Gondolatok néhány újsághír kapcsán

Bár oly sok szamársággal vannak tele néha az újságok, az emberek mégis nehezen szakadnak el tőlük, különösen, mivel a közlekedési eszközök megállói tele vannak ingyen újságokkal. Így aztán velem is az történik a leggyakrabban, hogy a kertbe utazva odafelé kiolvasom az aznapi sajtót (heute és Österreich), s ha az olvasással előbb elkészülnék, semmint a vonat odaér – ca. fél óra – akkor még egy-két sudoku kitöltése is belefér az időmbe.
Vannak olyan apróbb hírek, melyek a TV híradásába nem kerülnek bele, amolyan „kis színesek“, amelyek mégis néha elgondolkodtatóak. Két ilyenhez szeretném hozzáfűzni a gondolataimat, majd pedig még néhány kérdést feltenni a minden híradásban milliók által látott pusztítás kapcsán.
Az első hír arról szólt, hogy megtörtént civilizációnk első bűncselekménye az űrben. Vagy lehetséges, hogy csak az első olyan, amiről hallunk?
A nemzetközi űrállomáson történt, hogy az egyik amerikai űrhajósnő bejelentkezett a volt élettársa folyószámlájára az online bankrendszeren keresztül, és pénzt utalt át onnan. A másik nő – az élettársa is nő volt – feljelentést tett emiatt. Az amerikai szövetségi nyomozóiroda megindította a nyomozást. Az átutalást végző azzal védekezett, hogy mindig ő volt a felelős kettejük közül a pénzügyek intézéséért, és ezen az sem változtatott, hogy ő fél évet az űrállomáson töltött.
Az eset sok olyan jogi kérdést vetett fel, amire eddig nem gondoltak. Ha bűntett történik odafent, ki a felelős hatóság? Jelenleg úgy fogadták el, hogy minden esetben az az állam, akinek az űrhajósa az érintett, mint tettes, pontosabban, mint tettesként gyanúsított. De ez csak ideiglenes álláspont.
Ha néhány év múlva már a Holdra fogunk repülni, vajon hogy lesz? Lesz egy külön holdbeli bíróság?
A második hír egy német fiatalemberről szólt. Márk egy 26 éves, végzős egyetemista, pszichológus. Több, mint 14 éve nem látta az apját, mikor az elköszönt tőle és az édesanyjától, és végleg elment. Nem tudták róla, hogy él-e, hal-e, a mama feltételezte, hogy meghalt. Márk felnőtté válva elhatározta, hogy megkeresi az apját, ha az él még. Ezért szétküldött a twitteren többször egy üzenetet, melyben kért másokat, hogy segítsenek neki.
Több tízezer reagálást kapott a twitter üzenetére, többségében olyan értelemben negatívat, hogy nem hittek abban, hogy tényleg valamilyen jó szándék vezérli, és nem csak felhívni akarja magára a figyelmet. De nem minden válaszoló volt ilyen, akadtak, akik megértették és együttéreztek vele.
Aztán egyszer csak, hónapok után váratlanul kapott egy üzenetet. Valaki azt jelezte neki, hogy az apja az egyik német városban – az üzenetben szerepelt a konkrét város – az utcán él. Hajléktalan, nincstelen.
Márk amint tehette elutazott oda. Megtalálta az apját.
De nem jött létre igazi közeledés kettejük között. Az apa azt mondta – legalábbis Márk híradása alapján – hogy ő marad ott, ahol van.
Sajnáltam, hogy nem sikerült kapcsolatot teremteniük, olyan sok példát látni manapság arra, hogy a gyerekek nem kérnek a szüleikből, örülni tudnék minden ellenpéldának.
Mi köti össze bennem ezt a két kis történetet? Mindössze az, hogy mind a kettő most történt, a 21-dik században, korunk jellemzői. Két kis minimozaik-darabka egy sok milliós darabkából álló képről.
A technikánk magasra szárnyal, az emberi kapcsolatok viszont ugyanolyanok, mint régen: ritkán határozza őket a lélek meg. Ami néha emberi empátia és segíteni akarás a virtuális világban megnyilvánul az miért nem tud hatni a valós világban is?
Harmadikként még a sokakat elkeserítő és felháborító pusztításhoz szeretnék néhány kérdést feltenni. Kié az Amazonas menti égő őserdő? Hatásában az egész Földet érinti, minden élőlényt egyaránt. Mondhatja rá néhány ingatlan és egyéb spekuláns, hogy az ő tulajdona, azt csinál vele, amit akar?
Ha az egyik ország elszennyez egy folyót a „saját” szakaszán, és azzal veszélyezteti a folyó további országaiban a lakosság vízellátását – az is az ország „magánügye”? A tulajdon, ha nem párosul felelősséggel, akkor is „szent”? Nem kellene-e a tengereket, folyóvizeket, erdőket és hegyeket a Föld közös tulajdonává nyilvánítani?

Kié a Föld tüdeje
Folyók, tengerek,
Erdők, hegyek mindenki
Öröme s búja
Sorsuk nem osztható kis
Tulajdon-darabokra.

Egy általános információval zárnám ezt a mai bejegyzést. Nem tudom, hogy jelenleg Magyarországon az erdők magántulajdonban vannak-e, de itt Ausztriában jórészt igen. Ez azzal jár, hogy senki sem szedhet az erdőben 2 kg gombánál többet, azt is csak saját fogyasztásra. Tehát például ha egy vendéglős az erdőből kivánná fedezni a gombaszükségletét, akkor komoly büntetés várhat rá az illegális gombaszedés miatt, ami 30 ezer euróig elmehet. (Nemrégiben 160 kilónyi gombát taposott szét mérgében egy megbüntetett.)

Klímaváltozás és a fajok változása

Hűvös, őszies napon kezdtem írni ezeket a sorokat, mondhatnám, hogy egy ilyen nap kitűnő a gondolkodásra. Pedig valami statisztika szerint a nők gondolkodását, aktivitását jobban segíti a meleg, mint a hideg, míg a férfiaknál állítólag fordítva van. Tényleg ki lehetne-e mutatni ilyen biológiai különbséget, nem tudom, ha jól emlékszem a statisztika csak megkérdezésekre épült.
Mindenesetre ez az aprócska kérdés is kapcsolódik ahhoz a novellámhoz, amelyet a napokban írok, Belekontárkodni a teremtésbe címmel. Mennyire jó vagy sem, hogy egy civilizáció a fejlődése során eljut ahhoz a szinthez, hogy genetikai manipulációkra képes? Jó vagy sem, ha elindul ezen az úton? Tudom, nemrég írtam már erről, és ha jól emlékszem, inkább elítélően: az ember genetikai tudását a „kevés tudás, de beavatkozás” jellemzi, ami rossz hozzáállás akkor is, ha nem a haszonszerzés vezérli. Felhoztam érvként, hogy a természet sokkal hosszabb időn keresztül teszteli, finomítja a változásokat.
De nem hagy nyugodni ez a kérdés, összekapcsolódik bennem a klíma megváltozásának a kérdéseivel. Amikor egy kérdés nem tud lezárulni bennem, gyakran az addigihoz képest ellenkező érvek törnek elő. Ha a klíma változik, megváltoznak a fajok is, nem használhatja fel az ember ilyenkor a tudását? Miért ne? Hiszen az állatvilág és a növényvilág változásait is jelentősen befolyásolják az egyes fajok tudásai, képességei, illetve azok hiánya. Az ember képességeit pedig pont a tudása, a szellemi kapacitása jellemzi a legjobban. (kellene, hogy jellemezze)
Kicsit sajnálom, hogy nem folytatnak erről szélesebb körű vitát, bár lehet, hogy pont azért nem, mert a biológiai laboratóriumokban sok olyan kísérlet folyik, ami „nem publikus”.
Miről vitázhatnánk, vethetnénk össze a különböző álláspontokat és érveket?
Arról, hogyha már megakadályoznunk nem sikerül – nem sikerült – a Föld klímájának változását, akkor mihez kezdünk. Mihez kezdünk magunkkal, az emberiséggel, az emberi világgal. Miért kellene ezen elgondolkodnunk?
Mert az emberi pusztítás már olyan nagy –hatalmas erdők égnek, a tenger nem jut frissességhez a sok műanyagtól, atomhulladék, olajszennyezés, stb. – hogy lassan már semmi ép, egészséges természetes táplálék sem lesz az embereknek. Lassan? Nem is olyan nagyon lassan, egyre gyorsuló sebességgel, attól tartok. Nemrég írtam tankát arról, hogy van-e még vajon olyan idióta lény, amely oly intenzíven pusztítja a saját életközegét, mint az ember, de minden szó hiábavalónak tűnik.

Bolondok hajóján

Feljegyzések a
Bolondok hajójáról,
Soraim ezek,
Szétverik a hajót, bár
Máshol sincs nekik élet.

Sokan mondják, de süket fülekbe nem jutnak el a szavak. Mit lehet tenni, ha az értelemre már nem lehet hatni? Ha a szavakra, sokak szavára, nem következnek tettek? Magatehetetlenül nézni a pusztulást? Hányadszor? Vulkánkitörés, láva, tengerár, a Föld mindig erősebb, mint ez a bolond faj, mely úgy hívja magát, hogy ember.

Semmi sem történt ezen a héten

Semmi sem történt ezen a héten, legalábbis ami az én kis privát életemet illeti. Volt rossz idő, volt jó idő, egy kis pakolás még, de már egyre több olvasás. Valójában a hétvégére készültem, mert úgy volt, hogy meglátogat Zsuzsi húgom a férjével, együtt elmegyünk múzeumba és vendéglőbe, és jól elbeszélgetünk, de aztán nem lett belőle semmi. A hónapok óta várt találkozást elfújták az egészségi problémák, ezúttal nem az enyémek. Hiába, hatvan éven felül már ezzel is kell számolni, a térdünk, a bokánk, a szívünk – nem sorolom tovább – azt mondja, hogy megállj. Pihenni kell.
Egy érdekes kis bevezető történetet olvastam ma az egyik könyvben. Két ember ül egy csónakban, és köröskörül, amerre csak a szem ellát, nincs más, csak a tenger. Végül az egyik megpillant egy kis szigetet, és örömmel felkiált: Nézd csak! Egy sziget! Menjünk oda, verjünk tanyát és várjuk ott be, amíg megmentenek. A másik megrázza a fejét: Nem, az nem lesz jó. Menjünk csak ki távolabb a tengerre, oda, ahol a nagy hajók járnak. Akkor fognak majd megtalálni bennünket. Veszekedni kezdenek, majd verekedni, felborul velük a csónak, és a tengerbe vesznek mind a ketten. S a tanulság? Ilyenek az emberek mindig, ha csak két ember maradna az egész univerzumban, azok ellentétes álláspontot foglalnának el.
Eltöprengtem ezen. Ha a világot nézem, nagyon sok igazság van ebben. A politika porondján bármerre tekintünk, jóformán mindenütt csak az egyet nem értésre látunk példát. Az eredmény? Süllyedő hajó.
Miért nem tudjuk olyanná nevelni magunkat, hogy érezzük az egyetértés fontosságát? Nem a megalkuvásét, nem a véleménynélküliségét, nem az olyan egyetértésre gondolok, amely elnyomásból születik. Hanem arra, amikor két különböző állásponton lévő megpróbál és tud közös plattformot, jó kompromisszumot találni. A politikában látszólag van néha ilyen, hiszen egy-egy választás után a kormányzásra készülő pártok kompromisszumokat kötnek. De oly sok helyen vált már láthatóvá, hogy ez gyakran csak színpad, a közönség kedvéért felvázolt látszat, hogy ezekben már ritkán hiszünk.
Nem is ezekre gondoltam, hanem a magánéletünk egyetértéseire és egyet nem értéseire. A mindennapi emberi kapcsolatainkban, szülő és gyermek között, házas- vagy élettársak között, barátok között, stb. Miért van egyre több szingli háztartás, egyedül élő ember? Lehet, hogy jórészt azért, mert nem tudunk jól egyetértésre jutni, és a reménytelen kísérletek után sokan úgy érzik, hogy békésebb és jobb egyedül?
Az örök álmaimban szerepel a nagy család. Egy olyan család, amely több generációt fog össze, és amelyben mindenki jól érzi magát, mindenféle kényszer nélkül. Semmiesetre sem olyan maffia-család, mint a Keresztapa filmekben! Nem, azt én nem érzem igazán családnak, vagy legalábbis zavar, hogy arra is a család szót használják.
Egy jó család. Hogy lehet megteremteni hozzá a kötőerőt? Nem pénzzel, nem erőszakkal, nem olyanná téve, hogy a család tagjai csak kínos kötelességüknek érzik, ha összejönnek. Pedig akár a filmekben, akár az életben leginkább csak ilyenekre látok példát.
Ez a nagy család álmom olyan mint egy csitri álmodozása: csak azt tudja, hogy mit szeretne, de azt nem, hogy mi kell ehhez. Hogyan lehet elérni ezt. Lehet, hogy ez olyan, hogy örökké próbáljuk, de mindig kudarcot vallunk? Már az is ritka szerencse, ha két ember él le békés egyetértésben egy fél évszázadot együtt. Pedig talán sokan vágynak rá.

A számítógépes játékokról

Azt gondolná az ember – legalábbis ilyen öreg fejjel, mint nekem van –, hogy amilyen szép, napos, meleg idő van mostanában, ugyan kit érdekelnek ilyenkor a számítógépes játékok? Tartok tőle, hogy ez tévedés. Lehet napsütés vagy fagyos szél, a fiatalok között van egy népes, és egyre bővülő tábor, amely nagy kedvelője, némelyek rabja, a számítógépes játékoknak.
Újsághír volt nemrégiben, hogy egy computeres játék világbajnokságán egy fiatal osztrák srác párosban világbajnok lett. Ennek kapcsán úgy éreztem, hogy megpróbálom megfogalmazni, szavakba önteni, hogy miért nem akartam soha számítógépes játékok kitalálásával és írásával foglalkozni. (Bár egyszer régen még Magyarországon lett volna egy ilyen állásajánlatom.)
Azt hiszem, hogy kívülről nézve nem magától értetődő dolog. Hiszen a játékkészítéshez kell fantázia – akárcsak például az íráshoz, amit szeretek –, van benne programozás – amit egész munkás-életemben csináltam –, és nyilván sok érdekes, megfejtendő, megoldandó probléma rejlik a jó játék feladatának a mélyén. Nem láttam előre, hogy a felnövekvő generációnak a számítógépes játékok fontosabbak lesznek, mint az irodalom, a könyvek?
Igen, ez biztos így van. Nem hittem, hogy a számítógépes játékok oly nagy mértékben átveszik azt a funkciót, ahogy megtörtént, azt a funkciót, amit számomra az irodalom közvetít: a kilátást, az elmerülést más világokba, az otthon-levést a mítoszokban, sok mindenben, ami a mindennapi realitáson túl van. És féltettem a gyerekeket ettől, például a fiamat, Bálintot is. Ùgy éreztem, és részben ma is így látom, hogy a könyvekkel ellentétben a számítógépes játékok egy nagyon veszélyes csapdát jelentenek: egyrészt ahhoz hasonlítható függőséget, mint amit a drogok idéznek elő, másrészt jobban rátelepednek az ember életére, mint a könyvek. A könyveim itt állnak békésen, egymásra nem féltékenykedve, örülve, ha a gondolataim éppen rájuk találnak, beilleszkednek az életembe, de nem akarják elfoglalni azt. A sokat játszók életét, én úgy látom, megfertőzi a játék, azt hiszem, hogy gyakran a normális élet – munka, család, stb. – rovására. Beszippantja őket a virtuális világ.
Tudom, hogy otthonosan mozogni a virtuális világban előnyökkel is jár. Azok a fiatalok, akik ebben nőnek fel, valószínűleg könnyebben értik meg majd magukat a robotokkal. Nemcsak azt várják, hogy a robot értse meg őket. Valamennyi ebből a képességből mindenkinek hasznos lenne, figyelembe véve a világunk haladási irányát.
Ha az egyes blogbejegyzéseimet valamiféle kategória-fiókokba kellene sorolni, azt hiszem, hogy ez egyfajta „Künstliche Intelligenz und natürliche Intelligenz” dobozba tartozna.

Kicsit továbbjártak a gondolataim a világbajnokká lett és sok pénzt nyert osztrák fiatalon. Milyen rossz ez a nyeremény azoknak a szülőknek és pedagógusoknak, akik védeni szeretnék a gyerekeket attól, hogy függővé váljanak, hogy tönkretegyék talán az egész életüket! Ahhoz hasonlítható ez, mint a középkorban volt a fiatal fiúk kasztrálása, hogy híres énekes legyen belőlük. Sok-sok százból talán egy lett az, a többinek csak a bánat maradt.

Transóceánia és Európa

A héten egyik este egy Transóceánia című dokumentumfilmet néztem, amely egy új autóbuszjárat megnyitásáról és első útjáról szólt, Rio de Janeiro (Brazília, Atlanti óceán) és Lima (Peru, Csendes-óceán) között. Az út, amelyet megépítettek a két óceán összekötésére, biztosan komoly szerepet játszhatna a kontinens, Dél-Amerika gazdasági életének a fellendítésében. De aki erre gondolva azt várja, hogy valami olyan autópályák készültek el, mint Tirolban vannak észak és dél összekötésére, az nagyon téved. Az út általában nem több egy közönséges autóútnál, és az is néha olyan rossz minőségű, mintha csak egy földút lenne: tele gödrökkel, ilyen-olyan akadályokkal. Braziliában az Amazonas területén keresztül visz az út, Peruban pedig átkel az Andokon. Szóval nagyon szép, igazi felfedezőút lehetne kispénzű fiataloknak. De pontosítanom kell: csak szép lehetne, mert például hosszú kilométereken át nagy pusztítás, fairtás, környezetszennyezés nyomait látni. Olyan a táj, hogy az évtizedekig – ha nem több – nem fog tudni regenerálódni. Miért? A fa maffia? Nemcsak. Hanem sok illegális aranyásó, akik különböző mérgekkel dolgoznak és az teszi tönkre a földet. Sok-sok évre.
Miért nem lép fel az állam ellenük?
Látszólag fellép. Időnként megjelenik a katonaság és felégeti az aranyásók táborait. Aztán a katonák elmennek és minden folytatódik tovább. Miért? Ha a polgármesterek és a politikusok is az aranyból húznak hasznot… akkor persze nem megy a fellépés a környezetrombolás ellen. A környezet maga mutatja a valót.
Az állam ereje abban kell legyen, hogy megvédje önmagát, önnön törvényeit. Ha ezt nem tudja, ott valami baj van. Az utak összehasonlítása mellett ez is egy pont volt, ami felidézte bennem az Európával való összehasonlítást.
Lám, lám, mi minden van, ami fontos, ami Európában jól funkcionál – utak, állam – és amiket természetesnek veszünk és emiatt nem becsülünk meg eléggé.
Két fiatal német fiú is volt a busz utasai között. Nem mondták meg, hogy hány évesek, de látszott rajtuk, hogy 1989 után születtek. Furcsállották a vám ellenőrzés sokféle hercehurcáját a Brazília és Peru közti határnál. Nekik már az a természetes, hogy Európában nincs ilyen, de én szívesen mondtam volna nekik: a szüleitek, a nagyszüleitek átéltek hasonlót, itt Európában!
3:1. Ez a filmnézés közbeni képzeletbeli összehasonlításaim eredménye. Három összevetésben úgy éreztem, hogy Európában többé-kevésbé úgy funkcionál, ahogy kellene, egy dolognál nem. Melyek ezek?
A három terület, ami a megítélésemben funkcionál: az utak és az infrastruktúra az első, az állam képes betölteni a feladatát, ez a második, és az utazási szabadság Európán belül ez a harmadik.
Az a negyedik összehasonlított dolog, amiről Európában sem vagyok meggyőződve, hogy kontroll alatt van: a környezetvédelem. Most nem írnék erről, mert már több bejegyzésben foglalkoztam vele, mindannak alapján, amit korábban a szemétmaffiáról írtam, azt hiszem, hogy nem nehéz egyetérteni.