Gondolkodom, tehát vagyok

Ha a biológiai, élő anyagból „készült” – nem természeti – emberre gondolok: hol van a határ? Az a határ, amire azt mondom, hogy az egyik oldalon van: „természeti ember mesterséges beavatkozásokkkal”, a másik oldalon pedig: nem természetes ember (android, robot,?) természetes anyagokból. Ez utóbbinak lesz-e tudatalattija?
Egy személyes megjegyzés: számomra belül mintha a tudatalatti megléte jelentene egy fontos határt; a tudatalattival rendelkező embernek ugyanis még vannak – ha nem is észleli ezek jó részét – meglévő kapcsolatai a természet és a kozmosz felé.
Vajon az arány határozza meg a határt, ahol az arány alatt a természetes és a mesterséges részek arányára gondoltam?
Miért fontos ez? Nem írtam többször is, hogy a humanitás, a beállítottság, a hozzáállás a fontos?
Igen és nem.
Ezek a gondolatok mind ahhoz a kérdéshez tartoznak, hogy „Mi az ember?”. És ez a kérdés soha nem lesz lezárható, mindig újabb és újabb módokon köszönt be. Mi az ember? Az a faj, amit a mai biológiai tudomány annak definiál? Már erre a sokkal szűkebb kérdésre is „is – is” a válasz. Igen, mondja a hivatalos tudomány, de „nem, ennél sokkal több” – mondják sokan. Mondják mindazok, akiknek a horizontjuk már megnőtt, így vagy úgy túl vannak az egy léten. Ember-e mindenki, aki ember formában jelenik meg? Akár azért, mert ő maga képes alakváltoztatásra, akár azért, mert ilyen formába öltöztették, mint robotot.
Embernek tartjuk-e a gazembert is? Az olyat, akire a köznyelv csak annyit mond: az egy vadállat.
És az átalakulásra képes embert minek nevezzük? Azt, aki úgy nő ki abból az emberformából, amibe beleszületett, mint egy hernyó, akiből pillangó lesz: például olyan mentális képességeket fejleszt ki, amellyel túlnő a tudomány által definiált emberfajon.
Ugye milyen sok minden kavarog és keveredik? Beleszületés, természet, morál, emberi interakció. Mindenki olyan a priori definíciót használ, amelyik a saját értékrendjének megfelel. Jó ez? Nem jó. Ugyanúgy nem jó, mint ahogy általában a problémák szőnyeg alá söprése sem jó.
Mire lenne szükség? Tisztázhatóak lennének ezek a kérdések?
Azt hiszem, hogy hozzátartoznak egy-egy civilizáció kifejlődésének az érési fázisához, hogy tisztázza őket. Hasonlóan ahhoz, ahogy kisgyerekekkel nem tudunk még mindenről beszélgetni, legfeljebb csak megközelítően, képek, mesék segítségével, ugyanígy, ez egy olyan kérdéskör, amiről egy civilizáció elején még nehéz jól beszélni. De, ahogy a növekvő kamasszal, majd később az érettebb felnőttel sok mindent tisztázni lehet, ugyanígy a civilizációban elérve bizonyos fokokat – technikai, de nemcsak – újra és újra elő kellene venni alapkérdéseket. Például azt is, hogy mi az ember.
A filozófia nem egyfajta játékszer, hobbi, időkitöltés ráérő embereknek, hanem esszenciális kérdés. „Gondolkodom, tehát vagyok”. Azáltal is ember vagyok, hogy elgondolkodom azon, ki vagyok.
Annál is inkább esszenciális kérdésnek érzem, mert sok rossz tendenciát lehet ma arra nézve látni, hogy az emberből valamilyen akarat nélküli bábot készítsenek. „Mi vagyunk az irányítók, titeket kontrollálunk minden pillanatban, azt és annyit szabad, amennyit megengedünk” – a nem kimondva, de így gondolkozó és eszerint dolgozó vezetők az ember [az én fogalmaim szerinti ember] kipusztulásához vezetnek.

Naplóbejegyzések a karantén első hetén 2020.03. 15 – 20

Nr. 01
Most fog csak igazán hiányozni a balkon vagy az erkély, ha több hetes bezártságra leszünk ítélve. A járvány miatt már most is majdnem teljes kijárási tilalom van, Marcheggbe se tudok már lemenni, pedig a faültetést is és a vízbekapcsolást is jó lett volna elintézni. Arról már nem is beszélve, hogy hiányzik a kert.
Remélem, hogy a gondolataimra nem fog túlságosan rátelepedni ez az egész, hanem az időm nagy részében olvasni vagy írni tudok majd. (Nem úgy, mint ma.)
Hauff meséket olvastam tegnap és tegnapelőtt este. Érdekes adalékok vannak benne a történelem, azt hiszem, hogy sokak által elfelejtett részeiből. Például, hogy európaiak is voltak rabszolgák a török birodalomban és az arab világban. Például, hogy voltak századok, amikor az arab tudomány és kultúra képviselői úgy tekintettek az európaiakra, mint barbárokra. Amiben persze nem biztos, hogy igazuk volt, nem feltétlen primitívebb kultúra volt, hanem más. A barbár szó csak a mai köznapi értelmezésben jelent primitívet, durvát, a szó eredeti jelentése az, hogy idegen. Idegen, vagyis másmilyen. Azonkívül az akkori arab világ és az akkori európai világ talán jobban hasonlított egymásra, mint bármelyik a mai világra: természetes volt, hogy nemcsak emberek léteznek, hanem szellemek, tündérek, törpék, mágusok, mindenféle különleges tulajdonságokkal rendelkező lények. Ha jól emlékszem a korábban olvasott kínai és egyéb ázsiai mesékre, legendákra, ott is ugyanez volt a helyzet: a szellemvilág és az embervilág egymás mellett élése volt a természetes a gondolkodásban, úgy a mindennapiban, mint a tudományban.
Más.
Arra gondoltam, amit az evolúció tanít (kissé leegyszerűsítve fogalmazva): minden ragadozóhoz, amelyik már az egész környezetet veszélyezteti létrejön egy még erősebb ragadozó, amelyik elpusztítja azt.
A környezetet pusztító embernek a még erősebb ragadozó a szemmel sem látható vírus lesz? Reméljük, hogy nem. Reméljük, hogy elmúlik a vírus, és reméljük, hogy az emberiség abbahagyja a környezetpusztítást.
Volt már olyan civilizáció, amelyik vírus miatt pusztult el, halt ki? Igen. Feltehetően több is. az aztékokról, az inkákról is az a hír járja, hogy Pizarro és Cortez banditáinál nagyobb pusztítást vittek végbe a vírusok.
De én még régebbi civilizációkra gondoltam. Vajon azoknál mi váltotta ki a gyilkos vírusok megjelenését?

Nr. 2
Már nincs olyan ország Európában, melyet ne kapott volna el a koronavírus járvány. Az egységes Európából semmi sem látszik, minden ország maga hozza meg az intézkedéseket, ahogy védekezni akar, és ez talán nem is baj. Nem egységesek az egészségügyi, a szociális rendszerek, sok minden de facto nem egységes – nem biztos, hogy jó lenne egy „felülről jövő” egységes intézkedés.
Kíváncsi lennék, hogy a hasonló nagyságrendű helyeken hogyan történik minden. Hasonló nagyságrend Európához: USA, Kína, India, Oroszország, Brazília. Valószínűleg nehéz lenne – nemcsak most, de majd utólag is – összehasonlítani, mert az igazi összehasonlításhoz nemcsak a rendelkezéseket kellene, hanem azt, hogy az egyes ember hogy élte át, és hogy élte meg.
Itt Európában nem egységesen. Vagyis egészen másképpen egy olasz, egy osztrák és mondjuk egy magyar.
Ausztriában nekem jónak tűnnek úgy az intézkedések, mint azok elfogadása az emberek által.
Elhangzott egy mondat a sok interjú és információs műsor közben, amit jó lenne, ha a vírus elmúltával sem felejtenének el. A mondat valami olyasmit mondott, hogy ez a krízis is bizonyítja, hogy milyen fontos, hogy egy állam ne csak a gazdasági sikerrel törődjön, de szociális összetartás is legyen benne. A szociális, az emberekre odafigyelő [nem a leskelődő! ] aspektus nagyon fontos. Szóval, ennek a tudatosítását meg kellene őrizni. Együtt, és nem versenyezve – ez is hozzátartozik az igazi stabilitás alapjaihoz.

Nr. 3
A vírus dominál mindent: kihaltak az utcák, az emberek bezárkóztak a lakásaikba, a „mikor lesz vége, nem tudni” bizonytalansága nyomasztó a mélyben. Az egész eddigi életük leszoktatta az embereket arról, hogy az örökkévalóságra gondoljanak. Leszoktatta őket arról, hogy mással foglalkozzanak a gondolataikban, mint ami a mindennapi élet. A sürgés-forgás, ide-oda menés, utazgatás. A tevékenységek, amelyek elvonják az embert az elmerülés lehetőségétől, a pozítiv elmerüléstől, a befelé fordulástól.
Segít nekik a bezártság, hogy megtaláljanak valamit, amit rég elvesztettek? Nem tudom. Nem hiszem.
A neten arról olvastam reggel egy aggódó cikket, hogy a bezártságban nőni fog az erőszak. A családon belüli erőszak. Az asszonyok ellen, a gyerekek ellen, a család fizilailag gyengébb részei ellen.
Elmerülés? Befelé fordulás? Önmagában a bezártság ehhez kevés.

Nr. 4
Csodálatos tavaszi nap van, az embernek fáj a szíve, hogy nem mehet a kertbe. Tennivaló is lenne, és szép is lenne. Biztosan ott is nyílik már az aranyeső bokor – amit mi gyerekkorom óta annak hívunk – és még sok minden más is.
Voltam kint sétálni a Wasserparkban és az Alte Donaunál, és ha holnap is ilyen szép nap lesz és a térdem is úgy akarja, akkor megpróbálok biciklizni menni.
Sokan és kevesen voltak egyszerre. Kevesen ahhoz képest, hogy gyönyörű, napsütéses nap van, sokan a karanténhoz képest. De többé-kevésbé mindenki igyekezett tartani a távolságot másoktól. És nemcsak a kicsiknek, nekünk öregeknek is kell a friss levegő, nagyon kell.

Nr. 5
A járvány egyre nagyobb méreteket ölt. A tél enyhe volt, de mégis, minden tél után az emberek – mint valamennyi szárazföldi élőlény – alig várják a tavaszt. A napsütéssel, a friss energiával való feltöltődést.
De a karantén körülményei között ez csak nagyon mérsékelten lehetséges. És ez a meghiúsult várakozás – ami általában nem tudatos, hanem tudat alatt van az emberekben – hozzájárul ahhoz, hogy még nehezebb elviselni a bezártságot, mint egy hideg szürke őszön vagy egy fagyos télen lenne.
Még sok más lelki nehezék csatlakozik ehhez. Például a bizonytalanság érzés. Bizonytalanság arra vonatkozóan, hogy meddig tart.
Nekem a szülésem jutott erről az eszembe. Azt hiszem, hogy az volt az egyik legnehezebb benne, hogy nem tudtam meddig tart, mikor lesz a fájdalmaknak vége. (Körülbelül 24 órás szülés volt.)
Az időbeli bizonytalanság nagyon fel tudja őrölni az emberek felkészültségét, összeszedettnek vélt kisebb-nagyobb erejét.
Végül még egy dolog. Senki nem beszél róla, csak azt hirdetik naponta több százszor, hogy az idősek a rizikócsoport, de nem mondják, hogy miért. Talán nem is vizsgálják, nem is gondolkodnak el rajta. Miért indulnak ki abból, hogy az időseknek a priori gyengébb az immunrendszere? Én megkérdőjelezném. Úgy gondolom, hogy lehetséges, hogy a sok gyógyszerszedés – ez az, ami az idősebb korban jellemzőbb – gyengíti le az immunrendszert, az embernek a természettől kapott védekező rendszerét. Erre mutatnak a fiatalabb megbetegedettek (elhunytak) is: olyanok, akiknek az immunrendszere valamilyen hosszabb előzetes kezelés, illetve gyógyszerszedés hatásának volt kitéve.

Nr. 6
Ma sétával kezdtem a napot, az időjárás jelentés szerint ez az utolsó napos, meleg nap egy ideig, visszajön a téli hideg. Mi lesz a gyümölcsfákkal, akik már kinyíltak?
Mi lesz a betakarítandó zöldségekkel, ha a járvány miatt nem tudnak jönni a munkások Kelet-Európából?
Mennyi minden mutatja egy ilyen krízis idején a civilizációnk ezerféle sebezhetőségét! Fognak a politikusok tanulni belőle? Jó lenne. Sőt, több. Feltétlenül szükséges lenne. Meg kellene változnia a szemléletnek, a „bármi áron haszon” irányultságból az életnek ember és természet irányultságúvá kell válnia. Meg kellene érteniük a világ vezetőinek, hogy a világkereskedelem növekedése nem feltétlenül pozítiv jel. Ellenkezőleg.
Az európai politikusoknak különösen sok tanulságot kellene levonniuk. Miért nem működött az európai szintű kríziskezelés? Mit kellett volna tenni, mit kell majd a jövőben tenni? Milyen ágazatokat (gyógyszeripar, védőfelszerelések, stb., stb., stb.) nem szabad teljesen leépíteni Európában, hanem mekkora százalékban kell, hogy Európa önellátó legyen? Ha a tagországok különféle rendszerei (egészségügyi, adminisztrációs, döntési, biztonsági, stb.) még sokáig különfélék maradnak, mik az összehangolás feltételei és feladatai?
Az erő nem feltétlen mindig hadi erőt jelent. A szervezettség, a jól funkcionálás, a jó válságkezelés ugyanúgy erőt jelent. A várt és a nem várt problémák megoldásához.
Ahol mostantól a vírusokat, a biológiai veszélyeket nem sorolhatjuk a nem várt problémákhoz. Fel kell készülnünk, mert bármikor előfordulhat ismét.

Félelmeink

Mitől fél ma az
Ember jobban: mit lát vagy
Mi láthatatlan,
Mit tud vagy mit nem ismer,
Nehéz erre felelnem.

Merre tovább

Kitisztul a Föld,
Mert nem mozog az ember.
Repülők, autók,
Minden áll, az élet vár.
Merre megyünk mi tovább?

Háromszor miért

Miért született
Egy új vírus, és miért
Nem egy új ember,
Miért akarunk győzni,
Hisz élhetnénk békében.

Smartwatch és biztosítás

Szomorú dolog ez a koronavírus járvány, felforgatja teljesen az életünket. Lehet, hogy lesz ennek később jó hatása is – mármint az életmódunk megváltozásának – de ma még az aggodalom és a szomorúság dominál. Ez lenne a mindent domináló, aktuális téma ezen a héten, de talán éppen ezért, mert amúgy is hallani erről bőségesen a különféle médiákban, most jobbnak érzem, ha másról írok. Valamiről a „boldog békeidőkből”.
A Smartwatch, az Okos Óra nagy divat manapság. Sokan lelkesen igyekeztek minél előbb vásárolni maguknak ilyet, amelyik az idő mérésén és mutatásán kívül még sok mindent tud. Például méri a viselője pulzusát és vérnyomását, és sok egyéb mellett azt, hogy az illető mennyit mozog. Egyfajta önként magára vállalt felügyelővé vált a karóra, és közben sokan nem gondolnak arra, hogy a legszemélyesebbnek tekinthető adataik nem maradnak meg náluk. Nem, a felügyelő (az óra) jelentést tesz. Például a biztosítónak. Egy 57 éves férfi erősen meglepődött a minap, mikor levelet kapott a biztosítójától, hogy 300 euróval emelkedett a biztosítási díja, mert 7 kilóval megnövekedett a súlya és keveset mozog. Az illető egészségi biztosítása ugyanis egy „Önállóan Egészséges” program keretében lett megkötve, ahol öt pontban rögzítették, hogy miket kell betartania:
1. egészséges vérnyomás
2. kevés alkohol
3. nulla nikotin
4. elegendő mozgás
5. súlyhatár.
Ahogy a súlya átlépte a megengedett határt, jött a levél az áremelésről.
C’ est la vie. Ilyen az élet manapság. A segítő technológiáink Big Brother-ré is váltak. Egyúttal mi váltunk a rabjaikká, mármint mindazok, akik rendelkeznek ilyennel. Nekem nincs Okos órám, és nem is vágyom ilyenre. Ha vágyom valamire, akkor az inkább elvágyódás. Elvágyódás egy régi, így a távolból boldognak tűnő korba, ahol mindenféle technikai eszköz nélkül sokkal többet tudtunk magunkról, mint ma.
Nem akartam a koronavírusról most írni, de mégis betolakszik a gondolataim közé. Egyik nap egy orvost láttam a TV-ben, aki elmagyarázta a laikusoknak, hogy hogyan, milyen módokon segítenek a légzési problémákkal küszködőknek. Nagyon hozzáértőnek, jó orvosnak tűnt, de nekem akkor is valami régmúlt idéződött fel, ahol a légzési jógát tanították és nem a lélegeztető berendezés használatát.

Távolodom

Mit hozott ez év,
Magányom mélyülését,
Nőtt a távolság
A jelentől, idegen
Mosttól, sok-sok hidegtől.

Szeretnek-e úszni a labdák

Szép napos idő lévén ma, sétáltam egy jót a Wasserparkban. Talán mondanom sem kell, tele volt gyerekekkel. A bokrok, a fák már rügyeznek, s némelyik kezd kinyílni is.
Mikor már a hazafelé vezető körre kanyarodtam, lettem figyelmes egy kis jelenetre. Egy labda úszott a vízen, és két fiatal férfi azon ügyeskedett, hogy miként tudná egy hosszú bottal a part felé terelgetni és kiszedni onnan. A jég ugyan már elolvadt, de a víz nyilván nagyon hideg, és feltehetően egyébként is tilos ezen kis tavakba belemenni. Természetesen nem én voltam az egyetlen megfigyelő, vagy egy tucatnyi ember figyelte, hogy sikerrel jár-e az akció. Már éppen indultam volna tovább, mikor hirtelen nagy csobbanás hallatszott. Csak nem potyogott valamelyik fiatalember bele – néztem oda izgatottan. Nem, egy második labda pottyant a vízbe, és nem is véletlenül. Egy kétéves forma emberke állt lelkes arckifejezéssel a parton — szerencsére nagyon messze nem tudott még dobni. A rögtön hozzászaladó s a kezében egy harmadik labdát tartó mama természetesen azonnal szidni kezdte a gyereket, de az csak elgondolkodva a labdára nézve azt mondta: A labdák szeretnek úszni.
Elmosolyodtam magamban. Hm. Lehetséges, hogy a labdák szeretnek úszni, de ők ezt nem tudják mondani. Mi viszont ellentétes válaszokat kapunk, ha másokat kérdezünk: a felnőttektől nemet, a gyerekektől igent.
Mindenki döntse el maga, hogy szeretnek-e a labdák úszni.
Mikor eljöttem, az egyik labda már szerencsésen partra jutott, és a másik is közel volt hozzá.
(Sajnos ma nem fényképeztem, így régebbi, de idei képeket mellékelek.)

Gondolatok nőnapkor

Nem a nőnap kapcsán kezdtem el az alábbi kérdéseken töprengeni, de azután, mikor leírtam a gondolataimat, úgy találtam, hogy legalább annyira illenek a nőnaphoz – március 8 – mint néhány édeskés nőnapi versike.
Mik voltak a kérdéseim? Két csoportba osztottam őket magamban: az egyik a korszellem negatív hatásai a fiúgyerekek és a lánygyerekek nevelésében, a másik pedig az, hogy vajon mi határozza meg a korszellemet. A kor szellemei?
Tehát először a korszellem negatív hatásai a fiúgyerekek és a lánygyerekek nevelésében.
Azt gondolnám, hogy a korszellemnek a fiúgyermekekre való rossz hatását a korunkban a könnyebb kitalálni: azt az érvényesülő mentalitást, hogy a Földünknek szinte minden pontján a fiúkba akarva-akaratlanul belenevelnek egyfajta hamis fennsőbbségtudatot (a lányokkal, a nőkkel szemben), amit aztán nehéz lesz levetkőzniük, ha emberré akarnak válni.
Lehet, hogy többen megkérdőjeleznék a fenti mondatnak azt a részét, hogy „a Földünk minden pontján”. Itt nem, Európában nem, mondanák, és talán még Észak-Amerikát is hozzátennék.
Sajnos, de én másképp látom. A tudatalatti beállítottság, a szemlélet itt is ez, csak nem olyan durván jelentkezik, mint például Indiában, Törökországban, az arab világban vagy Afrikában.
Sok-sok generáció után ez már nagyon nehezen korrigálható tévút lenne akkor is, ha akarnák, hogy megváltozzon. De kevés a férfiak között, aki ezt akarja. Aki belátja, hogy emberré nem tud lenni másképp. Ezt a macho-k, a maffiafőnökök, a „vezérbika” típusok, stb., stb., egy pillanatra sem fontolnák meg, éppen ellenkezőleg, ők valamiféle „magasabb rendű embernek” tartják magukat. A nők felett.
A lánygyermekek nevelésében más problémát látok. Amíg a fiúknál egyértelműen van egy preferált modellkép (olyan amilyen), addig a lányoknál inkább csak kavarodottság van. Nincsen egy követendő modell: Családanya? Szép karriert befutó nő? Egyszerűen csak a munkáját jól végző, dolgozó nő, aki mellette családanya is? (Netán szexbomba? Erről már írni se érdemes.) Azért nincs egy követendő modell, mert a fiatal nők gyakran maguk is nehezen oldják meg az egyensúlyozást a velük szemben támasztott társadalmi igények, a saját vágyaik és a realitás között. Szeretnének sok mindennek megfelelni, jó anya, jó feleség, jól dolgozó ember és esetleg még karriert is befutó nő lenni. Ritkán sikerül. Ritkán sikerül mindezt úgy megtenni, hogy ami kihull a rostán, az nem önmaguk lesz. Mert ők is veszítenek önmagukból, éppen úgy, mint a férfiak a macho-vá válással.
És mindez már a második kérdéscsoportomhoz is tartozik. Mi határozza meg a korszellemet, hogyan vált mindez ilyenné? A kor szelleme a kor szellemeinek a törekvéseinek az összessége? A mennyiség csap át minőségbe? (ti. ha túl sok a hasonló szellem, akkor az válik az általánossá)
Mindenkire nézve rossz ez, de a gyerekekre nézve különösen annak tartom. Mindig így volt ez vajon, minden korban? Vagy voltak idők és boldogabb civilizációk, ahol a szellemek közötti konfliktusok, tisztázatlanságok nem a gyerekeken „csapódtak le”? Nehéz erre válaszolni.
Az ősember, a korai természeti ember idejében feltehetően magától alakult ki a nemek közti munkamegosztás: a férfiak mentek vadászni, a nők maradtak a kicsinyek mellett védeni és táplálni őket, és a fészkük körüli teendőket ellátni.
A mai ember egy átmenet. Átmenet ebből az ősemberből egy egészen másmilyen emberbe. Lehet, hogy mesterségesen is genetikailag módosított lesz ez az új ember, lehet, hogy csak a körülmények megváltozása által – a beállítottsága, a szemlélete nyilván más kell és kellene, hogy legyen.
Hogy milyen lesz, az nagyban függ a mai embertől.

Nőnek lenni

Nő voltam, vagyok s
Leszek, lelkem az, mi így
Továbbmegy, érjen
Bármilyen sok hátrány, nem
Hoznak lelkemben váltást.

Egy bánattal teli mondat

Szomorú vagyok,
Ha a most felnövekvő
Generáció
Nehézségeibe, mik
Jönnek, belegondolok.