Nemrég volt az Inter Japán Magazin író pályázatának az eredményhirdetése, ahol megemlítették az általam beküldött novellát is. Mivel valószinüleg nem jut el hozzám a Magazinnak azon példánya, ahol ez szerepelni fog, ezért úgy gondoltam, most bemutatom itt ezt a novellát.
Keveredő idők
Milyen sötétek, szomorúan hosszúak tudnak lenni a november végi éjszakák! Borongós, kedvetlen minden a városban, milyen igazuk vannak azoknak az állatoknak, akik inkább átalusszák az egész telet!
Lili is ilyen borongós hangulatban ébredt. Olyan álma volt megint, amilyet már elmesélni sem szeretett, mert tartott tőle, hogy Ádám csak mosolyogna rajta. Még szerencse, hogy most egyedül volt, Ádám csak este jön haza egy egyhetes hivatalos útról, addig töprenghetett nyugodtan az álmáról. Mikor a hálóból átment a nappaliba, a szeme rögtön a vakizasira tévedt. Látod, ha Ádám most itthon lenne, téged okolna megint! – mondta magában a kardhoz beszélve.
Őszi éjjelen
Fel s tovaszáll a homály,
A megálmodott,
Még halvány, de kedves kép
Körvonalazódott már.
Több éve meghalt nagyanyjának egy kézzel írott, tankákkal teli füzetecskéje volt a vakizasi mellett, és most, mikor belelapozott, véletlenül ennél nyílt ki. Körvonalazódott már? Lili eltöprengett a szavakon. Nem, nem, bennem még nagy a homály! Miért jönnek ezek az ismeretlen képek az álmomban?
Erre a kérdésre nem tudták a választ, se Lili, se Ádám, de néha, ha Lili mesélt az álmairól, elvitatkoztak rajta.
Miért nem dobod ki azt a kardot? – kérdezte az első ilyen alkalommal Àdám, majd Lili döbbent arcát látva hozzátette: — Vagy legalább tedd el egy fiókba, vagy a szekrénybe.
Lili a fejét rázva tiltakozott akkor: Nem, nem, a nagyanyámé volt és nagyon értékes!
Igazából fogalma se volt, hogy pénzben kifejezve mennyire értékes az a kard. Tudta, hogy úgy is értékes, de az ő számára emocionális értéke volt, igaz, hogy teljesen megmagyarázhatatlanul. Elmesélte egyik álmát Ádámnak, amikor egy szamurájt látott maga előtt, és mind a két kezében egy-egy kard volt. Később utánaolvasott, és megtanulta, hogy a szamurájoknak valóban két kardjuk volt mindig, egy kisebb meg egy nagyobb. Hogy került a nagymamájához ez a kard, azt Lili nem tudta. Mikor kicsi volt, a nagymama mindig csak annyit mondott róla mosolyogva, hogy családi örökség, de hogy hogyan vált azzá, azt nem tudta. Hol van ennek a kardnak a párja? Lilinek szinte mániájává vált ez a kérdés, olyan gondolatai támadtak néha, mintha ő magának lenne egy ismeretlen fivére, és azé lenne a másik kard. Ez teljesen nonszensz volt, ketten voltak lánytestvérek, anyja-apja magyar, közel és távol sehol nem látszott semmi japán rokonság. Miért gondolt ő mégis olyan gyakran Japánra?
November vége lévén, későn világosodott, de már elég világos volt ahhoz, hogy lement futni. Nem járt a manapság divatos edzőtermek egyikébe se, sőt, még otthon sem tartottak szobabiciklit, a heti futás jelentette az egyetlen rendszeres sportot az életében. Igaz, tavasszal sokat jártak kirándulni, gyakran biciklivel is, de ezt nem számították magukban a sporthoz.
Lilinek, miközben elszaladt egy utazási iroda nagy tengeri hajóutat hirdető plakátja mellett, megint csak Japán jutott az eszébe. Volt egyszer egy tengeri hajón egy kiránduláson, ahol egy japán csoportba keveredett. Mikor az egyik szigeten kiszálltak, és busszal mentek tovább, egy japán nő került mellé a buszon. Elbeszélgettek. Angolul természetesen, mert az volt a közös nyelv, de beszélgetés közben Lili többször is úgy érezte, hogy előre tudja, mit fog a másik kérdezni, mintha olvasni tudott volna a fejében. Pedig még japánul se tudott, egy szót se. Ádám meg is kérdezte egyik alkalommal, hogy miért nem lát neki japánul tanulni, ha annyit foglalkozik vele a gondolataiban, és még azt is hozzátette, hogy elmehetne oda élni. Nem, nem, nem, nem akarnék ott élni! – tiltakozott akkor hangosan, maga sem tudva, igazán, hogy miért. Japán egy sziget, egy szakadék tetején, és bármikor belezuhanhat a tengerbe – ezt érezte, de kimondani nagyon gyerekes félelemnek tűnt, inkább nem mondta. Olyanokat mondott, ami érthetőbbnek tűnt mások számára: Tele vannak atomerőművekkel, tönkre fognak tenni mindent! Ádám erre csak megvonta a vállát: A legtöbb fejlett ország tele van velük. Ilyenkor olyan idegennek tűnt a számára a férje! A mindennapokban, a valóság világában jól megértették és szerették egymást. De Liliben benne volt még egy másik világ, egy furcsa, talán gyerekes álomvilág, és Ádám azt nem értette meg sehogyan sem. Hogy nevetett rajta, mikor elmesélte a megismerkedését egy japán lánnyal Londonban, még egyetemista korában! Legalább tíz percen keresztül álltak Lili és a japán kislány akkor egymással szemben és hajlongtak felváltva egymás felé az egyik metróállomáson, mert fogalma se volt, hogy hogyan kell befejezni egy elköszönést? Pedig neki ez egy kedves élménye volt, a mindennapi udvariasságot hiányolta az életből, ami, Lili úgy vélte, a régi generációkban jobban megvolt, és talán Japánban jobban megőrződött.
Egy óra elteltével ért haza a futásból, lezuhanyozott, majd nekilátott a hétvégi takarításnak. Porszívózás közben levert a könyvespolcról véletlenül egy könyvet, ezt feltette az asztalra, hogy majd mikor készen lesz, megkeresi a helyét.
Csak könnyű ebédet tervezett magának, este, mikor Ádám megjön, vacsoráznak majd alaposabban együtt. Miközben evett, belenézett a leesett könyvbe. Egy novelláskötet volt, Shichiro Fukazawa könyve. Lili belelapozott, és egy régi fényképet talált benne a nagyanyjáról.
Szép halált vágytam,
Sűrűn hulló fehér hót,
Magas hegyekben,
Hol a szikla a párnám,
S gyorsan jön, szép a halál.
Egy írás a Narayama dalokról. Lili halványan emlékezett erre a történetre. Emlékezett arra, hogy beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egy fiú nekilát kivinni az anyját a hegyre. Aztán később, mikor a haldokló nagynénjénél járt a kórházban, már nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Hónapokon keresztül magatehetetlenül gyötrődni egy kórházi ágyon, a fájdalmak ellen gyógyszerekkel teletömve, gépekre kötve feküdni – ez jobb? Emberségesebb? Tudta, hogy a fiatalok, az ő korosztálya, nemigen szokott a halálra gondolni. Tizennyolc évesen vesztette el a szüleit, és mindenki természetesnek tartotta, hogyha ő nem akart a halálról beszélni. De nem is gondolt rá? Mióta Ádámmal összeházasodtak, nem sokat. Szeretett volna teherbeesni, szeretett volna kisbabát, gyereket – az életre gondolt. Akik élnek és akik élni fognak. Jó ez?
Beleolvasott a könyvbe. Szép a halál. Úgy tartották ott, akkor, valamikor azok az emberek, hogy ha elkezd esni a hó, mikor valaki kiér a hegyre, akkor az szép halált jelent neki. Mit jelent a szép halál? Gyorsat? Álomba merülést a hó alatt? Lili nem tudta. A kávé mellett belemerült a könyvbe, és szinte észre sem vette, hogy úgy eltelt az idő, hogy lassan már sötétedni kezdett.
Te jó ég! Már mindjárt öt óra, Ádám hamarosan itt lesz!
Ádámon nem látszott egy csepp úti fáradtság sem, boldogan mosolygott, mikor belépett a szobába és meglátta a gyertyákkal megterített asztalt.
Én is arra gondoltam, hogy ünnepi vacsoránk lesz ma, hoztam is hozzá egy extra jó minőségű vörösbort!
Mikor már megették a halat meg a zöldségeket, akkor kérdezte meg Ádám mosolyogva:
Elkezdtél már japánul tanulni?
Lili egy pillanatra megdöbbent, csak nem akar Ádám gúnyolódni? De nem, rögtön folytatta tovább, és elmesélte a nagy újságot, hogy a következő év februárjában három hónapra Japánba küldik, megtanulni ott azt az új technológiát, amit megvesznek.
Nincs kedved velem jönni? Kérdezd meg a főnököd, hogy a rendes évi szabadságod mellé nem kaphatnál-e két hónap fizetésnélkülit, nem lenne jó?
Lili a meglepetéstől nem tudott rögtön válaszolni. Elmenni Japánba három hónapra, ahol neki semmi dolga nem lenne, csak nézni és látni? Volt idő, mikor ábrándozott erről.
Néhány óra múlva boldogan összeölelkezve merültek álomba.
Vajon mit hozott az álom tündére ezen az éjszakán Lilinek?
time2life 