In memoriam

Egy nemrég, alig két hete írt versemhez kapcsolódik ez a blogbejegyzés, és még egy régi ógörög szóhoz és annak egykori értelméhez.
A versem címe In memoriam, és azzal a megjegyzéssel töltöttem fel a poet.hu-ra, hogy mindazoknak az emlékezetére lett írva, akik az életükkel s az életükben elszenvedettekkel tanúságot tettek önmagukról és erről a világról.

In memoriam

Sokan hiába
Vártak a halálra, oly
Értelmetlennek
Tűnt az élet, oly rútnak
Az igaz szenvedések.

Miért nem jött, nem
Tudták, azt sem, meddig tart
Még, hogyan válik
Önkéntelen tanúvá
Majd‘ minden szenvedő lét.

Tanúságot tenni? Mártírrá válni? A mai mindennapi szóhasználatban elég távol áll egymástól ez a két fogalom. De nem volt mindig így. Ha elővesszük a görög nyelvű Bibliát, igencsak gyakran találkozhatunk a μαρτυρια, μαρτυρεω (ige) szavakkal. Egy angol szótár ilyen fordításokat ad például az igére: bear witness, testify, be a witness, attest, affirm, confirm, aprove illetve szenvedő szerkezetben receive aproval. S a Bibliában ez majdnem mindig valamilyen mártíromságot jelent.
Mit jelent mindez a számunkra? Véleményem szerint azt, hogy a régiek nagyon jól tudták, hogy minden lét egyben tanúságtétel is, mégpedig két irányban. Tanúságtétel egyrészt a létezőről magáról, mennyire komoly, esszenciálisan mély mindaz, amit vall, amit érez. Ki tud-e tartani a megpróbáltatásokban, a szenvedésekben mindabban, amit önnön hitének érez. Mert a hitünk szerint élni gyakran nem könnyű. És itt jön a másik irány: tanúságtétel a létezés egész aktuális világáról, arról, hogy a környezet, elsősorban az emberi környezet milyen, mennyire segíti vagy sem, hogy az emberek a hitük szerint fejlődhessenek.
A múltkori blogbejegyzésben már írtam egy mártírról, Valentin von Terni atyáról, aki a hite miatti kitartásban vált azzá. Neki fennmaradt a neve, de általában ez a ritkább. Nagyon sok olyan ember tett már tanúságot a hite, a felfogása szerinti élni akarásról és vált ezáltal áldozattá, akiknek a neve nem maradt fenn az utókor számára. Rengeteg példát produkált a történelem és produkál ma is. Az ilyenek közé sorolom az inkvizíció áldozatait, elsősorban talán azokat a nőket, akiket boszorkányoknak bélyegezve elégettek, holott nem volt más „bűnük“, minthogy értettek a gyógynövényekhez. Ide sorolom az eretneknek bélyegzett vallásokban hívőket, akik nem akarva lemondani a hitükről, vállalták inkább a máglyahalált. Nemcsak a korai középkorban voltak erre példák, mint például a kathárok. A XVII-dik században, amikor az ellenreformáció beindult — a példám Magyarországról származik — több száz református pap volt Magyarországon. Ezeket mind erős nyomás alá helyezték, természetesen elsősorban a világi hatalommal összefonódott katolikus egyház. Kiválhattak vagy áttérhettek, de nem maradhattak református papok. A többszázból negyvenen maradtak, akik kitartottak. Ezekre kínzások, fogság, gályarabság várt. Kicsit kiszínezve történetüket megírta Moldova György a Negyven prédikátor című könyvében. Van benne egy megjegyzés, amit különösen figyelemre méltónak találok. Sajnos a magyar nyelvű változata a könyvnek az évek sok-sok költözései során elveszett, így németül teszem ide az idézetet a magam fordításával:
„Oh, heilige Einfalt! Du solltest wissen, das in diesem Land alle schwierigen und undurchsichtigen Angelegenheiten eher dem Vergessen, als der Klärung anvertraut werden. Gib dich nicht der Hoffnung hin, den Toten könnte nachträglich Gerechtigkeit widerfahren und den Lebenden Genugtuung zuteil werden!“ Ó, te szent egyszerűség! Tudnod kell, hogy ebben az országban minden nehéz és nehezen átlátható dolog sokkal valószínűbb, hogy a felejtés, semmint a tisztázás sorsára jut. Ne add át magad a reménynek, hogy a halottak legalább utólag igazságos igazságszolgáltatást kapnak és az élők elégtételt!
Nagyon jól magyarázza ez a két mondat, hogy miért van olyan sok névtelen áldozat. Akik amikor választaniuk kellett egyfajta „kényelmes élet“ és a hitükben kitartás mellett, akkor ez utóbbit választották: tanúságot tettek a hitükben való kitartás mellett.
Nemcsak vallást és valamilyen egyházi erőszakkal való szembenállást jelenthet ez a hit. Királyokkal, állami elnyomással való szembenállást is. Gondoljunk csak Arany János A walesi bárdok című gyönyörű versére:
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba welszi bárd,
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd!

Történelmi példa sok van, annak ellenére, hogy a felejtés lett a sorsuk. A nevük talán elfelejtődött, a történelem könyveket nem róluk írják, de én azt hiszem, hogy a Sors Könyvében és Isten szeme előtt nem felejtődik el semmi. Az ilyen tanúságtételek a legkevésbé.
Vannak ma is ilyen emberek? Ó, igen. Minden földrészen és talán nem is kevés.
A tőlünk és az odafigyelésünktől legtávolabb eső földrészről, Dél-Amerikából említenék néhány példát. Kik az áldozatok? Egyszerű emberek, parasztok, indigén törzsek képviselői, asszonyok, gyerekek, szakszervezeti képviselők, ügyvédek, papok és misszionáriusok egyaránt vannak köztük. Miért? Mi ellen küzdenek? Az igazságért, a ténylegesen működő igazságszolgáltatásért küzdenek olyan államokban, ahol az állam már csak látszat, a valóságot maffiák uralják. A maffiák, amelyek elveszik a létezés alapjait az emberektől, saját rabszolgaságukba akarva kényszeríteni mindenkit. A maffia hamar meggyilkoltatja mindazokat, akik az útjába állnak: az un. Pistoleiro-k nem riadnak vissza attól, hogy akár a házába betörve lelőjenek egy alvó embert. S a hivatalos igazságszolgáltatás nem tesz semmit? Nagyon ritkán történik meg, hogy elítélik ezeket, és akkor sem töltik le a büntetésüket. Egy Pantoja nevű ezredest 2002-ben 228 év fogságra ítéltek egy tömegmészárlás miatt, 2005-ben már szabad volt.
Aki neveket és konkrét eseteket szeretne jobban megismerni és németül tud, annak ajánlom Erwin Kräutler Lebenswelten und Problemfelder in Amazonien heute című könyvét.
A mostanában frissnek számító híreket uralja Nawalny halála egy szibériai börtönben. Megnéztem mit ír a német Wikipedia A.A.Nawalny-ról. Nem kívánom megismételni, mindenki elolvashatja ott, és a napisajtóból is azt hiszem, hogy ismert az életútja.
Amit én külön érdekesnek találtam ott, az két fénykép. Az egyik Nawalnijról és a feleségéről 2013-ban készült, a másik nem sokkal Nawalny halála előtt. Mintha abban a körülbelül tíz évben nemcsak tíz évvel lett volna idősebbé. Mintha több látszódna a későbbi képen az arcán abból az, hogy választott egy utat, amelyikről már nincs sem visszatérés, sem letérés.
Àltalánosságban tartom érdekesnek ezt a kérdést. Hogyan válik valaki tanúságot tévő áldozattá? Mikor mennyire tudatos a számára, hogy az útja elkerülhetetlenül hová visz?
Ezt nem könnyű megválaszolni, azt hiszem. Nagyon ritka lehet, hogy valaki úgy lép rá erre az útra, hogy „áldozat akarok lenni“. „Meg akarom mutatni“, hogy mennyit ér a hitem, a hitvallásom, mindaz, amit szeretnék.
Volt olyan világ, ahol erre nem volt szükség? Mindenki békében fejlődhetett, élhetett a hite és a felfogása szerint. Emlékszik valaki ilyen korra?
Jó lenne, ha lenne majd valamikor ilyen.

Valentin nap

Valentin nap — február 14-dike. Bár talán előtte kellett volna, nem két nappal utána írnom a Valentin napról, de úgy hiszem, hogy a szeretetről beszélni sohasem késő és sohasem lehet eleget.
Szeretet és szerelem — talán itt a blogon is leírtam már, hogy mennyire jónak találom, hogy a magyar nyelvben erre két külön szó van, több, sok ember által beszélt nyelvben ez a kettő nem különül el. Például angolban love, németben Liebe. Amelyek szép szavak így önmagukban, de különösen a mai, oly sok fogalmat felforgatott világban én jobbnak érzem, ha a kettőt, a szerelmet és a szeretetet, meg tudjuk a szavakban is különböztetni. Azt hiszem, hogy sokan, főleg a fiatalok, a szerelmet érzik, tartják az „erősebbnek“, gondolva közben talán a vágyra vagy viharos szenvedélyre. Én azt hiszem — már így öreg fejjel –, hogy a szeretet ereje legalább olyan nagy tud lenni, ha nem még nagyobb, és nincs is igazi szerelem szeretet nélkül.
Mit üzen a Biblia a szeretetről? A szeretet a legfontosabb dolog a világon — ezt tartom én a Biblia legfontosabb üzenetének a számunkra, és ezt a legszebb résznek a Bibliában. Talán idéznem sem kellene, hiszen feltételezem, hogy sokan ismerik. Mégis idetennék egy résznyit a magam fordításában: (Korinthos-i levél)
. ha nincs bennem Szeretet
semmi sem vagyok.
Szétosztogathatom a képességeimet az erőtleneknek
és feláldozhatom testemet annak, ami hevít,
ha nincs bennem Szeretet,
nem a Szeretet ereje visz tovább.
A Szeretet türelmes,
a Szeretet jó,
a Szeretet nem irigy, nem féltékeny,
nem cselekszik fonákul,
nem tesz kevéllyé,
nem tesz nagyravágyóvá,
nem firtatja ki vagy,
nem ingerel másokat,
nem ad igazat a rossznak,
nem örül az igazságtalanságnak
együtt örül az igazzal, igazsággal,
mindent elszenved,
mindenkinek hitelt ad,
mindig hisz,
mindig helytáll, kitart.
A Szeretet soha nem vész el, soha nem múlik el…

Most talán egy kicsit ennek a blogbejegyzésnek a címéről, a Valentin napról. Kiről kapta a Valentin nap a nevét? Nehéz erre biztosan válaszolni, de a dátumból kiindulva nagy valószínűséggel egy mártírhalált halt keresztény püspökről, akinek a halála erre a napra esett: Valentin von Terni, meghalt 269 február 14-dikén. 269-ben a kereszténység nem volt még sem államvallás, sem államilag támogatott vallás. A keresztény papokat elsősorban gyógyításhoz hívták segítségül, a házassági szertartás tartása a számukra tiltva volt. De Valentin püspöknél a szeretet és a szerelem szavai összefonódtak, és összeadta a szerelmes párokat a tiltások ellenére. Feltehetően ez is hozzájárult, hogy mártírhalált kellett halnia.

Ezen rövid blogbejegyzéshez kicsit több versemet szeretném bemutatni, ezek a szeretetről szóló verseim közül valók..

Rég meghalt nagyanyám születésnapján

Él bennem a hit,
Gyereket nevelsz messzi
Tájon valahol,
Az élet nem állhat meg,
Kinek őrölne malom.

Mely szív hordozná
A mély szeretetet, ha
Nem születnének
Kisgyerekek, jobb jövőt
Remélő apró lelkek.

Cudar világban
Ne szülj, anya, gyereket,
Ily szókra sose
Hallgass, fájdalmainkra
Csak az élet ad vigaszt.

A kommersz ihlette Valentin napi vers:

Valentin napi láng

Valentin napi
Láng, mint egynapos bogár,
A tüze hamar
Kihúny, emléke éppoly
Gyorsan elszáll, porba hull.

A szeretet nem vész el belőlünk:

Szellemlélek leszek

Nem szeretnék kő
Vagy hideg szellem lenni,
Meleg lelkem, mit
Emberben a szív őriz,
Magammal fogom vinni.

Szeretet nélkül,
Csak a józan ész szerint,
Rossz szellem lennék.
Sokféle világ között
Szeretet a kötelék.

Szeretettel a világban:

Jó benne lenni

Jó benne lenni
A világban, kicsit sem
Közömbösen és
Hidegen, jó élni, hol
Meleg szeretet teremt.

Szenvedést ha hoz
Az út, a szeretetem
Nem bénítja meg,
Jön csendesebb élet, hol
Magjaim kifejlődnek.

*Senkinek sem kívánnék szeretet nélküli létet:

Szeretet nélkül

Szeretet nélkül
Felnőni nagy csapás, ki
Eltompul, ki hord
Sajgó hiányt, mély érzést
Meglelni hajtja a vágy.

Tudok-e mindenkit szeretni, ahogy a Bibliában áll:

Szerethetünk-e mindenkit

Kár, hogy számuk fogy,
Szeretem tisztességes
Embertársaim,
A becsapni akarót
Nem tudom s nem akarom.

Az Éden a naivitás kora?

Az Édenen kívül

Szeretném ha nem
Csak naivan lehetnék
Ártatlan boldog,
De meglátva is mindent,
Környezetet és embert.

Mi a szeretet — meg kell élnünk:

A szeretet

Nincs jó leírás,
Mi a szeretet, mégis
Átélheted, ki
Sosem tudja, örökké
Szegény ember marad s lesz.

Lehet, hogy ez mindig csak álom marad? :

Sosem szűnő szerelem

Fiatalon és
Öregen, sosem szűnő
Szerelem, van-e
Ilyen, bárhol keresem,
A választ sosem lelem.

Sohasem szeretnék ilyenné lenni:

A felszín lényei

Formák tartalom
Nélkül, változó anyag
Lélek nélkül, nem
Ismerik a mélységet,
Fájdalmat, szeretetet.

Nem fáj nekik az
Ürességük, a sivár
Hányódás, élet
Helyetti vegetálás,
Tobzódás és kimúlás.

Szeretet nélküli keresés

Megtalálunk, de
Nem azt, mit kerestünk, nem
Látjuk értékét,
Sorsára hagyjuk, messze
Megyünk, újból veszítünk.

Tárgy, gén, szerető
Szív, az ignorancia
Mindent eltüntet,
A Föld őriz egy kicsit,
Keresni nem segíthet.

A szeretetet és a hitet elválaszthatatlannak érzem:

Hiteim vagyok

Örök szerelem,
Nehéz elpusztítani
Eme álmot a
Szívemből, megleli majd
Egyszer, jön Hang a mélyből.

Naivnak tartják
Ilyet a többiek, kik
A szívüket rég
Lecserélték már kőre,
Az nem szenved és nem ég.

Az emberből mi
Marad, ha semmiben sem
Tud hinni már, nincs
Istene, szerelme, a
Léte kiürült kaftán.

E versek után még egy zárógondolatot szeretnék leírni. Az életvágy és szeretetvágy valahogy mélyen összefüggnek, én úgy vélem.. Hesse azt írja, hogy „wer liebt, ist glücklich“, vagyis: aki szeret, az boldog. (A szeret szó mellé hozzátenném: aki szeretni tud, szeretni képes.) Bárcsak gyakrabban át tudnák ezt érezni az emberek! Akárcsak az életvágyat a maga tisztaságában: tartok tőle, hogy sokan csak a haláluk előtt jutnak el hozzá.

És egy mottónak is beillő haiku:
Örökségül a
Sorstól azt kapod, amit
A jövőnek adsz.

Probléma megoldási keresés ismeretlen terepen

Egyre több dologban hagyatkozunk műszerek segítségére, mintha azok nem tudnának elromlani sohasem, mintha azok biztosan jobban tudnának megoldani mindent, mint mi. Ha ez ilyen irányban és ilyen sebességgel folytatódik tovább, felmerül a következő kérdés. Mi történne a mondjuk, egy féltucatnyi generációval utánunk jövő generációval, ha hirtelen — ki tudja, hogy milyen kiváltó ok miatt — végleg leállna, tönkremenne minden műszerük? Nagy káosz lenne, azt hiszem. Elő kellene, hogy vegyék a saját fejüket, és sok-sok hirtelen felmerült problémára keresni a megoldást. Műszerek nélkül. Azaz, még ez sem pontos meghatározás. Hiszen bizonyos mai műszereink — például egy egyszerű kalkulátor — már a „fizikai részük“ lesz anélkül, hogy kínlódva-keservesen tanulták volna a nagyobb számokkal való szorzást – osztást. Most bepótolhatják. De hagyjuk a matematikát, ott is lesz majd újratanulnivalójuk, mint sok egyéb területen.
Vegyünk egy példát. Képzeljünk el egy jövőbeli utódot, egy embert, nevezzük Alfának, aki e káosz közepén, de egyébként teljesen egyedül, arra ébred, hogy nemcsak a műszerek, a robotok, a teljesen élettelen gépek álltak le, de mintha az ő szervezete is akadozna és a megszokott gyors orvoshoz fordulás helyett önmagának kell kitalálnia, hogy mi a baja és hogyan segíthet.
Mi lenne az első gondolata? Tegyük fel,hogy ez: „Valami nem stimmel az emésztőrendszeremben. Persze, lehet, hogy több dolog van, ami nem stimmel, de én most a legégetőbb problémának azt érzem, hogy olyan, mintha leállt volna teljesen egy ciklus bennem. Egy ciklus, egy körforgás, ami éppen olyan nagyon szükséges az élethez, mint a víz körforgása a Földön vagy a Golf áramlat.
Hogy tudnám megtalálni az okát? Hogy tudnám megtalálni a helyét, lokalzálni a problémát? Mit szoktak csinálni az orvosi laborban? Rákapcsolnak a diagnosztizáló gépre, és annak a Központi Gép előbb-utóbb megmondja a probléma okát. Vajon csak várnom kell és helyreáll még minden?“
Alfa a gondolataiban idáig eljutva úgy dönt, hogy ebben a reményben várakozik egy ideig. Egy nap eltelte után, mivel a közérzete nem fordul jobbra, a szokásos táplálékanyag nem érkezik meg az energia-laborból és minden kommunikációs lehetősége megszűnt, egyre intenzívebben kezd el töprengeni azon, hogyan segíthetne önmagán.
Alfának két, egymástól egészen különböző kiindulási pontja van. Az egyik az információ feldolgozásában szerzett tapasztalata, a másik a sámánok. Az információk feldolgozásában szerzett tapasztalata a munkájából fakad: bár a legtöbb robothoz megfelelő robotot javító és karbantartó gép is készült már, a nehezen megoldható avagy fel nem ismert problémákhoz még mindig az embereket hívják segítségül. Így többször előfordult, hogy egy nagy, komplex rendszerben — amit esetleg csak kis részben ismert előtte — kellett megtalálnia a hibát. A mai ember mondhatná, hogy nyilván volt source kód, azaz forrásanyag hozzá, bár ez korunkban sem mindig igaz, akkor sem lesz az. De az élő szervezetben felmerülő problémákhoz se nekünk nincs, se Alfának nem volt forráskódja. Az élő szervezetben zajló ciklusok nagyságrendekkel komplexebbek, több szintűek, mint amiket eddig a számítógépeken rendszereket létrehoztak. A mindennapi embernek erről forráskódja manapság azért nincs, mert jelenleg még fogalmunk sincs arról, hogy hányféle kódban írt programok futnak bennünk (nemcsak a DNS az egyetlen kód az élő szervezetben), de az egész strukturájáról, arról, hogy hogyan áll össze egy egésszé is nagyon keveset tudunk, nagyon felületes fogalmaink vannak. Egy-egy részrendszerről kicsit több, például az anatómia szintjén avagy a mikrobiológia szintjén, de minderről együtt? Az igazság az lesz Alfa korában, hogy e tekintetben a néhány generációnyi idő sem hozott nagy változást. Csak egy szűk réteg volt az, amelyik az „ember forráskódját“ ismerhette és néhány jól védett mesterséges intelligencia. Alfának ugyanúgy kevés fogalma volt a saját szervezetében zajló folyamatok egészéről és összefüggéseiről, mint bármelyik mai embernek, az orvosok nagy részét is beleértve.
A sámánokról Alfa egy régi barátnőjétől hallott, aki egy, a régi emberekkel és a régi világgal foglalkozó intézetben dolgozott. Kicsit bizarr, kicsit furcsa dolgokat mesélt az a lány, de ő érdekesnek találta, mert annyira más volt, mint minden, amit ismert.
Egy sámán, valaha régen, az ember által még igen kevéssé rombolt természetben, vajon hogyan csinálta? Hogyan gyógyította önmagát, milyen megérzések, tapasztalatok segítették, hogy javítani tudjon egy black box-t, egy fekete dobozt, aminek a belső működésének a részleteivel ugyanúgy nem volt tisztában, mint ő ebben a sokkal fejlettebb korban, de mégis — élni akart.
Try-and-error? Megpróbálni valamit, azután, ha az nem segített, mást próbálni? Valószínűleg. Hiszen Alfa is valami hasonlót csinált, amikor próbálta megtalálni a hibát egy ismeretlen berendezésben. Erre gondolt magában, miközben töprengett. Biztosan ez is hozzátartozott a módszer-készletébe. Extra hosszú alvás, gyógyító álom? Ilyesmire emlékezett a volt barátnője meséiből, de ez nem tűnt használható ötletnek. A gépek attól nem javultak meg, ha sokáig kikapcsolva hagyták őket. Avagy mégis? Lehet, hogy valamiféle elemfeltöltődési problémánál az is használhatott, legalább egy kicsit? Mikor volt ez a jó út? A sámánnak saját magán kellett kitapasztalnia és úgy fejlődhetett ki benne, hogy mikor mit kell választania, hogyan segítsen másoknak.
Közös pontok nyilván vannak a két, egyébként egészen különböző kor hibakeresései között. Ez biztató gondolat volt, bár maga sem tudta, hogy miért. A hipotézisek felállítása az egyik legáltalánosabb dolog. Például: feltételezem, hogy …X, ezen és ezen a helyen van a probléma, és azt igyekszem ellenőrizni. A Golf Strom-mal is nyilván ilyesmit csinálnának.
Alfának mindezek a gondolatok segítettek abban, hogy ne keseregjen, de a felébredt tettvágy még nem súgta meg, hogy akkor merre is induljon a probléma keresésében. Végül a gyomrára hallgatott : valami táplálékot kell felvennem, hogy ne merüljek le, legyen energiám.
Igen ám, de mit? Már generációk óta tilos volt nem laborban készült élelmet fogyasztaniuk. Sokat hallottak a pregnálási időszakokban — akkoriban a nevelés jó részét pregnálásnak nevezték — a nem laborban készült élelmiszerek veszélyeiről, de ezek az óvatossági tilalmak most mind felfüggesztődtek a szemében a gondolataiban. Tudta, hogy régen az élelmiszerek nem laborokban készültek, hanem a Födl felszíne televolt olyan természettel, amely szinte ajándékozta az embereknek a táplálékot: gyümölcsöket és zöldségeket, halakat és madarakat, és sok olyat, amiket ő már csak a Gép tanító rendszereiből ismerhetett meg…
Hogyan romolhatott mindez így el? Talajszennyezésről meg levegőszennyezésről meg rossz genetikai beavatkozásokról hallottak a tanulási időszakuk során, de arra nem emlékezett, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy mindezt megengedték. Ki volt a felelős mindezért?
Válaszokat nemigen talált a kérdéseire. De néhány órás ilyen töprengés után döntött: elindult körbenézni a Földön, hogy talál-e valami ehetőt.

Van-e tanulság ebből a kis hevenyészett meséből? Azt hiszem, hogy talán több is. Az egyik, a legsúlyosabb, amiről sokat beszélnek hiába manapság, hogy ne tegyük teljesen tönkre a Földet a minket követő generációk számára. Egy másik, amivel ez a bejegyzés is indult, hogy talán jó lenne, ha nem mondanánk le teljesen a gondolkodásról, nem ruháznánk át minden feladatot a gépekre. A megismerésünknek mindig voltak és lesznek is határai, ezen határok között kell felelősségteljesen gondolkodva élnünk.

Elképzelem

Elképzelem, nyár
Van. Langyos, csillagos éj,
A természet mély
Hallgatása átkarol,
Békéje lassan enyém.

Elmerülök. Az
Észrevétlen idő mily
Messze ragad, kis
Pont a hatalmas űrben,
Csöpp voltom el nem riaszt.

Egyedül vagyok
És mégsem. E végtelen
Világ része, nem
Vet el, befogad, nincs az
Utamnak soha vége.

Özönvíz — egy régi kínai mese

Meglehetősen rossz egészségi állapotban vagyok mostanában, sokat gondolok a halálra. Talán ennek is köszönhető, hogy e héten nem nagyon figyeltem a világ történéseire, és ennek következtében nem merült fel bennem olyan téma, amit a heti blogbejegyzés alapjául választottam volna. A betegségeimmel nem akarnék senkit sem terhelni, viszont nem csináltam mást, mint olvastam. Szívesen elolvasom régi kedves könyveimet, ezek közül néhányról írtam már a time2life-on. Egyszercsak hirtelen belémnyilalt: a mesék még kimaradtak! Gyerekkorom kedvenc meséi megérdemelnének egy-két jó szót.
Ìgy választottam ki azt, hogy legyen e blogbejegyzés témája egy mese, melyhez megpróbáltam felidézni gyerekkori gondolataimat. (Nem tudom, hogy mennyire sikeres: mennyi a mai gondolat köztük.)
A kiválasztott mese az Özönvíz, megjelent A sárkánykirály palotája kötetben 1959-ben a Móra Ferenc könyvkiadó gondozásában. Bár rengeteg özönvíz történet van, ez egy kínai mese, valamikor a régmúltból. És, hogy ne legyen túl hosszú ez a blogbejegyzés, kettéválasztottam ezt a mesét. Úgy érzem, hogy az özönvíz előtti és utána történő részek akár két mese is lehetne. Itt most csak az első részről lesz szó.Nem másolom a könyvből ide be a mesét, csak egy rövid tartalomismertetést adok, a mese teljes szövege megtalálható a fent már említett kötetben.
Élt egyszer valaha egy nagyon szegény asszony a fiával. A fiú mindennap elment rőzsét szedni, mert abból éltek. Az asszony mindennap megfőzte a rizst, a felét elfogyasztotta, a másik felét pedig eltette a fiának estére, hogy amikor megjön, rögtön ehessen. Egyik nap történt, hogy egy öreg kolduló barát kopogtatott be az asszonyhoz, amikor az még egyedül volt.
-Adj egy kicsit ennem, nagyon éhes vagyok.
-Nincs annyi rizsünk, hogy neked is jusson, nagyon szegények vagyunk — utasította el először az asszony.
–Egy keveset adj abból, ami a lábosban maradt — mondta az öreg.
Az asszony kicsit megijedt. Honnan tudja, hogy mi van a lábosban? Ez valami szent ember lehet, gondolta, és az öregnek adta a fiának félretett rizskása felét.
A barát előbb jóllakott, majd így szólt az asszonyhoz:
-Amikor hazajön a fiad, küldd el a városba, hogy vásároljon papírost meg lisztet. A lisztet keverje meg kovásznak és papírból és szalmából ragasszon össze egy hajót. Amikor azt látjátok, hogy a nagy templom előtti oroszlánok szeme megpirosodik, gyorsan szálljatok fel a hajóra, mert akkor itt behorpad a föld, és az egész város egy óriási tóvá változik. És vésd eszedbe még: ha verebet, kígyót vagy hangyát láttok vergődni a vízben, mentsétek ki, de se farkast, se embert ne mentsetek. Megértettél?
Az asszony bólintott. Az öreg elköszönt és elment.
A fia aznap este egészen későn érkezett haza, az anyja már nagyon aggódva várta. Az asszony éppen el akarta mondani, hogy mi történt, de a fiú előbb kezdett a mesélésbe:
-Képzeld anyám, ma már megvacsoráltam. Szembetalálkoztam egy öregemberrel, aki azt mondta, hogy megveszi a fámat, csak vigyem el hozzá. Az ajtó előtt letettem a fát, de behívott, és az asztalon már ott állt a vacsora. Szívesen marasztalt, én meg éhes voltam. Féltem, hogy nem fizet semmit, mert megvacsoráltatott, de kétszer annyit adott, mint gondoltam. És amikor mondtam, hogy be kell még mennem a városba, mert holnapra nincs rizsünk, kisegített egy fél mérővel.
A fiú lepakolt mindent, amit hozott, közben az asszony elmesélte, hogy odahaza mi történt. A fiú ugyan kételkedett, hogy hogyan bírja majd el őket az a papírhajó, de nem akart vitatkozni az anyjával. Másnap reggel az volt az első dolga, hogy bement a városba, és megvásárolta a papirost. Utána, amíg ő a hajót építette, az anyja lefőzött egy nagy lábasnyi rizst, nemcsak aznapra, hanem, hogy a hajón is legyen mit enniük.
Amikor a hajóval elkészült, a fiú leszaladt a templom elé megnézni, hogy piros-e már az oroszlánok szeme. De bizony az ugyanolyan fehér (kőszínű) volt, mint mindig. Ezután a fiú gyakran leszaladt az oroszlánok szemét nézni, nem voltak pirosak. Másnap is azzal kezdte a napját.
Két suhancnak az utcán feltűnt a fiú ide-oda rohangálása, és megkérdezték tőle, hogy mit csinál. Amikor elmondta, hogy azt figyeli, hogy mikor lesz piros az oroszlánok szeme, a két fickó gúnyosan nevettek. Elhatározták, hogy megtréfálják a fiút, és pirosra festették az oroszlánok szemeit.
Ahogy a fiú hamarosan jött és meglátta, hogy piros az oroszlánok szeme, sebesen szaladt haza az anyjához:
-Gyorsan, anyám, szálljunk hajóra, piros az oroszlánok szeme!
Csakugyan, alig szálltak fel a hajóra, rettentő robaj hallatszott, ijedten becsukták a szemüket, s mire kinyitották, már mindenütt csak vizet láttak. Az ő hajójuk szépen úszott, de evezőjük nem volt, úgy sodorta őket lassan a víz.
Az anyja siratta a várost, a sok elpusztult embert. Azután megláttak egy hangyabolyt küszködni a víz tetején, azokat az asszony a szitával kimentette. Majd egy kígyó úszott feléjük, azt is berakták a csónak aljába. Két kis veréb előbb megijedtek tőlük, repülni próbáltak, de lezuhantak, a vízről vették fel őket a csónakba.
Később egy farkas igyekezett bemászni a csónakjukba, emlékeztek a barát szavaira, nem akarták engedni. De az addig-addig kapaszkodott a csónakba, míg az asszony végül megsajnálta és felvette.
Ezután egy ember került az útjukba.
-Ha a farkast megmentettük, az embert nem hagyhatjuk elpusztulni — mondta az asszony, és az embert is felvették.
Körülbelül idáig tart a történetnek az a része, amelyre én azt mondtam, hogy az első rész. A második rész azt meséli majd el, hogy a farkas megölte az asszonyt, a csónakba felvett ember pedig a fiút ölte meg majdnem, mert megkívánta azt a szép, fiatal lányt, akit az özönvíz utáni életükben a fiú megmentett és megszeretett.
Mi minden tetszhetett nekem annak idején, gyerekfejjel ebben a történetben? Csak találgatni tudok, a több, mint fél évszázaddal ezelőtti érzéseimre, gondolataimra visszaemlékezni nem. Biztosan tetszett az anya és a fiú jó, szeretetteljes viszonya. Tetszett valószínűleg a barát alakja is: valahogy mindig bennem bújkált az érzés, hogy kell, hogy legyenek olyanok, akik a mindennapi embereknél értelmesebbek, előrelátóbbak, és akik nem emberellenesek.
De telelehettem kérdésekkel is. Elsősorban az oroszlánok szemeire vonatkozóan. Hiszen az oroszlánok szemei nem valamiféle természeti jelenség vagy megmagyarázhatatlan misztikus történés következtében lettek pirosak, hanem azért, mert két gúnyolódni akaró bemázolta őket. Ez váltotta ki a tragédiát? Hogyan vezethetnek az emberek cselekedetei nagy katasztrófákhoz? És honnan tudta mindezt a barát? Sok olyan jelenség van, aminek nem ismerjük a mögöttes, nem látható összefüggéseit és okait?
A másik kérdéscsoportom a farkashoz és a megmentett emberhez kapcsolódtak. Lehet, hogy ez a mese arra tanít, hogy leginkább az emberektől — meg a farkasoktól — kell óvakodnom, amikor felnövök? Ember embernek farkasa — van valami ilyen mondás. Ez a világ romlottságát jelenti, amikor ilyen a világ, hogy ember embernek farkasa?
Az is kérdésként maradt bennem, hogy hogyan tudott az asszony — de a fia is — így hinni a barát szavaiban? Van ma olyan ember, aki így tud hinni egy másik ember szavaiban? Nem hisznek az emberek a mindennapokban abban, hogy élhetnek szent emberek. Sokan, akik Istenben hisznek, azok Istent is általában valahogy úgy képzelik, úgy élik meg, mint aki valahol fenn van az égben. Jó messzire tőlünk.
Sok más özönvíz történetet olvastam azóta, nemcsak a Bibliában, de más vallásokban és különböző természeti népek mitológiájával foglalkozva is. Szinte mindig felmerült a kérdés: nem lehetett volna válogatni, ki a jó, ki a rossz, miért kellett az egésznek elpusztulnia?
Amellett természetesen az egész alatt gyakran más és mást kell érteni. Néha egy várost, néha egy adott környéket és csak ritkábban az egész Földet.
Vajon elég magyarázatot ad-e egyes pusztulásokra, ha a tudomány megtalálja az okát?
Megfogható-e, felismerhető-e az az állapot, amikor jogosan lehet megállapítani egy civilizációról, hogy az már képtelen a megújulásra, a sorsa megpecséltetett?

Cassandrára figyelni

Látni magban a
Fát, látni jövő vihart,
Segít, ha tenni
Tudunk, és a látóra
Jó időben hallgatunk.