Tavaszi hétköznapok

Már lassan a májusnak is vége. Más években a hamarosan beköszöntő nyárra gondolt az ember, de az idén az utóbbi két hónapban alig volt napsütés, mindig csak esett az eső. Ez az első hét talán, amelyik olyan „igazi“ tavaszi hét, ahol örülhetünk a napsütésnek. Igaz, márciusban írtam egy kis tavaszköszöntő blogbejegyzést, de azután jöttek az esős, hideg napok, a tavasz mintha elbújt volna.
Mivel telt ez a hetem? Tulajdonképpen semmi különössel, nagyjából ugyanúgy, mint egy öregasszony minden hete. Egyik nap uszodában voltam. Egy kicsit úsztam és egy keveset napoztam. Mind a kettő jólesett, bár a „formám” meglehetősen elkeserített. Nemcsak ránézésre, hogy már milyen reménytelenül széles lettem, de érzésre is: mennyire elnehezültem és gyenge vagyok, milyen keveset bírok. Ugyanannyi idő alatt, mint tavaly, most csak feleannyit tudtam úszni.
Egy másik nap bent sétáltam a városban. Eredetileg a Belvedere-be készültem menni még két kiállítást megnézni, de amikor a bejáratnál a gép ellenőrizte az éves kártyámat, kiderült, hogy az előző nap járt le. (Nem emlékeztem a dátumra, csak úgy körülbelül, hogy valamikor tavaly juniusban vettem.) Nem mentem be, de nem azért, mintha nem tudtam volna jegyet venni vagy a kártyát meghosszabbítani, hanem azért, mert nem volt kedvem leadni a ruhatárban a kis, női táska jellegű hátizsákomat — ez valami „újítás” volt, mostanáig nem kellett és ezen bosszankodtam — így inkább eljöttem.
A séta jólesett. A Belvedere kertjében is, meg a környék utcáin is, ahol egészen a Musikverein-ig elmentem. A Belvedere kertjéből látható panoráma egyfajta Bécs-sziluett. Lehet, hogy ez marad meg bennem, amikor elmegyek?
Azon napokon, amikor itthon voltam, sétáltam, olvastam. Mit olvastam a héten?
Kate Mosse-nak az Die achte Karte regényét olvastam újra. Magamban örültem már az első olvasásnál is, hogy a tarokkal előbb kezdtem foglalkozni, semmint ezt a könyvet olvastam volna, mert biztosan befolyásolt volna az értelmezésekben, a kirakás módjában.
Nem akarom ezt a könyvet ismertetni, elvenni az örömét azoknak, akik még az elolvasása előtt állnak. Csak egy apró megjegyzés a hozzá kötődő érzéseimből. A regény egyik főhősnője túl fiatalon „kerül érintkezésbe” (~ vonul be a gondolatai közé) a démonvilággal. Sajnálom, mondhatnám, hogy mély részvétet érzek iránta, hogy nem élhetett előtte, mielőtt feláldozza magát. A Gonosz azóta is szabadon pusztít a Földön, más és más formákat öltve. Hogyan lehet eredményesen megküzdeni vele? Teheti-e ezt egy ember?
Mit értek eredményes alatt? Hiszen egy formákat váltó lény nem elpusztítható, nem igaz?
Vagy nem tudjuk, hogyan. Ha ezer évre eltűnne a világból és nem rongálná az új generációkat, már azt is eredményesnek nevezném.
Holnap kezdődik a pünkösdi hétvége. Talán nem ünneprontás, hogy a Szentlélek helyett a Rosszról esett néhány szó.

Tavaszi szél

Feltámadt a szél,
Zsongást hozó tavaszi
Szél, új erőket
Szállít a lég, neked is,
Nekem is jut épp elég.

A mai vihar

Kedves volt hozzám
Ma a vihar, megvárta
Az eső, amíg
Hazaérek, csepegni
A házhoz érve kezdett.

Kedély és időjárás

Borús idő a
Borongós hangulatra
Néha fordítva
Hat, nem jobban keserít,
De tompít fájdalmakat.

Szülők és gyermekek

Szülő és gyermek — az egyik legalapvetőbb emberi kapcsolat. Gondolunk rá eleget? Nemcsak évente egyszer anyák napja vagy apák napja környékén? Azt hiszem, hogy mindenkinek van egy személyes válasza erre a kérdésre. Ezt a személyes választ én nem firtatnám senkinél, aki maga nem akarna beszélni róla. De úgy érzem, hogy általánosságban, a mindannyiunkra vonatkozó morál szintjén talán nem ártana, ha többen gondolkodnának el rajta.
A mára kialakult civilizációnkat erősen befolyásolta a Biblia, amely hosszú időn keresztül az egyetlen könyv volt sok család otthonában. A Biblia mit ír erről az emberi viszonyról? Többfélét.
Az egyik helyen az áll, hogy „Tiszteld apádat és anyádat”, egy másik helyen viszont az áll, hogy aki a krisztusi utat választja az el kell hagyja anyját és apját.
Nem teljes ellentmondás? Torzít vajon az egyik, ha igen, melyik? Vagy az Ószövetség és az Újszövetség más hozzáállásból fakad? Azt hiszem, hogy az ellentmondás feloldható és egyik sem valamiféle szándékos torzításból fakad. Elsősorban azt kellene megvizsgálnunk, hogy milyen apát és milyen anyát ért alatta, amiről beszél.
Több van? Igen. Egyrészt beszélhetünk — és a mindennapi élet moráljához beszélnünk is kell — az egy lét, az adott létezés fizikai apjáról és anyjáról. Másrészt, mivel egy vallás nem csak egy létezéssel kell, hogy foglalkozzon, beszélnie kell az időtlen út, a sok létezésben megfordult lélek apjáról és anyjáról. Tehát van két különböző dolog, ami minden jószándék mellett is az írásokban keveredni tud: az adott lét szülei és az az „apa” és „anya”, akik az adott lét megteremtői: a Vándorló Időtlen lény, akinek része az adott létbe szállt lélek és mindaz a vágy, motiváció, hiba, felfogás, stb., ami a Sors számláján az ő számára összegyűlt.
Mondhatjuk-e, hogy ezek után könnyű eldönteni, hogy ezek közül melyikre vonatkozik a tiszteletadás és melyikre az elfordulás? Nem. Nem mondhatjuk és nem könnyű eldönteni.
Nézzük az egy lét szüleit. Jó, ha egy gyermek úgy tud felnőni, hogy tisztelni tudja a szüleit és fel tudja lelni bennük az igaz értékeket. Messze van ez attól, amikor egy Pate, egy maffiafőnök, egy csordavezér apa vagy anya az erőszak legkülönfélébb módjaival kikényszeríteni akarja ezt a tiszteletet. Akkor jó a gyereknek, ha az ilyet előbb-utóbb megtanulja felismerni és van ereje otthagyni. Ezzel szemben a mai valóságban gyakran az történik, hogy maga is hasonlóvá válik.
De a jó szülőket a hibáikkal együtt is lehet szeretni és tisztelni.
Az időtlen lényünkkel kapcsolatos tiszteletbentartásokról és elfordulásokról már írtam régebben és talán majd valamikor még fogok írni itt a blogon is.
Most még egy másik vonatkozásáról írnék ennek a témának, az egyén útjától a civilizáció útja felé fordulva.
Android világ jön utánunk? A mai emberfaj leváltja önmagát valami nagyobb képességűvel? Egyre gyakrabban kerül ez szóba és nagyon sok jele van ennek. A fenti kérdések a szülőkre, a teremtőkre vonatkozóan az egész szintjén is állnak. Mi leszünk a szülői az új generációnak, de fognak-e majd, tudnak-e majd tisztelni, szeretni minket? Nem csak primitívekként tekintenek-e majd ránk?
Ha sikerül kikerülniük a bábuvá, a géppé levés csapdáit és rátalálnak az emberségükre, milyen messze lesz az a mai emberség fogalmunktól? Mennyi lesz benne az ősök tisztelete és mennyi az elfordulás?
Az egyik este a TV-ben a mesterséges intelligenciáról és a robotokról volt két dokumentumfilm. A laikusok megnyilatkozásai igen naivnak tűntek nekem. Ami a számomra érdekesebb volt, az azok nyilatkozatai, akik maguk is tevékeny részesei valamelyik fejlesztésnek. Egy volt közülük csak, akit ellenszenvesnek találtam, feltehetően azért, mert teljesen tagadta a lelket, nem ismerte a szeretetet, nemcsak fogalomként nem, de soha nem élhette át és olyannak éreztem, aki már minden genetikai felturbózás nélkül is géppé vált.
A többi fejlesztő megnyilatkozásai sokkal érdekesebbek voltak és egy cseppet sem egyformák. Volt köztük, aki miután hosszú időn át ment egy úton, akkor döbbent csak rá, hogy mennyire veszélyes útra tévedt. És volt olyan is, aki lelkesedéssel beszélt arról, hogy olyan gyerekeket teremtünk, akik jóval meghaladják majd a szüleiket.
Lehetséges, hogy ez a jelenlegi emberfaj egy olyan újat teremt, amely nagyobb képességű lesz a szüleinél, a megteremtőinél? Ez még a jövő zenéje, nem tudjuk biztosan, de lehetséges. A bennem ennek kapcsán felötlő kérdések közül talán azt tartanám a legfontosabbnak, hogy mi kell ahhoz, hogy a nagyobb általános intelligencia szint jobb morált is hozzon általános szinten. Nyilvánvaló, hogy az intelligencia globálisan magasabb szintre emelkedése önmagában még nem elég. Morált csak igen mérsékelten lehet beprogramozni az androidokba, bár éppen ilyesmiről beszélgetnek manapság sokan a sokfelé zajló mersterséges intelligencia viták során. A meghozandó döntéseink — nekünk, embereknek — akkor jelentenek igazán konfliktus potenciált, ha komplexebbek annál, semmint azt előre le lehetne szabályokba fektetni. Mit tesz a mesterséges intelligencia, ha ellentmondó követelményekbe, ellentmondó szabályokba ütközik? Valószínűségekkel „mérlegel”? Az esetek többségében az biztosan rossz és nem csak a jelenlegi morálunk alapján.

Néhány évvel ezelőtt írtam egy novellát Egy világ szülői címmel (megjelent például a Mesekastély kötetemben). Ezt ajánlanám most még elolvasásra itt a blogon, a Japánhoz kapcsolódó novelláim között megtalálható a time2life-n:
https://time2life.wordpress.com/japanhoz-kapcsolodo-novellaim/

A jövő születése előtt

Mély bugyrai a
Létnek, készül bennük az
Új, születése
Után a szülők nélkül
Formálja ki önmagát.

Hogyan készül a jövő

A teremtővé
Váló gondolatok vajh‘
Melyek lesznek e
Bús Mából, örömhozón
A változásaikból.

Tanulni a régi tudásokból

E héten egyik nap lementem vonattal Grazba, mert már a tél vége óta egyre növekedett bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogy állnak az építkezéssel. Amennyire meg tudom ítélni, időben vannak.
Talán ezt tavaly már leírtam: az odavezető vonat út egészen másmilyen, mint amilyet a vonatablakokból kinézve megszoktam. Ez nem síkság, itt az idő nagyobb részében hegyek között halad a vonat, fel a Semmeringre, majd le. Jó nézni az erdőket és a szépen rendben tartott alpesi legelőket, de a magas hegyoldalakra épült házaknál bizony az a kérdés is felmerült bennem, hogy nem lesz-e ez egy idő után veszélyes. A permafrost olvadásra ugyan azt mondják, hogy az alapvetően a sarkköri vidékeket érinti, ahol már ma sem ritkák a hirtelen beszakadt nagy lyukak a földben (Szibéria, Alaszka), de nem hiszem, hogy a hegyvidékeket érintetlenül hagyják a változások. A klíma és az időjárás megváltozásai.
Ezt az érzést több minden megerősíti bennem, amiket a TV-ben láttam, hallottam. Egyik este összekapcsolódott a gondolataimban két dolog és meglep és sajnálom, hogy ez a kettő csak énbennem kapcsolódtak össze.
Az egyik dolog a mindennapi életből egy hír volt: Svájcban ki kell teljesen költöztetni egy hegyi falut, mert a mellette levő hegyoldal teljes lezuhanással fenyeget.
A másik dolog egy dokumentumfilm volt a Machu Picchu-ról Peruból. Ezúttal nem egy turistáknak szóló film és nem is politika, hanem tudósok kerestek arra a kérdésre választ, hogy hogyan lehetséges, hogy az évszázadok során bekövetkezett sok földrengés, földmozgás, erős esőzések, stb. ellenére ott nem csúszott le a hegyoldal, holott máshol ilyen gyakran bekövetkezett. Mi volt az építészek titka?
Több vizsgálat után a mai tudósok megtalálták a választ. Az eső nem tudta lemosni a hegyoldalt, mert amit akkor régen építettek, az nem csak a sziklákat, köveket érintette. Egy több réteget építő, funkcionálisan egymást erősítő, az esőket felhasználó és nem lezúdító építkezési módszert használtak és az tette stabillá nemcsak az építményt, de az egész hegyet — a váron kívül a csatornarendszert és a teraszszerű, lépcsőzetesen megművelt domboldalakat is. Pontosabban az azok alatti talajt vagyis magát a hegyet.
Miért nem tudnak a mai hegyvidékeken lakók tanulni az ősi tudásokból? Erre nincs pénz, amikor annyi mindenre lenne?
A svájci falut, amit ma, 2023 május 12-dikén, lezárnak Brienznek hívják. Az a néhány tucat ember, aki még ott élt, természetesen nagyon szomorú, hiszen feltehetően az egész életüket ott élték le és abban a hitben, hogy életük végéig ott is maradnak. De ha a hegyoldal szétbomló sziklái maguk alá temetik a falut, akkor ott egy darabig nem lesz élet.
Egy idő után, ha fennmarad ez a civilizáció, meg lehetne kezdeni a szikladarabokból az újjáépítést. A hegy újjáépítését azzal a réteges technológiával, amit a film bemutatott. A „nyersanyag”, a szikladarabok ott lesznek hozzá.
Vajon hány hely volt a Földön, ahol alkalmazták már ezt a módszert és nem csak Dél-Amerikában? Lehet, hogy Ázsiában azokon a helyeken, ahol lépcsőzetes rizstermesztést láthatunk, ott is ismerik illetve ismerték ezeket?
Miért vesznek el ilyen tudások, mindennapi technológiák a közös emberi tudatból?
A mai hírekben még azt is láttam, hogy itt Ausztriában, Voralbergben is van egy hasonló sorsúnak tűnő falu. Hörbranz, ha jól emlékszem a nevére.
Ha a házakon egyre növekvő és újabbakkal szaporodó repedések alapján meg lehet ezt ítélni, akkor a Himalaya környékén is vannak ilyen falvak, kisebb városok. Néhány hónapja láttam egy erről szóló dokumentumfilmet valamelyik Indiához tartozó területről. Mit tettek ott a hatóságok? Javasolták a lakóknak, hogy költözzenek el. Hová menjenek a szerencsétlenek? Vagyonuk nincs. Legyenek hajléktalanok valahol?
Gondoskodó állam. Ez a fogalom a mai világ gyakorlatából teljesen kiveszett már vagy erősen azon az úton van, hogy nyoma se maradjon.
A hegyoldalak erőssé tétele nemcsak a környezetvédelemre lenne jó példa. Arra is, hogy nem feltétlen káros minden emberi beavatkozás a természetbe, ellenkezőleg lehet jó is. Mindenkinek jó. Az életnek.

Földünk és mi

Bizonytalanul
Imbolygó s vad száguldó
Földünk egyszerre,
Kamasz a Galaxisban s
Jó anya tudatunkban.

Rossz gyermekei
Vagyunk, hitványul neki
Sok-sok fájdalmat
Okozunk, új reménység
Helyett csalódást hoztunk.

Victory City és Viktória birodalma

Több lépcsőben olvastam el Rushdie Victory City-jét. Néha bosszankodva, néha felcsillanó érdeklődéssel és az egyes lépcsőfokok között néhány napos kihagyásokkal, amelyek alapvetően nem a könyv miatt voltak.
Egy ideig az az érzés vált bennem dominánssá, hogy a Kelet mesevilágába pottyantam. Egy olyan mesevilágba, amelyik talán Indiában és környékén ma is élő és sok mindent élővé tesz az emberek számára, amit a „józan racionalitás” másképp magyaráz nekik vagy mondhatnám másképp akar elfogadtatni velük. Ez egy kicsit rokon az azon a területen élt mítoszokkal is és rokon egy kicsit az Ezeregyéjszaka és Szinbád történeteivel is.
Ugyanakkor a kegyetlen valóság is. A szépnek vélt ideákra alapozottnak hitt Város nagyon-nagyon hamar már semmi más, mint a korrupció és az egymást gyilkoló rokonok — testvérek, nagybácsik, stb. — hatalmi harcának a színhelye. Egy a sok közül a Földön, egy a sok hasonlóból, ahol csak a külszín árnyalatai mások. Szomorú, de így van. Ilyen értelemben Elsberg Celsius-ával is rokon a könyv, hiszen ugyanazon Földnek a valóságképét mutatja mind a kettő, csak más-más helyről nézve.
És más szemlélettel. Indiáról beszélni a szellemvilág kihagyásával szinte nonszensznek tűnik. De itt is támadt bennem némi elégedetlenség, egyfajta féloldalasság érzés a szellemvilágot illetően. Az elején csak jónak, később csak rossznak mutatja be. Igazam van? Tényleg féloldalas ez a bemutatás? Eszembe jutott, hogy fiatalkoromban gyakran hallottam Jókait ezzel vádolni: nála az emberek vagy jók vagy rosszak. Minél jobban megöregedtem, annál inkább úgy érzem, hogy igaza van. Ez a két pólus van, a Jó és a Rossz és az emberek, mint apró szemcsék, nagyon gyorsan „hozzácsapódnak” az egyikhez vagy a másikhoz, ki-ki a maga döntései szerint. A szellemvilág ilyen „szelektálódása” is felgyorsult, talán pont azért, mert a Sötétség Korszakában élünk: minden jó törekvést nagyon hamar tönkretesz a Rossz.
Jó szellemek és rossz szellemek, már a definíció is nehéz és minél több kultúrkört ismer meg az ember, annál inkább az az érzése, hogy „ahány ház, annyi szokás”. Mindenki másképp látja és talán ez is az okok között van, hogy miért nehéz az egész földi világ egységét megteremteni. Amely egység nyilván nem jöhet létre a „másik oldalunk”, a Jenseits, a szellemvilág egységes — vagy legalább egységre törekvő — szemlélete nélkül.
Tudom, erre kapásból azt mondaná az emberek 99%-a, hogy ez lehetetlenség. „Összehozni” a görög mitológiát az indiaiakkal és még több tucat másmilyennel és sok természeti nép hitvilágával? A fejemmel értem, hogy nonszensznek, lehetetlennek tűnik — de mégis úgy érzem, hogy az lenne az út.
Akik megpróbálták, azok a nagy világvallások? Tartok tőle, hogy legfeljebb csak látszólag. Addig keresték a közös nevezőt, amíg semmi sem maradt.
Az egységnek nem egy apró, közös kis plattformra kellene épülnie, hanem egy széles, nagyon sok mindent békésen integrálni tudó szemléletre.
Másoknak talán furcsa, de nekem az ilyen jellegű problémáknál, kérdésfeltevéseknél gyakran valamilyen informatikai hasonlat jut eszembe, azon keresztül próbálom először vizsgálni, add-e ötletet a megoldásra. Hogy volt az a folyamat, ahogy az SQL-ből szabvány lett? Nagyon sokféle adatbáziskezelő rendszer van és az SQL, mint közös plattform segít az összekapcsolódásokban.
Mi minden kellett ehhez?
Ezt a folyamatot valamelyest átéltem, a szabvány létrejöttét is.
Tudom, leegyszerűsítés azt képzelni, hogy a különféle népek hiteit, felfogásait, mondhatnám a szellemvilágaikat ugyanúgy össze lehetne egyeztetni, mint a technológiákat. Már csak azért sem, mert már a definícióknál elakadnánk. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valamit tanulhatnánk abból a folyamatból, amit végigcsináltunk.
Látszólag más téma, a mindennapokhoz kötődő, hogy e hétvégén van Angliában az új király koronázása. Nagy cirkusz, parádé, semmi egyéb? Panem et circenses?
Mi lenne Charlesnak, az új királynak az Isten által kapott feladata? Ugyanaz, ami Nagy Romulusnak Dürrenmatt drámájában? Az utolsónak lenni a császárok sorában? Felszámolni a felszámolandót?
Avagy? Mit hozhat még a jövő? Lesz még ennek a civilizációnak jövője?
Áthelyezik a Commonwealth központját máshová? London helyett… nem, nem Bizánc és nem Konstantinápoly, hanem mondjuk Delhi lesz? Gondol-e Charles a XXII-dik századra, arra, hogy ő maga hol lesz vajon akkor? Egyáltalán, mire gondol valaki a koronázása előtt néhány nappal? Csak az ünnepség apró-cseprő áskálódásaira?
Vajon Rushdie gondolt-e Viktória birodalmára, amikor a Victory City-t írta?
Gondolt-e arra, hogy itt lehet a vég a valóságban — és talán az a jobb?
Minden, mi teremtve lett, annak van kezdete és egészen biztosan van (vagy lesz) vége is. Időtlen törvény ez is. Az elmúlás helyet teremt valami újnak. Csak az a baj, hogy gyakran nem valami jobbnak.
Az élet örök változás. Badarság azt hinni, hogy urai vagyunk a változásnak. Örülhetünk, ha az időtlen hajónkat nem veszítjük el, amikor az egy-lét hajója elvész.
Mi lesz Anglia sorsa?

Mi lesz a mi sorsunk? Európáé. Még tovább gondolva, úgy érzem, hogy egész Európára, sőt, az egész mai világunkra érvényes a Victory City története. Minden tisztességesnek, jónak, szépnek induló törekvést nagyon hamar megsemmisítenek: a nők emberséges, nem kihasznált életére vonatkozó küzdelmeket éppen úgy, mint a békésen felépülni igyekezett Európát. Azt az Európát, amely erős társadalmi morálra akart épülni, alapozni és nem a minden gyermeket és minden embert tönkretenni akaró maffiákra. Igen: minden gyermeket és minden embert, nem „csak” a kislányokat és az asszonyokat, de a fiúkat és a férfiakat éppúgy.

„All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost;
The old that is strong does not whither,
Deep roots are not reached by the frost.
From the ashes a fire shall be woken,
A light from the shadows shall spring;
Renewed shall be blade that was broken,
The crownless again shall be king.“