egy meg nem jelent összeállítás — nem vágott a Liget profiljába, ahogy írták
Bevezetés
Ezen összeállítás elkészítéséhez hozzájárult egy esszének kategorizált írás, melyet Kricsfalussy Beáta és Szentgyörgyi Zsolt készítettek, melynek címe: A vágy, hogy indiánok lehessenek, és amely a Liget folyóirat online oldalán jelent meg 2012-ben.
Sok más, az indiánokkal foglalkozó íráshoz hasonlóan, a szerzők a „mi civilizációnk”, a fejlett civilizáció értékrendje és öntudatlanul is ható gondolkodásmódja alapján közelítik meg az indián népek kérdéseit. Ennek alapján bennem részben hiányérzet maradt, ha a végén újraolvastam a címet: „vágy, hogy indiánok lehessenek”. Mit jelent az indián lét? „Csak” a másfajta életmódot? „Csak” a másmilyen kulturát, nyelvet? „Csak” a megőrzött és megőrizni kívánt harmóniát a természettel? Nem. Úgy vélem, a „vágy, hogy indiánok lehessenek” mindezeknél – amik szintén nem kevesek – még sokkal többet jelent. Hitet, amely áthatja a mindennapokat, és olyan gondolkodásmódot, amely mélységében és szellemiségében nagyon messze áll a mai, civilizált ember mindennapi gondolkodásától. Ezért érzem úgy, hogy az indián lelkület megértéséhez többet adnak azok az etnográfusok, akik hallgatni és meghallgatni mentek az indiánok közé. Akárcsak Kodály és Bartók a magyar népdalokat, hasonló módon többen úgy közelítették meg az indiánok világát, hogy igyekeztek hűségesen lejegyezni, az indiánoktól hallott meséket, legendákat, szokásokat.
Hol válik el a mese és a legenda egymástól? Biztosak lehetünk-e abban, hogy egy legenda valamikor régen egyszer megtörtént, egy mese pedig nem, mert annyira fantasztikus elemeket hordoz, amit mi lehetetlennek tartunk? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni, de úgy vélem, hogy az indiánok számára nem is fontosak ezek a kérdések. A világukban nem válik ketté vagy hárommá a természet, a szellemek és az emberek világa, hanem összefonódik, szétválaszthatatlanul együtt van. Hiszen, mint azt Wakan Tanka – a könnyebb megértés kedvéért őt szokták az indiánok Istenének nevezni – mondotta: Minden Egy.
Ide a Szemelvényekbe négy történetet választottam ki egy hatalmas mese és legenda kincsből. Az első címe A vörösbegy eredete, amely eredetileg Henry R. Schoolcraft gyűjtéséből származik, és egyike olyan meséknek, melyek – akárcsak a Grimm mesék Európában – széles körben ismertek voltak az indián gyerekek körében. [CM]
A következő három történet – egy eszkimó mese a sámán utazásáról, a látomáskérés leírása és a sózarándoklat szokása – Dennis Tedlock és Barbara Tedlock Teaching from the American Earth összeállításából valók, akik csupa olyan néprajzi gyűjtők anyagait válogatták a kötetükbe, akik munkájuk során igyekeztek a háttérben maradni, és úgy jegyezték le a hallottakat, ahogy az indián mesélők azt mondták. [TED]
A vörösbegy eredete
The Origin of the Robin
Egy öregembernek egyetlen fia volt, akit Iadillának hívtak. Eljött az ideje, hogy abba a korszakába érkezett, amelyről azt tartják, hogy az igazi felnőtté váláshoz egy hosszú és végső koplalási-tisztulási időt kell az ifjaknak végigcsinálniuk, azért, hogy biztosítsák az életre egy óvó-védő szellem segítségét. Az apa állandóan arra törekedett, hogy a fia lehetőleg mindenben a legkiválóbb legyen, ezért úgy tartotta helyesnek, hogy a fiatal Iadillának sokkal hosszabb ideig kell böjtölnie, mint amennyit az apa által bölcsnek tartott emberek tettek.
Ezért utasította a fiát, hogy készüljön fel ennek a fontos eseménynek a szertartására. A fiúnak néhányszor el kellett mennie az izzasztókamrába és fürdeni, mert a tisztulás szükséges volt a jó szellemmel való kapcsolatfelvétel előtt. Ezután a fiúnak le kellett feküdnie a kifejezetten erre a célra elkészített kamrában egy tiszta matracra, és az apja azzal búcsúzott el tőle, hogy majd tizenkét nap múlva kap enni és akkor megkapja az apai áldását.
A fiú nyugodtan feküdt a helyén, betakart arccal, ahogy utasították, és várta a jó vagy rossz szellemét, aki majd megfogja határozni a szerencséjét az egész eljövendő életére.
Az apja minden reggel eljött hozzá, és beszélt arról a dicsőségről, ami akkor éri majd, ha böjtölésének teljes idejét kitölti. A fiú általában nem válaszolt semmit, egészen a kilencedik napig, amikor is az apja szavaira így felelt:
„Apám, az álmaim rosszat jövendölnek. Abbahagyhatom a koplalást, és majd egy kedvezőbb időben koplalok újra?”
Az apa azt felelte:
„Fiam, nem tudod, hogy mit kérsz. Ha most abbahagyod, el fog hagyni minden dicsőség. Várj türelmesen még egy kicsit. Már csak három nap van hátra, és letelik az időd. Tudod, hogy ez neked jó, azt tanácsolom, hogy tartsál ki. Öregapád ne láthasson téged a nagyfőnökök között?”
A fiú nem szólt semmit, még jobban betakarta magát, hogy ne érhesse a fény, és ott feküdt a tizenegyedik napig, amikor megismételte a kérését.
Az apja ugyanazt válaszolta, mint előzőleg, és megígérte neki, hogy másnap – a tizenkettedik napon – ő maga készíti el jó korán az ételét, és rögtön a napfelkelténél behozza neki.
A fiú csak sóhajtott, mire az apa még hozzátette:
„Szégyent hoznál apádra, amikor a napja nyugovóra tér?”
„Nem hozok szégyent rád, apám” – válaszolta a fiú, és igyekezett olyan mozdulatlanul feküdni, ahogy csak tudott.
Másnap jó korán reggel, az apa elkészítette az ételt, és sietett a fiához. Az ajtóhoz érve hallotta, hogy a fia beszélget önmagával. Megállt, és belesett egy résen keresztül, és azt látta, hogy a fia színesre befestette az egész testét, és közben a következőket mondta:
„Apám tönkretette a szerencsémet, az emberként való éltemet. Nem hallgatott egyáltalán a kivánságaimra. Rám kényszerített olyan felajánlást, amit magamtól nem vállaltam volna. Ő lesz a vesztes. Örökké boldog leszek ezen új állapotomban, mert engedelmes voltam a szülőmhöz. Ő lesz az egyedüli, akinek szenvednie kell, mert a irányító szellemem igazságos. Talán nem egészen olyan formában tett jót nekem, ahogy én azt előre elképzeltem, de más módon kegyes volt velem – megajándékozott egy új alakkal. Mennem kell.”
Ebben a pillanatban az öregember berontott az ajtón:
„Fiam! Fiam! Könyörgök, ne hagyj itt!”
De a fiú egy madár gyorsaságával felrepült a mennyezetre, és látható lett, hogy egy gyönyörű vörösbeggyé változott. Fentről nézett le az apjára:
„Ne bánd, apám, ezt a változást. Boldogabb leszek ebben az állapotomban, mint emberként
lehettem volna. Boldog és tartalmas életem lesz, mert mint harcos, soha nem tudtam volna kielégíteni a kívánságaidat. Örömöt és vidámságot fogok adni a dalommal az embereknek. Talán sikerül átadnom majd nekik valamennyit abból, ami az én szívemet is megvilágosította. Talán ez kárpótol majd téged azokért az elveszett dicsőségekért, amiről ábrándoztál. Szabad vagyok az emberi élet gondjaitól és fájdalmaitól. Táplálékomat biztosítják a hegyek és a mezők, és az életutam a világos légen át vezet.”
Ezzel kinyitotta a szárnyait, egy édes dalba kezdett, és elrepült a közeli erdőbe.
Egy sámán utazása Takanakapsalukhoz, a tenger szelleméhez
Knud Rasmussen írása alapján, gyűjtés az eszkimóknál
Az egyik legismertebb eszkimó mese szól Takanakapsalukról, aki a sors istennője az eszkimók világában. Élt egyszer egy kislány, akit a saját apja a tengerbe hajított, és mikor a kislány kétségbeesetten próbált a csónakba kapaszkodni, szörnyűséges módon az apa levágta a kislány ujjait. Ebből a kislányból lett Takanakapsaluk, a sors istennője, aki a tenger mélyén él, és ő ad mindent az embereknek, jót is és rosszat is. Ő adja az élelmet, a tengeri állatokat, ő adja télen a hosszú arktiszi télben az eszkimók hókunyhóinak a meleget és a fényt, ő adja a fókabőrt az embereknek, mit magukra vehetnek, ha vadászni mennek télen. Ezek a jó dolgok mind a kislány levágott ujjaiból származnak. De Takanakapsaluk hozza a rossz dolgokat, a bajokat is az emberekre, az erős viharokat, a betegségeket, olyankor, ha haragszik az emberekre, mert nem úgy élnek, ahogy kellene, ahogy helyes lenne.
Minden sámán számára az egyik legnagyobb feladat – amelyet feltehetően legalább egyszer az életében el kell végeznie – az utazás Takanakapsalukhoz, felkeresni őt és megvigasztalni, megnyugtatni, hogy az emberek megint bajok nélkül élhessenek.
Amikor egy sámán a Takanakapsalukhoz való utazásra készül, az alvóhelyén egy függöny mögött ül. Semmi mást nem viselhet, mint egy állatbőrből készült csizmát és erős kesztyűt. A sámánt ilyenkor úgy nevezik, hogy „valaki, aki a tenger mélyére hull le”. Ez a kifejezés lehet, hogy azt is jelzi, hogy valójában senki sem tudja pontosan, hogyan történik egy ilyen utazás. Egyesek azt állítják, hogy csak a lélek vagy a szellem megy az utazásra,mások szerint maga a hús-vér sámán az, aki leszáll az alvilágba.
Az utazás kiváltó oka sokféle lehet. Lehet néha egyetlen ember (aki majd megjutalmazza a sámánt a fáradságáért), akinek valaki gyógyíthatatlan beteg van a családjában, de lehet az egész falu is, amikor az éhhaláltól félnek, mert már hosszú ideje nem tudtak a vadászaik egy vadat sem elejteni. Ebben az esetben a közösség valamennyi felnőtt tagja abban a házban gyűlik össze, ahonnan a sámán elindul. Abban a pillanatban, amikor a sámán elhelyezkedett a megfelelő pozícióban – télen ahóban, nyáron a puszta földön – minden résztvevőnek, férfinak és nőnek egyaránt, meg kell lazítani valamennyi szoros kapcsot, kötést a ruháján, a cipőjén egyaránt. Csukott szemmel kell ülniük, minden lámpát eloltanak, vagy csak olyan kis lángon égnek, hogy gyakorlatilag sötét van.
A sámán egy darabig csöndben ül, és mély lélegzeteket vesz, majd egy idő után elkezdi felhívni a segítő szellemeket, miközben egy mondatot ismétel rendszeresen: „Az út készül a számomra, az út megnyílik nekem” – amire a többiek azt felelik: „így legyen!”.
Mikor megjönnek a segítő szellemek, megnyílk a föld a sámán alatt, de gyakran nem zárul be rögtön, és még egy jó darabig hallani lehet, hogy a sámánnak harcolnia kell különféle rejtett erőkkel, míg mondhatja: „Nyitva áll előttem az út!” A többieknek ilyenkor azt kell válaszolniuk: „Legyen az út nyitott a számára, legyen szabad a pályája!”
És ekkor elkezdenek hallani különféle hangokat, először az alvóhely alól, majd máshonnan is: „Hallala, hehehe, halal-he-he!” A hang egyre távolódik, és ekkor az összegyűltek tudják, hogy a sámán úton van Takanakapsaluk házához.
Miközben a sámán úton van, a házban lévők kórusban énekelnek. Előfordulhat ilyenkor, hogy a sámán hátrahagyott ruhái megelevenednek, és a csukott szemmel meditálók, éneklők fejei fölött repkednek. Régóta meghalt emberek sóhajait és lélegzését lehet hallani, ezek általában a sámán névrokonai, akik eljöttek segíteni a sámánnak. Ha nevükön szólítják őket, akkor azonnal megszűnik a sóhajtozás, de csak addig, amíg egy másik holt lélek el nem kezdi.
Sok-sok generációval korábban élt halottak sóhajait lehet hallani ilyenkor a sötét házban. Olyan jelleget keltenek, mintha a lelkek olyanok lennének, mint a tengeri állatok, mintha vízcsobogás lenne, mikor a felszínre jönnek levegőért. A törzs legidősebb tagjai a következő dalt éneklik ilyenkor:
Kinyújtjuk a kezeinket,
Hogy segítsünk neked,
Nincs élelmünk,
Nincs vadunk.
A bejárati nyíláson keresztül,
Melyet te megnyitsz,
Megtalálod felfelé az utad.
Nincs táplálékunk,
Lefekszünk,
Kezeinket kinyújtva
Neked segítünk.
A sámánra, legyen bármily ügyes és tapasztalt, sok veszély leselkedik az útja során. A legjobban a három guruló kőtől fél, melyek akkor zúdulnak le, mikor a sámán eléri a tenger fenekét. Nem lehet kitérni előlük, kevés hely van közöttük, ahol egy ember átbújhatna, de a sámánnak mégis át kell haladnia közöttük, veszélyeztetve, hogy apróra darabokra törik. Ha sikerül maga mögött hagynia őket, akkor egy széles úthoz ér, ez a sámánok útja. Egy tengerparton halad, hasonló ahhoz, mint amilyenek a földön a tengerpartok, és egy kanyar után egy öböl szélén találja meg Takanakapsaluk házát. Kövekből épült ház, egy rövid bejáróval a kapu előtt. Különféle állatok morgását, fújását lehet hallani, de nem látni őket. A bejáró közepén fekszik Takanakapsaluk kutyája, elfoglalja az egész utat, és rágcsál egy csontot. Mindenki számára, aki fél tőle, veszélyes, csak a bátor sámánok tudnak átlépni rajta, azokat nem bántja.
Ilyen nehézségek várnak a sámánokra ezen az úton. De az igazán nagy sámánok számára van még egy másik út is. Olyan ez, mint egy nagy cső, amelyben a sámán zuhan lefelé, és az esési sebességét részben tudja szabályozni, úgy, hogy a cső falához nyomja magát. Az összes névrokonai [ilyen ősei] tartják nyitva a számára ezt az utat a visszatéréséig.
Néha Takanakapsaluk házát hatalmas fal veszi körül, ez azt jelenti, hogy valamiért nagyon megharagudott az emberekre, és nem akar megbocsátani nekik. Ilyenkor a sámánnak le kell bontania a falat.
Egyesek azt mondják, hogy Takanakapsaluk házának nincs teteje, azért, hogy jobban szemmel tudja tartani az embereket. A háztól jobbra van egy hatalmas tó, abban laknak a tengeri állatok: fókák, rozmárok, bálnák, delfinek stb.
Amikor a sámán belép a házba, Takanakapsaluk a lámpának hátat fordítva az állatokon ül, ez a haragja jele. A haja kusza, ápolatlan csomókban lóg a szeme előtt, úgyhogy nem is lát semmit. Az emberek rossz cselekedetei, mint kosz és tisztátlanság rakódtak rá a testére, a bűnök fojtogatóan bűzlenek. Mikor a sámán közeledni akar, Isarrataitsoq, Takanakapsaluk apja kapja el őt, és nem akarja engedni, mert azt hiszi, hogy ez egy halott, aki most indul a holtak birodalmába, és még előtte bántani [sértegetni] akarja őket. A sámánnak rögtön azt kell mondania: „Én húsból és vérből vagyok.” Akkor nem esik bántódása. Meg kell ragadnia Takanakapsaluk vállát, arcát a fény [lámpa] és az állatok felé fordítania, és megfésülnie, rendbeszednie Takanakapsaluk haját, amit ő maga nem tud, hiszen nincsenek ujjai. Miközben fésüli és vigasztalja, azt mondja neki: „Odafönt a fókák már nem tudnak felemelkedni a mellső uszonyaikra.” Takanakapsaluk a szellemek nyelvén válaszol neki: „A félresikerült szülések, elvetélések az asszonyok között és annak a tabunak a megtörése, hogy ne egyenek főtt húst, zárja el az állatok útját.”
A sámánnak ekkor minden erejét össze kell szednie, és amikor végre Takanakapsaluk barátságosabbá válik, valamennyi állatot felemeli a földről, majd leejti őket a talajra. A tóból nagy örvényléssel ömlik be az áradat, és az állatok visszajutnak a tengerbe. Ez gazdag zsákmányt jelent az emberek számára.
Ekkor jön el a sámán számára a hazatérés ideje. A többiek már messziről hallják a közeledtét, a sípolás – szuszogás a csövön keresztül egyre közeledik, és egy hangos „Plu-a-he-he” fújással foglalja el megint a helyét a függöny mögött. A „plu-plu” az olyan, mint egy tengeri állat sípoló hangja, mikor feljön a felszínre levegőt venni.
Egy pillanatra teljes csönd lesz. Senki nem töri meg a csöndet, amíg a sámán azt nem mondja: „Valamit mondanom kell”. A többiek válasza: „Halljuk, halljuk.” A sámán így folytatja: „A szavak hangossá válnak.” Ekkor mindenkinek el kell mondania, milyen tabutörést követett el. „Talán az én hibám” – ezekkel a szavakkal kezdi valamennyi férfi és nő az elbeszélését, és elmondják a helytelen cselekedeteiket. A házhoz tartozók neveit szólítják, és néha több dologra derül fény, mint bárki is sejtette előtte. Mindenki meghallja a szomszédja titkait.
De mindennek ellenére lehet, hogy a sámán még mindig elégedetlen marad, és újra és újra azt mondja: „A dolgok okát keresem, olyan dolgokét, melyek még meg sem történtek; úgy beszélek, mint valaki, aki semmit sem tud!”
Tehát még mindig vannak akadályok, még mindig vannak titkok, melyek akadályozzák a vészhelyzet elmúlását. Valamennyi asszonyt szólítják, és mindenkinek el kell mesélnie a tabutöréseit, amelyek a nagy veszélyeket hozzák. Időnként a sámán megkönnyebülve felkiált: „Taina, taina!”.
Ha nincs jelen a felszólított nő vagy fiatal lány, akkor értük küldenek. Már messziről sírnak, mikor közelednek, ez a bűnbánat jele. Amikor így bűnbánóan ott állnak előtte, a sámán megint önvádba tör ki: „Látlak, és látok valamit, ami nincs! Látok, és találok valamit, ahol nincs mit találni! Ha mégis van, akkor most el kell mondanod!” S akkor az asszony elmeséli: „Volt egy vetélésem, de nem szóltam róla, mert féltem, és mert olyan házban történt, ahol sokan voltak.”
Azért félt, mert a vetélés szerencsétlenséget jelent, olyan szerencsétlenséget, amely minden a házban lakót érint: van egy törvény, amely szerint, ha egy házban elvetélés történik, akkor minden qitupteq, vagyis minden „puha dolgot” el kell dobni: minden állatbőrt, minden ruhát, minden takarót, stb. Ugyankkor egy vetélés észrevétlen tudott maradni, hiszen, mint normális menstruációt értelmezhették a többiek. Csak amikor a sámán az illetőt, mint Takanakapsaluk haragjának az előidézőjét nevezte meg, emlékezett rá, hogy a menstruációja „nem normális” volt, hanem, mint „vastag vér”, úgy nézett ki. Az asszony nem tulajdonított akkor nagy jelentőséget neki, ezért nem beszélt róla, de most emlékezett rá.
Mindenki örül annak, hogy megtalálták Takanakapsaluk haragvásának az okát, és ennek nyilvánossá tételével elhárították a bajt, a szerencsétlenséget. Senki sem kételkedik abban, hogy másnap gazdag vadászzsákmányuk lesz, és mindenkiben mintha már egy csöpp hála lenne a vétkező iránt.
A Hanblecheyapi rítus – látomást kérni
Fekete Szarvas elbeszélése, lejegyezte Joseph Epes Brown
A Hanblecheyapi rítus egy nagyon régi tisztulási rítus, amely az izzasztókamrához kapcsolódik, és régebbi még a szent pipánknál is. Az imádkozás módjának nagy jelentősége van, ez a vallásunk középpontjában áll, sok jó dolgot köszönhetünk neki.
Látomást kérni – minden ember kérhet egy látomást, és a régi időkben mi valamennyien, férfiak is és nők is, ezért imádkoztunk állandóan. Amit az ember az ilyen imával, könyörgéssel kap, az részben az imádkozó személy karakterétől függ. Csak a legalkalmasabb és legjobban felkészült emberek élnek át igazán nagy látomásokat, melyet a szent emberünk, a gyógyítónk interpretálni, értelmezni tud, és így sok erőt és egészséget adnak a népünknek. Mindenkinek, aki ily módon imádozni akar, egy látomást akar kérni, fontos, hogy előtte kikérje egy wichasha wakan (szent ember, Gyógyító) tanácsát és segítségét, hogy minden a helyes módon történjen. Ha ez nem történik meg, akkor nagy szörnyűségek is bekövetkezhetnek, például jöhet egy kígyó, és lenyelheti az imádkozót.
Biztos sokan hallottatok már a mi nagy törzsfőnökünkről és papunkról, Bolond Lóról (Crazy Horse), de azt talán kevesen tudják, hogy a nagy erejének a jó részét az ilyen imádkozásnak, látomás-kérésnek köszönheti. Évente sokszor, még télen is, amikor hideg volt nagyon, és ezért nem könnyű, imádkozott látomásért. Voltak látomásai Sziklákról, árnyakról, borzról, egy felágaskodó Lóról (erről kapta a nevét), a napról [nem mint égitest, hanem mint időegység], és a Wanbli Galeschka-ról, a foltos sasról, és mindegyik látomása nagy hatalmat, erőt és tisztulást adott neki.
Sok oka van annak, hogy aki látomást akar kérni, az kivonul egy magányos hegycsúcsra. Vannak néhányan, akik már egészen fiatalon átélnek egy látomást, olyankor, amikor még nem is várják. Utána gyakran azért mennek imádkozni (látomást kérni), hogy jobban megértsék az élményüket.
Sokan imádkoznak, látomást kérnek olyankor, amikor valamilyen nagyobb esemény előtt állunk, például a nagy Nyári Tánc Ünnepére készülünk, vagy harcba készülődés előtt.
Néhányan imádkoznak azért, mert valamit kérni szeretnének a Nagy Szellemtől, például egy hozzátartozójuk meggyógyulását. Máskor azért imádkozunk a Nagy Szellemhez, hogy köszönetet mondjuk valamiért, amiben segített, vagy amivel megajándékozott bennünket.
A legfontosabb ok az imára, a látomás kérésre az, hogy ez segít megérteni minket a legfontosabbat: azt, hogy minden egy, minden lény, minden dolog egy, minden összetartozik, minden a rokonunk, és ezért imádkozunk minden dolog nevében Wakan Tankához, aki minden dolog forrása, de egyúttal nagyobb, több minden dolognál, és kérjük, hogy adjon nekünk belátást, megismerést. [Belátását annak, hogy minden egy.]
Az asszonyaink is imádkoznak, miután az Inipiben, az izzasztókamrában megtisztították magukat, de ők nem mennek fel a magas hegyekre. Egy völgyben lévő dombra mennek, mert ők asszonyok, és védelemre szorulnak.
Aki látomást akar kérni, az egy megtöltött pipával megy egy szent emberhez. Úgy lép be a kunyhójába (Tipi), hogy a pipának a száj felé való része előre mutat, és leül az öregemberrel szemben, akit vezetőnek akar felkérni. A pipát most maga felé fordítva (a szájba veendő részt) leteszi maga elé a földre, ez jelzi, hogy ő az, aki tudáshoz szeretne jutni. A szent ember felemeli a karjait Wakan Tankához mind a négy égtáj felé, aztán elveszi a pipát és rákérdez a látogatója kívánságára.
„Látomást szeretnék kérni, és a pipámat Wakan Tankához vinni. Szükségem van a segítségedre és a vezetésedre, és szeretném, hogy ott fönt küld el a hangodat az égi hatalomnak az érdekemben.”
Mire az öregember azt válaszolja: „Hau” (rendben van), és akkor együtt elhagyják a kunyhót. Egy idő után Nyugat felé fordulnak, a fiatalember mindig a szent ember bal oldalán halad. Mások is lehetnek, véletlenül vagy sem, a közelükben. Mindannyian felemelik a jobb karjukat, amikor az öregember imádkozik, és a pipa szájrészét az ég felé tartva ezeket kiáltja (hangosan mondja): „Hi-ei-hei-i-i! (négyszer) Wakan Tanka Nagyapa, te vagy az első, és mindig is te voltál! Te voltál, aki minden dolgot megalkotott! Te vagy az Egy és az Egyetlen, és hozzád küldjük a hangunkat! Ez a fiatalember itt bajban van, és szeretné felkínálni neked a pipáját. Néhány napon belül áldozatot akar neked hozni a testével. Anyáink és nagyanyáink szent földjére akarja szent módon tenni a lábát. A világ minden hatalma, az ég és a csillagok népei, a vörös és a kék szent napok, minden dolog, ami az univerzumban mozog a folyókban, a patakokban és a forrásokban, nagyanyáink valamennyi vize, fája és füvei, a világ valamennyi szent népe: hallgassatok meg engem! Ez a fiatalember tiszta, szent kapcsolatba akar lépni veletek, hogy segítségetekkel helyes módon, tiszta (szent) módon élhesse az életét, és nagy legyen a követőinek, az utódainak a száma. Te Szárnyas Lény, aki ott élsz, ahol a Nap lemegy, aki őrzöd szent pipáinkat, segíts meg minket! Segíts abban, hogy ezt a pipát Wakan Tankának áldozhassuk, hogy áldását adja erre a fiatalemberre!
Ekkor mindannyian „Hau”-t kiáltanak, és körben leülnek. Az öregember kínálja a pipát mind a hat irány felé, meggyújtja, és először annak a fiatalembernek nyújtja, aki az áldozásra készül. A fiatalember aztán megint egy imádság kíséretében nyújtja a pipát tovább, és az körbemegy a körön. Végül visszajut a Gyógyítóhoz (a szent emberhez), aki kiüríti és megtisztítja. Ezután visszaadja a fiatalembernek, és megkérdezi tőle, hogy mikor akar áldozni [látomást kérni], és kijelölnek egy napot.
A kijelölt napon a fiatalember nem visel mást, mint egy bivalybőrt, az ágyékkötőjét Lendenschurz-t és a mokasszinját, és a pipájával a Gyógyító kunyhójához megy. Sírva lép be, a jobb kezét az öregember fejére helyezi, és azt mondja: „Unshe ma la ye!” (Légy kegyes hozzám!) Ezzel leteszi a pipáját az öregember elé, és a segítségét kéri.
Az öregember így felel: „Mindnyájan tudjuk, hogy a pipa szent, és vele jöttél kérni engem. Segíteni fogok neked, de soha nem felejtheted el, amit most mondok neked; és a következő télen követned kell az utasításaimat és tanácsaimat. Eldöntheted, hogy hány napig akarsz látomást kérni, egytől négy napig – vagy akár tovább is – választhatsz. Hány napot akarsz?
„Két napot.”
„Jó. Akkor a következőket kell tenned. Először is egy Inipi kuckót kell építened, amelyben tisztulni fogunk. Ehhez tizenkettő vagy tizenhat fűzfát kell kiválasztanod. De ne felejtsd el a dohányáldozatot, mielőtt kivágod őket. Mikor előttük állsz, azt kell mondanod: „Sokféle fa van, de én titeket választottalak ki arra, hogy segítsetek nekem. Elviszlek benneteket, de a helyeteken új fák nőnek.” A kivágás után a fákat arra a helyre kell vinned, ahol a kunyhót felépítjük.
Tiszta (szent) módon kell történjen a zsálya és a kövek begyűjtése is, és aztán kell egy nyalábot (zsákocskát, kis csomagot) készítened 5 hosszú, és öt nyalábot tizenkét rövid ágból, amelyeket mind mint áldozási ajándékot fogunk használni. Ezeket az ágakat az izzasztó kunyhó nyugati oldalához kell támasztanod, amíg odáig nem jutunk, hogy megtisztítjuk őket. Azonkívül szükségünk lesz a következőkre: kinnikinnik –re (dohány), egy falapra, amin a dohányt fel lehet vágni, egy késre, egy bőrre a dohány áldozáshoz, édesfűre, egy zsák szent (tiszta) földre, és egy kőfejszére. Ezeket a dolgokat mind neked kell összeszedned, és amikor készen vagy, akkor kezdjük a tisztulást. Hetchetu welo!”
Amikor az izzasztó kunyhó elkészült, és minden készen áll, belép a Gyógyító (a szent ember) és leül a nyugati oldalon. Utána jön be az áldozó, és az északi oldalon ül le, és végül még egy segítő, aki az öregembertől délre foglal helyet. Egy hideg követ hoznak be, és az oltár északi oladalára középre helyezik le, az öregember egy rövid imával megszenteli, majd a követ ismét kiviszik. Ez a kő lesz az első, amelyet ráraknak a tűzre, melyet a kunyhótól keletre gyújtottak.
A középen lévő oltártól keletre a földön a segítő előkészít egy helyet, és izzó szenet rak rá. A Gyógyító odamegy, meghajol a szén fölött, magasba tart egy darab édesfüvet és ezt az imát mondja: „Ó, Wakan Tanka Nagyapa, tekints le miránk! A szent földre teszem le ezt a füvedet. A füst, amely felemelkedik a földből és a tűzből, mindenkihez fog tartozni, aki az univerzumban mozog: a négylábúakhoz, a szárnyasokhoz, mindenhez, ami mozog, és mindenhez, ami van, létezik. Ezt az áldozatot neked adjuk, Wakan Tanka! Tisztává teszünk majd mindent, amit megérintünk!”
Amikor az édesfüvet ráhelyezi a szénre, a kunyhóban lévő másik két férfi azt mondja: „Hai ye!” (Köszönöm!). Amikor felszáll a füst, a Gyógyító megdörzsöli a füstben a kezeit, és lemossa azzal az egész testét. Hasonló módon tisztítják magukat az áldozó és a segítő is. A földet tartalmazó kis zsákot is megtisztítják így, majd a három férfi a nyugati oldalon ülnek le, olymódon, hogy mindig a Nap mozgásirányát követik. A megszentelt földet lassú mozdulatokkal, gondosan szétterítik a szent gödrön, ami középen van, mindig arra gondolva, hogy ez a föld most az egész univerzumot képviseli. A segítő ad a Gyógyítónak egy botot, amellyel az a középső lyuk körül négy helyet jelöl ki: először nyugaton, majd északon, utána keleten és végül délen. Két vonalat rajzol a földre, nyugatról keletre és északról délre, ezek a vonalak egy keresztet alkotnak. Ez egy szent cselekedet [a szertartás fontos része], mert ezáltal vezetik be az univerzum négy nagy erejét, és a középső pont Wakan Tanka lakhelye. Egy másik segítő jön be, egy lapátszerű boton újabb izzó szenet hoz, és ezeket ráhelyezi a kereszt metszéspontjára.
A Gyógyító két ujjal egy kis édesfüvet tart fölé, és így imádkozik: „Nagyapa Wakan Tanka, te vagy minden. Apám Wakan Tanka, minden dolog hozzád tartozik. Ráteszem a füvedet a tűzre.” Lassan ráhelyezi a füvet a tűzre, a segítő pedig átadja neki a pipát. „Ó, Wakan Tanka, nézd meg a pipádat! A fű füstje fölé tartom. Wakan Tanka, nézd ezt a szent helyet, amelyet neked építettünk! Tudjuk, hogy a középpontja a te lakhelyed. Ezen a körön vonulnak végig a generációk, a négylábúak és a kétlábúak, a szárnyasok és az univerzum erői, mindnyájan a te helyedet fogják figyelni.” A füst fölé tartja a pipát, majd elfordítja a pipa száj felé eső részét a négy égtáj felé – nyugat, észak, kelet és dél sorrendben – utána az ég felé, és végül a pipa alját a földhöz érinti. Más dolgokat is tisztít ezután, mint például a bivalybőrt és az áldozati ágakat, majd kis dohányzacskókat készít, melyeket felerősít az áldozati ágak (botok) végére. Ezután fogja a dohány felvágásához előkészített fatáblát, és elkezdi felvágni a kinnikinniket. Pontosan annyi dohányt kell felvágnia, amennyi a pipa egy megtöltéséhez szükséges. Minden egyes levágott dohányt felajánl valamelyik égtájnak, és gondosan ügyel arra, hogy egy darabka se essen le a tábláról, mert az megharagítaná a Viharlényt (Villámlényt). Mikor készen van a dohány felvágásával és összekeverésével, a pipát a bal kezébe veszi, egy csipetnyi dohányt feltart a jobb kezében, és ezeket mondja: „Wakan Tanka, apám és nagyapám! Te vagy az első, és te voltál mindig az. Tekints erre a fiatalemberre, nehéz bánat nyomja. Szeretne a szent úton vándorolni [a tisztulás útján], és ezt a pipát neked fogja áldozni. Légy kegyes vele, és segíts neki. A négy erő és az egész univerzum benne lesznek ennek a pipának a fejében, és aztán, a szárnyasok és valamennyi dolog segítségével a fiatalember végre tudja hajtani áldozását. Az első, aki a pipát megkapja, te vagy, annak a helynek a szárnyas ereje, ahol a Nap lemegy. Te és a segítőid, ősöregek vagytok és szentek [tiszták]. Nézz ide! A pipának van helye a számodra. Segíts minekünk a kék és a piros szent napjaidon!”
Mikor újra megtölti a pipát, észak felé fordul vele, ahol Waziah, az óriás lakik: „Ó, Te, annak a helynek a szárnyas hatalma, ahol az óriás lakik, ahonnan az erős, tisztító szelek jönnek! A pipának van helye a számodra, segíts minket mind a két szent napon!”
Mikor ez az erő elhelyezkedik a pipában, továbbfordul kelet felé: „Ó, Te, annak a helynek az ereje, ahol a Nap felkel. Te őrzöd a fényt és adod a tudást. Ez a pipa Wakan Tankának áldoz, Neked is van hely benne a számodra, segíts minket a szent napokon!
A kelet ereje is elhelyezkedik a pipában, és most dél felé fordulva fúj ki egy adag füstöt: „Ó, szent szelek urai, kik ott éltek, ahová mindig fordítjuk arcainkat, a ti lélegzésetek ad életet, tőletek jönnek az egyes lények, és [életük után] hozzátok távoznak majd el. Ez a pipa Wakan Tankának áldoz. Nektek is van benne hely, segítsetek minket mind a két szent napon!”
Ilymódon mind a négy égtáj erői bent vannak a pipa fejében, és ekkor a szent dohány füstjéből most egy adagot az ég felé fújnak. Ez Wanbli Galeschkának, a foltos sasnak szól, aki magasabban van, mint minden teremtett lény, és aki Wakan Tankát szeméyesíti meg:
„Ó, Wanbli Galeschka, Te, aki a legmagasabb égbolton keringsz, látsz valamennyi dolgot földön és égbolton. Ez a fiatalember Wakan Tankának áldozza a pipáját, hogy tudáshoz jusson. Segíts neki, és mindazoknak, akik hangjaikat hozzád és Wakan Tankához küldik. Van számodra hely a pipában, segíts minket a tisztulás piros és kék napjain!”
Ezzel az imával a Foltos Sas is bejut a pipába, és az öregember most a földhöz fordul: „Ó, Unchi és Ina, Nagyanyánk és Anyánk, szent (tiszta) vagy Te! Tudjuk, hogy tőled kaptuk a testeinket. Ez a fiatalember szeretne minden dologgal eggyé válni, szeretne tudáshoz jutni. Valamennyi néped javára, segíts neki! Van számodra helyünk a pipában, segíts nekünk mind a piros, mind a kék napon!”
Ezzel bekerül a föld is, aki most dohány, a pipába, és ilymódon a világ mind a hat hatalma (hatféle ereje) együtt van a pipában. Még az szükséges, hogy a világ valamennyi népe része legyen ennek az egységnek, és ezért a szárnyas népekhez a következő imát intézik: „Ó, szent királymadár, aki mind a két szent napon repülsz, te jól tudsz gondoskodni a családodról. Segíts, hogy megadasson nekünk is, hogy úgy tudjunk szaporodni és élni, mint Te. Ezt a pipát Wakan Tankának fogjuk áldozni hamarosan. Van egy hely benne számodra is, segíts nekünk!” Hasonló módon lesznek a különböző madarak megszólítva, a mezei pacsirta, a feketerigó, a harkály, a hósármány, a varjú, a szarka, a sólyom és a dohány maradék részével mindazok a kétlábuak, akik Wakan Tankának áldozni akarnak.
Ezután lezárják a pipát, amelyet majd az áldozó fiatalember elvisz magával fel a hegycsúcsra. Ott fenn a hegyen fog áldozni Wakan Tankának, de az egész pipát csak akkor fogják elszívni, amikor befejezte a látomáskérő áldozását és visszatért a Gyógyítóhoz (a szent emberhez).
Ekkor következik a tisztulási rítus. Ennek előkészítéseként az összes áldozati ágat (botot) és a megszentelt dolgokat kiviszik a kunyhóból ésnyugati irányban helyezik el. A három férfi is elhagyja a kunyhót, és levesznek magukról mindent, az ágyékkötő kivételével. Minden jelenlévő résztvehet a tisztulási szertartásban.
Az áldozó lép be elsőként az Inipibe (az izzasztókamrába), a nap járásának megfelelően nyugatra megy, és ott leül. Kezébe veszi a pipáját – amely a kunyhóban maradt – megforgatja a nap járásának megfelelően, majd a száj részét kelet felé tartva a magasba emeli. A rítus első felében ebben a tartásban marad.
Másodikként jön az öregember be, elhalad az áldozó mellett, majd keleten ül le, az ajtó közelében. Mindenki, aki még részt akar venni, bejön, és a kettőjük közti teret töltik ki. Két segítő marad odakint.
Az egyik segítő megtölt egy pipát rituális módon, és benyújtja annak az embernek, aki közvetlen az áldozó mellett balra ül. A megszentelt követ, egy lapát segítségével, mert nagyon forró, ráteszik a szent gödör tetejére, középre. Egy másik követ tesznek nyugatra, egyet északra, egyet keletre és egyet délre. A férfi, aki azt a pipát tartja, amelyet ezen rítus alatt fognak elszívni, a pipa alsó felével megérinti valamennyi követ, és eközben valamennyien kiáltják: „Hai ye! Hai ye!” Ezután meggyújtják a pipát, ajánlják mind a hat erőnek – ég, föld, négy égtáj – majd körbeadják és mindenki szív egy adagot belőle. Közben mindenki mondja, hogy milyen rokonsági fokban áll a mellette ülővel. Mikor a pipa körbeért, együtt mondják: „Mitakuye oyasin!” (Mindnyájan rokonok vagyunk.) Az ember, aki meggyújtotta a pipát, most kiüríti, a hamut a középen lévő oltárra helyezi, és amikor megtisztította a pipát, balra adja tovább, és így adják egymásnak egyre tovább, amíg a pipa ki nem kerül a kunyhóból. A segítő ismét megtölti, és kelet felé a szent dombocskára teszi. Ekkor becsukják a kunyhó ajtaját, és a Gyógyító (a szent ember) a sötétben kezd el imádkozni: „Lássatok! Minden, ami az univerzumban mozog, itt van!” Minden jelenlévő megismétli ezt, majd együtt mondják: „Hau!”
Az öregember tovább imádkozik: „Hi-ei-Hei-i-i! (Négyszer.) Küldöm a hangomat, hallgass meg engem! (Négyszer.) Wakan Tanka, Nagyapa, tekints le ránk! Ezen a nagy szigeten van egy kétlábú, aki azt mondja, hogy szeretné a pipáját neked áldozni. Ezen a napon betartanak egy ígéretet. Kihez emelhetné a szavát rajtad kívül, Wakan Tanka, Nagyapánk és Apánk? Ó, Wakan Tanka, ez a fiatalember kér téged, légy kegyes (jóindulatú) vele. Azt mondja, nyomott a kedélye, és szüksége van a segítségedre. Azzal, hogy áldoz neked a pipájával, szellemet és testet kínál (áldoz). Az idő megérett, eljött, most mindjárt elindul egy magas hegyre, hogy segítségedet kérje. Légy jóindulattal hozzá!
Ó, ti négy erejei az univerzumnak, és ti, a levegő szárnyas lényei, és minden nép, aki az univerzumban mozog, ti most mind bent vagytok a pipában. Segítsétek ezt a fiatalembert mindazzal a tudással, amit Wakan Tankától kaptatok. Legytek jóindulattal hozzá! Ó, Wakan Tanka, segítsd ezt a fiatalembert, hogy találjon rá a rokonaira, hogy eggyé tudjon válni a négy széllel, a világ négy erejeivel és a hajnal fényével. Értse meg rokonságát [szoros kapcsolatát] a levegő szárnyas népeivel. Lábát a szent hegy csúcsának földjére fogja tenni, találjon rá ott arra a felismerésre, amire szüksége van! Legyenek tiszták (szentek) a követői, az utódai! Minden dolgot Neked köszönünk, Wakan Tanka, kegyes vagy hozzánk és segítesz nekünk. Azért kérünk Téged, mert tudjuk, hogy Te vagy az egyetlen és hatalmad van minden dolgok felett.
Valamivel később vizet öntenek az izzón forró kövekre és valamennyi férfi énekel:
„Nagyapa, küldöm a hangomat!
Ahhoz az éghez küldöm a hangomat, ahol él a népem!”
Mialatt a férfiak ezt éneklik és tiszta pára száll fel, az áldozó sír, mert teljesen átérzi parányi voltát a Nagy Szellem jelenlétében.
Nemsokkal ezután a segítő kinyitja a kunyhót. A látomást-kérő előbb az egyik, majd a másik vállához tartja a pipáját, és egész idő alatt a Nagy Szellemhez fohászkodik: „Légy hozzám kegyes! Segíts engem!” Aztán körbeadják a pipát, ugyanúgy magához öleli mindenki a pipát, ahogy az áldozó tette, és mindenki hasonló módon imádkozik. Aztán kiadják a pipát a segítőnek, aki szintén átöleli, majd a szájrésszel kelet felé a kis dombocskához támasztja. (Kelet felé, mert ez az az irány, ahonnan a fény és a megismerés jön.)
Ezután a második előkészített pipával csinálják végig az egészet, majd ez a pipa is, miután körbejárt, kikerül. Vizet adnak ekkor körbe. A látomást-kérő annyit ihat, amennyit akar, de vigyáznia kell, hogy egy csepp sem essen le, még a saját testére se, mert ez felbőszíthetné a Viharlényeket, akik a szent vizet őrzik, és megtámadhatnák őt áldozása éjszakáján. A szent ember a kunyhóban felszólítja őt, hogy dörzsőlje be magát a zsályával [alternativan értelmezhető úgy is: kenje be magát a gyógykenőccsel], majd a kunyhó ajtaját ismét bezárják. A kunyhóban lévők közül a második legszentebb ember – neki is kellett, hogy legyen már látomása – egy imát mond:
„Ezen a szent földön a Viharlények kegyesek voltak hozzám, és arról a helyről adtak erőt nekem, ahol a Waziah óriás él. Egy sas jött hozzám. Téged is meg fog látogatni, amikor felmész látomást kérni. Aztán elküldték nekem onnan, ahol a nap felkel a fehérfejű sast, ő is meg fog látogatni Téged is. Onnan, ahová mi mindig nézünk, küldtek hozzám egy Szárnyas Lényt. Nagyon kegyesek voltak hozzám. Az éj mélységeiben van egy Szárnyas Lény, aki a legközelebb áll Wakan Tankához, ő a Foltos Sas, ő is meg fog nézni Téged. Minden hatalom és a szent föld, amelyen állsz, látni fognak téged. Ők egy jó utat adtak nekem erre a földre [erre az életemre], találd meg Te is az utadat! Fordítsd a szellemedet ezen dolgok értelmére, és akkor meglátod. Ìgy van minden, ne felejtsd el! Hechetu velo!” Elmondva imáját, énekelni kezd:
„Egy hangot küldenek hozzám.
Onnan, ahol a Nap lemegy,
Küld nekem a Nagyapánk egy hangot.
Onnan, ahol a Nap lemegy,
Szólnak hozzám, miközben jönnek.
Nagyapánk hangja hív engem.
A Szárnyas Lény, ott, ahol az óriás él,
Küld nekem egy hangot. Hív engem.
Nagyapánk hív engem.”
Mialatt énekel, vizet öntenek a kövekre, és miután az emberek egy rövid időt a forró párában a sötétben töltöttek, kinyítják az ajtót. Fény és friss levegő tölti be a kis kunyhót. Ismét fogják a pipát a szent dombocskáról, ezúttal az északon ülő férfi kapja meg. Megint körbejár a pipa, és utána ismét a szent dombocskára teszik le, úgy, hogy a száj rész kelet felé mutat. Ismét bezárják az ajtót, és ekkor a szent ember (a Gyógyító) a keleti oldalon imádkozik: „Ó, Wakan Tanka, nézd mit teszünk mi most itt, és mit kérünk! Te, mindannak a résznek a hatalma, ahol a Nap lemegy, Te uralod a vizet; a Te vized lélegzésével tisztítja magát ez a fiatalember. És Ti is, ősöreg sziklák, kik nekünk segítetek, halljátok! Ti szilárdan álltok ezen a földön, mi tudjuk, hogy a szél nem tud megingatni benneteket. Ez a fiatalember el akarja küldeni a hangját, és egy látomást kér. Segítsetek nekünk, adjatok valamennyit az erőtökből, ti levegőtök (kibocsátott lehelletetek) által tisztul majd ő.
Ó, örök Tűz, ott, hol a Nap felkel, tőled kap ez a fiatalember fényt és erőt. Ó, ti fák, Wakan Tanka adta az erőtöket, hogy egyenesen állhassatok. Vegyen ez a fiatalember mindig példát rólatok! Tartson veletek. Ez jó. Hechetu welo!”
Ekkor megint mindnyájan énekelnek. Egy rövid idő múlva ismét kinyitják az ajtót, és az öregember a keleti oldalon kapja meg a pipát. Meggyújtja, néhányat szippant belőle, majd a pipa ismét körbejár. Végül megint kikerül a pipa a kunyhóból, és most a száj résszel dél felé teszik a dombocskára. Utoljára zárják be az Inipi ajtaját, és a szent ember (a Gyógyító) imája most a kövekhez szól: „Ó, ti ősöreg kövek, tiszták (szentek) vagytok; bár nincs se szemetek, se fületek, mégis láttok és hallotok mindent. A ti erejeiteken keresztül vált tisztává ez az ifjú ember, azért, hogy méltó legyen arra, hogy üzenetet kapjon Wakan Tankától. A férfiak, akik ezt a kunyhót őrzik, hamarosan megint kinyitják az ajtót, és látni fogjuk a világ fényét. Légy kegyes az ajtót őrző férfiakhoz! Legyenek áldottak a követőik (utódaik)!”
Vizet öntenek a kövekre, amelyek még mindig nagyon forróak, és miután a forró pára még egyszer betöltötte a kunyhót, kinyitják az ajtót, és mind azt kiáltják: „Hei ho! Hei ho! Köszönet!”
Elsőként a látomást-kérő hagyja el a kunyhót. A szent ösvényen megy a kis dombhoz, miközben a tekintetével állandóan azt nézi, leül rá, és az egész idő alatt sír. Az egyik segítő fogja a megáldott bivalybőrt (takarót, köpönyeget), és a látomást kérő vállaira teríti. A másik segítő, azt a pipát, amelyik egész idő alatt ott volt a dombocskához támasztva, a látomást kérő kezébe adja, aki most készen áll a magas hegyre menéshez, hogy látomást kérjen.
Három lovat hoznak. Kettő az áldozáshoz szükséges botokkal (ágakkal) van megpakolva, meg a zsályával (gyógynövényekkel) . A látomást kérő a harmadik lovon lovagol, az egész úton maga előtt tartva a pipáját, és keservesen zokogva. Ahogy elérik a hegy lábát, a két segítője előremegy, hogy előkészítsék a csúcson az áldozás helyét. Amikor elérik a megfelelő helyet, csak abból az irányból léphetnek be rá, ahogy eltávolódnak a sátortáboruk helyétől. Kiválasztják a középpontot, és lerakják a magukkal hozott megszentelt felszerelési tárgyakat. A középpontban először egy lyukat ásnak, amelybe egy kis kinnikinniket tesznek, majd egy hosszú rudat tesznek a lyukba, erre a rúdra vannak felakasztva az áldozati ajándékok. Az egyikük tíz lépésnyit nyugat felé megy, és ott is elhelyez egy rudat, szintén áldozati ajándékokkal. Majd visszamegy a középponthoz, vesz egy következő rudat, azt észak felé tíz lépésnyire tűzi le. Ugyanezt megismétli újabb rudakkal kelet és dél felé. Valamennyi rúdon áldozati ajándékok vannak. Eközben a társa a középpontban egy fekhelyet készít a zsályából a látomást kérőnek, úgy, hogy annak a feje a középen álló rúd felé, a lába pedig kelet felé legyen.
Mikor mindennel elkészültek, a segítők északi irányban hagyják el azt a helyet, és visszatérnek a látomást kérőhöz a hegy lábánál.
A látomást kérő ekkor leveszi a mokasszinját és az ágyékkötőjét is, hiszen annak, aki látomást kér, kevés földi dologgal kell bírnia. Elindul fel a hegyre, maga előtt tartva a pipáját, és a vállán hordva a bivalybőrt, amely majd éjszaka takaróul szolgál neki. Mialatt megy, szüntelenül imádkozik: „Wakan Tanka, onshimala ye oyate wani wachin cha!” (Nagy Szellem, légy kegyes velem, hogy sokáig éljen a népem!)
Amikor eléri a szent helyet, rögtön középre megy, az ott felállított rúdhoz, magasra emeli a pipáját és úgy mondja: Ó, Wakan Tanka, légy jószívű, sokáig éljen a népem! Azután a keleten felállított bothoz megy, és ott is elismétli ezt az imát, majd visszamegy középre. Hasonlóan jár el az északi, a nyugati és a déli botoknál. Miután valamennyi botnál körbejárt, pipájával kéri még az eget, a szeleket és valamennyi dolgot, hogy segítsenek, és végül a pipa szájrészét a Föld felé tartva kéri Földanya segítségét.
Ez így nagyon gyorsan és röviden lett elmondva, de a látomást kérőnek ezt olyan lassan és áhítattal kell végrehajtania, hogy az egész egy-két óráig eltart. Csak ezen a formán – a kereszten – mozoghat, de az egyes helyeken annyi időt tölthet el, amennyit akar. Az egész napot így tölti, imádkozással, lehet hangosan, de lehet csak egész halkan, magában, a Nagy Szellem mindenütt ott van, és hallja, érzékeli, ami a szellemünkben és a szívünkben van, nem szükséges hangosan beszélni hozzá. A látomást kérőnek nem kell állandóan a kapott imát ismételgetnie, ülhet csendben, nyugodtan, elmerülve, egész figyelmével a Nagy Szellemre összpontosítva, az erejét gyűjtve. De vigyáznia kell, hogy mindenféle elterelő gondolatok ne vonják el a figyelmét, és arra is figyelnie kell, hogy felismerje, ha a Nagy Szellem valamilyen követet (üzenetet) küld neki. Ezek az üzenethordozók lehetnek egészen kicsinyek és látszólag jelentéktelenek, mint egy hangya. Talán eljön hozzá a Foltos Sas nyugatról, vagy a Fekete Sas keletről, vagy a Fehérfejű Sas északról vagy a Vörösfejű Színesharkály délről. Bár lehet, hogy ők nem rögtön szólnak hozzá, mindent alaposan meg kell figyelnie. A látomást kérő észre kell, hogy vegye, ha egy kis énekesmadár vagy mókus jön hozzá. Először az állatok vagy a szárnyas népek tartózkodóak, de hamarosan szelíddé lesznek, a madarak felülnek a botokra, a hangyák és a kukacok mászkálnak a pipán. Mindezek az apró lények fontosak, mert minket, kétlábúakat ők a maguk módján tanítanak, ha odafigyelünk rájuk. Minden élőlények között a legfontosabbak a szárnyas lények, mert ők vannak az éghez a legközelebb, nincsenek a földhöz kötve, mint a négylábúak, és a kis csúszó-mászó lények.
Itt meg kell még említenem, hogy az nem véletlen, hogy az emberek, éppúgy, mint a madarak, két lábbal rendelkeznek. A madarak el tudják hagyni a földet a szárnyaik segítségével, mi emberek is el tudjuk a földet hagyni, de nem szárnyakkal, hanem a szellemünkkel. Fontos mindennek a tudása ahhoz, hogy megértsd, hogy minden teremtett lény szent és fontos a számunkra; mindennek van egy wochangi-ja, egy hatása, hatósugara, ami hatni tud miránk, amin keresztül többet megérthetünk a világból, ha jól odafigyelünk.
Egész nap imádkozik a látomást kérő Wakan Tankához, és közben a szent ösvényen, amely kereszt formát alkot, jár. Ennek a formának nagy ereje van; mindig, mikor visszatérünk középre, az olyan, mintha Wakan Tankához tértünk volna vissza, hiszen ő van mindennek a középpontjában. Bár gyakran úgy érezzük, hogy eltávolódunk Wakan Tankától, mégis, nekünk is, mint mindennek és mindenkinek előbb vagy utóbb vissza kell térnünk hozzá.
Estére a látomást kérő már nagyon-nagyon fáradt, annál is inkább, mert ő az egész nap nem ehetett, nem ihatott semmit se. Lefekhet a zsályából készült fekhelyére aludni, úgy, hogy a fejét a középső rúdra támasztja, de még álmában is szüntelen Wakan Tankához imádkozik. Gyakran pont az alvásban jönnek a legerőteljesebb álmaink, vízióink, ezek nem közönséges álmok, azoknál sokkal erősebbek, nem a belsőnkből, hanem Wakan Tankától származnak. Előfordulhat, hogy a legelső alkalommal, mikor látomást kérünk, még semmilyen víziót vagy üzenetet nem kapunk a Nagy Szellemtől, de újra és újra megpróbálhatjuk, mert Wakan Tanka nem utasít el senkit sem, aki tiszta szívvel kéri a segítségét. De természetesen sok múlik a látomást kérőn magán, mennyire tisztult, világosodott már meg, és mennyire készült fel.
Este meglátogathatják a látomást kérőt a Viharlények, s bár általában megijedünk tőlük, sok jót is hozhatnak. Vizsgáztatják ők a kitartásunkat és az erőnket. Segítenek minket annak a belátásában, hogy valójában mennyire csöppek és jelentéktelenek vagyunk mi emberek a Wakan Tankával való összehasonlításban.
Jól emlékszem egy alkalomra, amikor Wakan Tankához imádkoztam, és egy nagy vihar jött abból az irányból, ahol a nap lemegy. Beszéltem a Viharlényekkel, akik sok villámmal, mennydörgéssel és jégesővel jöttek, és másnap reggel a szent hely környéke sűrűn be volt borítva jégdarabkákkal, de a belseje teljesen száraz volt. Aztán, az egyik éjjel, jöttek a rossz szellemek, és elkezdték a tartórudakról lerángatni az áldozati ajándékokat. Hallottam a föld alól jövő hangokat, egyikük közülük azt mondta: „Figyeljetek oda, hogy fohászkodik-e.” Zajokat hallottam, de az egész idő alatt ezek kívül maradtak, és nem tudtak bejutni a szent helyre, mert erősen elhatároztam, hogy nem fogok félni, és állandóan segélykérően szólítottam Wakan Tankát. Egyszer hallottam is, amint az egyik rossz szellem azt mondta: „Tényleg fohászkodik”. Másnap reggel láttam, hogy al áldozati ajándékok mind a helyükö maradtak a rudakon.Látod, jól fel voltam készülve, és ezért nem történt semmi.
A látomást kérőnek az éjszaka közepén fel kell kellnie, hasonló módon a négy égtájt bejárnia, és közben a hangjával állandóan üzenetet küldenie. Amikor a Hajnalcsillag felkel, már talpon kell legyen, keletre kell mennie, és pipájával a szent csillaghoz imádkoznia. De ekkor nem hangosan, hanem csendben, magában, a szívében kell imádkoznia.
Az egész annyi napig tart, amennyit az áldozó előre kiválasztott. Az ideje végén megjelennek megint a segítők a lovakkal, és visszaviszik az áldozót a pipájával a sátortáborba. Oda megérkezvén, az áldozó rögön az Inipibe megy, amelyet már előkészítettek a számára. A nyugati oldalon kell leülnie, és a pipáját állandóan maga előtt kell tartania. Másodikként a Gyógyító, a szent ember jön be, elhalad előtte, és a keleti oldalon foglal helyet. A többi férfi, akik bejönnek, kitöltik a közöttük levő teret.
Behozzák az első szent követ, amely már egészen felforrósodott, és leteszik az oltár közepére. Majd behozzák hasonló módon a többi köveket is. Bár minden most is ünnepélyes, minden sokkal gyorsabban történik, mert mindenki kíváncsi arra, hogy mit fog a látomást-kérő mesélni, milyen csodálatos dolgok történtek vele odafent a hegyen, és kikkel találkozott.
Amikor minden készen áll, a szent ember így szól a látomást kérőhöz:
„Ho! Te a hangodat a pipáddal elküldted Wakan Tankához. Ez a pipa így szentté vált, mert látta őt az egész univerzum. Áldoztál vele a négy szent erőnek, így ők látták őt. Minden szó, amit ott fent elmondtál, meghallgatásra talált, Nagyanyánknál és Földanyánknál is. Az eljövő generációk fognak téged hallani (meg fognak téged hallgatni)! Ez az öt ősöreg kő fog téged hallani. Annak a helynek a Szárnyas Lénye, ahol az a nap lemegy, amelyik a vizet uralja, meg fog téged hallani! Az itt jelenlévő fák meg fognak téged hallani! És a legszentebb pipa, amelyik a népé lesz, hallani fog téged! Meséld tehát el nekünk az igazságot, és ne tegyél hozzá semmi kitalációt! Lehet, hogy a cseppnyi kis hangyák és kukacok is hozzád mentek, mikor víziót, látomást kértél odafent, mesélj el nekünk mindent! Azzal, hogy visszahoztad nekünk az áldozás pipáját, ezzel ez végetért. Most újból szádba veszed a pipádat, és nem mesélhetsz nekünk semmi mást, mint az igazat! A pipa már wakan, és mindent tud, nem tudod becsapni. Ha hazudsz, Wakinyan Tanka, a pipa őrzője fog megbüntetni téged. Hechetu welo!”
A szent ember ezzel felemelkedik a helyéről, a nap forgásirányának megfelelően körbemegy a kunyhón, és leül a látomáskérő jobb oldalára. Szárított bivalyhús vékony szeleteit helyezik le a látomáskérő elé, arra helyezi rá a pipáját, olymódon, hogy a száj része az ég felé álljon. A szent ember leveszi a pipa zárókupakját (Talgsiegel), és ráhelyezi a bivalyhúsra. Kivesz a tűzből egy szenet, meggyújtja azzal a pipát, felkínálja mind a hat iránynak (erőnek), majd a látomást kérő az ajkával megérinti a pipát. Utána a szent ember egy kört ír le a levegőben a pipával, maga is szippant belőle egyet, és ismét a látomást kérő szájához nyújtja. Ezt így megismétli négyszer, majd a pipa körbejár, mig elszívják a pipát. Amikor az visszaér a szent emberhez, az kiüríti, úgy négy mozgást tesz vele a zárókupak és a bivalyhús felett, és végül megtisztítja. Magához tartva a pipát, így szól a látomást kérőhöz: „Fiatalember, te három nappal ezelőtt két segítővel elindultál, akik a szent helyen az öt rúdat felállították a számodra. Mesélj el nekünk mindent, ami ott történt veled, miután a segítők magadra hagytak! Ne hagyj ki semmit! Sokat imádkoztunk érted Wakan Tankához, és kértük a pipát, hogy kegyes legyen veled. Meséld el nekünk most, mi történt ott veled!”
A látomást kérő beszámol, és minden alkalommal, amikor valami fontosat mond, az összes többi jelenlévő felkiált: „Hai ye!”
„Felmentem a hegyre, és amikor beléptem a szent helyre, körbejártam a négy irányt, és közben mindig visszamentem a középre, úgy, ahogyan mondtad nekem. Az első napon, amikor éppen abba az irányba néztem, ahol a nap lemegy, láttam egy sast magam felé repülni, és ahogy közelebb szállt, láttam, hogy egy szent Foltos Sas volt. Egy közeli fára szállt le, de nem mondott semmit. Végül abba az irányba szállt el, ahol a Waziah óriás lakik.” „Hai ye!” – kiáltották valamennyien.
„Visszamentem középre, és észak felé fordultam. Ahogy ott álltam, észrevettem, hogy egy sas kering fölöttem, és amint a közelben leszállt, láttam, hogy ez egy fiatal sas. De ez sem szólt hozzám, és amikor felrepült, abba az irányba szállt el, amerre mindig szoktunk nézni. Visszamentem középre, elküldtem egy fohásszal a hangomat, majd ahhoz a helyhez mentem, ahol a nap felkel. Láttam, hogy egy madár repül felém, és hamarosan felismertem, hogy egy Fehérfejű Sas az. De ő sem szólt semmit. Imádkozva mentem vissza középre, majd ahogy afelé a hely felé mentem, amerre mindig nézünk, láttam, hogy annak az áldozati rúdján egy vörösmellű Harkály ül. Azt hiszem, hogy ő talán adott nekem valamennyit a wochangi-jából, mert hallottam, hogy egészen halkan, de érthetően azt mondja: „Wachin ksapa yo!” (Légy figyelmes, légy óvatos!) és ne félj, de ne hallgass a rosszakra, akik talán jönni fognak és szólítanak téged!” Mindannyian nagyon hangosan „Hai ye”-t kiáltottak ezután, mert a madárnak ez az üzenete fontos, jelentős.
A látomást kérő folytatja: „Bár állandóan imádkoztam, és elküldtem a hangomat, az első nap ez volt minden, amit láttam és hallottam. Jött az éjszaka, lefeküdtem a fejem a középső rúd felé forditva aludni, és alvás közben az álmomban láttam a népemet, és láttam, hogy mindannyian nagyon boldogok voltak.
Az éj közepén felkeltem, megint körbejártam mind a négy irányt, úgy, hogy közben mindig visszamentem a középre, és elküldtem mindig a hangomat. Röviddel azelőtt, hogy a Hajnalcsillag feljött volna, megint bejártam a négy irányt, és éppen akkor, amikor elértem azt a helyet, ahol a nap felkel, láttam, hogy a Hajnalcsillag felkelt, és először egészen vörös volt, majd kék lett, utána sárga és végül fehér. Ebben a négy színben láttam a négy sast. Bár ez a csillag nem beszélt velem, úgy érzem, hogy sokat tanultam tőle. Ott álltam, és vártam, hogy a nap felkeljen, és pont amikor felkelt, láttam, hogy a világ tele van sok-sok apró Szárnyas Lénnyel, akik örültek az életnek. Felkelt a nap, és fényt hozott a világnak.Ismét fohászba kezdtem, és visszamentem középre, ahol lefeküdtem, hozzádőltem a rúdhoz. Ahogy ott ültem, mindenféle kis Szárnyas hangját hallottam, akik a rudakon ültek, de egyik sem szólt énhozzám. Ránéztem a rúdamra, ahol két kis hangyát láttam szaladni. Lehet, hogy ők akartak volna velem beszélni, de hamarosan eltűntek.
Nappal megint gyakran imádkoztam, és kiküldtem a hangomat. Madarak és pillangók jöttek hozzám, egy alkalommal egy csodálatosan szép fehér pillangó, rászállt a pipára és mozgatta a szárnyait. Ezen a napon nem láttam egy nagy négylábút sem, csak ezeket a kis apró népeket. Aztán, éppen akkor, amikor a nap már lemenetelre készülődött, láttam, hogy a felhők összegyűltek, és a Viharlények jöttek. Tele volt az égbolt villámokkal, és olyan rettenetesen mennydörgött, hogy azt hiszem, féltem egy kicsit. Magasra tartottam a pipámat, és szüntelenül Wakan Tankát szólítottam, és nem sokára egy hangot hallottam, amely négyszer azt mondta: „Hi-ei-hei-i-i!” A negyedik mondás után elszállt minden félelem rólam, eszembe jutott, amit a kismadár mondott nekem, és nagyon bátornak éreztem magamat. Még sok más hangot is hallottam, de ezeket nem értettem meg. Csukott szemmel álltam sokáig – milyen sokáig, azt nem tudom – és mikor újra kinyitottam a szememet, világos volt, nagyon-nagyon világos, sokkal világosabb, mint nappal. Sok embert láttam lovakon felém jönni, és minden lónak másmilyen színe volt. Egyikük szólt is hozzám, és azt mondta: „Fiatalember, te a pipáddal Wakan Tankának áldozol, mi mindnyájan nagyon örülünk, hogy ezt teszed.” Ez minden, amit mondtak, azután eltűntek.
A következő napon, még a napfelkelte előtt, körbejártam megint a négy irányt, és ismét láttam ezt a kis vörösmellű madarat. Azon a rúdon ült, ahová mindig nézni szoktunk, és megint majdnem ugyanazt mondta nekem: „Barátom, légy óvatos, mikor mész!”. Ez volt minden. Nem sokkal később megjött a két segítő, hogy visszavigyenek. Ez minden, amit tudok. Az igazat mondtam, és semmit se találtam ki hozzá.”
Ezzel befejezi a látomást kérő a beszámolóját.
Az öregember átnyújtja neki a pipát, átöleli őt, a pipa megint körbejár, végül a segítő a szájrésszel nyugat felé fordítva elhelyezi a kunyhótól keletre levő szent domb mellé. További forró köveket hoznak be, bezárják a kunyhó ajtaját, és kezdődik az Inipi.
A szent ember küld egy hálaadó fohászt Wakan Tankához: „Hi-ei-Hei-i-i! (négyszer) Ó, Wakan Tanka nagyapa, segítettél ma nekünk. Kegyes voltál (jóindulattal voltál) ehhez az ifjú emberhez, adtál neki ismereteket, és mutattál neki egy utat, melyet követhet. Szerencséssé tetted a népedet, és minden lény, aki a világban mozog, örül ennek!
Nagyapa, ez az ifjú ember, aki Neked áldozta a pipáját, hallott egy hangot, amely azt mondta: „Légy óvatos, mikor mész!” Szeretné tudni, hogy mit jelent ez az üzenet, ezt most el kell magyarázni neki. Ez azt jelenti, hogy mindig rád kell gondolnia, Wakan Tanka, mikor az élet szent útját járja, mindig figyelnie kell a jelekre, melyeket Te adsz nekünk. Ha mindig így fog cselekedni, akkor bölcs lesz, és népének egyik vezetője lehet. Ó, Wakan Tanka, segíts valamennyiünknek, hogy figyelmesek legyünk!
Ez a fiatalember látta a négy korszakot ott abban a csillagban, ahol a nap felkel. Ezek azok a korszakok, melyeken minden lénynek keresztül kell vándorolnia a születéstől a halálig vezető úton.
Ó, Wakan Tanka, ahogy ez az ifjú ember a nap felkeltét látta, látta a Te fényedet, amely a világba jött, ez a fény a megismerés, a tudás fénye. Te nyilvánultál meg neki – te világosítottad meg őt – mert a Te akaratod szerint van, hogy a világ népei ne a sötétség tudatlanságában éljenek.
Ó, Wakan Tanka, felépítettél egy kapcsolatot ehhez az ifjú emberhez, és ez a kapcsolódás majd erőt hoz a népének. Mi, mindnyájan, akik itt ülünk, az egész népet képviseljük, és így mindnyájan adunk hálát neked, ó, Wakan Tanka. Felemeljük hozzád a kezeinket, és úgy mondjuk:
Wakan Tanka, köszönjük neked ezt a megértést, és a nekünk adott kapcsolatot. Légy mindig kegyes velünk! Tartson ez a jó viszony közöttünk az idők végezetéig!”
Ezután valamennyi férfi együtt énekli a következő dalt:
Nagyapa, nézz rám!
Nagyapa, nézz rám!
Tartottam a pipámat, és áldoztam vele neked,
Hogy a népem élhessen!
Nagyapa, nézz rám!
Nagyapa, nézz rám!
Neked adom valamennyi áldozati ajándékom,
Hogy a népem élhessen!
Nagyapa, nézz rám!
Nagyapa nézz rám!
Minden embert képviselve áldozunk neked,
Hogy mindannyian élhessünk!
A dal után vizet öntenek a kövekre, és az Inipi folytatódik.
A fiatalember, aki most egy látomást kért, talán tényleg wakan lesz, akkor, ha életútját mindig Wakan Tankával a szívében és szellemében járja; és akkor a Vörös Ösvényen fog vándorolni, mely a jóhoz és a szenthez (tisztához) vezet. De egy második alkalommal is kell egy látomást kérnie, és lehet, hogy akkor megkísértik majd a gonosz szellemek. De ha ő tényleg egy kiválasztott, akkor szilárd marad, és le tud majd győzni minden elterelő gondolatot, és meg tud tisztulni mindattól, ami nem tiszta. Akkor tud majd egy igazán nagy látomást kapni (befogadni), mellyel erőt ad majd a népének.
Ha netán még a második alkalom után is kétségek maradnának benne, harmadszor vagy negyedszer is megpróbálhatja. Ha tényleg becsületes, igaz, minden lénnyel szemben megértő, nyitott, akkor Wakan Tanka segíteni fog neki, mert Wakan Tanka mindenkinek segít, aki tiszta szívvel fohászkodik hozzá.
Só-tisztulás és só-zarándokút
Ruth Underhill gyűjtése a papago törzsnél Kaliforniában a felnőttéválás próbájáról
A Kaliforniai-Öböl északi partjainál jelentős sólerakódások találhatóak, melyek egy-egy tengeráradat után maradtak vissza, és maradnak még ma is vissza. Nagy területek vannak víz nélkül, lakatlanul, amelyeken mind a mai napig kevés fehér ember kelt még át, de akik igen, azok mind nagyon szerencsésnek tartják magukat, hogy sikerült. A papagók történelem előtti idők óta látogatják rendszeresen ezt a sósivatagot, azért, hogy mind saját használatra, mind pedig csereárunak, sót hozzanak.
Mind a mai napig fennmaradt a papagók szokása, hogy zarándokutat tegyenek a sósivatagba. Az évszázadok során kialakítottak egy utat, amely a rejtve levő – a sziklák alatti – víztározók mentén vezet a sivatagban. De az öböl partjaihoz vezető utolsó útszakaszra csak kulacsban (egy ember által hordozni tudott víz-zsák, víz-tarisznya) szabad magukkal vizet vinniük. Bár nagyon gondosan készítik elő az utazást, nem tesznek semmit annak érdekében, hogy az utazás nehézségeit csökkentsék. Inkább mintha erősíteni akarnák őket, mert a sivatagon való átkelés egyfajta hőstettnek, hőssé válásnak számít. Most, amikor már nagy, tökből készített víztároló edényeik vannak, sem visznek magukkal több vizet, mint amennyi a túléléshez feltétlenül szükséges. S bár vannak lovaik, nem használják az állatokat arra, hogy vizet szállítsanak velük, és arra sem, hogy a korábbiaknál több sót hozzanak a sivatagból magukkal. Önkéntesen koplalnak, és majdnem az éhhalálig. Hosszabb ideig tudnak futni, mint általában az emberek. A déli irányt, amerre el kell indulniuk, amikor az öbölhöz mennek, a költészetükben nem egy színnel jelölik, hanem gyakran azt mondják: „a fájdalmas irány”.
A véletlenből fakadtak az egykori nélkülözések, ezek elviselése viszont intézményesült, és az egyik legfontosabb lehetőséget jelentik az erőhöz, a hatalomhoz jutáshoz. Az egész utazás, a tervezéstől a visszatérésig szertartások által kísért és meghatározott. A sózarándokút hasonlít egy hadba vonuláshoz, de néhol még szigorúbb is annál. Szinte úgy tűnik, hogy a papagók békés népe a harchoz, a hadvisléshez kötödő mágikus elemeket erre a rendszeresen előforduló, de kevesebb veszélyt rejtő tűzpróbára vitték át.
A hazatérő zarándokokat úgy tisztelik, mint valakit, aki megölte az ellenséget, vagy lelőtt egy sast, és ezután úgy is nevezik őket, hogy „érett ember”. Az erőfeszítésük az eső érdekében történt, hisznek abban, hogy a visszatérők az óceán vizet hordozó szeleit hozzák magukkal. A zarándokok visszatérésekor való tisztulásnál éppen ezért ahhoz hasonló dalokat énekelnek, mint a gyümölcsök, zöldségek éréséhez énekelt dalok. A só rituális neve kukorica. De a só önmagában épp olyan kevéssé szent (vagy tiszta), mint a gyümölcsök. Mindegyikből felhasználnak valamennyit a tisztulási szertartásnál, de egyébként a só fogyasztható, elajándékozható vagy eladható további szertartások nélkül. A pimák — egy másik indián törzs azon a vidéken–, nem ismerték a sózarándoklat szokását, ők a sót csereként vásárolták a papagóktól.
Az előkészületek
A korábbi időkben valamennyi papago falu vállalkozott sózarándokútra. Néhányan azóta felhagytak vele, és a megmaradtak között is vannak olyanok, amelyeknél az eredeti szertartásnak már csak egy része maradt meg. Csak Santa Rosa és Anegam [a nevek falvakat és népeket egyaránt jelölnek] ismerik még valamennyi dalt és mondást, a többiek azt mondják: „ők tudják, hogyan jut az ember a sóhoz. Mi többiek pedig tesszünk annyit, amennyi tudunk.”
Minden falunak volt régen egy, a sózarándoklatra elismert vezetője, akit siiwanyinak neveztek, ami egy régi elnevezés az „esőcsinálóra”, az „esővarázslóra”. Ennek vezetőnek voltak papi funkciói és praktikus feladatai. Egyrészt kellett ismernie az utat és a víztározók helyét, másrészt egy egész sor rituális szertartást kellett végrehajtania. A funkciójára általában az előző siiwanyi választotta ki, azon idősebb férfiak közül, akik már sokszor megtették a vándorutat, és a feladatait útközben a megfigyelések által kellett megtanulnia. Mikor egy vezető megöregedett, akkor választott maga mellé egy segítőt, és egy idő után az vette át, különösebb formalitások nélkül, a helyét. A papagoknál az volt a szokás, hogy a vezető általában a rokonságából választotta ki az utódját.
A sózarándokútra rendszerint a nyár elején indultak el, mert a tavaszi áradások hagyták maguk mögött a sót a strandokon. A vezető tanácskozott a füst (a tűz) őrzőivel, majd egybehívott egy gyűlést, és azt mondta: „Most fogunk lemenni oda, az öbölhöz. Követnetek kell engem, és engedelmeskednetek. Ha szerencsétek van, jó énekes, harcos, vadász vagy sámán válik majd belőletek.”
A fiatalemberek mindig önkéntesen jelentkeztek, olyanok, akiknek még előttük állt az egész életpályájuk, még nem volt alkalmuk háborúban, harcban résztvenni. Sót hozni ugyanolyan megbecsült alkalomnak számított, alkalomnak arra, hogy erőt gyűjtsenek, és rátaláljanak az álmaikra. Aki egyszer jelentekezett, annak négy egymást követő évben mindig részt kellett vennie, különben betegség fenyegette. Az első négy évben újoncnak számított, a visszatéréskor egy tisztulási procedúrán kellett átesnie. Később a tisztulás már rövidebb lett, de a szertartás előírásait akkor is be kellett tartani végig az út során. Tíz év zarándoklat után már nem voltak előírások, és az ilyen embert már vezetőnek lehetett választani.
Amikor egy falu eldöntötte, hogy szerveznek egy zarándokutat, elküldtek néhány követet a környező falvakba, hogy további résztvevőket verbuváljanak. Azok a falvak is gyűléseztek ilyenkor, és utána megadták az önkéntesek létszámát. Ezután kijelölték a napot, amikor az utazás valamennyi résztvevőjének a megadott gyülekező helyen kellett megjelennie. Ha sokan voltak, akkor hagytak nyolc napot a felkészülésre, ha kevesen, akkor csak négyet. Az első találkozótól kezdve valamennyi résztvevőnek szexuális önmegtartóztatásban kellett élnie. Az újoncok a futást gyakorolták, mert mikor elérik az óceánt, futás közben nyerik majd el a látomásukat. Azonkívül mindenki összeszedte a felszerelését, amelyek olyan új tárgyakból kellett, hogy álljanak, melyeket nem érintettek menstruáló nők.
A felszerelés legfontosabb részét a lovak jelentették, de a papagók erre nézve is korlátokat állítottak fel maguknak. Mindenki csak egy lovat vihetett magával, amelyen a sólelőhelyig lovagolt, visszafelé viszont a sót rakták a lovakra, és maguk gyalog mentek.Mindenkinek gondoskodnia kellett arról, hogy a lova frissen és kipihenten induljon az útnak. Akinek nem volt lova, az kölcsönözhetett egyet valakitől, az ilyen kérést általában senki nem merte visszautasítani. Cserébe a ló tulajdonosa a ló által szállított sórakomány felét megkapta. Ezeket a nyeregtáskákat, melyekkel szállítottak, a Maguey-Agavé szálaiból fonták. A sót előbb nagy kendőkbe burkolták, és úgy tették a nyeregtáskába. A régi időkben a zarándokló nem viselt mást csak egy ágyékkötőt és szandált. A derekán hordott két, malacbőrbe burkolt tökivóedényt egy hálóban, egy kis zsákot kukoricaliszttel, és egy vizet át nem eresztő kosárkát, amely egyben ivó és evő edénye volt. A kukoricaliszten kívül szabad volt még szárított kukoricát, tortillát vagy bármi olyan élelmet vinni magukkal, amit szállítani tudtak.
A felszerelési tárgyaknak külön nevük volt, éppen úgy, mint a hadi felszerelésnél. A lovat partnernek nevezték, a tök ivóedényt korsónak, az evéshez használt kosárkát edénynek, a kukoricalisztet levesnek, a szénát gyomnak és a sót kukoricának. Ezeket a kifejezéseket egy újoncnak meg kellett tanulnia, nem használhatta őket rosszul, mert az szerencsetlenséghez vezethetett.
Minden helyen voltak imádkozáshoz használt botok, melyekkel a tengernek áldoztak. A következő kis lista jól mutatja ezen botok sokféleségét. [a nevek egyaránt jelölnek falvakat és népeket]
Komarik: imádkozó bot két pulyka vagy sas tollal. Az egyiket a sátortábornál hagyják, a másikat bedobják a tengerbe.
Santa Rosa és Anegam: kérgétől megfosztott fehér fűzfabotok tollak nélkül. A vezető viszi őket. Minden táborozásnál hátrahagynak egyet belőlük, és egyet-egyet megkap minden résztvevő, hogy a tengerbe dobja.
Alkchin: Pulyka vagy sas tollával díszített botok, melyeket a vezető visz. Minden táborozásnál hátrahagynak egyet, és mindenki kap egyet, hogy bevigye a tengerbe magával és aztán hozza vissza. Egy hatalmas botot vörös kendővel leszúrnak a homokba.
San Miguel: egy nagy vörös kendő csíkjai, melyeket bedobnak a tengerbe.
Minden faluból vittek magukkal szent (tiszta), az áldozáshoz használt kukoricalisztet. Ezt a lisztet csak olyan kukoricaszemekből lehetett készíteni, melyek laposak voltak (mikor két kukoricacső összenő, a találkozási felületen laposak a magok). Ilyet mindenki visz magával az övén hordozott zsákocskában.
A felkészülési időszakban minden este tartottak egy találkozót, amelyeken a vezető ismertette az előírásokat. Az utolsó nap megkérdezte őket: „Készen álltok? Minden új?” Másnap, a hajnalcsillag feljövetelekor indultak.
Az utazás.
Két különböző nagy sómező volt, amelyeket az emberek különböző utakon tudtak elérni. Az egyik út egyenesen délnek vezetett, a Quijota-án és a Sharp Mountain-nen, a hegyeken keresztül, és ez az út csak két és fél napig tartott. De erős tempóval kellett menni, és néha még a fél éjszakát is átvándorolni, hogy elérjék a víztározó helyét. Az Akchinból való emberek ezt az utat szokták választani, nem tartották fel magukat hosszas szertartásokkal, és nem mondtak hosszú beszédeket.
A másik út előbb nyugat felé vezetett az Ajo hegységen keresztül, majd utána fordultak délnek a mai Pinacate mentén. Ezen az úton az embereknek négy napra volt szükségük, Santa Rosa és Anegam [törzsek illetve falvak nevei] ezt követték, és minden vízforrás megállónál hosszú szertartásokat mutattak be.
Libasorban egymás mögött haladtak a vezető mögött, mint a madár (Wachtel) meg a fiókái. Az utazás minden apróságához különböző mágikus elképzelések kapcsolódtak: például az ember nem léphetett ki a nyomból, mert az szétrombolná valamilyen állat házát, és azáltal az az állat az ellenségükké válna. Nem gondolhattak az otthonukra, és az otthonhagyott asszonyaikra, mert az lassítaná az előrehaladásukat. Mindig úgy kellett aludniuk, hogy a fejük a tenger irányába legyen. Tilos volt a víznek akár csak egy kis cseppjét is elveszíteniük, mert egy áradás (özönvíz) lett volna a büntetés. Egyszer megtörtént ez. Olyan felhőszakadás támadt, hogy a sómezők annyira teleszívták magukat vízzel, hogy alig találtak szállítható állapotú sót.
Utazás közben betartották az általános szertartási szabályokat is, csak lassan és halk hangon beszéltek, a Santa Rosából való férfiak meg egyáltalán nem beszéltek. Az újoncok számára még egyéb szabályok is voltak. Minden utasítást rögtön végre kellett hajtaniuk, soha nem mehettek, mindig futniuk kellett. Csak délben és este ehettek valamit, bátorságukról és erejükről kellett minden kínálkozó alkalomnál tanúságot tenniük. Ők egy külön körben ültek, tartották az edényeiket a kukoricaliszttel (kukoricaétellel?), de egyikük sem nyúlhatott addig hozzá, amíg a vezető ott állt a kör közepén és beszélt hozzájuk:
„Nem ez volt valamennyünk célja, hogy valamennyiünk érdekében tegyük meg azt az utazást? Sokat tudunk így elérni, szorgalommal és az éhség elviselésével, nagy erőt. Valami olyat, amit minden ember szeretne elérni: egy nagy futó lenni, vagy egy nagy sámán, vagy egy nagy énekes, vagy egy nagy vadász. Minden férfi így fogja majd magát érezni, aki az úton sokat tapasztal, mikor majd hazaér.”
„Fontos, hogy komolyan vegye mindenki, amit csinál. Aki félvállról veszi, azt baleset éri majd, eltűnik a lova vagy megsebesül.”
Azzal a vezető odament az első újonchoz, egy kis kukoricalisztet vett elő a saját táskájából és az újonc edényébe tette, öntött rá egy kis vizet, és úgy adta vissza az edényt az újoncnak. Az számított deréknek, bátornak, aki megvárta míg a kukoricalsizt leülepedett, csak a folyadékot itta meg felülről, és a töbit kiöntötte. Illetlen dolognak számított hátat fordítani a körnek, abba a gyanúba keveredett, aki így tett, hogy túl sokat eszik, azért fordul el.
Az érett férfiak ehettek már annyit, amennyit akartak, és dohányozhattak is, ami az újoncoknak szigorúan tilos volt. „A-a-ah” kiáltásokkal fújták a füstöt a nap felé, és azt mondták: „Te ott állsz. Add rám az áldásodat. Adj nekem életet.”
Az utazás minden fázisához különböző szertartási procedurák tartoztak, kezdve az imabotok leszúrásánál mondott rövid fohászoktól az egészen hosszú rituális beszédekig. A Komarik és az Anegam minden vízforrásnál egy imabotot hagytak hátra, és az Anegam-ok fohásza ehhez így hangzott:
„Nézd, ez az áldozatom, figyelmesen készítettem elő és teljesítem be. Azért jöttem, és azért hoztam ezt magammal, hogy áldozzak vele. Lásd, és kérlek teljesítsd a kérésemet. Adj nekem erőt, gyorsaságot a futásban, igyekezetet, ügyességet a vadászatnál. Magamra veszem őket [amit adsz], hazamegyek és végrehajtom, amire vágyok. Nem lesz nehéz a hazafelé vivő utam, nem lesz nehéz elérni az országom.”
Állva mondják el ezeket a fohászokat, a fenti példa olyasvalakitől származik, aki jó futó akart lenni.
Az utazás második napjának estéjén, egy kimerítő menetelés után, az anegam-ok kikiáltója összehívta a férfiakat:
„Már másodszorra ment le a nap, Isten adománya, az árnyék beborít minket. Már megjött Coyote, megjött a fénylőszemű társunk, a lángoló szemű társunk. Négyszer járt már körbe minket gyors körökkel, aztán most csendesen áll. Ez egy jó jel. Tehát siessetek! Gyorsan gyülekezzünk! Gyorsan lássunk neki a szertartásainknak!
A férfiak leeresztett karokkal és lehajtott fejjel leültek körbe. Mindenki levette a szandálját, és egy bőrszalaggal összefogta a haját, hogy a szél ne tudja mozgatni, mert a haj hátraigazításához szükséges kézmozdulatok zavarnák a szertartás rendjét. A vezető tart egy bátorító beszédet:
„Már másodszorra ment le a nap, a fényes Vándor, és az árnyak kezdenek befedni minket. Már megjött a Coyote, világító fehér társunk, és már négyszer körbejárt minket. Erősítette ezzel a szívünket, erősítette a kezeinket, erősítette a lábainkat. Ugyanezt tette az állatainkkal: azok kezeit és lábait is erősítette. Mindezzel a beteljesülésünkben segít minket.”
Ezután következett egy beszéd, melyet előkészítő beszédnek neveztek. Ez a beszéd pszichológiailag készíti az utazás résztvevőit arra fel, hogy a tengernél egy látomást fognak kapni, amit be kell fogadniuk. Bár egy újoncnak fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá, mégis lett valami elképzelése arról – még így, a kimerültség állapotában is – hogy mit várnak el tőle.
Ez a beszéd egyike azoknak a szertartásos beszédeknek, melyeket s’hampataki nyió’k –nak neveztek, ami bölcs beszédeket jelent, s melyek általában a sóra vonatkoznak. Ezeket normál hangon mondják el, és minden mondatban az utolsó szó kap hangsúlyt. Ezek a beszédek azt az átmenetet írják le, mely a természetfölöttihez való átmenetet jelenti, a dohányfüst segítségével. Amikor azonban a füst megtette a hatását, és az áldozó (a fohászt küldő) maga áll szemben a természetfölöttivel, akkor kezdődik egy un. „szó-dobálás”, egy monoton, suttogó beszéd, ami tipikus az ünnepi sóbeszédekre nézve.
„Ebédet főzött nekem, de én nem ettem.
Vizet öntött nekem, de én nem ittam.
Megkérdezte: mit jelent ez?
Nem eszed az ételt, amit főzök neked, nem iszod a vizet, amit hoztam neked.
Azt feleltem: Valamit érzek.
Felálltam, körbejártam a szabad helyeken,
Benéztem a bozót nyílásaiba,
Kerestem valamit.
Így haladtam egyre tovább.
Ahogy egy fához értem, amely jónak tűnt nekem,
Lefeküdtem alatta a hasamra, és ott feküdtem egyedül.
Karjaimat keresztbe összekulcsoltam, és rájuk hajtottam a homlokom.
Akkor ott volt egy vénségesen vén asszony.
Hallott valahol egy legendát, és azt kezdte el mesélni nekem.
Beszélt hozzám és mesélt.
Majd felemelkedtem a karjaimra,
Letöröltem az arcomról a port,
Leráztam a hajamból az ágakat, és a leveleket.
Felálltam. A házam árnyékába mentem,
Próbáltam ott ülni;
Úgy tűnt nekem, megváltozott minden.
Aztán egészen kicsire összehúztam magam, és
Szűk ajtómon keresztül bementem.
Megpróbáltam feküdni az ágyamon, de
Úgy tűnt nekem, megváltozott minden.
Kezemmel végigtapogattam a testemet,
Majd a kunyhó falát összekötő nádágakat,
Kerestem az összesodort levelet (a cigarettámat).
Aztán a következőt tettem.
Körbetapogattam mindent az ujjaimmal a kunyhómban,
Lent a földön, a koszban is, kerestem mindenütt az összesodort levelet.
Nem tudtam megtalálni.
Bemásztam a ház közepére,
És úgy tűnt, hogy a középső rúd
Egy fehér áldozati bot.
Ahhoz hasonlított.
Az alsó végén a koszban kerestem az összesodort levelemet,
De nem tudtam megtalálni.
Akkor fogtam a lapos botomat (amit kapálásra, vagdalásra szoktam használni),
És rátámaszkodtam.
Kicsivé tettem magam, és kibújtam az ajtón.
Lám, oly sok felhalmozódott hamut láttam már,
Ami megkeményedett.
Leültem, és nekiláttam a bottal összetörni, feldarabolni.
Ebben a kupacban aztán megtaláltam valahogy az összesodort levelemet.
Feltéptem.
Lám, volt még benne dohány.
Közvetlen mellettem láttam egy ott heverő, kiégett sámán-szenet.
Rég összeaszódott már, és tele volt lyukakkal.
Kezembe vettem és négyszer erősen megráztam.
A belsejében kigyulladt egy láng és erős fénnyel égett.
Akkor meggyújtottam az összesodort levelet, az ajkaimhoz emeltem,
S valahogy megpróbáltam közeliteni ahhoz, amire vágytam.
(itt kezdődik a szódobálás)
Melyik irányba kell először kilélegeznem?
Kelet felé fújtam ki a levegőt.
A kibocsájtott füst fehér csíkja egyre szélesedett,
Követtem és egyre messzebbre mentem.
Négyszer álltam meg, aztán elértem az
Eső-házhoz, amely keleten állt.
Szép dolgok lettek ott elvégezve.
Mindenféle fehér felhők alkották a tetőt.
Mindenféle szivárványok a nádbotok.
A szelek a tetőn négyszeresen vannak megkötve.
Magatehetetlenül álltam ott.
A füstömmel indultam el, hogy eloldozzam őket.
Csendesen benéztem.
Lám, ott láttam
Őt, az eső-csinálót, ottani őrzőmet,
Messze a ház mögött, arcával tőlem elfordulva ült ott.
A füstöm köröket leírve ment oda hozzá,
Az ajtóhoz, akkor rámnézett.
Azt mondtam neki:
Mit akarsz tenni, őrizőm?
Nézz oda át,
A föld, amelyet egyre terebélyesebbé tettél, nyomorúságosan néz ki.
A hegyek, melyeket egyenesnek állítottál fel, már ingadoznak, töredeznek le.
A fák, melyeket te ültettél, elvesztették minden levelüket.
A madarak, akiket te engedtél szét a levegőben,
Boldogtalanul repkednek körbe, és nem énekelnek már.
Az állatok, amelyek a földön szaladgálnak,
Lyukakat ásnak a fák tövében,
És nem adnak ki egy hangot se.
A szegény embereknek nem találnak maguknak semmi ennivalót.
Ezeket mondottam.
Ekkor megtört a belseje az együttérzéstől.
Öcsém, így hívlak téged,
Belépsz a házamba és mondasz nekem valamit?
Az emberek félnek, senki nem mer bejönni.
De te bejöttél, és mondtál nekem valamit, igazul,
Mutatok neked valamit.
Engedd, hogy előbb elérjem a házamat, mondtam én,
És csak utána történjen.
Kezét a mellére helyezte, és magokat vett elő,
Fehér magokat, kék magokat, vörös magokat, puha magokat.
Ezeket a kezembe vettem szorosan, és aztán futottam.
Láttam, ahogy a föld lezuhanva hevert előttem.
Még nem jutottam messzire, amikor a szél követett engem,
És rám fújta a lélegzetét.
Aztán, Kelet lábainál megmozdultak a felhők,
Melleiken végighullámzott a Vihar mennydörgése.
Bár úgy tűnt, hogy a Föld nagyon messze van,
Mindenhol szakadt az eső,
És szúrkálta Északot a cseppjeivel.
Mindenhol szakadt az eső,
És szúrkálta Délt a cseppjeivel.
Sok, sűrűn egymás melletti csatornán át jött az áradás,
Mindent teljesen betöltött a víz.
Sok árok volt sűrűn egymás mellett,
De nem tudták a vizet mind felvenni, túlcsordult rajtuk a sok víz.
A közeli hegyeken a varázslók előszaladtak,
És össszegyülekeztek.
A vihar még mindig folytatódott tovább.
Elérte a Kelet lábát, ott megfordult és lenézett.
Látta, hogy a Föld egészen sáros a sok nedvességtől.
Így jutott el a vágyakozásom a céljához,
Talán te is így fogsz majd érezni, fivérem.
Szemben a többi ünnepi beszéddel és történettel, ez a beszéd nem az eredet-mítoszról szól. Az „őriző” nem azonos az „idősebb fivérrel”, és akiket az indiánok közül erről megkérdeztek, mindnyájan csak azt felelték: „A beszéd szavait így kaptuk meg.”
Van egy azték fohász, amelyet Sahagun ír le, és amelyet az esőistenhez intéznek (Tlalocs), amely hasonló kifejezéseket használ:
„Senki sem tudott megmenekülni az éhínség mostani szorításától és szenvedéseitől. Az állatok és a madarak is szenvednek a nagy szárazság miatti hiánytól. Szánalmat keltő a madarakat látni; némelyiknek lóg a szárnya, és csak vonszolni tudja magát a földön. Mások már csak hevernek, és mozdulni sem tudnak, a lábaikra sem tudnak felemelkedni. Némelyiknek nyitva a csőre, és víz és élelem után jajongnak.
A többi állat szenvedése sem kevesebb, ó, Uram, és szomorú látni, ahogy összeesnek a gyengeségtől és hiába nyalogatják a földet, mert a nyelvük kilóg a szájukból, és szenvednek az éhségtől és a szomjúságtól.
Keserű dolog nagyon a Föld felszínét mindenütt kiszáradtan látni, képtelen a föld füvet vagy fákat, ami táplálék lehetne más élőknek, teremteni.”
Az aztékoknál nem találtak ahhoz hasonló leírásokat a sivatagról és a kunyhókról, mint a papagóknál. Ha a fenti szövegrész valóban egy ősi Nahua-imádság volt, akkor valószínűen sok változáson esett át, míg a só-szertartás része lett.
***
Befejezésül nem kívánok valamiféle elemzéseket hozzáfűzni az elbeszélésekhez. Úgy vélem, önmagukért beszélnek annyiból, hogy kiérződik belőlük, hogy mennyire más világ – vagy más világ volt – az indiánok világa. Nem könnyű tehát azt megválaszolni, hogy mit is jelent a vágy „indiánnak lenni”. Az itt leirtakhoz hasonló szemlélettel, hasonló felfogással azok a magyar néprajzkutatók találkozhattak leginkább, akik az ősmagyarok nyomait kutatva ázsiai természeti népek sámánkulturáival ismerkedtek meg, és a hallottakat jegyezték le.
Akármilyen kulturában élnek is az emberek, az alapkérdések mindig ugyanazok: az ember viszonya Istenhez, az ember viszonya a szellemekhez, az ember viszonya a természethez, annak erőihez és lényeihez. Az ember útja és a felnőtté válásának, az éretté válásának ez útja nem elválasztható ezektől a viszonyulásaitól.
A forrásmunkák felsorolása.
1. Cornelius Mathews. The Indian Fairy Book (Native Indian Legends) [CM]
2. Über den Rand des tiefen Canyon. Lehren indianischer Schamanen.
Original: Teachings from the American Earth. [TED]
time2life 