Te gyáva sárkány,
Vár rád a kihívód,
Az élet fánál!
A sárkány hiába várta a szolgáit vissza, és amikor ezt az éneket újból meghallotta, már nem tudott uralkodni a haragvásán. Kirohant a várából, és ment egyenesen az öreg fához. Ott a legény már a földön várta, tudta, most rajta a sor, meg kell, hogy vívjon a sárkánnyal, annak el kell pusztulnia, hogy ne bánthasson többé senkit.
Összecsaptak. Hosszú ideig tartott a küzdelem, a sárkány bizony nagyon erős volt, és a fiúnak minden ügyességére szüksége volt, hogy ki tudja kerülni a csapásait. Tudta, hogy meg kell találnia a sárkány gyenge pontját, ahol nem védi a páncélja, ahol sebezhető.
Lassan eljött az este, és még mindig nem ért véget a fiú és a sárkány élet-halál harca. A fiú már rettenetesen kimerült volt. Köré gyűltek a barátai, a madarak, a pillangók és a méhek, szerettek volna segíteni neki.
Aztán eljött a pillanat, amikor a nap vörös színűre váltott, lebukni készült a horizont mögött. A sárkány egy pillanatra felpillantott az égre, mintha a sötét felhők eljövetelére várna, és akkor, a fiú meglátta a nyakán az egyetlen sebezhető pontját, ahol nem fedte a páncélja. Odacélzott az íjával, lőtt és eltalálta. A sárkány egy félelmeset üvöltött, felágaskodott, egy utolsó csapásával eltalálta a fiút, aztán maga is a földrerogyott, és meghalt.
Éppen itt tartott az álom, amikor a palota kertjében hirtelen esni kezdett az eső, és a királykisasszony felébredt. Mérges és szomorú volt, azt kérdezte magától, hogy vajon mi lett a fiúval? Meghalt ő is, vagy csak megsebesült?
Az elröppent álmot már nem tudta visszahozni, de sokáig benne maradt a gondolataiban.
Ez ennek a mesének a vége.
De holnap majd kezdődik egy új mese.
*******************************************************************************
A királykisasszony és a vénségesen vén anyóka
Történt egyszer, egy szép tavaszi napon, hogy a királykisasszony kisétált a palota kertjéből. Bár egy aprócska felhő sem látszott az égen, vitte magával a kedvencét, az egyetlen ernyőjét. Vidáman lóbálta, ahogy énekelve és szökellve haladt, és észre sem vette, hogy egy olyan rétre ért, ahol még sohasem járt. A réten tavaszi virágok nyíltak, és bokrok is, éppen akkor volt az orgonavirágzás ideje. Az orgonák illata töltötte be a levegőt, és ő egy darabig szaladt egyik bokortól a másikig, hogy megszagolja őket. Így jutott el a rét másik oldalára, ahol már kezdődött az erdő, és ahol meglátott egy kicsi kunyhót.
Megállt, óvatos lett, nem tudta, hogy mit csináljon. Közelebb menjen? Kik laknak vajon ott?
A ház ajtaja kinyílt, és megjelent az ajtóban egy vénségesen vén anyóka vödörrel a kezében. A patak irányába indult. A királykisasszonynak hirtelen elszállt a félelme és megszólította:
Kedves öreganyám, nem akarod, hogy segítsek?
A vénségesen vén anyóka megállt, letette a vödrét és a királykisasszony felé fordult:
Szép jó napot, királykisasszony! Örülök, hogy erre jársz. Bizony, rám férne a segítség! Hozz nekem vizet a patakról, ha segíteni akarsz, és utána megkínállak finom, frissen sült kaláccsal.
A királykisasszony bólintott, átvette a vödröt és elszaladt. Hamar megtalálta a kis patakot, telemerítette a vödröt vízzel, és egy pár perc múlva már ott is volt a kunyhónál.
De jó gyors voltál, kicsi királykisasszony, mondta neki az anyóka. Nekem bizony, egy félórába is beletelik, mire megjövök a vízzel. Köszönöm szépen a segítségedet, és most ülj le az asztalhoz, már vágtam le neked a kalácsból.
Az anyóka a hozott vízből feltett egy kis kannányit a tűzre, hogy teát készítsen, aztán maga is odaült az asztalhoz.
Nagyon finom! Mondta a királykisasszony kicsit teli szájjal, mert még evett, és nagyon ízlett neki az anyóka kalácsa.
Egy kicsit szótlanul üldögéltek, a királykisasszony még evett, a vénségesen vén anyóka meg egy halvány kis mosollyal az arcán nézte. A királykisasszony közben körbepislogott a szobában, sok minden olyat látott, amit a palotában otthon nem. Az egyik keresztgerendán sok különféle növény volt felakasztva, ott száradtak. A kemencén azt kereszte, hogy nem lát e macskát, azt olvasta az egyik könyvében, hogy a boszorkányoknak mind fekete macskájuk van, de semmilyen macskát nem látott.
Köszönöm szépen! Mondta, mikor befejezte az evést.
Egészségedre váljék, királykisasszony, felelte az anyóka.
Honnan tudod te, hogy én királykisasszony vagyok?
Hiszen mindenki ismer téged itt a mi vidékünkön! Te vagy az esernyős királykisasszony! Én pedig különben is mindent tudok terólad.
A királykisasszony elcsodálkozott:
Az nem lehet, hiszen most látsz először!
De, bizony, így van ez, mosolygott az anyóka. Apádról is, anyádról is, az öreg szüléidről is tudtam mindent.
Hány éves vagy te? A királykisasszony száján kicsúszott a kérdés, pedig tudta, hogy ilyet nem illendő kérdeznie.
Az anyóka nem válaszolt. A tűzhelyhez ment, hogy elkészítse a teát. A királykisasszony közben körbejárt a szobában. A kemence mögötti sarokban látott egy szépen faragott ládikát. Megpróbálta felemelni, de nehezebb volt, mint amilyennek látszott.
Kinyithatom? Kérdezte az anyókát.
Az anyóka megrázta a fejét.
Ó, nem, nem, kicsi királykisasszony, kicsi lány vagy még, az nagyon veszélyes lenne neked. Még a felnőttek közül sem szabad akárkinek kinyitnia.
De miért? Mi van benne?
Sok minden. Kincsek, varázslatos tárgyak, olyanok, amelyek valaha régen a te nagyszüleidé, ükapádé, ükanyádé, és azok felmenőié voltak. Vannak köztük olyan tárgyak, melyek nagy segítségedre lehetnek, de vannak olyanok is, melyek ártani tudnak. Ezért kell megvárnod, míg felnősz, és megtanulod megkülönböztetni a jót és a rosszat.
A királykisasszony csak hallgatott. Kicsit félve nézegette a bűvös ládikát, mintha maga se tudta volna, hogy a félelme vagy a kíváncsisága a nagyobb. Sok kérdés kavargott a fejében. Hogy kerültek ezek a varázstárgyak az öreg anyókához? Hiszen sok minden más, ami az ő családjáé volt valaha, az volt a palotában mind! Nem tudta, hogy mit kérdezzen. Szeretett volna titokban mégis belepillantani a ládikóba, hogy lássa, hogyan néznek ki azok a varázslatos tárgyak. De nem merte, mert látta, hogy a vénségesen vén anyóka őt figyeli.
Eljöhetek máskor is hozzád? Kérdezte végül. Az anyóka mintha mosolygott volna magában, mintha kitalálta volna a gondolatait, hogy ő a ládikára kíváncsi.
Eljöhetsz, amikor akarsz, ha idetalálsz.
Ó, biztosan idetalálok, mondta magabiztosan a királykisasszony.
Ez nem is olyan biztos, felelte neki halkan a vénséges anyóka. Arról, hogy itt jártál, és amit itt láttál, nem szabad beszélned senkivel. Mert ha mégis beszélsz, el fogod felejteni az idevezető utat.
Elbúcsúztak.
A királykisasszony sietett haza a mezőn át, és mire hazaért, otthon talált egy gyönyörű kis hintót, és úgy belefeledkezett a nézésébe, hogy egészen elfelejtette az anyókát, és az aznapi délutánt.
Ez ennek a mesének a vége.
De holnap majd kezdődik egy új mese.
***********************************************************************************
A királykisasszony, az anyóka és a hamis varázsló
Ugye emlékszel még az esernyős királykisasszonyra? Róla mondok most megint egy mesét.
Történt egy napon, hogy a királykisasszony megint arrafelé csatangolt, ahol a vénségesen vén anyó háza állt. Eszébe jutott az anyóka, meg a titokzatos ládika, belepislantott volna szívesen.
Bekopogtatott a ház ajtaján. Az anyóka mosolygott, mikor ajtót nyitót:
Jó, hogy jössz, királykisasszonykám, segíthetsz nekem szedni almát, és akkor csinálok neked egy kis almáslepényt. Szereted, ugye?
A királykisasszony nagyot bólintott, mert tényleg nagyon szerette az almáslepényt. És bár a kastély kertjében a kertészek soha sem engedték meg, hogy fára másszon, ő bizony fára mászni is szeretett. Így aztán boldog volt, hogy most lehet. Kiválasztotta a legszebbet a közeli almafák közül, felmászott az egyik ágra, és onnan dobálta le az almákat az anyó kosarába. Mikor az megtelt, lejött a fáról, s hozott magával még egy utolsó almát, amelyikbe rögtön beleharapott.
Míg az anyó az almákat pucolta, meg a tésztát készítette, ott üldögélt mellette, és beszélgettek.
Emlékszel-e még, miről beszélgettünk a múltkor? Kérdezte az anyóka.
Igen, a ládikádról, amikben varázskövek vannak, meg a varázslókról. Azt mondtad, hogy majd mesélsz még róluk.
Igen, igen, azt mondtam, hogy mesélek neked a hamis varázslóról, aki be akarta csapni az embereket. Ha figyelsz, akkor most elmesélem.
A királykisasszony bólintott, és figyelmes szemmekkel nézett az anyókára.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, ahol nagyon egyszerű emberek éltek. Nem sokat tudtak a világról, nem ismerték az írást, olvasást, vadászatból, halászatból, meg különféle bogyók, gyümölcsök begyűjtéséből éltek. Volt egy varázslójuk, egy nagyon-nagyon öreg ember, az volt az orvosuk, meg a tanítójuk, meg ahhoz fordultak mindig tanácsért, ha a falu valamilyen dolgában dönteni kellett. Mikor meghalt az öreg varázsló, nem maradt senki utána, aki be tudta volna tölteni a helyét. Egy fiatal legényke segédkezett neki néha, de ő még nagyon keveset tudott, ezt maga is belátta, és nem titkolta a falubeliek előtt.
Egyik nap egy vándor érkezett a faluba, aki egy nagy ládát cipelt magával. Azt állította magáról, hogy ő egy nagy varázsló, aki mindenféle gyógyításhoz is ért. Akkor éppen senki nem volt beteg, nem tudták kipróbálni a tudományát, de a falusiak közül sokan mégis azt akarták, hogy beszéljék rá, telepedjen le a falujukban, legyen az ő varázslójuk, gyógyító emberük.
A fiatal legénykének, aki még az öreg varázsló segítője volt, nem tetszett ez az új ember. Úgy vélte, nem mond igazat, be akarja csapni őket. Ezért ő azt mondta a többieknek, várjanak addig, amíg az az ember be tudja legalább egyszer bizonyítani a tudományát.
Az az ember pedig közben sok mindennel telebeszélte a falubeli emberek fejét. Azt állította, hogy a ládájában varázskövek vannak, olyan gyógyító kövek, amelyeket ha megvesznek tőle, azok minden bajban segítenek, például még kígyómarás esetén is. Ez különösen nagy tudománynak tűnt a falusiaknak, mert a környéken a mezőn is, meg a patak parton is, de még az erdő szélének is, nagyon sok volt a kígyó, és a legtöbbjük halálos mérget hordozott. Az anyák féltek kiengedni szaladgálni a gyerekeket a sok kígyó miatt, mert már több gyerek is meghalt kígyómarástól. Úgyhogy az asszonyok mind vásárolni akartak a gyógyító kövekből.
Az ember meg mosolygott magában, egyre jobban ment neki az üzlete, már a ládájában volt kövek felét eladta jó áron. Úgy gondolta, még egy-két nap, és már elég sok pénze lesz, és gyorsan itthagyja ezt a falut, még mielőtt tényleg érne valakit kígyómarás.
Miközben éppen azt fontolgatta magában, hogyan tud majd úgy eltűnni a faluból, hogy senki észre se vegye, nem vette észre, hogy a mezőn, a fűben ő maga lépett rá egy kígyóra.
Az ám! Tudod, királykisasszony, azt mondják, hogy a kígyókkal nagyon kell vigyázni, a legtöbbje nem támad, csak akkor, ha őt magát megtámadják. Így történt most is: a magát megtámadottnak érzett kígyó visszatámadt, és megmarta a hamis varázslót. Annak pedig már késő volt, nem tudott mit tenni. A fájdalomtól kiabálva szaladt be a falu közepébe, kiborította a ládájából az összes megmaradt kövét, de bizony hiába! Hiszen ő maga is tudta, hogy az ő kövei nem segítenek sem a kígyómarás, sem a betegségek ellen. Ott pusztult el a falusiak szeme előtt, saját sorsával bízonyítva be az addigi csalását.
Látod, itt pórul járt a csaló. A falusiak pedig megértették, hogy a fiatal legénykének bizony igaza volt, mikor óvatosságra intette őket, és ezentúl egyre többször ráhallgattak, mert mindig megmondta nekik igazul azt is, amikor nem tudott segíteni.
Közben elkészült az almáslepény. Anyó kivette a sütőből, az asztalra tette, felszeletelte. Magában mosolygott csak, mikor látta, hogy a királykisasszony körbenézett, mintha azt nézné, nincs-e kígyó a közelben.
Aztán nekiláttak a süteménynek.
Ez ennek a mesének a vége.
De holnap majd kezdődik egy új mese.
***************************************************
time2life 