Az emberi kapcsolatok megváltozása

Mindenelőtt egy ígéret beváltása. Az előző, a BigGPT-ről írt blogbejegyzésemben nem írtam le pontosan, hogy milyen módon definiáltam a ChatGPT számára a feladatot, amire az ott ismertetett angol nyelvű verset írta. A társalgásunk nyelve angol volt, és a feladat a következőképpen hangzott: írjál nekem egy szonettet, amely analóg Shakespeare 73-dik szonettjével. Analóg, vagyis hasonló, de nem definiálva, hogy a formára vagy a tartalomra értem ezt a hasonlóságot. Úgy érthette, ahogy tette, hogy mind a kettőre.
Bár az előző blogbejegyzésben megemlítettem, hogy talán írok majd a mai fiatalság és a közösségi médiák kapcsolatára vonatkozó kérdésekről, ez a mostani blogbejegyzés még nem az, de a felvetett kérdések nyilván összefüggnek. A modern technika amiket létrehozott, az nagyon rövid idő alatt — mert körülbelül egy generációnyi idő nagyon rövidnek tekinthető egy civilizáció életében — alaposan felforgatta, megváltoztatta nemcsak a társadalmi strukturákat, de az emberi kapcsolatokat is.
Mint eddig már többször, most is szeretném elmondani, mi késztetett ennek a bejegyzésnek az írására, és egyben azt is, hogy ebből az óriási területet átfogó témakörből mit emelek most ki. Az egyik a magány kérdése, ami, egyeseket talán meglepő módon, nemcsak az idősek problémája, de egyre növekvő mértékben a fiataloké is, a kamaszoktól a felnőttekig, nagyon sokaké. A másik a családkép megváltozása, a fiatal generáció képtelenné válása a párkeresésre, a hosszú időn át mostanáig normálisnak tartott életre. A két dolog természetesen összefügg, a család nélküli, pár nélküli embereket általában sokkal súlyosabban érinti a magány.
A fiatalok alkalmatlanok a párkeresésre? Hihetetlenül hangzik ez a hozzám hasonlóan a hippi korszakban felnövekedett embereknek. Akkoriban kezdődött a „szabad szexuális párválasztás“ korszaka, ami egyrészt a modern fogamzásgátló eszközökkel, másrészt a régi, hamisnak érzett, az egyéni szabadságot túlságosan gúzsba szorító társadalmi értékrendszerrel állt összefüggésben. Azóta a legdurvább pornó, a fiatalságra sok tekintetben veszélyes „minden áru“ szemlélet elhatalmasodását láthattuk — de mindez alkalmatlanná tette a fiatal generációt a párkeresésre? Ez utóbbira egy, a mai Japánról szóló dokumentumfilm hívta fel a figyelmemet. A film a mai japán fiatalságról szólt, és mindazzal, amit bemutatott, engem nagyon megdöbbentett. Ijesztően megnőtt azon fiatalok — lányok és fiúk, férfiak és nők — száma, akik eljutnak 25 -30 éves korukig úgy, hogy még semmilyen párkapcsolatuk nem volt. Szüzek. Ezt talán a lányokra nézve egy XIX-dik századbeli ember nem érezné tragikusnak, hiszen azon kor moráljának itt, Európában is megfelelt. De én nem elsősorban a szex miatt érzem ezt ijesztőnek, hanem a mentális, az emocionális érés hiánya miatt. A párkapcsolatokkal az emberek tanulnak, önmagukról is, és az emberekről is. Mit jelent a gyengédség, mit jelent a jó fészek érzés, mit jelent az egymásról való gondolkodás — és kiben lehet megbízni és kiben nem. Néha a tévutak, a rossz választások, keserű csalódások is tanítanak.
A film nézése közben azok a statisztikák is eszembe jutottak, amit nem sokkal előtte valamelyik újság hírében olvastam: egyes országokban — például Kínában és Japánban is — a politikusok számára megdöbbentően, egyre jobban csökken a népszaporulat, minden azt növelni célzó intézkedés ellenére. Japánra nézve a filmban elhangzott egy olyan előrejelzés, hogy ha ez így folytatódik, 2060-ra 30%-kal csökken Japán lakossága. Ez komoly probléma lehet, de amiért én ijesztőnek láttam a párkapcsolatok, az igazi, ember és ember közti kapcsolatok hiányát, az a lelki érés, éretté válás kérdése.
Miért nincsenek párkapcsolatai a fiataloknak? Nem jut rá idejük és közben eltompul vagy meg sem születik az igény bennük?
Az egyik oka nyilván a számítógépes játékok mértéktelen használatában rejlik. A mértéktelen használat azt jelenti, hogy dolgozhatnak bár sokat és az idejüket jól kitöltve, a szabad idejük nagy részét a számítógép előtt töltik. A számítógépes programok „mesevilágában“, ahol — ahogy egy japán fiatalember megfogalmazta — nincsenek mindennapi nők, csak szupernők, egyfajta tökéletesnek érzett hős-bábuk. Mik a következményei mindennek? Elszaporodtak az ún. „gyengédség bárok“ — nem, nem a hagyományos kuplerájokról van itt szó. Olyan is van, sok is, de ezekben a bárokban a „menükártyán“ más szerepel, ilyenek például: „a fej simogatása fél órán keresztül“, „ölbe hajtott fej“, stb. Ami egy normál kapcsolatban a lehető legtermészetesebb dolog, és cseppet sem kell a szex körébe sorolni. Egy ifjú ember egy ilyen félóra után egészen megrendülve jött ki, ismeretlenül furcsa volt a gyengédség a számára, de „jó érzés“, ahogy mondta. „A számítógéppel nincs ez“, valami ilyet is hozzátett még.
Lehetett látni a filmben egy fiatal nőt, aki egy partnerkereső irodán azért fizetett valakinek, hogy az kézen fogva sétáljon vele két órán keresztül, mert neki ebben nincs gyakorlata, nincs élménye, tapasztalata. (Ez olyan partnerkereső volt, ahol a szex és annak kezdeményezése az alkalmazott által, kifejezetten tilos.)
Azután bemutatott a film egy idősebb, de még nem teljesen öreg férfit, aki két szexbábuval élt együtt, a volt feleségétől elköltözve. Azokat vitte magával, ha kirándulni ment, örömmel fényképezgette őket, és boldognak érezte magát. Egy statisztika szerint több millió ilyen szexbábu van már forgalomban Japánban.
Egy következő interjúalany egy fiatal nő volt, aki az esküvőjére készült gondosan: gyönyörű ruha, megfelelő virágok, fényképész, stb. — éppen csak vőlegény nem volt hozzá. Mintha az is csak egy lenne a tartozékok közül. Állítólag egyre több az ilyen egyszemélyes esküvő Japánban.
Csak én érzem mindezt nagyon szomorúnak? Túlságosan régimódi lennék?
Nem, azt hiszem, nem. Az emberi kapcsolatok minden korban, minden világban nagyon fontosak. Az itt felsoroltak szerintem csak egy fátylat borítanak az emberek magányára, azért, hogy ne tudatosuljon bennük a magány, ne érezzék a jó emberi kapcsolatok nagyon is fájni tudó hiányát. De mint általában sok gyógyszer, ezek is csak felszíni kezelést nyújtanak, nem segítenek hozzá az igazi probléma-megoldáshoz.
Egy régebben írt rövid novellám jutott az eszembe a régi emberi kapcsolatokról, amely nekem sokkal jobban tetszik. Idemásolom, hogy ne kelljen keresgélnie az Olvasónak itt a blogon, bár már fent van.

Életmese

Alaposan elfáradt ezen a hétvégén. De már pénteken tudta, előre tudta, hogy ez így lesz, amikor betette a táskájába az összes dolgozatfüzetet, hogy hazavigye kijavítani.
Fáradt volt már, szinte mindig. Hiába, elérte a nyugdíjaskort, és csak ez az egy, az érettségi előtt álló osztálya tartotta még vissza. Még egy hónap, aztán a gyerekek leérettségiznek, ő pedig boldogan elmegy nyugdíjba. Előveszi majd sok, kedves, régen olvasott könyvét, most lesz majd rájuk ideje. Meg arra is, hogy jókat sétáljon a napsütésben.
Ravasz dolgozat volt ez a mostani, mert kicsit egybekombinálta a magyar meg a német feladatot: egyrészt fordítaniuk kellett, másrészt pedig egy történetet írniuk a fordítás után, amelyik valamilyen módon kapcsolódott a fordított szöveghez. Így egyszerre volt a számukra felkészülés a magyar és a német érettségire.
Ausztria mondavilágáról szóló könyvet kapott minden diák. Abból választhattak ki a tetszésük szerint egy-egy mondát, aminek az az előnye is volt, hogy senki nem leselkedett a másik feladatára, mert mindenki el volt foglalva a magáéval. Figyelte az osztályt, mialatt írtak, az volt az érzése, hogy komolyan vették a feladatot. Talán az érettségi közelsége is hozzájárult.
Szombat délelőtt elővette már az első füzetet. Csukott szemmel választott, nem akarta tudni, kinek az írását olvassa. Mindig igyekezett arra törekedni, hogy soha ne éreztesse, ki a kedvence, mert persze, voltak kedvencei, ezt senki sem tudja elkerülni. Az is önbecsapásnak bizonyult, hogy a füzetet csukott szemmel választotta ki, mert az írásból már rögtön sejtette, hogy kié.
Nem volt saját gyereke, de ezt a hiányérzését valamelyest csillapította, hogy tanított. Irodalmat és nyelvet tanított, amely mind a kettő olyan, hogy sok alkalmat ad a gyerekek megismerésére. „A tanuló nem bögre, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell gyújtani.” Már nem emlékezett rá, hol olvasta ezt. Talán egy régi ókori bölcsesség volt, a tanrend és a tananyag nem ebben a szellemben készült.
Jól elfáradt szombat estére, pedig csak alig többel, mint a füzetek felével készült el, és vasárnap délután lett már, mire az utolsó füzetet a kezébe vette. Egy fiúé volt, egy hallgatag, bezárkózott fiúé, akiről a legkevesebbet tudta az egész osztályból. Tudta, hogy az anyja egyedül neveli, hogy van két testvére, de a gyerek gondolatairól, érzéseiről nem sokat. A fiú fogalmazásai általában rövidek voltak, szinte olyan szófukarok, mint ő maga, a fordításai viszont általában precízek és hangulatukban is jól eltaláltak. Az ausztriai mondák közül „A bányász jegyese” mondát választotta a fiú.

A bányász jegyese

Salzkammergutban egy fiatal bányász egy szorgos és csinos fiatal lánnyal volt eljegyezve, és már ki is tűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon még leszállt a tárnába, mialatt a menyasszonya már a másnapi ünnepnap előkészületeivel volt elfoglalva, és örült előre az esti viszontlátásnak.
A nap már lement, és a fiatal bányász nem tért haza. Lehet, hogy pont ma tovább tart a műszak? Kérdezte magától a lány, és arra készült, hogy elémegy a vőlegényének. Hirtelen felhangzott a bánya vészharangja, és a hangja mélyen a lány lelkébe vágott. Egy szerencsétlenség, mondta a baljós előérzet, és nemsokára meg is kapta a rettenetes hírt, hogy a hegy pont azon a pontján omlott be, ahol az ő kedvese dolgozott. Szinte eszét vesztette a fájdalomtól.
Ennek az órának a fájdalma sötét árnyékot vetett a szerencsétlen menyasszony egész életútjára. A szerencsétlenség minden évfordulóján felvette az esküvői díszét, és úgy ment a templomba, hogy a meghalt kedvese lelkének üdvösségéért imádkozzon. Így fogyott el több, mint ötven év, a bányász menyasszonyának aranyszőke haja ezüstszürke lett, egykori sudár tartása meggörbült, tejfehér és pirospozsgás bőre elfonnyadt. Megint eljött a napja, mikor a vénséges anyóka sietett a vőlegényéhez a templomba. Akkor hirtelen a távolból zaj hallatszott, és látta, hogy az egész falu népe összefut: egy régóta lezárt tárnarészből egy halott bányászt hoztak fel. Bár a holttest már sok-sok éve a hegy mélyén feküdt, teljesen hibátlannak látszott, a sós iszap a hegy mélyén megóvta a széthullástól, a rothadástól. Így ott feküdt az ifjú piros arccal és szőke hajjal, még fiatalnak és erősnek tűnve. Senki sem ismerte a halottat, senki sem tudta, hogy ki volt a szerencsétlenül járt, és hogy hívták.
Akkor jött arra az öreg anyóka. Ahogy megpillantotta a halottat, egy éles kiáltással lezuhant melléje. Az ő vőlegénye volt az, akit a kihirdetett esküvő előtti naptól kezdve nem látott többet, és akire oly sokáig várt. Letérdelt a holttest mellé, és átkarolta. Amikor fel akarták egy idő után emelni onnan, akkor vették észre, hogy meghalt.
Egy sírba temették őket, a szőke fürtös vőlegényt, és az ezüsthajú menyasszonyt. A halálban egyesültek, és a pap megáldotta őket, ha már nem is erre az életre, de az örökkévalóságra.

Mikor idáig jutott az olvasásban, lehunyta a szemét. A fordítás jó volt, pontos és szép. De nem tudott csak a szövegre gondolni, a saját élete idéződött fel benne. Zajlott a világháború, amikor ő egykor az esküvőjére készült. Behívták a párját, és elvitték a frontra, pedig a pap már kétszer kihirdette őket a templomban. Soha többé nem látta egykori szerelmét, és soha többé nem hallott felőle. Kerestette pedig sokat a Vöröskereszten keresztül. Talán ez is hozzájátszott, hogy a háború után eljött a falujukból, feljött Pestre. Tanult, egyetemre járt, így lett végül tanárnő a gimnáziumban. Férjhez nem ment soha, pedig talán akadt volna, kihez. Csendesen, visszahúzódva élt mindig. Az az egy szerelem, az igazi, az nem múlt el belőle soha. Eltemetődött őbenne mélyen, hogy a mindennapokban ne gondoljon rá, de soha sem múlt el. Élt. Belül, a szívében, a sejtjeiben élt. Egy idő után már nem ment a Vöröskereszthez, oly sokan haltak meg ismeretlen katonaként a frontokon, akik sorsát sohasem tudták meg a hozzájuk tartozók! Csendes imáiban gondolt a szerelmére, és csendes fájdalmat érzett, ha néha kisgyerekes anyákat látott.
Beletellett egy jó félórába, mire vissza tudott kapcsolódni a dolgozathoz, és nekilátott a fiú dolgozatának a fogalmazás részéhez.

Anyám testvére néhány hónapja halt meg, az ősszel temettük el lent, a falunkban. Egyedülálló ember volt, ami ritkaság falun, de ő nem akart megnősülni. Nem volt könnyű élete. A világháborúból csak évekkel később tért vissza, amikor elengedték a hadifogságból. Keveseknek sikerült hazakerülniük. Nem mesélt arról, amiket átélt, szomorú, keserű ember volt, aki szinte soha nem beszélt. Minket, a húga gyerekeit, nagyon szeretett. Apánk helyett apaként szeretett minket, hiszen mind a hárman nagyon kicsik voltunk még, mikor apánk egy balesetben meghalt. Sokat segítette anyát, mi pedig rengeteg időt töltöttünk vele. Én legjobban pecázni szerettem vele, órákon keresztül ültünk egymás mellett a vízparton. Egyszer segítettem neki kirámolni a szekrényt a házában. Akkor került a kezembe egy régi fénykép. A képen egy fiatal lány volt, palóc népviseletben, egy gyönyörű vállkendővel. Megkérdeztem őt, hogy ki az. Akkor elmesélte, hogy volt egy nagy szerelme a háború előtt. Már az esküvőre készültek, amikor őt elvitték katonának, és egyenesen ki a frontra.
S mikor hazajöttél? Kérdeztem. Csak a fejét ingatta, majd halkan mondta: Nem tudom, mi lett vele. Eltűnt a falujából. Talán elvitte, elvette valaki más.
Olyan szép volt az a lány, és úgy sajnáltam akkor a nagybátyám! Szerettem volna vigasztalni, de nem tudtam, mit mondjak. Ha igaz az, hogy a halálban még egyesülhetnek, akiknek az életben nem adatott meg, szeretném, ha ők is egymásra találnának.

Lehunyta a szemeit, de folytak belőle a könnyek. Látta egykori önmagát a nagyanyja palóc ruhájában, ott volt a karosszékén az a gyönyörű kendő, azt simogatta ráncossá vált kezével.
Talán áldott volt a pillanat, amikor a szíve megállt.

Itt a novella vége.

Visszatérve a látott filmhez és a ma világához. Mit láthatunk a Földön? A legdurvább erőszaktól az általánossá váló félénkségig és kapcsolatra képtelenségig túlságosan sok mindent.
Zsákutcában vagyunk? Vagy, ha Japánt csak egy előttünk, a világ nagyobb része előtt járónak tekintem: zsákutca felé haladunk?
Szeretnék idetenni egy idézetet James Churchward Mu, der verschollene Kontinent könyvéből.
„Eine Nation verliert den Platz, den sie einst in der Weltgeschichte innehatte, wenn Geld für die Seelen der Menschen wertvoller wird als Ehrlichkeit und Ehre. Eine universelle, weit verbreitete Gier nach Gewinn ist die Vorwarnung für einen großen Umbruch und eine Katastrophe.“
(Magyarul: Egy nemzet elveszti a világ történelmében betöltött helyét, ha a pénz az emberek lelkei számára fontosabbá válik, mint a tisztesség és a becsület. Egy általános, az egész világunkra szétterjedt haszonszerzési vágy az előjele egy nagy változásnak és katasztrófának.)
Egy ősrégi korról szóló könyvben írta le a szerző ezeket a sorokat. De úgy érzem, nagyon találó a mai világunkra nézve is. Az emberi kapcsolatok elsorvadását is ilyen figyelmeztető jelnek kellene tekintenünk.
Nem tudom, mennyire derül ki a novellámban felhozott példákból az, hogy én a magányt nem tartom mindenképpen, mindenkire nézve mindig rossznak. Ellenkezőleg. Úgy érzem, hogy van jó, gyógyító magány is. De erről majd talán valamikor máskor.

Mi a normalitás

Mi a normalitás? Ki számít normálisnak? Triviálisnak látszó kérdések ezek, pedig nem azok. Paradox módon talán pontosan azért nem azok, mert sokan annak tekintik őket. „Hogyhogy mi a normális? HIszen ez világos! Amiben felnőttünk, amit megszoktunk, ami már az apáinknak-anyáinknak a mindennapjait meghatározta — az a normális, az a normalitás.“ Úgy gondolom, így definiálják maguknak sokan.
Van benne igazság? Talán nem is kevés. De akik így gondolják, gyakran elfeledkeznek arról, hogy a világunk változó, sokkal gyorsabban változó, mint azt az emberi mentalitás követni tudná. Mert a normalitás fogalma, éppen úgy, mint sok más fogalom, is változik együtt a világgal.
A héten Gottfried Kellernek a Der grüne Heinrich könyvét kezdtem olvasni. Nagyon nem „mai” könyv. A mai normalitás azt várja a regényektől, hogy azokban csupa action és feszült izgalom legyen. Ez egy több, mint százötven éve íródott könyv, a mai normalitáshoz nincs köze — hála Istennek. Ez a könyv csupa filozófia, elmélkedések a mindennapokba ültetve a lassan csorgó cselekmény közé. Örülök neki, számomra ez a normális.
Ráadásul van benne egy rész, amelyik éppen azt mutatja nagyon jól be, hogy mennyire igaz — és igaz volt akkoriban ott is — az „ahány ház, annyi szokás” mondás. Még egy olyan kicsinek számító távolságon belül is, mint ami Svájc egyes kantonjai és Németország Rajna vidéke között van.
Érdemes lenne ezt a részt felidézniük illetve elolvasniuk azoknak, akik manapság a normalitásról vitatkoznak. Pontosabban nem is vita ez, szerintem. Hanem egyes politikusok ki akarják sajátítani maguknak a normalitás fogalmát. Akárcsak régen? Hiszen ezt mutatják azok a példák is: az egyik helyen ez számított normális dolognak, a másik helyen pedig valami egészen más — és ezt a normalitást általában az egyeduralkodó definiálta, határozta meg.
Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy a legjobban azok akarják rákényszeríteni a maguk normalitását másokra, akik természetesnek veszik, hogy erőszakot gyakorolnak másokon. Gyakran olyanok, hogy még az áldozat megértését is elvárnák.
Ezt a témát sok irányból meg lehet közelíteni. Egyrészt jó lenne általánosan, a napi politika indulataitól mentesen foglalkoznunk a normalitás definicíójának a kérdésével. Másrészt viszont a normalitás kérdése a politika porondján aktivizálódott a napokban és az emiatti felfűtött hangulat nem jó alap a filozófiai vitákhoz.
Hogyan kezdődött? Két politikus szópárbajával. A szópárbaj a normalitás definíciójához kapcsolódott. Az-e a „normális”, amit a hatalom ránk akar erőltetni? Gondolom, az világos, hogy erre én már több évtizede nemet mondok. Nem tartom normálisnak azt a sok hülye mesét, amivel szerintem csak tönkreteszik az életet. A normális nemet mondani. Nemet minden ilyesfajta gondolkodási kényszerre, hogy csak arra lehet gondolni és azt lehet mondani, amit egy diktátor, egy maffiafőnök, etc. mond.
Ez az egyik oldal, az egyéni szabadság és pluralitás oldala. De a Földünk nagy részén nem ennek a megvalósulását látjuk, hanem egy egyre jobban elszabaduló, primitív vadságot, erőszakot. Az egyeduralomra, a haszonra törést bármi áron, fegyverek, gyilkosságok és pusztítás árán is.
Egy mesterséges szuperintelligencia teremti majd meg a békét? Senki nem erőszakoskodhat, senki nem törhet hatalomra, senkinek nem lesz pénze, mindent a mesterséges intelligencia szabályoz és dönt el. Minden lényt kontroll alatt tart.
Béke lesz. De milyen béke?
A normalitást sokszor hangsúlyozók közül az egyik nyilatkozata szerint normálisak azok, akik reggel felkelnek, elmennek dolgozni, este hazamennek. Ha ezt vennénk definíciónak, akkor eszerint a lakosság nagyobb része nem normális: a gyerekek, az öregek, a nyugdíjasok, a betegek, a munkanélküliek, a kötetlenül dolgozók… és így tovább. Még azt sem lehetne rámondani, hogy a normalitás a többség — amivel gyakran szokták „indokolni“, hogy mi a normális.
Vagy a politikusoknál a szavakat és a definicíóikat sohasem szabad komolyan venni. Hiszen nekik minden csak eszköz. A szavak olyan eszközök, amelyek mögött különféle szándékok lapulnak.
Azt hiszem, hogy erre akart figyelmeztetni, aki óvni akarta a politikusokat attól, hogy a normalitás fogalmát manipulációra használják.
A maffia világ az, amelyiknek nincs szüksége önállóan gondolkodni akaró, felelősséget felvállalni akaró, önmagára rátalálni igyekvő lelkekre. A lelkiismeret az első fogalom, amit a maffiák nyomtalanul ki akarnak törölni az emberekből. Az ő számukra lélek nincs — ne legyen –, csak bábuk, engedelmes bábuk vannak. Egy lélek nélküli világ. Csoda, hogy tönkremegy? A természet is, az ember is. Minden jóra törekvő élő. Ez is egyfajta normalitás?
Mennyire határozhatjuk meg mások számára, hogy mi legyen nekik a normális? Én nem eszem húst, nekem az a jó és a normális, de véletlenül sem szeretném másnak megtiltani a húsevést — éppen úgy, mint ahogy azt sem szeretném, ha kötelezővé tennék a számomra. „Egyenkaját“ majd csak azok esznek talán, akiknek már csak biolaborban készült élelem jut. Nem vonzó jövő, bár lehet, hogy akik átélik, normálisnak tartják majd.
Végül szeretném idetenni egy tankámat és egy néhány éve írt novellámat. Ezekhez kihangsúlyoznám: nem a politikához, hanem a higgadt filozófiai vitákhoz a normalitás fogalmáról.

A nyáj melege

A nyáj melege
Veszélyes, megtévesztő
Biztonságot ad,
Észrevétlen tompul a
Lélek, lezuhan s itthagy.

A novella címe: Fekete – fehér.

Négy hónapja vagyok kinevezett bíró, a hosszú tanuló és gyakorló évek után végre elkezdődött az igazi munka. Az ítélkezés. Mikor annak idején a jogi egyetemi tanulmányaim elején megkérdezték, hogy melyik funkciót találom a legnehezebbnek, az ügyészt, a védőt vagy a bírót, azt feleltem, hogy a bíró funkcióját. Egy döntést egy másik ember sorsáról, ami igazságos ítélkezésen alapul. Halvány mosollyal fogadták a válaszom. A laikusok, a nem jogász barátaim meg úgy vélték, hogy a bíró feladata a legkönnyebb. Elvégre a jog megmondja fekete-fehéren, hogy milyen vétek mibe kerül, a bírónak csak ki kell választani a megfelelő paragrafust és meghozni az ítéletet.
A párom nem jogász, ő orvos. Mivel sebész, tudja, hogy gyakran nem könnyű, ha gyorsan kell az embernek dönteni.
Most kaptam egy új ügyet, egy hét múlva lesz már az első tárgyalás. A hétvégén a szép időt még ki akartuk használni, lementünk napozni a tóhoz. Egy nyugodt zugot kerestünk, ahol ketten csendben pihenhetünk, amihez a tó egyik felén kitűnő öblöcskék voltak, a sokgyerekes, kisgyerekes családok általában a másik oldalt választották, mert ott laposabb, sekélyebb, gyakran melegebb a víz. Egy órája fekhettünk ott, mikor az öblünknél a fák szélén, ahová már nem lehetett az útról odalátni, megjelent három suhanc. Kinézésre azt mondanám, hogy arabok, de nem tudom, kevéssé tudom a nem európai embereket megkülönböztetni egymástól. Lehet, hogy valamelyik balkáni országból származtak.
Öltözzön fel! Minket zavar a meztelenség! – Ezt kiabálták oda nekem, aki csak egy bikiniben feküdtem.
A párom felállt, próbálta elzavarni őket, de erre csak még szemtelenebbek lettek. Felkaptam a ruhám, a holmink és elvonszoltam őt onnan.
Gyere, nem érdemes ilyen alakokkal verekedésbe keveredni!

Ezen élmény után láttam neki otthon az új ügy aktáinak az átnézéséhez. Egy fiatal afgán férfi késsel halálosan megsebesítette a saját húgát. A lány elvérzett, a szülők a fiúkat védik. Már a második kirendelt ügyvédet utasították vissza, mondván, hogy nem érti meg őket.
Voltak kérdéses pontok, például a férfi kora. A bevándorlásánál feltehetően fiatalabbnak adta ki magát, mint amennyi valójában, de ezt a rendőrség csak most kezdte megvizsgálni. Nem lényegtelen kérdés, mert a fiatalkorúakra enyhébb büntetési kategóríák vonatkoznak. Azután egy másik kérdés, hogy előre megfontolt gyilkosságról van-e szó vagy hirtelen felindulásban elkövetett halált okozó testi sértésről.
Belemerültem az olvasásba.
Az afgán család három éve vándorolt be Európába vagy mondhatom úgy is, menekültek ide. Nehéz ebben néha különbséget tenni, bevándorló vagy menekült-e valaki. Azokat se irigylem, akiknek azt kell eldönteni, hogy jogos-e valakinek a menekülése, tényleg volt-e életveszélyben, vagy „csak” gazdasági menekült. Bár az éhhalál elől menekülés is gazdasági kategória nálunk.
Ami az iratokból látszik, az az, hogy a három év kevés volt még ahhoz, hogy a család ténylegesen integrálódjon. Kevés volt, hogy megértsék az európai normákat és amennyire lehetséges átvegyék, hogy ne aszerint az értékrend szerint ítélkezzenek a saját mindennapjaikban, ami mély gyökeret vert bennük ott, ahol felnőttek. A szülőkben több évtizedes gyökereket.
A lányuk volt az, aki elsőként kezdte felfogni, hogy itt más világ van. Az apja itt nem az a parancsoló mindenható fensőbbség, aki mindent megtehet a feleségével és a gyerekeivel. Itt a lányok tanulhatnak, dolgozhatnak és elköltözhetnek otthonról, amikor már a saját keresetükből tudnak lakást bérelni maguknak. A lányok nem áruk. Nem áruk, akiket a férjhezadás piacán az apa értékesít a maga szempontjai és akarata szerint.
A lány megértette ezt és talán pont ebbe kellett belehalnia.
Mert a szülei, az apja és az anyja és mellettük a bátyja, ezt nem értették meg. Számukra egy törvény létezett csak, a magukkal hozott, amit a család becsületének neveznek.
Barbárság. Istenem, micsoda barbárság!
A lány néhány héttel a gyilkosság – magamban gyilkosságnak tartottam, akkor is, ha nem eleve ölni akart a bátyja – előtt elköltözött otthonról. Vannak ilyen otthonok, ahová az erőszak elől menekülő asszonyok, lányok mehetnek. Rendesen járt onnan az iskolába, a segélyszervezet gondozójának véleménye róla igen pozítiv volt. A lány félt az apjától, az nem engedte soha sehová, az iskolába is csak azért, mert azt muszáj volt. A szülei férjhez akarták adni ahhoz, akivel az apa megegyezett.
A lány olyankor örült, ha a tanárnő megdicsérte, mert a tanulás, amit a többiek félvállról vettek, az neki fontos volt. Megismerkedett az iskolában egy osztállyal feljebb járó török lánnyal és annak példáján látta, hogy sok minden másképp lehetne, mint ahogy az apja mondja. El akart szabadulni otthonról, elvégezni az iskolát, azután dolgozni, a saját lábán megélni. Olyan volt, mint egy álom és már látta, hogy nem lehetetlen álom. Ez a barátnője segítette hozzá, hogy felkeresse azt a segélyszervezetet. Otthon nem mondott semmit, csak akkor, amikor már bepakolta egy táskába a holmiját és az ajtóban állva – félve, hogy erőszakkal ott tartják – bejelentette a szüleinek, hogy elmegy. Nem várva meg, hogy azok magukhoz térjenek a megdöbbenésükből, elment.
A rendőrségi nyomozás megállapította, hogy a lány bátyja, aki egyébként már nem lakott a szülőkkel, a gyilkosság reggelén az iskolába menet leste meg az utcán a hugát. Egy közeli ház árkádos bejáratához húzta magával és ott az udvaron beszélgettek. Beszélgettek? A tanúk úgy jellemezték, hogy heves, hangos szóváltást hallottak. Aztán a fiú elővette a kését – úgy látszik, hogy egyes népeknél megrögzött szokás, hogy kés nélkül sehová sem mennek a férfiak – és leszúrta a lányt. A sikolyt meghallva többen telefonáltak a rendőrségre és az összeeső lányt látva a mentőknek. A lány nem szenvedett sokáig, már a mentőkocsiban meghalt. A bátyja elmenekült, de félórába sem tellett, hogy a rendőrség elfogta, letartóztatta. Azóta is vizsgálati fogságban van.
Elolvastam az egész anyagot kétszer, aztán elgondolkodtam. Akárhogy nézem, ez fekete-fehér. Gyilkosság, nagy valószínűséggel előre megfontolt és ha a fickó az elkövetés idején már elérte a korhatárt, a kiszabható maximális büntetés életfogytiglan is lehet.
Fekete-fehér. Nem tisztelik az életet, nem tisztelik az emberi méltóságot, ölnek. Ráadásul testvért. Erre ugyan a jog nem ad szigorítást, de magamban, belül, inkább súlyosbította, semmint enyhítette volna a megítélést. Hiába tudtam, hogy az irodalom tele van közeli családtagok között történt gyilkosságokkal és hiába tudtam, hogy nemcsak az irodalom, de az élet is azzal van tele, bennem ez még szomorúbbá tette a történteket. Egyedüli gyerek voltam, mindig vágytam egy testvérre, mindig sajnáltam, hogy nincs egy bátyám.

Eljött a tárgyalás napja. Zárt tárgyalás volt, csak a meghívott tanúk vehettek részt.
Az ügyész a rendőrségi nyomozók adatai alapján bemutatta, hogy a fiatalember a tett elkövetése idején már túl volt a korhatáron, tehát felnőtt. A tanúként beidézett rendőrségi nyomozó ezenkívül részletesen ismertette az elkövetés helyszínét, a gyilkos fegyvert, az áldozaton és a tettesen talált vérnyomokat és a rekonstrukciót, ahogy a gyilkosság történt. Nem volt semmi kétség.
Az ügyvéd egy kisírt szemű, végtelenül meggyötörtnek tűnő, fejkendős asszonyt szólított a tanúk padjára. Az asszony alig beszélte a nyelvünket, egy tolmács közvetítette mindazt, amit elmondott.
„Ne fosszanak meg az egyetlen fiamtól, hiszen ő csak jót akart. Haza akarta hozni a testvérét, hogy ne érje szégyen. Nincs már nekünk hazánk, nincs otthonunk, az egyetlen, ami számunkra maradt, az a család becsülete. Nem védett a fiam semmi mást, csak a család becsületét. Annak a szerencsétlen lánynak megkavarta a fejét ez az itteni világ. Pedig nem volt rossz lány, hozzá se ért még ahhoz senki sem. Férjhez is ment volna már a következő hónapban. Jó fiú a fiam, tiszteli a szüleit, fontos neki az apja, a családja. Nem akart ő rosszat, meg akarta védeni a húgát. Megvédeni a rossztól, attól, hogy rosszak közé keveredjen, hogy elvesszen. Megvédeni a lelkét is.
Jó fiú a fiam, mindig tisztelt bennünket. Hiszen most is csak nekünk akart segíteni, hiszen az apjának megígérte, hogy hazahozza a lányát, nem hagyja a testvérét elveszni. Mi lesz velünk, ha ő sem lesz már nekünk? Miért érte ez a tragédia a családunkat?”
Istenem, gondoltam magamban, ennek az asszonynak egészen más a fekete-fehér, mint nekünk. A fia tette valami természetes dolog, egyfajta nehezen definiálható családi becsület védelme, amit fontosabbnak érez, mint a kislánya életét. Hogy is mondta? „Hozzá se ért még ahhoz senki sem…” Minek tekintik ezek a lányokat? Porcellánbabáknak, bábuknak, nem embereknek? Hogy tudnának a lányok felnőni, felelős, döntéseket hozni tudó emberekké válni, ha soha nem akarják kiengedni őket az életbe? Megértik-e valaha is, hogy amit ők védelemnek neveznek, az a személyi szabadság elrablása, az emberi lét alapjától való megfosztás? Sajnáltam ezt az asszonyt, de ugyanakkor mélységes haragot is éreztem belül az ellen a világ ellen, amiben felnőtt.
Hányszor vezetett valamiféle hit olyanhoz, hogy felmentette az öldöklést? Nyilván minden vallásban találhatunk bőven erre példát. Mint ahogy arra is, Európából is, néhány száz évnyit se kell talán visszanézni, hogy egy lányt kizárt, kiközösített a családja, ha nem fogadta el az apja választását.
Fekete és fehér. Milyen gyorsan változhat ez a különböző korok folyamán, hogy mit tartunk magától értetődőnek! Ami úgy befolyásolja a tetteinket és a megítélésünket, hogy észre sem vesszük.
Pedig mi az, hogy fekete-fehér? A természetben nincs se teljesen fekete, se teljesen fehér. Ezek csak valami olyan színek, amelyek elnyelik, magukba szippantják az összes többit. Így vagy úgy.

Sokáig beszélgettünk este a párommal erről az esetről. Nem mondhatom, hogy vitáztunk, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna, mert ő az ördög ügyvédjét játszotta, olyan provokatív kérdéseket tett fel nekem.
Azt mondod, az élet mindenek felett? Te nem áldoznád fel az életed semmiért? Az elveidért?
A magamét igen, de mást megölni az én elveim miatt, azt nem.
És ha azáltal mentenél meg valakit valami még rosszabbtól? Gondolj a háborúra, a fogságba ejtettekre, a megkínzottakra…
De itt béke van. És egy toleráns állam rendje.
A toleranciánk alapja az, hogy az itteni rendet el kell fogadniuk azoknak, akik idejönnek.
Ez természetes. Mindig ez volt a világtörténelemben, gondolj csak arra a mondásra, hogy ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak.
Így folytattuk egy jó darabig, más és más oldalról próbálva nézni mindazt, ami emberekkel megtörténhet.

Ami bennem leszűrődött, az kérdések sokasága maradt. Nem az ítélkezést illetően, hiszen bíróként döntenem az érvényes jog szerint kell. De megold-e ez valamit? Megérti-e ez az asszony vagy a fia valaha is, hogy nemcsak a jog szerint vétkezett a fiú? Hogy az élet elleni vétket nem hagyhatja jóvá semmilyen vallás? Sajnos, nem hiszem.

Post scriptum.
Már elkészült ez a blogbejegyzés, de azután ránéztem a ma reggeli hírekre. Indiában megint erőszakoskodtak nőkkel. Braziliából egy statisztikát közöltek: átlag óránként nyolc nőt erőszakolnak meg.
A népességük számát tekintve ez a két feltörekvő ország alkothatja hamarosan a többséget. A többség a normalitás? Szomorú jövő vár ránk? Mit tudunk tenni ellene?

Szülők és gyermekek

Szülő és gyermek — az egyik legalapvetőbb emberi kapcsolat. Gondolunk rá eleget? Nemcsak évente egyszer anyák napja vagy apák napja környékén? Azt hiszem, hogy mindenkinek van egy személyes válasza erre a kérdésre. Ezt a személyes választ én nem firtatnám senkinél, aki maga nem akarna beszélni róla. De úgy érzem, hogy általánosságban, a mindannyiunkra vonatkozó morál szintjén talán nem ártana, ha többen gondolkodnának el rajta.
A mára kialakult civilizációnkat erősen befolyásolta a Biblia, amely hosszú időn keresztül az egyetlen könyv volt sok család otthonában. A Biblia mit ír erről az emberi viszonyról? Többfélét.
Az egyik helyen az áll, hogy „Tiszteld apádat és anyádat”, egy másik helyen viszont az áll, hogy aki a krisztusi utat választja az el kell hagyja anyját és apját.
Nem teljes ellentmondás? Torzít vajon az egyik, ha igen, melyik? Vagy az Ószövetség és az Újszövetség más hozzáállásból fakad? Azt hiszem, hogy az ellentmondás feloldható és egyik sem valamiféle szándékos torzításból fakad. Elsősorban azt kellene megvizsgálnunk, hogy milyen apát és milyen anyát ért alatta, amiről beszél.
Több van? Igen. Egyrészt beszélhetünk — és a mindennapi élet moráljához beszélnünk is kell — az egy lét, az adott létezés fizikai apjáról és anyjáról. Másrészt, mivel egy vallás nem csak egy létezéssel kell, hogy foglalkozzon, beszélnie kell az időtlen út, a sok létezésben megfordult lélek apjáról és anyjáról. Tehát van két különböző dolog, ami minden jószándék mellett is az írásokban keveredni tud: az adott lét szülei és az az „apa” és „anya”, akik az adott lét megteremtői: a Vándorló Időtlen lény, akinek része az adott létbe szállt lélek és mindaz a vágy, motiváció, hiba, felfogás, stb., ami a Sors számláján az ő számára összegyűlt.
Mondhatjuk-e, hogy ezek után könnyű eldönteni, hogy ezek közül melyikre vonatkozik a tiszteletadás és melyikre az elfordulás? Nem. Nem mondhatjuk és nem könnyű eldönteni.
Nézzük az egy lét szüleit. Jó, ha egy gyermek úgy tud felnőni, hogy tisztelni tudja a szüleit és fel tudja lelni bennük az igaz értékeket. Messze van ez attól, amikor egy Pate, egy maffiafőnök, egy csordavezér apa vagy anya az erőszak legkülönfélébb módjaival kikényszeríteni akarja ezt a tiszteletet. Akkor jó a gyereknek, ha az ilyet előbb-utóbb megtanulja felismerni és van ereje otthagyni. Ezzel szemben a mai valóságban gyakran az történik, hogy maga is hasonlóvá válik.
De a jó szülőket a hibáikkal együtt is lehet szeretni és tisztelni.
Az időtlen lényünkkel kapcsolatos tiszteletbentartásokról és elfordulásokról már írtam régebben és talán majd valamikor még fogok írni itt a blogon is.
Most még egy másik vonatkozásáról írnék ennek a témának, az egyén útjától a civilizáció útja felé fordulva.
Android világ jön utánunk? A mai emberfaj leváltja önmagát valami nagyobb képességűvel? Egyre gyakrabban kerül ez szóba és nagyon sok jele van ennek. A fenti kérdések a szülőkre, a teremtőkre vonatkozóan az egész szintjén is állnak. Mi leszünk a szülői az új generációnak, de fognak-e majd, tudnak-e majd tisztelni, szeretni minket? Nem csak primitívekként tekintenek-e majd ránk?
Ha sikerül kikerülniük a bábuvá, a géppé levés csapdáit és rátalálnak az emberségükre, milyen messze lesz az a mai emberség fogalmunktól? Mennyi lesz benne az ősök tisztelete és mennyi az elfordulás?
Az egyik este a TV-ben a mesterséges intelligenciáról és a robotokról volt két dokumentumfilm. A laikusok megnyilatkozásai igen naivnak tűntek nekem. Ami a számomra érdekesebb volt, az azok nyilatkozatai, akik maguk is tevékeny részesei valamelyik fejlesztésnek. Egy volt közülük csak, akit ellenszenvesnek találtam, feltehetően azért, mert teljesen tagadta a lelket, nem ismerte a szeretetet, nemcsak fogalomként nem, de soha nem élhette át és olyannak éreztem, aki már minden genetikai felturbózás nélkül is géppé vált.
A többi fejlesztő megnyilatkozásai sokkal érdekesebbek voltak és egy cseppet sem egyformák. Volt köztük, aki miután hosszú időn át ment egy úton, akkor döbbent csak rá, hogy mennyire veszélyes útra tévedt. És volt olyan is, aki lelkesedéssel beszélt arról, hogy olyan gyerekeket teremtünk, akik jóval meghaladják majd a szüleiket.
Lehetséges, hogy ez a jelenlegi emberfaj egy olyan újat teremt, amely nagyobb képességű lesz a szüleinél, a megteremtőinél? Ez még a jövő zenéje, nem tudjuk biztosan, de lehetséges. A bennem ennek kapcsán felötlő kérdések közül talán azt tartanám a legfontosabbnak, hogy mi kell ahhoz, hogy a nagyobb általános intelligencia szint jobb morált is hozzon általános szinten. Nyilvánvaló, hogy az intelligencia globálisan magasabb szintre emelkedése önmagában még nem elég. Morált csak igen mérsékelten lehet beprogramozni az androidokba, bár éppen ilyesmiről beszélgetnek manapság sokan a sokfelé zajló mersterséges intelligencia viták során. A meghozandó döntéseink — nekünk, embereknek — akkor jelentenek igazán konfliktus potenciált, ha komplexebbek annál, semmint azt előre le lehetne szabályokba fektetni. Mit tesz a mesterséges intelligencia, ha ellentmondó követelményekbe, ellentmondó szabályokba ütközik? Valószínűségekkel „mérlegel”? Az esetek többségében az biztosan rossz és nem csak a jelenlegi morálunk alapján.

Néhány évvel ezelőtt írtam egy novellát Egy világ szülői címmel (megjelent például a Mesekastély kötetemben). Ezt ajánlanám most még elolvasásra itt a blogon, a Japánhoz kapcsolódó novelláim között megtalálható a time2life-n:
https://time2life.wordpress.com/japanhoz-kapcsolodo-novellaim/

A jövő születése előtt

Mély bugyrai a
Létnek, készül bennük az
Új, születése
Után a szülők nélkül
Formálja ki önmagát.

Hogyan készül a jövő

A teremtővé
Váló gondolatok vajh‘
Melyek lesznek e
Bús Mából, örömhozón
A változásaikból.

Novellaajánló 2022

Az utóbbi hónapokban alig írtam novellát. Azután nemrégiben megragadta a figyelmemet egy pályázati felhívás, jórészt két okból. Ez volt az:

https://akh.ujbuda.hu/hirek/futureworld

Az egyik, hogy az életem első, magyarországi felének a közelebbi otthona Újbuda volt. Igaz, akkoriban még nem hívták így, inkább csak Lágymányosnak, Kelenföldnek, stb. , de majdnem minden lakás, ahol Budapesten éltem valahol ezen a környéken volt: Baranyai utca, Fehérvári út, Villányi út, Halmi utca, Vincellér utca, Szakasits Árpád út (ma Etele út).
A Baranyai utcában laktam a szüleimmel, és az ottani általános iskolába jártam. A Fehérvári úton laktam fiatal felnőttként, a Villányi úton és a Halmi utcában a férjemmel és a kisfiammal, a Vincellér utcában a válásunk idején és végül a Szakasits Àrpád úton a fiammal kettesben.
(Azt hiszem ennyi életrajzi konkrétumot még egyetlen blogbejegyzésben sem árultam el magamról.)
A második pedig, hogy scifi novellák számára írták ki a pályázatot. Ugyan már elég sok scifit írtam, de úgy látszik még mindig nem eleget: ha az ember sötéten látja a jövőt, talán az a legalkalmasabb forma, hogy megpróbálja kiírni magából.
Ezt tettem. Írtam egy novellát, melynek a címe: 2142. Miért évszám? Hiszen ez nem „eredeti”, mondhatná valaki, már Orwell az 1984-el írt ilyet. A 42-s szám pedig a galaxisban vándorló autóstopos óta közismert. No, nem baj, ezen előzetes kifogások ellenére én remélem, hogy lesznek olyanok, akiknek tetszik:

https://ujbudaidekameron.blog.hu/2022/04/16/2142_128

Ùgy gondolom, hogy akadnak olyanok, akik számára ez a pályázati weboldal ismeretlen, ezért tettem ide a honlapomat ismerő és szívesen olvasók számára a linket, és hozzátenném azt is, hogy örülök minden (nem trágár) megjegyzésnek akár itt a time2life- on, akár emailben.
Aminek örültem volna, az az, ha tudtam volna valami kevésbé sötét – legalábbis általam nem túl verőfényesnek látszó – képet festeni. De nem tudtam. Nem azért, mintha nem tudnék valami idillien szépet elképzelni, hanem azért, mert úgy látom, hogy most nem az áll előttünk. Örülnék, ha lenne majd egy olyan novella, amelyik meg tudna győzni az ellenkezőjéről, és természetesen még jobban örülnék, ha száz év múlva nem írna valaki valami hasonlót, mint én írtam nemrégiben Huxley és Orwell kapcsán itt a time2life-on.

megjelent könyvek

Sajnálnám, ha akadna valaki, aki kíváncsian várta, hogy milyen témáról írok ezen a héten; elnézését kellene kérnem, de a sok egyéb editálnivalóm mellett nem jutott már másra energiám. Az editálnivalók pedig azok az ismertető oldalak voltak, melyeket az oldalsó menüben — Megjelent köteteim menüpont — készítettem el, néhány frissen megjelent könyvemről. Pontosabban két újról, és A robigyerekek újrakiadásáról.
Az új könyvek közül az egyik egy hosszabb elbeszélés, a címe Visz az út. Ìzelítőként oldalt elolvasható az eleje, akit pedig az kíváncsivá tett, az amazonon vagy az epublin már kapható.
A másik kis könyv a Nil novi sub sole Gondolatok latin mondásokhoz tanka formában. Szintén az epublinál jelent meg, és itt is van a bemutató oldalon néhány tanka. (A poet magyar oldalt látogatók némelyiket már ismerik.) Ez a könyv is kapható már az amazonon, az epublin és néhány más online boltban.

megjelent három novellám

Megjelent 3 novellám az Àtjáró címmel nemrég, a Holnap Magazin kiadásában megjelent novelláskötetben. Feltettem ide egy rövid ismertetést, és az írásaimat, itt a link hozzá:

Àtjáró novelláskötet

Jó olvasást!
(Emailben vagy itt szeretettel várok minden hozzászólást.)

egy novellám az Inter Japán Magazinban

Nemrég volt az Inter Japán Magazin író pályázatának az eredményhirdetése, ahol megemlítették az általam beküldött novellát is. Mivel valószinüleg nem jut el hozzám a Magazinnak azon példánya, ahol ez szerepelni fog, ezért úgy gondoltam, most bemutatom itt ezt a novellát.

Keveredő idők

Milyen sötétek, szomorúan hosszúak tudnak lenni a november végi éjszakák! Borongós, kedvetlen minden a városban, milyen igazuk vannak azoknak az állatoknak, akik inkább átalusszák az egész telet!
Lili is ilyen borongós hangulatban ébredt. Olyan álma volt megint, amilyet már elmesélni sem szeretett, mert tartott tőle, hogy Ádám csak mosolyogna rajta. Még szerencse, hogy most egyedül volt, Ádám csak este jön haza egy egyhetes hivatalos útról, addig töprenghetett nyugodtan az álmáról. Mikor a hálóból átment a nappaliba, a szeme rögtön a vakizasira tévedt. Látod, ha Ádám most itthon lenne, téged okolna megint! – mondta magában a kardhoz beszélve.

Őszi éjjelen
Fel s tovaszáll a homály,
A megálmodott,
Még halvány, de kedves kép
Körvonalazódott már.

Több éve meghalt nagyanyjának egy kézzel írott, tankákkal teli füzetecskéje volt a vakizasi mellett, és most, mikor belelapozott, véletlenül ennél nyílt ki. Körvonalazódott már? Lili eltöprengett a szavakon. Nem, nem, bennem még nagy a homály! Miért jönnek ezek az ismeretlen képek az álmomban?
Erre a kérdésre nem tudták a választ, se Lili, se Ádám, de néha, ha Lili mesélt az álmairól, elvitatkoztak rajta.
Miért nem dobod ki azt a kardot? – kérdezte az első ilyen alkalommal Àdám, majd Lili döbbent arcát látva hozzátette: — Vagy legalább tedd el egy fiókba, vagy a szekrénybe.
Lili a fejét rázva tiltakozott akkor: Nem, nem, a nagyanyámé volt és nagyon értékes!
Igazából fogalma se volt, hogy pénzben kifejezve mennyire értékes az a kard. Tudta, hogy úgy is értékes, de az ő számára emocionális értéke volt, igaz, hogy teljesen megmagyarázhatatlanul. Elmesélte egyik álmát Ádámnak, amikor egy szamurájt látott maga előtt, és mind a két kezében egy-egy kard volt. Később utánaolvasott, és megtanulta, hogy a szamurájoknak valóban két kardjuk volt mindig, egy kisebb meg egy nagyobb. Hogy került a nagymamájához ez a kard, azt Lili nem tudta. Mikor kicsi volt, a nagymama mindig csak annyit mondott róla mosolyogva, hogy családi örökség, de hogy hogyan vált azzá, azt nem tudta. Hol van ennek a kardnak a párja? Lilinek szinte mániájává vált ez a kérdés, olyan gondolatai támadtak néha, mintha ő magának lenne egy ismeretlen fivére, és azé lenne a másik kard. Ez teljesen nonszensz volt, ketten voltak lánytestvérek, anyja-apja magyar, közel és távol sehol nem látszott semmi japán rokonság. Miért gondolt ő mégis olyan gyakran Japánra?
November vége lévén, későn világosodott, de már elég világos volt ahhoz, hogy lement futni. Nem járt a manapság divatos edzőtermek egyikébe se, sőt, még otthon sem tartottak szobabiciklit, a heti futás jelentette az egyetlen rendszeres sportot az életében. Igaz, tavasszal sokat jártak kirándulni, gyakran biciklivel is, de ezt nem számították magukban a sporthoz.
Lilinek, miközben elszaladt egy utazási iroda nagy tengeri hajóutat hirdető plakátja mellett, megint csak Japán jutott az eszébe. Volt egyszer egy tengeri hajón egy kiránduláson, ahol egy japán csoportba keveredett. Mikor az egyik szigeten kiszálltak, és busszal mentek tovább, egy japán nő került mellé a buszon. Elbeszélgettek. Angolul természetesen, mert az volt a közös nyelv, de beszélgetés közben Lili többször is úgy érezte, hogy előre tudja, mit fog a másik kérdezni, mintha olvasni tudott volna a fejében. Pedig még japánul se tudott, egy szót se. Ádám meg is kérdezte egyik alkalommal, hogy miért nem lát neki japánul tanulni, ha annyit foglalkozik vele a gondolataiban, és még azt is hozzátette, hogy elmehetne oda élni. Nem, nem, nem, nem akarnék ott élni! – tiltakozott akkor hangosan, maga sem tudva, igazán, hogy miért. Japán egy sziget, egy szakadék tetején, és bármikor belezuhanhat a tengerbe – ezt érezte, de kimondani nagyon gyerekes félelemnek tűnt, inkább nem mondta. Olyanokat mondott, ami érthetőbbnek tűnt mások számára: Tele vannak atomerőművekkel, tönkre fognak tenni mindent! Ádám erre csak megvonta a vállát: A legtöbb fejlett ország tele van velük. Ilyenkor olyan idegennek tűnt a számára a férje! A mindennapokban, a valóság világában jól megértették és szerették egymást. De Liliben benne volt még egy másik világ, egy furcsa, talán gyerekes álomvilág, és Ádám azt nem értette meg sehogyan sem. Hogy nevetett rajta, mikor elmesélte a megismerkedését egy japán lánnyal Londonban, még egyetemista korában! Legalább tíz percen keresztül álltak Lili és a japán kislány akkor egymással szemben és hajlongtak felváltva egymás felé az egyik metróállomáson, mert fogalma se volt, hogy hogyan kell befejezni egy elköszönést? Pedig neki ez egy kedves élménye volt, a mindennapi udvariasságot hiányolta az életből, ami, Lili úgy vélte, a régi generációkban jobban megvolt, és talán Japánban jobban megőrződött.
Egy óra elteltével ért haza a futásból, lezuhanyozott, majd nekilátott a hétvégi takarításnak. Porszívózás közben levert a könyvespolcról véletlenül egy könyvet, ezt feltette az asztalra, hogy majd mikor készen lesz, megkeresi a helyét.
Csak könnyű ebédet tervezett magának, este, mikor Ádám megjön, vacsoráznak majd alaposabban együtt. Miközben evett, belenézett a leesett könyvbe. Egy novelláskötet volt, Shichiro Fukazawa könyve. Lili belelapozott, és egy régi fényképet talált benne a nagyanyjáról.

Szép halált vágytam,
Sűrűn hulló fehér hót,
Magas hegyekben,
Hol a szikla a párnám,
S gyorsan jön, szép a halál.

Egy írás a Narayama dalokról. Lili halványan emlékezett erre a történetre. Emlékezett arra, hogy beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egy fiú nekilát kivinni az anyját a hegyre. Aztán később, mikor a haldokló nagynénjénél járt a kórházban, már nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Hónapokon keresztül magatehetetlenül gyötrődni egy kórházi ágyon, a fájdalmak ellen gyógyszerekkel teletömve, gépekre kötve feküdni – ez jobb? Emberségesebb? Tudta, hogy a fiatalok, az ő korosztálya, nemigen szokott a halálra gondolni. Tizennyolc évesen vesztette el a szüleit, és mindenki természetesnek tartotta, hogyha ő nem akart a halálról beszélni. De nem is gondolt rá? Mióta Ádámmal összeházasodtak, nem sokat. Szeretett volna teherbeesni, szeretett volna kisbabát, gyereket – az életre gondolt. Akik élnek és akik élni fognak. Jó ez?
Beleolvasott a könyvbe. Szép a halál. Úgy tartották ott, akkor, valamikor azok az emberek, hogy ha elkezd esni a hó, mikor valaki kiér a hegyre, akkor az szép halált jelent neki. Mit jelent a szép halál? Gyorsat? Álomba merülést a hó alatt? Lili nem tudta. A kávé mellett belemerült a könyvbe, és szinte észre sem vette, hogy úgy eltelt az idő, hogy lassan már sötétedni kezdett.
Te jó ég! Már mindjárt öt óra, Ádám hamarosan itt lesz!

Ádámon nem látszott egy csepp úti fáradtság sem, boldogan mosolygott, mikor belépett a szobába és meglátta a gyertyákkal megterített asztalt.
Én is arra gondoltam, hogy ünnepi vacsoránk lesz ma, hoztam is hozzá egy extra jó minőségű vörösbort!
Mikor már megették a halat meg a zöldségeket, akkor kérdezte meg Ádám mosolyogva:
Elkezdtél már japánul tanulni?
Lili egy pillanatra megdöbbent, csak nem akar Ádám gúnyolódni? De nem, rögtön folytatta tovább, és elmesélte a nagy újságot, hogy a következő év februárjában három hónapra Japánba küldik, megtanulni ott azt az új technológiát, amit megvesznek.
Nincs kedved velem jönni? Kérdezd meg a főnököd, hogy a rendes évi szabadságod mellé nem kaphatnál-e két hónap fizetésnélkülit, nem lenne jó?
Lili a meglepetéstől nem tudott rögtön válaszolni. Elmenni Japánba három hónapra, ahol neki semmi dolga nem lenne, csak nézni és látni? Volt idő, mikor ábrándozott erről.

Néhány óra múlva boldogan összeölelkezve merültek álomba.
Vajon mit hozott az álom tündére ezen az éjszakán Lilinek?

mindegy, hogy mi nyel el

Ha egy link sehová sem mutat, az nagyon bosszantó tud lenni. Pedig egészen biztos, hogy az ilyesmi egyre gyakrabban fog elöfordulni, mikor a neten keresünk valamit, mert eltünnek olyan oldalak, melyek a link létrehozásakor még megvoltak.
Ma valaki egy régi novellámat kereshette, és biztosan bosszankodott, mert egy régi post-ban csak egy link volt — és mint azt ma felfedeztem, a hozzá tartozó oldalakat már törölték. A keresett novella, akárcsak a legtöbb ilyen kis “apróságom”, fenn van a rövid történetek között, 🙂
Most viszont ideteszek egy másikat — és nem linket.

Mindegy, hogy mi nyel el

Egyszer volt, hol nem volt, ez bizony régen volt. Olyan régen, hogy még a földrészek is másmilyenek voltak, mint manapság.
Az egész bolygó nagy változások előtt állt. Tudták, hogy elkerülhetetlen, hogy be fog következni: a pólusok cseréje, megváltozása, átbillenése. Menetrendszerűen bekövetkezett mindig, csak olyan nagy időközökben, hogy ritkán akadt olyan emberiség, amely két pólusváltást átélt volna. Egy emberi élethez képest a két pólusváltás között eltelt idő nagyon-nagyon soknak tűnt, szinte végtelennek.
Fel lehet készülni egy végre? A civilizáció bevégződésére, amit prognosztizáltak: olyan sok vulkánkitöréssel ,földrengéssel, tsunamikkal járt együtt a pólusváltás, hogy kevés esélye volt annak, hogy bármi is épen megmarad. Természetesen igyekeztek menekülési, átmentési terveket kovácsolni, a föld mélyére épített bunkerekben, s a tenger mélyére megbúvó tengeralattjáró hajókban, de ezek mind kevesek voltak. Előre látható volt, hogy az emberek nagyobb része a pólusváltást nem éli majd túl.
A Nap és a Hold, így becézték kedvesen a két kis öreget, egy kedves párt, akik olyan idősek voltak, hogy szinte örökéletűeknek tűntek. Sok-sok generációt felneveltek, s szárnyaikra bocsájtottak. Mindig szívesen látogatták meg őket egykori gyerekeik, tanítványaik, megcsodálták megőrzött szellemi frisseségüket. S volt valami vonzó, valami egyedi, különleges, abban is, ahogy egymáshoz tartoztak. Soha senki nem hallotta veszekedni őket. Mintha szavak nélkül értették volna, hogy mit akar a másik, sőt, még nagyobb távolságokra eltávolódva egymástól is fennállt valamiféle telepatikus kapcsolat közöttük. De már régen nem távolódtak el egymástól nagyobb távolságokra, s nem igen mozdultak ki a tengerparti városból sem, ahol éltek.
Egyetlen ember volt, aki kettőjüket nem egynek látta, egy egykori tanítványuk. Szerelmes volt az asszonyba, de sikertelenül próbált kettőjük közé állni. Kedvelték mind a ketten, mint nevelt gyereket, mint tanítványt, de összhangjukat nem tudta megbontani.
A civilizációjuk birtokában volt már annak a tudásnak, amivel új és új életekbe voltak képesek „átköltöztetni“ egy embert. Veszélyes tudás volt ez.
Az egykori nevelt gyerek próbálta egyszer rávenni az asszonyt: gyere velem, légy az enyém, legyünk mind a ketten fiatalok, egymást nagyon szerető fiatalok! Hiszen ti már nem is szóltok egymáshoz! Te valójában hozzám tartozol!
A fiatalság kísértése. Jó-e így választani az életet?
Miután visszautasította, sokáig nem látta őt az asszony. Nem beszéltek róla a párjával, ehhez sem volt szükségük a szavakra. A fiatalemberből úgy nevezett „nagy ember“ lett a világban. Hatalommal rendelkező. Aki megszokta, hogy mindent megkap, amit csak akar.
Természetesen a készülődő tragédia idején a menekülési, a túlélési lehetőségei is megvoltak. Rendelkezett azokkal az eszközökkel és kapcsolatokkal, hogy akár a föld mélyén lévő bunkerekben, akár valamelyik tengeralattjárón helyet tudott kapni.
Megjelent náluk, mikor a változások elkezdődtek. Magával akarta vinni az asszonyt.
Itt elpusztul, meghal, elvész örökre …Velem kell jönnie…
Nem megyek sehová. Elég sokáig éltem, elég sokáig éltünk. Mi itt várjuk be a véget. Mindegy, hogy mi nyel el, a hullám, vagy a tűzhányóból kiömlő láva.
Akkor soha nem látom már …?
Soha? Nehéz szó ez. Egymillió év olyan soknak tűnik az embereknek, hogy azt mondják rá, hogy soha. Talán egymillió év múlva. Ha a sors úgy akarja, találkozunk. Az élet mindig újrakezdődik, így vagy úgy, újjászületünk.
Kérdés, hogy ráismerünk-e egymásra … mormogta maga elé a fiatalember, már tudva, hogy hiába jött.
Kérdés, hogy megőrizzük-e önmagunkat a változásokban — felelte az asszony.
A fiatalember szinte az utolsó lehetséges pillanatban távozott el. Már közeledett feléjük egy óriás tsunami, több száz méter magas hullámokkal. A vulkán dörgése kísérte, míg a két öreg felballagott a tetőre. Onnan néztek együtt, szótlanul, a tenger felé.
Az ár vitte el őket.