Naplórészletek

Elkezdtem részeket feltenni az utóbbi néhány év naplóiból, a jegyzeteimböl ide a blogra. Ha az embernek nincs kivel megvitatnia a gondolatait, akkor naplót ír. Ilyen az élet.

2007. február

Pszichohistória? Mi is az valójában? Semmi esetre sem feltétlen az, amit néhányan implementáltak belőle: egy horrortörténet (psycho & history). Horrortörténet arról, hogyan fordul minden esetleges jó szándék rosszba, hogyan válik a jó gonosszá, miért az erőszak, a hazugság, a gyilkolás uralkodik az egyéneken és a népeken. Nem lehet csak a matematikusokat hibáztatni ezért. Mint ahogyan az általános képért, amit látunk, sem lehet csak egy részletet, egyet (legyen az egy személy, egy nép, egy ideológia stb.) felelőssé tenni. Mostanáig azt mondtam, mi nem a pszichohistória. (Lehet, hogy helyesebb lett volna úgy fogalmaznom, hogy mi a sötét változata — kvázi a fekete királynő, mint ahogy a sakktáblán is van egy fehér és egy fekete királynő.) Tehát akkor mi a pszichohistória? Merre keressük a fehér királynőt?
Egy Ébredés icipici távcsövén keresztül is látni valamennyit a Lélek, a Jó Erő, a mindent átható szeretet-adni-vágyódásnak az Embereken keresztül megnyilvánuló végtelen szőtteséből. Akármilyen tér-idő pillanatban „fejtünk fel” valamennyit ebből a szőttesből — a szálak ezerfelé vezetnek, hatásuk sokkal több, mint amennyi a résztvevők szándéka szerint volt. Minden ember minden létezésével része ennek. Ha ezt megértjük, akkor hosszú távon az is látszik, hogy miért válhat egy lélek fejlődésének a története egy civilizációk hosszú sorát leíró történetté. Nem azért, mintha kvázi tudományosan úgy tekintenénk, hogy adott volt valaha egy sejt, az osztódni kezdett, a sejtosztódás után létrejött sejtek továbbosztódtak, és így tovább; és hiába van bizonyos idő után néhény milliárd sejtünk, az mind visszavezethető arra az egyre, és ha bizonyos check-pointokon kellően jó látleleteink vannak, akkor megérthetjük a fejlődést.
Miért nem azért? Az ember annyival „kap többet” a teremtés folyamatában egy sejtnél, hogy megadatik a számára az interaktivitás (pontosabban: úgy gondoljuk, hogy több és magasabb szintű interaktivitás, mint a sejtnek), szebben mondva a szabad választás lehetősége, éspedig nem egy-egy kiválasztott vezető számára, hanem mindenkinek. Ezek a szabad választások azok, amelyek hatása sokkal több, mint gondolnánk — eltárolódik a számunkra további útjainkra, egészen más körülmények között visszaköszön még számunkra egy-egy probléma, konfliktushelyzet. Nem tudunk jó megoldásokhoz jutni, ha mindent magunk akarunk megoldani, nem tudunk jó megoldásokhoz jutni, ha az erőszak bármilyen formáját alkalmazzuk, legyen az nyílt erőszak, hazugság, más utak elzárása, mint amit egy ember saját magának helyesnek lát, mások egymás ellen kijátszása stb.

Milyen következtetések származnak ebből? Számomra több, itt és most kettőt említenék.
1. Az Èlet Ùtja az igazság útja. Nagyon régi írásokban, amelyeket meglehetősen eltorzítottak mára, benne van ez a régi hit: hosszú távon csak az vezet teremtéshez és nem pusztításhoz (acsarkodó fenevadak bolygójához), ha igaz módon, tehát erőszak, hamisság, csalás, mások kihasználása nélkül keressük azokat az értékeket, amiket képviselünk, amik vonzanak, amikkel belső hitünk szerint adni akarunk.
2. Az emberi kapcsolatok, ezek milyensége fontos részei a teremtésnek, annak, amit létrehozunk, létrehozni akarunk. Miért van az, hogy csupa rossz szervezetet látok? Szervezet alatt értem itt az emberi kapcsolatok minden formáját, a házasságtól az egyházakon át a legkülönbözőbb, az embereket tömörítő szerveződésekig. Ezeknek a csírájában van a baj, nem olyasmira alapulnak, ami a résztvevő lelkek egymást segítő és nem egymást gátló vagy elnyomó dinamikus változásait , törekvéseit segítené. Nem úgy jönnek létre a házassságok, hogy két valamelyest kifejlődött lélek megpróbálja hosszú távon harmonizálni a hullámzásaikat, ami csöppet sem könnyű és sok küszködéssel jár. Minden, vagy szinte minden, hogy ne legyen olyan sötét a kép, ami az emberi kapcsolatokat meghatározza, ignorálja a lelket: a vágyak (a hatalomvágytól a nemi vágyig) és az értelem (a haszonszerzés, a számítás) vezérel, írányít. Megint csak a fekete királynő — a vágyódásnak és a józan észnek is lennének pozítiv oldalai.

2007 május

Ahhoz, hogy érzékelni tudjuk a folyót, benne kell lennünk; része lenni, úgy, hogy nem ragadnak el a vad áramlatok, örvények; része lenni úgy, hogy a tisztulását segíteni tudni, része lenni úgy, ahogy a folyó életet ad és nem pusztulást hoz.
Része lenni az Életnek, a Földnek, Gaiának, benne lélegezni minden teremtményben — megakadályozni tudni a minél-nagyobb-sokféleség-harmóniája ellenes erőket. Milyen nehéz még megfogalmazni is! Hogy mi az a pusztítás, mindent-elmocskolás, mindent-uralni-akarás tendencia, amit korán kell felismernünk, de legalábbis kellő időben, hogy ne fejlődjenek ki olyanra, amikor már csak egy „total reset” marad. (Amellett, hogy ez a total reset csak a computerekben van, az elpusztult civilizációk nyomai — sok szinten — mindig megmaradnak. És hatnak..)
A dualitás világához — és a földi élet világa ilyen — hozzátartozik az állandó és állandóan dinamikusan változó kettősség: létrehozás és pusztítás, felépítés és lebontás. A lélek feladata nem az, hogy az egyiket segítse és a másikat támadja, megszüntesse (vagy mivel ezt ugysem tudja, hamis látszatokkal tagadja) — nem, a harmóniát segítő lélek az egyensúly fennmaradásának a felügyelője. Minden szinten: az Egyéntől a környezetig.
Ezért az „Ismerd meg önmagad” önnevelő, önépítő fázisa az ébredéskor most is, éppúgy, mint valaha, elengedhetetlennek tűnik — az első lépés.

A halhatatlanság és az állandó változás. Úgy őrzöm magam, hogy állandóan változom — nem kilépni akarok a ciklusokból, az állandó körforgásból, hanem tudni szépen megtenni az utat, bármilyen körülmények között is. Hiszen nemcsak én vagyok más (miközben mégis ugyanaz vagyok), hanem a környezetem is — az is más, de talán valamelyest az is ugyanaz? Mi az, ami örökkévaló, mi az, ami itt is és ott is, most is és akkor is érvényes, jó. Hogyan lehet egyfajta szituációra reagálás látszólag ugyanaz, egyszer mégis jó, máskor rossz. Mikor mondhatom joggal egy problémára, hogy ez olyan probléma, amit a környezetnek kell megoldania, és mikor mondhatják joggal, hogy elmenekülök egy probléma elől.
Ha valaki Lélekvezető akar lenni, akkor sokszor-sokszor nagyon szépen kell megtennie utakat — mert másképp megtanulni nem lehet.

2007 augusztus

Többféle kiindulópontból jutottak mostanában ugyanoda a gondolataim: nem a halhatatlanság az ajándék, hanem a halandóság. A halandóság, az állandó újrakezdés lehetősége, az állandóság megtalálása a változásokban, a hiteles formaváltások. Egy halhatatlan, aki csak azért ölt mindig más ruhát, hogy elrejtse önnön lényét, nem kinyílvánítani akarja önmagát — az csak becsapni, félrevezetni akarja a környezetét, nem együtthaladni vele. A meghalásban is továbbviszünk valamennyit a vétkeinkből, de nem úgy terhel minket, mint a halhatatlanokat. Az újjászületés új reménységei a halandóké, csak az teszi szomorúvá, kilátástalannak tűnővé, ha csak egyet-egyet látunk egy hosszú sorozatból.
„Stein ist Bestand, das Wasser ist Leben” — áll a felirat itt Bécsben valahol. A víz, a folyó, a tenger — a változás állandósága, ami a mindig másban is ugyanaz. Ez az Èlet.

Nem sokkal azután, hogy az előző sorokat leírtam, jött a felismerés: a Fény is Èlet. (még mindig mennyi gyermeki naivitás van bennem: „ez az Élet” írom, és nem érzem rögtön, hogy minden definíció kísérlet azonnal kicsúszik, kifolyik a kezünk közül, nem tudjuk megragadni). Mindaz , amit az Èlet definiciójára kimondtak az a Fényre is igaz (mozgás, kapcsolat a környezettel, intelligencia stb.), és még sokkal több is: a Fénynek sikerül megvalósítania azt a harmóniát, amiről az Ember csak álmodik, és csak töredékekben ér el nagy keservesen.
Mondhatjuk-e, hogy a Fény nem érző Lény, csak azért, mert mi nem vagyunk képesek érzékelni az érzéseit? A hangyák érzéseit se vagyunk képesek érzékelni, pedig őrájuk nézve a priori elismerjük, hogy élőlények.
Lehet, hogy a mikorobiológia iránti vonzódásom valamilyen — számomra nem tudatos — módon a Fényhez való vonzódásomhoz kötődik?

2007 augusztus vége

Ma egy keveset arról – két példán keresztül — hogy a latin nyelv (s valószínűleg nemcsak a latin) mennyi mindent hordoz még egy régi – régi világból, függetlenül a Zsoltáraimtól is.
1. Spiro — lélegzik, él, lengedez, árad, terjed, terjeszt, lelkesedik. A lelkesedésben, a lélegzésben terjedek, vagyis növekszem, vagyis élek; az élet a lelkesedés, a motiváció, a feladat, az élet a lélegzés, az állandó, meg-nem-szűnő kommunikáció — ami már egylét, eggyéválás — a környezettel; része vagyok, de nem válok el, nem különülök el tőle; élek, tehát nem vagyok halott, mozdulatlan, funkció nélkül tehetetlenül bezárt és elszigetelt — mint egy kőbe zárt fájdalom. A fájdalmaim éppenúgy velem együtt lélegeznek, együtt haladnak, mint az örömeim, a lelkesedéseim.
„Amíg élek, remélek” — ezt abból fordították magyarra, hogy „cum spiro, spero”? A fordítottja is benne van, amíg remélek, élek, az élet maga a lélegzések és remények, lelkesedések halmaza. Akár oly módon keressük a gyógyulást, a lélek szerinti gyógyulást, mint a Zsoltárokban, akár másképp. A Zsoltárok szerint : előző léteink reményeit felfedezzük, feltárjuk.
2. Sybilla (Sybille). — igazmondó, jövendőmondó. Miért kell az igazat mondani? Nem nyilvánvaló? Nem triviális? Nem mindenki az igazat mondja?
Nem, nem mindenki azt mondja. De a tudatosan hazudozók csak az egyik része a dolognak. Az Igazság maga is rejtett, nem triviális, valamennyire küszködnünk kell érte. A sok-sok embernek mind-mind megvan, meg lehet a maga igaza (mindazoknak, akik nem hazudnak, nem akarnak hazudni) — de vajon a sok kis igazság összeáll-e egy Igazsággá, egy Igazzá? Nem kizárható, de nem is gyakori.
Miért egyenlő az igazmondó a jövendőmondóval? Ha nem a pusztulásba rohannak, akkor az igaz utak határozzák meg a jövendőt, és fordítva, ha nem az igaz utak visznek tovább, akkor az elpusztulásba megyünk.

********

2008 február

Több természetfilmet is láttam mostanában, melyekben (Ayers Rock, Kilimandzsaro stb.) a körülöttük lakó őslakosságot is bemutatták – nagyon helyesen. Kiderül belőlük, hogy a nem-civilizáltnak nevezett emberek viszonya a természethez, a körülöttük lévő környezethez sokkal egészségesebb, mint a mienk, a fejlett városlakóké. Egységben élnek vele, és tisztelik, olymódon, mint ahogy Bécsben nem rendeznek versenyt, hogy ki mássza meg leggyorsabban a Stephansdom-ot, vagy Rómában a Bazilikát; őnekik a velük élő Hegy szent, amin a hobby-turisták érthetően zavarják őket. Ès ezek az emberek az erőforrásokat is mintha jobban becsülnék — legalábbis a vízfogyasztásról mondottakból ez derült ki; bár a kép nem ilyen egyértelmű, mert a fák pusztításában gyakran az őslakosok is aktivak.
Az ember az a faj, amely tönkreteszi a környezet egyensúlyát, harmóniáját? Túl sokat halljuk, és egész süket fülekre talál. Miért? Milyen alapbeállítottságokat kellene megváltoztatni? Mennyi időbe, hány nemzedékbe telik, míg az alapbeállítottságok megváltoznak? Van ennek a civilizációnak még ennyi ideje? Van olyan erő, amely ezt a folyamatot beindítani és továbbvinni képes?

A végtelen tükröződés szerepe az archetypusok, struktúrák állandó ismétlődésében.
Ha a közepén állunk egy körbe-tükör szobának, végtelen sok tükrözésben láthatjuk magunkat, ugyanazt? Nem, nem ugyanazt. Sokféle tükörképünket. Téridőben elhúzva, kihúzva a képet (mozogva) hasonlítható a léteink hosszú sorozatához. Volt és jövő léteink állnak velünk szemben, felnagyítva és kicsinyítve, jobbról és balról nézve. Mindegyik hozzátartozik az Énhez — mi vagyunk az Én. A problémáink is hozzánk tartoznak, a kérdéseink, a vágyaink, az útkereséseink. Nem tudunk szabadulni önmagunktól — de ez nem is baj. Ez a felvállalandó kötöttségünk. Fellelni és betölteni önmagunk — a gnoszi szauton, az ismerd meg önmagad soha sem volt öncél, individualizmus (ki tudja mi mindent mondtak rá), hanem mindig — az első lépés. Megtalálni, megtanulni megtalálni a helyes utat, utakat a tükör-útvesztőben. Első lépés ahhoz, hogy kiléphess más univerzumokba.

****************************
2008. július

Kommentár két Remarque sorhoz. (Arc de Triomph)
1. „Es wartet nirgendwo etwas. Man muß alles immer selbst mitbringen.” A könyvben természetesen a menekültekre vonatkozik, az emigránsokra. Ha belegondolok, nekem úgy tűnik, sokkal nagyobb értelemben is van érvényessége: a létek közötti vándorlásban. Az ember és az Ember maga teremti a sorsait, jórészt öntudatlan.
Azok is öntudatlan, akik azt képzelik magukról, hogy ők mindent kontrollálnak.
Hányféle úton-módon költözik velünk mindaz, amit magunkkal viszünk? Hét pecséttel lezárt tudás ez, és így van jól. Mindenki, aki erőszakkal törekszik a lakatok feltörésére, kudarcot vall.
De vajon jó-e, hogy akik helyes módon eljutnak mindazon megismeréshez, ami az Egész megértéséhez kell — azok nem vehetnek többet részt az Élet Játékában?
2. „Wenn man nichts tun könnte, sollte man sich nicht verrückt machen.”
Ha tehetetlennek érzem magam egy szituációban, élethelyzetben, legalább ügyeljek arra, hogy ne bolonduljak bele, ne őrüljek bele. Egészséges gondolkodásnak tűnik, pedig benne van a csírája a Rossz felé indulásnak. A Mitleid, az együttérzés, a részvét ellen szól, hogy a fiatal katona a háborúban megkeményítse magát, és ne rágja szét magát belülről a barátja halála miatt. A részvét, az együttérzés csak a békében lehetséges, a háborúban csak a túlélésre szabad gondolni — bár Remarque ezt írja, mintha ezt elfogadná, de úgy érzem, tudat alatt valahogy mégsem fogadta el igazán. Itt kapcsolódik az első ponthoz: mi a létezés, mi az élet, aminek a túlélését kívánjuk?
3. Helyes együttérzés-e az, ami a „túlélés mindenek felett”-re alapul? Helyes-e, hogy nem segítenek a meghalni vágyó, erősen szenvedőnek, akinek már nincs más alternatívája, mint a meghalás; a kérdés csak az, hogy két órát vagy két napot vagy két hónapot szenved még, kínlódik át iszonyatos fájdalmak között? Együttérzés-e a nem-segítés? Ott, ahol segíteni tudnánk. Miért csak végletek között tudnak “ingamozgásokat végezni” a civilizációk? Hagyni szenvedni, kínlódni az “élet tisztelete jegyében” — vagy kötelezővé tenni egy adott korhatár fölött a halált — hogy “ne legyenek fölösleges terhei egy társadalomnak”. Mindkét véglet embertelen.
Ez az a kérdéskör, amely a legtöbb tisztázatlansággal jön majd velem tovább, látok problémákat, de semmi megoldás felé vezető utat.
És újból a kérdés: mi az Élet és mi a létezés?

Másnap.
Tegnap is elolvastam egy Remarque-t, a Lisszabont. Itt is volt egy mondat, ami a tegnap még előtte írtak harmadik pontjához kötődik: „Die Möglichkeit zum Selbstmord ist eine Gnade, deren man sich nur selten bewußt wird.” Ès nemcsak a háborúban, és nemcsak azoknak, akiket valamilyen terrorszervezet kínoz.
Nagyon rossz, hogy az életből, a mindennapi életből, teljes mértékben kizárjuk a halállal, az átmenetekkel való foglalkozást. Ugyanúgy nem foglalkozunk vele (a Földön uralkodók nem akarják, hogy foglalkozzunk vele), mint ahogy a helyes élettel sem, vagy azzal a kérdéssel sem, hogy mikor milyen interakciót vár tőlünk Isten.
Egy halotti búcsúztató kártyán volt egyszer:
Lag alles still
in Gottes Hände,
das Glück, den Schmerz,
das Anfang und das Ende.
Igen, ezt kellene tennünk, de ez nem jelenti azt, hogy teljes passzívitást vár tőlünk Isten, vagy ahogy én szoktam mondani: az a Jó Erő, amelynek örök része kívánunk lenni.

***************

2008 december

Optimizmus és pesszimizmus.
Talán ez az a fogalom — egy fogalom, melynek leegyszerűsítve a kétféle megnevezés mögött a jó és a rossz oldala rejtőzik — szóval talán ez az a fogalom, amelyen keresztül egy kicsit részletesebben leirni, érzékeltetni lehetne a 2-Nu-rendszerét, maibb fogalmakkal: a dialektikus jellegét annak a két világnak, melyet egyesítünk magunkban. Leegyszerűsítve az optimizmust soroljuk a Jó oldalára, és a pesszimizmust a Rossz oldalhoz. De ez nemcsak leegyszerűsítés, hanem, mint minden leegyszerűsítés, hamissá is válhat. Az optimizmus jó — kvázi jó erő, jó erőt ad –, ha a nehézségeink ellenére is tudunk újra és újra megbirkózni a nehézségekkel, megoldási utakat keresni; de rossz az optimizmus, ha csalásokhoz, becsapásokhoz, nem hangsúlyozhatom eléggé: önbecsapáshoz vezet. Ha abból fakad, hogy nem akarjuk tudomásul venni valaminek, például a körülvevő világnak, az állapotát, mert például nem akarunk pesszimistának látszani, és magunkra erőltetjük az optimizmust, ami hibás diagnózisokhoz vezet. A probléma azt hiszem az, hogy — mint minden ilyen fogalomnál — nagyon vékony a határ. Optimista vagyok, bár látom a nehézségeket, és ezt egyszer jónak ítélem, jónak értékelem, mert tudom, hogy a tudatom befolyásolja a létemet, mert az optimizmusom egy segítő erőt ad a nehézségekkel való megküzdésre; és kvázi ugyanezt — azt, hogy optimista vagyok, bár látom a nehézségeket — rossznak értékelem, mert helytelen diagnózishoz, helytelen megoldáskereséshez vezet. Hol a határ a kettő között? Ami látszólag ugyanaz, hogyan lehet mégis más? A megfogalmazás finomítása lehetséges-e általánosságban, vagy itt jön az, amire azt mondom, hogy az ember (konkrét élőlény mivoltában) nélkül semmilyen absztrakció (filozófia, matematika, stb.) nem sokat ér?
A pesszimizmuson át megfogalmazva ugyanide jutok.

Néhány nap múlva.

1. Változik-e a lélek, hogyan változik, kristályosodás nélkül?
Nem beszélnek, nem is gondolkodnak manapság a létek hibáinak átgondolásáról, elemzéséről, a kristályosodásról. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a lélek tulajdonságai — melyek egyébként is sokkal hosszabb távúak, mint egy létezés — nem változnak, legfeljebb csak tompulnak, durvulnak? Vajon a lelkünkre csak tudatos hatással hathatunk úgy, hogy jó irányba fejlődjön, jó irányba változzon? A Zsoltárokban erről van szó, de kizárólagosságot sehol sem mond. Èrdemes lenne megvizsgálni, megfontolni milyen nem-tudatos módon változhat — ha van ilyen, vagyis nemcsak 1-1 lét pozítiv hatása, hanem hosszútávú változás — a lélek. Mire gondolok például? Sokféle módszert, iskolát látok, melyek a lelket inkább kiszorítani akarják az emberekből, azt akarják, hogy ne gondoljanak olyasmire, mint az ember felelőssége Istennel, minden létezővel szemben. Személyiségfejlesztés címen egyfajta kvázi belülről üres — sok mindenre felhasználható — , kívülről hatásos — kommunikációra begyakoroltatott — lényeket igyekeznek kreálni. Ès? A kommunikációra irányultság nem csaphat át az ellenkezőjébe, mint szeretnék? Azoknál, akik nem akarnak eszközzé válni nem-tudni-milyen, de hatásaiban rossznak észlelt szervezetek, láthatatlan csoportulások kezében? Akik együttérzővé válnak mindazokkal, akiket éppen őrajtuk keresztül akarnak megnémítani, tönkretenni, becsapni?
Nem akarnék a valóságtól elrugaszkodott tündérmeséket gyártani, tudom, hogy a nagy része azoknak, akiket rosszra használnak fel, kiölte saját magából az együttérzésnek még a szikráját is. Miért érdemes mégis elgondolkodni mindezen? Mert: az ember abból főz, ami van — vagyis, ha az emberiség állapotára manapság ez a jellemző, akkor ez határozza meg a holnapot; ha lesz még holnap.
2. A természet által nyújtott sokféle problémamegoldási út, mód közül: az izolálás.
Mikor valamilyen kórokozó, fertőzést hozó megtámadja a szervezetemet, az többféle módon tud, próbál védekezni. Ha sikerül, ha lehetséges, izolálni akarja a problémás helyet — ha a lábujjam gyullad be, ott van a betolakodó, akkor azt a környéket izolálja el a szervezetem többi részétől, és ott helyben igyekszik megküzdeni az egész ellen törekvővel.
Vajon milyen hasonlóságokat találhatunk az emberiség corpus-ára, testére nézve? Megvan-e a helyes lokalizálási mechanizmus, hogy a problémáknak azon részét, melyek lokálisan megoldhatóak, lokalisan oldjuk meg? Hogyan kapcsolódik a problémák megfelelő szinteken való kezelésének a kérdése ahhoz, hogy vajon az emberiség mint egység érvényesíteni tudja-e a saját érdekeit — avagy, mint ahogyan a majomkenyérfák a kis herceg bolygójára törnek, az egynéhány mindent behálózó maffiafőnök érdekei végül széttépik az egészet … kvázi mielőtt még felnőhetett, felnőtté válhatott volna ].

Néhány nap múlva

Az elmélet és a gyakorlat aránya a létekben.
Máskor, más helyen már írtam azt, hogy az én meglátásom szerint az Ember feladata, vándorlásának a léteken keresztül a célja nem az, hogy teljesen kivonja magát a létezés világából, hanem, hogy úgy váljon minél jobb Emberré, hogy a lehető legkülönbözőbb körülmények között is képes legyen kifejteni az általa hordozott Jót, Jókat.
Ehhez nyilván először is azzal kellene tisztában lennie, hogy mi az a Jó, amit ő hordoz, amit ő jelent, amit ő megvalósítani akar, amit adni akar a világnak, a környezetének, másoknak. Gnoszi szauton. Ismerd meg önmagad — mit akarsz, milyen módokon próbáltad ezt eddig megvalósítani, miért volt az sikeres vagy nem sikeres, ha kudarcot vallottál, vajon megingatta-e a hitedet abban, ahogy a Jót látod. Az ismerd meg önmagad célja nem az individualizmus, nem is egyfajta olyan állapot elérése, mikor azt hissed, hogy olyan tökéletes vagy, hogy fölötte állsz a világnak, vagyis kint vagy a világból, nem vársz tőle semmit és nem is akarsz adni semmit. Akit ide vezetne az önmegismerés, az nagyon rossz úton haladt — az önpusztításba.
A létek megismerése annak felismerésében segít, hogy mik voltak a tévútjaink; milyen problémákat nem vettünk észre időben, miben voltunk ignoránsak, ahol nem lett volna szabad.
A létezések sorozatában talán lehetne a léteket két csoportba osztani: az egyik az elmélet létei, mikor sok felülvizsgálat, elemzés, meditáció során értékeli a vándorló a tapasztalatait; a másik a gyakorlat létei, amikor megteszi az eltervezett, elképzelt utakat.
Azért írtam az előző mondatban talánt, mert lehet, hogy ilyen szakaszoknak minden egyes létben kellene lenniük: az élet első felében a gyakorlati tevékenységek embereként, az öregkorban, az érés, a bölcsebbé válás korában a meditáció, az elemzés embereként élve.
Úgy látom, hogy itt az idő, amely van amiben nem játszik szerepet, itt igen fontos szerepet játszik. Mennyire tudjuk, mennyire vagyunk képesek a külső és a belső idők összehangolására, a ritmusváltásokra, arra, hogy ne legyünk foglyai az időnek, tudjuk, hogy miben engedhetünk a külső időkényszernek, és miben nem.

***************

2009. május

Az élet — a létben, és talán azon túl is — egy állandó utazás egy vonaton, amelyről nem tudjuk, hogy honnan jött és merre megy. Nem néztük meg előre a menetrendet, nem tudjuk hol és mikor lesznek az átszállóhelyeink. Csak a hitünk adhatja meg a jó alapérzést, a hitet abban, hogy a sok nem-tudásunk mellett is jó irányba megyünk, időben érünk az állomásainkra, és végül, ha egyáltalán meghatározható ez a végül, azt az utat tesszük meg, amiről valaha álmodtunk. S mivel utunk közben most is álmodunk, így további útjaink tervei készülnek el bennünk — nem tudjuk hol, nem tudjuk mikor, de sokat megteszünk majd belőlük.
A hit segít, a tudás gátol — ezt ébredező tudatunknak nagyon nehéz elfogadni. Milyen sok időbe szokott kerülni, míg megértjük egy kis tudás-morzsácskánkról, hogy milyen kevéssé tudjuk? Nehéznek érezzük a tudás nélküli jó meghatározását, mert a hitet eltávolítottuk a mindennapokból, a minden napi törekvésekből, gondolatokból. Az embereket manapság úgy nevelik fel — nemcsak a tudatos neveléssel, hanem egész környezetük öntudatlan hatásával — hogy a hit valami távoli, messzi, a mindennapi élettől elválasztott dolog. A nagy számú hívőt számláló vallások szinte mindegyike ezt a hatást erősíti.
Akármerről indulok — gyakran ugyanoda jutok. Gnoszi szauton. Ismerd meg önmagad. Ismerd meg léteid, útjaid, töprengéseid, gondjaid, álmaid. Micsoda tévedés, hogy ez egoizmus lenne! Épp az ellenkezője — a világot kitágító hithez vezet, az érzéshez, hogy össze vagyunk kötve milliárdnyi láthatatlan szállal valamennyi létezővel.

***************
2009 november

„Tätigsein ist dem Menschen wesentlich” & „errare humanum est.”
A Tätigsein-re mondhatnám azt is, hogy hogy ez a kerék, az életkerék, amit az Ember forgat — az ő kozmosza, saját univerzuma. Ha teljesen megszűnne a tevékenységi vágya, akkor megszűnne a világa, létei halmaza.
Az egy-létben néha így, néha úgy jön el a halál, a távozás időpontja, hogy még tele vagyunk tevékenységvágyakkal, tenniakarással. Nem mondható ki általánosan, hogy ez vagy az jobb lenne.
A kerék forog tovább, és az ember egy távolabbi pontról talán többet meglát, megért. A hibákból, a tévedésekből, melyek szintén elválaszthatatlanok a létezéstől.
Milyen a helyes összhang a létek közt? Ez vajon megfogalmazható-e általánosan, vagy az erre való törekvés is a létezés hibái közé tartozik? Gondolok arra a régi, ógörög mesére, amelyben a paraszt, a fia, meg a szamár mennek a piacra, és igyekeznek minden szembejövő tanácsát megfogadni: hol az egyik ül a szamárra, hol a másik, hol mindkettő vagy egyik se — miért akarunk általánosan jó megoldásokat adni, és miért látja azokat mindenki másképp.
Ki mivel akar, szeretne továbbnyúlni, tovább hatni a létén? Ki ezzel, ki azzal, hírnévvel, pénzzel, de vajon az marad-e tényleg fenn, az marad-e legtovább, esetleg időtlen, fent, amit szeretnénk?
Tevékenykedni és tévedni. Hogyan építsek olyan önkontrollt, ami nem korlátoz, és mégis korlátozza a tévedéseimet? Milyen sokan vannak, akik a káoszt növelik a világon, pedig nem azt szeretnék.

Néhány nap múlva

Már talán írtam róla — sokszor, sokféleképp foglalkoztatott –, hogy a belső értékrendszerem kérdéssorában valahol az első helyek egyikén áll a következő kérdés: mikor milyen interakciót vár tőlem Isten? Melyik helyzetben mi a jó választás: tenni vagy nem-tenni? Az ember minél jobban értelmesedik (köznapi nyelven: intelligensebbé válik), annál nagyobb a kísértés, hogy mindent maga akar megoldani. Ez igaz az egy emberre éppúgy, mint az emberiségre.Ès ez a kísértés legalább olyan nagy és veszélyes csapdát rejt, mint a hús kísértése.
“Rábízom magam az univerzum jó erőire” — ha ezt mondom, értik ezt? Vagy csak félreérteni, félremagyarázni tudják?
Miért váltak oly nagyon emberpusztítóvá az emberek szervezetei? Mert a legfontosabb kapcsolatot, a természet, a világ jó erőivel való kapcsolatot elvágták, lehetetlenné tették?

***************
2011. január

Milyen sokféle dolgot, milyen sokféle rendszert kell az embernek, az emberi szervezetben egyensúlyban tartani! Az anyagcseréjét, az energiaháztartását, az információháztartását, a szervezete felépítéséből és a nehézségi erőből fakadó egyensúlyban tartását, a lelki egyensúlyát, stb. stb. Mindegyik úgy reagál vajon, hogy ha a rendszeren belül nem sikerül helyreállítani az egyensúlyt, akkor valamelyik másik rendszerhez fordul segítségért? Részben megfigyelhető, de azért érdemes lenne ezzel alaposabban foglalkozni.
Ès az emberiség szintjén? Azon egység szintjén, amelyben az emberiségnek a természettel kellene lennie?
Ùgy látom, az emberiségnek, a felébredt Embernek, feladata lenne az összhang, az egyensúly fenntartása, éspedig talán éppen olymódon, hogy ellenpólust kellene képeznie az evolúció sokféle irányba húzó törekvéseivel szemben. Ezeket nem elnyomnia, uralma alá hajtania kellene, hanem arra ügyelnie, hogy egy dinamikus egyensúly fennmaradjon. ĺgy lehetnének a változások őrei.
Sokszor találkozhatunk a nyájat vezető pásztor hasonlattal: a pásztor segít megtalálni a legelőt, de ő maga nem legel. Egy akvárium hasonlat talán még megfelelőbb lehet: hagyjuk, hogy az akváriumunkban lehetőleg magától fennmaradjon az egyensúly, olyan körülményeket teremtünk. Nem válunk ragadozóvá, például csukává, aki fel akarja falni az összes többi akváriumlakót.
Meg tudjuk találni az emberek között a csukákat? És mihez kezdünk velük?

***************
2011 szeptember

Sok érdekes dolgot (~ felfogást, nem-tudatos szemléletet) lehet felfedezni az indián mitológiában. Tegnap például olvastam benne egy olyan mondatot, hogy az indiánok ördöge nem egy olyan hatalmassá nőtt egy személy, mint például Milton Sátánja vagy Goethe Mephistoja. Az indiánoknál sok kis ördög, ártó rossz szellem van, melyek képesek különböző formákat ölteni, és ártani, rombolni akarnak. Tudom, hogy máshol — pl- indiai mitológia — is megvan ennek az analógiája, és ezek a másholok nagyon különböző társadalmakat jelentenek (sokféle szempontból, mint pl. tudás, szerveződés, stb.), mégis felmerült bennem a következő kérdés. Lehetséges-e, hogy az „egységes Gonosz” vagy a „nem-egységes Gonosz” képe befolyásolja, hogy egy kifejlődés, egy civilizáció kifejlődése során mi egységesül? Megjegyzések: 1. Aláhúzva: kifejlődés, és nem fejlődés. 2. Befolyásolja, nem determinálja. A jó vagy a rossz. Tudom, nagyon naivnak tűnik így a kérdés, majd talán megpróbálom valamikor precízebben megfogalmazni.
Honnan származik a kifejlődő Gonosz kép? Mekkora része van benne –öntudatlanul, mondhatnám, ahogy a szellemek az emberekre hatnak — előző civilizációknak, és mekkora rész az, amely a civilizáció saját fejlődése során mint egy lavina megnő?
Más.
Többféle vallásban találkoztam valamilyen, a csontokhoz, az ősök csontjához kötődő szertartással. Valahonnan régről, a gyerekkoromból, tizenéves koromból rémlik, hogy olvastam valahol egy párbeszéd félét Zeusz és Prometheus között a különböző emberi „alkotórészekről”: csont, zsír, stb. Nagyon szívesen elolvasnám újra — valószínűleg többet mondana ma –, talán eredetiben is (ha ógörög az eredeti), de fogalmam sincs, se a címéről, se semmiről. Talán nem egy mese volt, hanem dráma, nem tudom. Talán csak egy fragment valahonnan. Utólag keresgélve, ami leginkább hasonlít ehhez: Hesiod Theogony -jának egy része az 535-s körül. De nem hiszem, hogy Hesiod-t olvasgattam volna gyerekként (bármilyen sok „furcsaságot” olvastam is egyébként), talán annak volt valamilyen „ifjúsági” változata, vagy mese-átdolgozása. Erősen azt hiszem, hogy Hesiod is azok közé tartozik, akiket jó lenne újrafordítani.

Egy nappal később.
Nem szeretnék, a jövőben sem, olyan párkapcsolatot, szülő-gyermek kapcsolatot, bármilyen emberi kapcsolatot, ahol trükkökkel „kezeljük” egymást. Ahol a problémák, a konfliktusok megoldását nem tudjuk, nem próbáljuk igaz úton, nem-hamis, nem-erőszakos eszközökkel elérni. Nem szeretem az idomárokat, és nem szeretnék sem idomító, sem idomított lenni.

Néhány nappal később
A Föld különböző rétegei mutatják — az idő tengelyen — a mágneses pólus fordulásait. Nem lehetne ezt áram indukálásra, energiaforrásként felhasználni? Nem volt-e már valaha ilyen technológia? Gyakran úgy érzem, mennyivel többet segítene az előrehaladásban, a fejlődésben, ha ez a civilizáció nem azt a tudatot próbálná állandóan önmagába sulykolni, hogy ő a legintelligensebb. Hanem elismerné, hogy létezhettek már, léteztek már nagyobb fejlettséggel rendelkező civilizációk. Mégpedig itt a Földön is.

Egy nap múlva
Csodálatos! Nagyszerű! Mennyire elkoptatták a szavakat! Gyönyörű szép, ritka szép koncertet hallgattam tegnap. Egy fiatal énekes, Philipp Jaroussky énekelt középkori, un. kasztrált áriákat.
Csak meg tudjon maradni ezen az úton! Ne rontsa el a kommersz, ne rontsa el sok minden, ami ebben a világban az igazi tehetséget, a tehetségeseket fenyegeti, veszélyezteti.
Hullámok kommunikálnak, hullámok erősítik egymást. Elmondhatatlan. Csak átélni lehet.

másnap
A sok-sok rejtve, egyénileg megélt igazságtalanság mikorra halmozódik úgy fel, hogy az egész meg kell, hogy lássa, milyen súlyos a baj — az egészre nézve?
Mit értek ezalatt?
Sok egyéni sorsot. Festőket, akiknek „ellopták” a festményét (más csinált az ő alkotásukkal karriert), írókat, akiknek ellopták az írásaikat, tudósokat, akiknek ellopták az eredményeiket — és lehetetlenné tették őket a halálukig, mert ma már nincsenek máglyák, nincs (tényleg nincs?) boszorkányüldözés, de van „hivatalos tudomány”, amitől nincs eltérés. Nem lehetnek eltérő tények. Minden területen találhatunk erre számtalan példát. Sajnos. Ez az általános. Miért? Következik abból, hogy hamisságokkal akarnak uralkodni.

*********************
2011 október

A Zsoltárokban írtam, hogy a létezés próbatétel. Mutatja, hogy mennyire van összhang az elvek és a tettek között. Hosszú távon, a létnél hosszabb távon.
Talán fogalmazhatnám ezt másképp is. Részévé kell válnunk annak, amit teremtünk. A teremtésünk, a szelektálásunk a környezetet módosítja. Lassabban, és nem úgy, ahogy a szándékaink szerint szeretnénk, de mégis. És ennek kell alávetnünk magunkat. Ez a karma, ez a sors. Lehet, hogy ezért félnek oly sokan, ha nem is merik bevallani, az újjászületéstől?

néhány nappal késöbb
Milyen kérdésekkel várom a halált?
Elmúlnak-e a testi fájdalmak, ha kilépek a testből? Jönnek-e más fájdalmak, milyen fájdalmak jönnek helyettük? Miért vágyik a lélek, oly gyorsan, mégis vissza egy testbe? Az életbe.
A létenkívűli létben tudok-e szeretetet adni? Megtanulok-e jobban, több szeretetet adni? Segíteni és adni. Változik-e, hogyan változik a szellem és a lélek viszonya test nélkül? Nem akar-e a szellem még inkább uralkodni? Ez ugyan buta kérdésnek tűnhet, mégis felteszem: Nem ez-e a fő bűn — ott? A rosszra törekvő, az ártani akaró szellem nem csak Vorwand-nak és eszköznek használja a testet — itt?
Igaz út. Igaz lét. Ezeken töprengtem sokat. És: igaz nem-lét? A nem-létben ha pásztorok, ha útmutatók vagyunk, hogyan vezethetünk jól — többeket? Többet lehet-e megérteni a jó polimorfizmusból, az igaz módon megvalósuló polimorfizmusból — ott?
Megjelenhetek-e egyszerre többféleképpen a létben úgy, hogy az igaz marad? Lehetséges-e ez a jelenlegi „normalitás” határok között?

Néhány nappal később.
Mit értek én az evolúció alatt, mikor az emberi fejlődés problémáiról gondolkodom? Mást értek, mint ahogyan a mindennapokban használják. Alapvetően a kifejlődést, a kibontakozást, a magból az érett lénnyé válást tartom önmagamban evolúciónak. (Lásd: a kép teljessé válása a Zsoltárokban.)
Mégis, annyiból megfertőzött a mindennapi szóhasználat, hogy az élőlények és köztük az emberek perszonalizált “változtatási és módosítási főfelelősét” Miss Evolúciónak szoktam nevezni.

néhány nappal késöbb
Költeményt írni olyan, mint gyereket nemzeni, hogy milyen lesz, csak akkor derül ki, mikor világra jön, és próbára tétetik. Azt hiszem, R. Burnsnél olvastam valami ilyesmit. Szeretem a gyerekeimet. A költeményeimet. Különösen a Hálókból néhányat. Gondolom, ez nem baj. Ha még az anyjuk se szeretné őket?
Hányszor haltam meg úgy, hogy valamilyen verseskötet velem volt?

*****************
2011 december 24

Meg lehet-e fogalmazni szavakkal, hogy mit jelent a szeretet? Vagy bármilyen megfogalmazást adunk, az soha nem lesz teljes, mert még mindig nagyon sok szeretet lesz, ami a szavakból kimarad. Élet. Élnünk kell a szeretetet, megélnünk, minél többször. S vágyni rá, vágyni arra, hogy szeretetet adni tudjunk. Talán olyanná válik ez a szeretet vágyunk majd, ha eltávolíthatatlanul gyökeret ver a szívünkben, mint amilyennek a Jézus imádságot írják le az ortodox egyházban: önmagát növelővé, önmagát állandóan újrateremtővé.
De. Könnyűnek tűnik ezt elképzelni a magányban, az elmélkedésben. Ki kell mennünk az életbe — oda, ahol a szenvedést, ahol a nyomort, ahol a szükséget látjuk. Megtaláljuk-e a módját, hogy segítsünk? Megtaláljuk-e a módját, hogy a változtatni akarókat a jóban egyesítsük? Megtaláljuk-e a módját, hogy a sok-sok hidegben és ellenszélben soha ne hunyjon ki a szeretet lángja a szívünkben? Ne rakódjon ránk hideg kéreg, ne törjön le a sikertelenség. Ne keltsünk félelmet senkiben, ne váljunk rosszá senkinek se — azoknak se, akik idegenek maradnak, akik úgy érzik, mást, másképp akarnak.
Ha újat, ha mást, ha úgy érezzük, jobbat szeretnénk, hol kell elkezdenünk a teremtést? Mindig valahol máshol? Mindig egy „üres lapon”, egy lakatlan szigeten, egy lakatlan bolygón? Vagy ott, ahol már félresikerültek a dolgok. Ahol már sok hibát és sok szenvedést látunk. És sok jóra vágyó életet.

2011. december 29.
Mi marad meg egy adott létből, életből? Tudom, rossz a kérdés, ilyen formában rossz, mégis így fogalmazódik meg a leggyakrabban. Rossz, mert nem tevődik hozzá: kinek a számára? S milyen formákban? Ha lesznek, akik a verseimet olvassák, mennyit mondanak azok az egy-létről, a csak erre az életre jellemző szépségekről vagy nehézségekről? Hiányzik belőlük nagyon sok minden, olyan apró, aprónak tűnő részletek, melyek csak nekem jelentenek valamit: egy kéz, egy virágzó fácska, egy mozdulat, egy mosoly, egy eltöprengés, és sorolhatnám még. Ezek mind ehhez az élethez tartoznak, s ha mondjuk 100 év múlva valahol megint kisgyerek leszek — hol lesznek ezek az emlékek? Elvesznek? Más mosolyokban, más fákban, más dolgos és hívő kezekben nyilvánul meg a szeretet? Mivel tartjuk a régit? Azzal, hogy öntudatlan, hasonlóra vágyunk az aktuális jelenben? Hogyan örök a szeretet ereje?

******************
2012 január

A mai ember nem beszél átalakulásról, csak öregedésről. Valahol olvastam nemrég, hogy tudósok megállapították, hogy 45 éves kor után már csak hanyatlik az ember szellemi tevékenysége. Bölcsnek nem nevezném, aki ilyet mond. Mit definiál szellemi tevékenységnek? S miért akarják az ilyenek, hogy az emberek legalább 67 éves korukig dolgozzanak? Egyre hanyatló szellemi kapacitásokkal? Milyen modellekben gondolkodnak az ilyenek?
Mint ellenkép, mint pozítiv példa, az a film jut az eszembe, ahol egy robot emberré akart válni. Pedig sokkal többet tudott, mint az emberek jó része. Mégis. Nyilván nem úgy látta az embereket, mint az ilyesfajta tudósok.
Embernek lenni. Emberré válni. Tévedés azt hinni, hogy emberré válunk pusztán attól, hogy a lehetőségbe beleszületünk. Nem. Emberré válnunk kell. Magunknak.

Néhány nappal később.
Good witch or bad witch? — kérdezi az Óz című filmben Dorothy a neki megjelenő tündért.
A filmmel ellentétben, az életben ezt senki más nem válaszolhatja meg, mint ő maga. Neki kell a választ megtalálnia, és a külső megjelenés nem szabad, hogy megtévessze.
Ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyre életutunk során, újra és újra, meg kell keresnünk a választ. Tudva vagy nem tudva. Hamis képektől, látszatoktól körülvéve.
A gyermek öntudatlan választása — pont ez az, amitől a rossz meg akarja fosztani. Mert uralkodni akar? Mert önmagát sokkal okosabbnak tartja? Ugyanezeket a hibákat követi el az egész emberiség is, ha rossz úton jár, a természettel szemben.

2012 február

Többször hallottam mostanában a szinte szlogenként emlegetett mondatot: a klímaváltozás, és az emiatti változásokon keresztül a Föld sorsa, az emberiség sorsa a mi kezünkben van. Rajtunk múlik.
Nagyon tetszetős kijelentés. Csak soha nem szoktak továbbmenni. Értelmezni. Nemcsak tetszetős kép, ami mögött nincs valóság?
Mit jelent ez a „mi kezünk”? Beszélhetünk-e arról, hogy a ma létező lények összességének, a mai emberiségnek van egy közös keze, amellyel az egész akarata szerint tenni tud? Vagy, ha belegondolunk, azt látjuk, hogy nincs ilyen kezünk. Azt látjuk, hogy a sok-sok létező, és csoportjaik, különböző irányokba húzó akaratokat teremtenek; amiknek alárendelik az egész érdekeit. Sok oka van ennek, és nyilván nem változik meg, nem változtatható meg egyik napról a másikra. Lehet, hogy mire nagy tömegben, nagy mértékben tudatosul, már késő lesz?
Amik az európai egységesülésnél problémák előjönnek, azok megértése, egyfajta „utólagos feldolgozása” talán segíthetné az azután következő, a nagyobb, a globális egységesülési folyamatok problémamegoldásait. (Utólagos alatt egy olyan elemzést értek, ami a mindennapi valóság szintjén lezajlott problémamegoldásokat elemzi).

Két nappal később.
Minden nap tanulunk, és mindennel tanulunk. Nemcsak azzal, ha előveszünk egy tankönyvet, és próbálunk valamit gyakorolni. Azzal is, ha járunk az utcán. Ha észrevesszük, hogy vannak emberek, akik szenvednek. Az öregségtől, a szegénységtől, az otthontalanságtól. És, ha észrevesszük azt is, hogyan fogadják a nyomort mások: van, aki közönnyel, van, aki lelkiismeretfurdalással; van, aki örül, hogy nem hagynak másokat megfagyni, és van, aki bosszankodik, mert még a szenvedők látványát is szeretné a szeme elöl eltüntetni. S vannak politikusok, akik büszkén jelentik be, hogy ők még keményebb intézkedésekre is képesek. Az emberek ellen. A többség ellen. A gyengék és a szenvedők ellen. Néhány börzespekulánst segítve?
Milyenné válik az emberi társadalom? Olyanná, amilyenné tesszük. Vagy csak néhány teszi? Hogy kerül olyan helyzetbe az a néhány, hogy sokat tud ártani másoknak? Milyen mechanizmusok hatnak az emberi kapcsolatrendszerekben?
Szép új világ. Ki értelmezi ezt úgy magának, hogy kevesek szép új világa sokak nyomorára építve?
Nem szeretem azt hallani, hogy „ez mindig így volt”: száz éve, ezer éve, s ki tudja milyen messze mehetnénk még vissza a történelemben, ha lenne tudásunk hozzá.
Lehet-e igazán fejlett civilizáció így? Anélkül, hogy a fejlettség az egészre vonatkozna? Vagy a társadalmi „ollók”, különbözőségek egyre nagyobbá válása ugyanúgy a pusztulás felé hajthat, mint a klíma változása?

************************
2012 március

Gib mir Zeit. Adj nekem időt. Képzeld el, hogy ezt a végtelen-időtlen-tértelen egy lakója mondja. Miért? Miért vágyhat valaki az egészen másból, az időtlen-tértelen-anyagnélküliségből, ide, a bezártságba? Az időbe. Ahol az időt értelmezhetjük. A megadatott időszeletkét ajándéknak tekinthetjük. Megfogalmazhatatlanul is megfoghatónak. Lehetőségnek. Miért? Megérthető-e ez, mondjuk, a matematikán keresztül? Megváltozik-e egy végtelen egyenesnek egy szakasza, azáltal, hogy kijelölök rajta 2 pontot? Vagy éppen azáltal teremtődik meg az egész egyenes? Mint, ahogy mondják, az út azáltal lesz, hogy megyünk rajta.

Március 30.
Bálint születésnapja. Mint azt már sokszor mondtam: életem nagy ajándékának tekintem a fiamat. Azt, hogy gyerekem van, azt, hogy egészséges gyermeket szültem, azt, hogy megadatott, hogy rendesen fel tudtam nevelni, azt, hogy békében élünk. Olyan trivialitásnak, olyan mindennapi dolognak tűnhetnek ezek egyeseknek, hogy nem értik, miért tölt ez el engem hittel, lelkesedéssel, örömmel. Ami megadatik nekünk boldogság, azt szinte természetesnek tekintjük, és nem gondolunk arra, hogy milyen drága kincs, felbecsülhetetlen érték. Hány helyen nincs béke a Földön, nőnek fel generációk — ha egyáltalán megérik a felnőttkort — lövöldözésben, minden nap megtapasztalt erőszakban? Hány gyerek hal éhen, pusztul el betegségben, szenved, öntudatlanul szenved a tanulási lehetőségek hiányától?
S azokon a helyeken is, ahol béke van, nincs éhezés és tanulni lehet: hány család olyan, hogy szenvedéssé, pokollá teszi a gyerekkort?
Béke. Egészség. Szeretet. Sok napsütés. Tiszta levegő.
Miért nem becsüljük eléggé az alapvető értékeket?
Miért fordul elő gyakran, hogy csak úgy tanulunk meg valamit megbecsülni, hogy a hiányát érezzük?

*********************

***************
***************

2012. junius

Olyan jó egy kicsit a gyerekkoromra gondolni! Apám, anyám, nagyanyám, gyerekkorom felnőttvilága már mind halottak. Múlttá váltak, visszavonhatatlan múlttá, amely már rögzült, fixálódott az állandóan változó világban. Tudom, hogy valamelyest rossz a fogalmazás, azoknak van igazuk, akik úgy tartják, hogy akik meghalnak, nem maradnak halottak. Ők mind élnek, élnek valahol, és kívánom, hogy szeretetben éljenek.
De a gyerekkor múlttá vált. Visszahozhatatlan múlttá. És furcsa számomra, hogy mennyire megváltozott: mikor benne éltem, mikor gyerek voltam, úgy érzetem gyakran, hogy én — rejtve vagyok, elbújva vagyok önmagamban, nem ismer, nem ért, igazán senki. Most, néhány évtized múltán, mégis, egyfajta meghitt zuggá, csendes menedékké vált a gyermekkor. Mindaz, ami gyermekkorként bennem él.
Azzal is, azáltal is, hogy az életem egy része már múlt, kijjebb vagyok, kevésbé vagyok már benne a világban? Elképzelhető, hogy nagyon sok idősödő ember így érzi ezt.
Jó ez, vagy sem, más kérdés. De, ha már „kinővünk” ebből a világból, ha úgy érezzük, egyre kevésbé vagyunk otthon benne — belenővünk-e közben egy másikba? Vagy csak légüres teret érzünk. Otthontalanságot.
Felkészít-e a gyerekkor az életre? A környezetünkkel, az akkori lelki problémáinkkal kapunk-e valami olyat kicsiben — modellként? előzetesként? — ami egész életünket jellemzi majd? Ami felnőttként sokkal nagyobb dimenzióban jelentkezik később.
Milyen problémáim voltak, apámmal, anyámmal, és felnőve, mit tapasztaltam a globális felnőtt világból, a Férfiak és a Nők, az Apák és az Anyák világából? Eljön-e majd az idő, mikor ennek a felnőtt világnak a problémáit, mondhatnám az egyént nyomasztó hatásait, úgy fogom majd értékelni, mint most a gyerekkoromat? Meghitt kis zuggá zsugorodnak?
Édes Istenem, mekkora problémákkal szembesülök akkor majd?

néhány nappal késöbb

Azt írtam, a házasságok legnagyobb részét rossznak látom. ĺgy van ez még? Vagy csak az ifjúkori abszulutum felé törekvés tudatosan fel-nem-dolgozott maradványa? Talán relative nem is olyan rosszak?
Nyilván nem arra gondolok, amikor anyagi, hatalmi, stb. hasonló érdekek miatt kötik a házasságot. A szülők kívánságára, a társadalom igényei szerint — ezt mind rossznak tartom, de azt hiszem, ezekről nem is kell írnom, mert anélkül is világos.
Nem. Csak azokra a házasságokra gondolok, melyek két ember szabad elhatározásából, egymás felé törekvéséből, együtt haladni törekvéséből fakadnak, erre alapulnak.
Van-e valami általánosan megfogható rossz a hozzáállásban, ami könnyen tévútra siklatja az embereket?
Úgy gondolom, van. Öntudatlan van, és talán nem is kevés.
A filmek, a szerelemről, a boldogságról szólni kívánó filmek gyakran akkor végződnek „happy end”-del, ha a párok összeházasodnak.
Itt az első probléma. Miért? „Megismertük, megszerettük egymást, úgy döntöttünk, összeházasodunk” — mi ebben a probléma?
Kevéssé tudatos, hogy nem egy út végén, „happy end”, hanem elején állnak. Hogy a megismerés nagyobb része még csak most következik. Hogy az élet-formálás, az életút-teremtés közös, együttes volta a változásokban való összecsiszolódást, összehangolódást kell, hogy hozza, úgy lesz majd jó egy házasság.
Biztos megdöbbentő a hasonlat, amit most mondok, feltehetően csak ez én jelenlegi állapotomból fakad, de: én olyannak érzem, mint a halál előtti érzést, mikor tudjuk, hogy változások jönnek, de nem tudjuk, hogy milyenek lesznek, nem tudjuk, hogy hogyan hatnak majd ránk, nem tudjuk, hogy urai leszünk-e majd önmagunknak, önmagunk megváltozásának. Ez egy fontos, állandóan előjövő problémám most: amit úgy nevezek, hogy Kontroll-Wahn, a civilizált embernek az az őrültsége, hogy úgy érzi, mindent a tudatával (s a tudásával) kell kontrollálnia.
Ahogy visszaemlékezem a házasságomra, sokkal többet beszélgettünk például filozófiáról a házasságkötés előtt, mint után. Csak annak tudjam be ezt vajon, hogy később már a gyerek foglalta le minden gondolatom? Nem tudom. De lehet, hogy valamelyest általános: a házasságkötés után a házastársak már csak a mindennapi életről, annak problémáiról, stb. beszélnek, beszélgetnek egymással.
Pedig ilyenkor mélyül (vagy kezdődik?) az egymást megismerés. Mélyül? Vagy ellaposodik a mindennapokban?

*******

2013. tavasz

1.
A könyveimről, az írásaimról, az engem foglalkoztató gondolatokról nem tudok beszélni senkivel. Sokan voltak így ezzel?
Abban reménykedtek, hogy majd eljön az idő, eljönnek korok, lények, akik érteni fogják őket? Ahogy azt látom, azt figyelem, hogy mennyire megmásítottak, szándékosan vagy butaságból rosszul értelmeztek jó néhány általam nagyra becsült régit, szóval, ahogy ezt látom, a jövőben való ilyesfajta reménykedés is haszontalannak tűnhet. Mégis. Mégis van, egy talán megmagyarázhatatlan, de élő, bizakodó hit bennem, hogy az írásaim valamikor-valahol eljutnak majd értő olvasókhoz, jó szívvel befogadókhoz is.
Más.
Tegnap jött meg Dan Brown feltehetően hamar bestseller-é váló legújabb könyve, az Inferno. Még nem olvastam el, most csak a mottóján töprenkedem. Valami olyasmit mond, hogy akik a morális hanyatlás korszakában megőrzik a semlegességüket, azoknak jut a legsötétebb hely a pokolban. Mit is mond ezzel? Mit jelent a semlegesség megőrzése — akármikor, és a morális hanyatlás korában? Megfogható-e általánosságban, vagy olyan polimorf értelmezéseket tesz lehetővé, melyekből az egyiket a nagyon rossznak, a másikat a jónak tekinthetjük (a semlegesség értékelésére nézve). Mik ezek? Rossz, ha a semlegesség azt jelenti, hogy közömbösnek lenni a szenvedőkkel szemben, semlegesnek lenni a hazudozókkal, a csalókkal, a gyilkosokkal — ezt valójában nem is lehet, a semlegesség kiállás ezek mellett ilyen értelemben. „A gyilkosok közt cinkos, aki néma.” S mi lenne a jó értelmezés? Ha a semlegességet, mint az egyéni integritás megőrzését éli meg valaki. Egyetlen „csaholó bandának” sem válik a részévé és eszközévé.
Kinek melyik pokol jut? Természetesen nem valami színházi páholyok szerinti körökre gondolok. Annak, aki a semlegességén át az integritását őrzi sokféle rosszal szemben, annak itt van a pokol. A sötétség korszakában. Sokan igyekeznek pokollá tenni az életét. S talán a legsötétebb ilyenkor azt jelenti, hogy a legnehezebbnek tűnő ellenfelek, ellene törő rossz erők adatnak meg neki.
Akinek viszont a semlegessége a szenvedőkkel való közömbösséget jelenti, aki a semlegessége ellenére is valójában a „vadászokat” segíti, annak máshol lesz a pokla. Sokáig hordozni fogja még, önnön léteiben is.

Visszatérve a boncolgatott mottóra: meg akarom keresni az eredetiben, olaszul. (Dantenél értve természetesen, nem Dan Brownnál.) Mi volt az eredeti gondolat akkor, körülbelül 800 éve? Annak mi volt a gondolat-forrása, eredete?
Egy exodus egy szeretet városból, ha ezt mondom, Dantera gondolok, vagy magamra? Mi mindennek a jelképe is lehet, jelképévé is válhat, akaratlanul, a „sors szeszélye folytán” (ahogy felületesen látják) egy-egy életút?

2.
Újraolvasom F. Schätzing könyvét, a Schwarm-ot. Éppen annál a résznél tartok, amely talán a leginkább elgondolkodtat: amikor Anawak kimegy a természetbe, abba, ami az Arktison a természet, az inuitokkal egy kirándulásra.
Itt vannak, ennél a résznél, a kérdéskupacok egybesűrítve: az ember és a természet, a civilizált ember és a természeti ember, az idő és az időtlenség. Van-e értékes idő és értéktelen, elvesztegetett idő, ahogy a civilizáció embere állítja és átéli, vagy nincs, egyáltalán nincs elvesztegetett idő, ahogy az inuitok átélik: akármit csinál az ember, él. Lehet-e dönteni a kettő között, hogy ez vagy az a jó, nem inkább az-e a jó, ha mind a kettőt át tudjuk élni, át tudjuk érezni? Még abban sem vagyok biztos, hogy a kettő egyszerűen komplementere egymásnak; az idő fogalma számomra annyira rejtélyes még, hogy nem hiszem, hogy belepasszítható a sok tekintetben dualitás világunkba.

Sokan, azt hiszem, hogy megszámlálhatatlanul sokan töprengtek már azon el, hogy mikor is kezdődik el egy élet. A jövendőbeli unokám — adja Isten, hogy minden rendben menjen — körülbelül három hónapos embrió, még van egy fél éve az eljövetelig, az előjövetelig, a megszületésig. A szülei nem adtak még nevet neki. Pedig már van. Létezik. Él. Rejtve él. Lány, fiú? Nem tudja a külvilág. Nem tudja senki talán. Lényeges? Igen is, nem is. Olyan korban születik, ahol a szükségesnél többet determinál a biológiai nem.
És a lélek? A lelke? Sokan úgy tennék fel a kérdést: benne van már? Voltak ezen elmélkedők, akik „osztogattak”, azt mondták, hogy van olyan része a léleknek, ami talán benne szunnyad, és van, ami csak a születésénél költözik bele. Igazuk van? Nem tudom. Lehet, hogy a gondolkodásunk alapvetően hibás. A lélek végtelen. Fel lehet osztogatni a tengert, amely állandóan beáramlik egy öbölbe?
A léten túli identitásunk mennyire izolált lélek?
Kicsi. Baba. Szeretnélek megszólítani, de még nem tudlak. Pedig már egyre többet gondolok Rád. A 21-dik század gyermeke. Mennyire nem vagyok én felkészülve, s nincsenek a szüleid felkészülve arra, hogy Te már más alapértelmezésekbe születsz bele, mint mi. Ami nekem átélt élet, az neked történelem. A priori távolság.

2013. augusztus

Milyen látens módon határoz meg minket az, ahogyan az időt érzékeljük? Milyen „változási, átalakulási utat” kellene ennek kapcsán bejárnunk? Mit értek ezalatt?
Vegyünk kezdeti pontnak, kiindulási pontnak egy természeti embert. (Mint egy civilizáció kezdetén.) Az időérzékelése, az öntudatlan, a pszichéjére ható időérzékelése, úgy hiszem, hogy sokkal kevésbé nyomasztó, mint a fejlett civilizációban élő emberé. Élete összehangolt a természettel, egy nap lefolyása tekintetében is, és egy év lefolyása tekintetében is. Hogyan jelentkezhet nála stresszfaktorként az idő? Például úgy, hogy valamilyen tevékenységet — például kellő mennyiségű élelmiszertartalékok összegyűjtését — be kell fejezni, el kell végezni addig, amíg be nem áll a tél, vagy a jég a tengeren. A természet, akihez igazodik, adja a stresszfaktort is. (Apró megjegyzés: a magyarban az idő Zeit és időjárás egyszerre. )
Minél jobban civilizálódik, minél fejlettebbé válik az emberi civilizáció, annál inkább igyekszik függetleníteni magát a természettől, megszüntetni a „kiszolgáltatottságát” a természetnek. Csökkennek a természettel összefüggő stresszfaktorok, helyettük teremt magának másokat. Emberi stresszfaktorokat. Erre legalkalmasabb az idő maga. Az idő, amely — akarja-e vagy sem az ember, mindenképp — az emberek összekapcsolódásának, együttessé válásának, emberiséggé válásának egyik legfontosabb eszköze. A sok-sok külön kis időt, amelyet minden egyes lény hordoz magában, valami egyhez, valami közöshöz kell viszonyítani. Természetesnek tűnik, hogy ez a közös pont csak olyan valami lehet, amit kvázi minden pillanatban mindenki lát: az égitestek, a Nap, a Hold. Mindez igaz a Föld felszínén. És a belsejében? Olyan mélyen, ahová nem ér el se a Nap, se a Hold fénye, ahol semmi jelentőségét nem érzékelik a Napnak és a Holdnak (függetlenül attól, hogy mint tudás megvan-e), ott mi a közös pont?
A Nap és a Hold. A természeti embereknek talán még mítikus lények, de nem stresszfaktorok. Bár a civilizált embereknek sem ők a stresszfaktorok, hanem más. Talán az idő megfogni akarása. Az, hogy minél többet ki akarunk préselni a pillanatból. Az az állandosuló érzés, hogy elmegy az élet vonata, s mi lemaradunk róla valahogy. Pontosan az, amitől a fejlődésének a kezdetén az ember szabadulni akart, a természethez kötöttségtől, az jelentkezik később stressz okozóként, mert hiányként. Nem jó elveszteni a kapcsolatunkat a természettel.

2013. augusztus

Sok babát láttam tegnap a közlekedésben, a vonaton is (Marcheggbe mentem), meg az U-Bahn-on is. Az egyik bújocskát játszott valakivel (nem velem), lehúzva egy kicsit a fejecskéjét, majd szélesen mosolyogva felbukkant. Persze végig lehetett közben látni őt. Abban a korban volt még, amikor a csöppségek úgy érzékelik, hogy akit ők nem látnak, az őket sem látja. Megfigyelték-e vajon már, hogy körülbelül mennyi idős korig tart ez?
Arra gondoltam, hogy vajon az unokámmal, az unokám mellett mennyire fogom rögzíteni a megfigyelteket. Elmarad vajon? Úgy, mint a fiamnál, mikor „csak” élveztem, hogy van, hogy fejlődik, és nem maradt időm s energiám a „tudományos megfigyelésekre”.

Más.
Nem is tudom, hogy lehetne-e ezt még meditációnak nevezni. Leülök, ahogy szoktam, keresztbe tett lábakkal. Becsukom a szemem. Próbálok nyugalmat teremteni. Látszólag, kívülről nézve, az van: teljesen mozdulatlanul, szinte alig lélegezve ülök. Elmerülök? Nem. Most nem mondanám. Még szavak sincsenek bennem. De vihar tombol. Belül. A csontjaimban? Nem tudom. Talán nem csak. De nem az egész testemben. A bal oldalon, és ott sem mindenütt. Mintha karmikus vihar lenne. Kavargó örvény. (De ez csak utólagos fogalmazás, egy darabig semmilyen szavam nem volt rá.) Két galaxis összetalálkozik. Múlt? Jövő? Mindkettő, valószínűleg. Lényegtelen. Az ember szempontjából lényegtelen? Honnan, hogyan figyeli majd a lélek a kozmikus találkozót? Lesznek-e utána még sémák? Kozmikus „Muster”-ek? Van-e bármikor is teljes megsemmisülés?

2013. ősz

A változó médeák hányféle kölcsönhatásban vannak az intelligenciával?
Most nem arra gondolok, amiről talán már néhányszor írtam, hogy a különböző fajok érzékelése, érzékelésének a csatornái, módjai, hogyan függnek össze az intelligenciájuk milyenségével, az alkalmazott kommunikációs eszközeikkel, stb., hanem csak az emberre. A jelenlegi emberre. Mihez vezet — ha nem pusztítja még előbb el magát — az, hogy az írás – olvasás, vagyis a szavakra épülő kifejlődési, tanulási rendszerek mellett egyre nagyobb szerep jut majd a nem-verbális lehetőségeknek? Nem olvastam még róla, de feltételezem, hogy ma is használnak olyan teszteket, számítógépes teszteket az intelligencia „mérésére”, megfigyelésére, melyek egyaránt használhatóak például majmok, vagy kisgyerekek fejlődésének a vizsgálatánál. (Miért az idézőjel a mérés szónál? Valahol belül úgy érzem, hogy az intelligencia csak igen korlátozott mértékben mérhető.)
Foglalkozott már vajon valaki ennek a verbálistól való eltolódásnak a veszélyeivel?

Más.
Tegnap játszották megint a TV-ben a Good will hunting címü filmet. A „csodagyerekről”. Nem mennek-e el az emberek a tényleges mondanivaló mellett? Hogy az érett ember, az ember ember, mennyire nem azonos az intelligens emberrel? Nem szükségszerű, hogy az intelligencia zsákutcába vigyen minket, de ha „gholásítással” párosul, akkor nagyon megnöveli a zsákutca esélyét.
Az emberré válás útja más. Remélem, hogy érthető, anélkül, hogy részleteznem kellene.

2013 november

Olvasom a Derzu Usala-t. Jó könyv. Sokkal több figyelmet érdemelne. Sokkal több van benne, mint ami az első pillantásra tűnik. Miért? Első pillantásra egy útleírás, rövid élménybeszámoló néhány expedícióról, és két ember találkozásán keresztül két világ találkozása. A civilizált világ találkozása a természet világával.
Mi a sokkal több? Amin elgondolkodnunk kellene mindennek kapcsán. Az első oldalaknál még csak egy ifjúi lelkesedést éreztem Derzu Usaláról olvasva, körülbelül hasonlót, mint amit Gorkij is említ az ajánlásában, a Cooper féle Bőrharisnya történetek olvasása kapcsán. Később, elgondolkodva a másik főszereplőn is, a Farkasokkal táncoló film jutott az eszembe. Ott is „civilizációk összetalálkozása” jellegű történet van. Ez se lenne kevés, bőven vet fel kérdéseket, amelyekre a megoldásokat, a jó válaszokat még nem sikerült megtalálni, s nemcsak nekem.
De még ennél is tovább kell lépnünk gondolatban. Hogyan függnek össze az emberi kapcsolatrendszerek problémái, és az ember és a természet viszonyának a problémái egymással. Ez a két dolog az, érzésem szerint, amely minden civilizáció pusztulását előidézi.
Akik kiadják egy civilizációban a jelszót, hogy „vissza a természethez”, általában jót akarnak. De egyrészt mindig kisebbségben maradnak, másrészt maguk is belátják, hogy zsákutca az elképzelésük. Ugyanúgy „kihaló faj” lesznek, mint az olyan természeti emberek, akik még együtt élnek, együtt lélegeznek a természettel. Mint az ábrázolt Derzu Usala.
Hogyan kezdődik majd újra, újból a következő civilizáció? Az ember, vagy az ott kifejlődő újfajta intelligens lény, fél a természettől. A természet kiszámíthatatlanságától, félelmetes csapásaitól. A hidegtől, a fagytól, a viharoktól, a tomboló szélvihartól, az áradásoktól. Hosszú-hosszú időn keresztül küzd majd megint, hogy „legyőzze” a természetet. „Kontrollálja”. Uralkodjon rajta. S ha így tesz, akkor ugyanoda jut, ahol most mi vagyunk.
Perpetuum mobile?

A Derzu Usala legfőbb tanulsága az, ami rejtve marad a felszínen megjelenő kérdések mögött. Ez pedig az a kérdés, hogy mik azok az erők, melyek megakadályozzák, hogy a jószándékú, a közeledésre nyitott természeti ember, és a jószándékú, a közeledésre nyitott fejlett civilizációbeli ember hosszú távú jó kapcsolatot építsenek ki. Ez az igazán fontos kérdés. Nemcsak két emberre nézve, hanem mindarra nézve, amit képviselnek. Kiknek nem érdeke a jó akaratúak szövetsége? Kik látják a maguk érdekeit, hasznát a jó törekvések megosztásában, izolálásában?
Hogyan lehetne ebben a kérdésben az egyedi esettől az általános felé haladni? Egy ember találkozása egy másfajta civilizációval, mondhatnám, hogy gyakran előfordult. Akármelyik irányban történt is — ami alatt azt értem, hogy az egy ember magával hozott civilizációja volt a fejlettebb, vagy fordítva — mindig egyedi eset maradt.

******************************

2014 július eleje

Tegnap már majdnem végig elolvastam a „Goldherr besteigt den Tiger” című könyvet. Azt hiszem, hogy fogok még róla írni (pl.: a jövendölés a lapocskák és plusz a trigrammok alapján történt!, stb.), most csak néhány vázlatpont jellegű megjegyzés emlékeztetőül magamnak.
N1. Irdische Unsterblichkeit. A halhatatlanságnak többféle osztályát, fokozatát különböztették meg valaha.
N2. Lehet, hogy ez a könyv paródia volt valamire, ami — és amiről a tudásunk — teljesen elveszett? Ezért most jó korleírásnak tartjuk, ami persze így is, úgy is lehetséges.
N3. Itt is rossz (ha jól emlékszem, valahányszor írtam róla, rossznak ítéltem meg) a Gottkaiser.
Ki lehet jól a karma intézkedéseinek a végrehajtója? Lehet-e bárki, egy személy?
N4. Nyilvánvaló eltérés a Zsoltárokban vázoltaktól: a Purgatórium, a tisztuláshoz szükséges cselekedetek itt nem a létben vannak. (Vagy nem csak a létben?)
N5. A szex és az indiai jógatudományokból elveszett tudások.
N6. A szellemekhez tartozó állatszimbólumok jelentései, asszociációi, stb. abban a korban.
(Ehhez egy későbbi megjegyzés: pl. az állatfajták illetve az egyes állatok jellegének változása; nemrég egy beszélgetésben a fiammal kiderült, hogy ő a priori vadászó, ragadozó állatoknak érzékeli a mackókat, míg bennem a szelídebb — növényevő — változatok az „alapértelmezés” )
N7. Bön-po.
N8. A jóslás.
Már az egyiptomiaknál is volt olyan érzésem, hogy valami hiányzik mellőle: egy dobókocka? Egy tábla? Itt pedig egyértelműen szerepel, hogy a trigrammok mellett, azokkal együtt valamilyen „lapocskák” voltak, és a kettő együtt adta ki az összképet.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a jóslással kapcsolatban valami hasonlót lehetne felfedezni, mint amit a Zsoltárokban a vallásokról írtam: mindegyiknek ugyanaz az egy volt az őse, az eredete, az elsőnek tekinthető forrása, csak abból aztán másfelé, többfelé indultak el.
N9. Ne felejtsük el, hogy bár sok civilizáció múlt már el a Földön, és bár sokfelé keresik azt a civilizációt, amelyiket Atlantisznak nevezünk, azért Atlantisz csak egy volt. Mikor ért véget? Ötvenezer éve? Vagy több? Az egész bolygóra kiterjedt, mindenhol megvannak a nyomai. Ebben a könyvben is, a császár az egyik mesterséges kis szigetét nevezi így.
Kinek az érdeke, hogy ne legyen róla igazából szó? Kinek az érdeke, hogy a történelem határai úgy legyenek megszabva, ahogyan ma vannak?
N10. Ritkán tartom jónak a regények mögé tett olyan utószavakat, melyeket nem a szerző írt. Itt most igen. Egy érdekes kérdést próbál boncolgatni: miért lett ilyen gyenge a császár? Tényleg olyan „Muttersöhnchen”-ség miatt, ahogy a császár pszichéjét boncolgatva feltételezi? Maga a pszichológiai aspektus is érdekes, mert magából a könyvből erre vonatkozóan nagyon kevés derül ki. Mind a három főszereplőre nézve érdekes kérdés, aminek talán jó lenne utánagondolni.
N11. A Schwalberich (fecske) szellem miért nőként születik földi létbe? (Többféle magyarázatot is el tudnék fogadni.)
N12. A végén, a másodszori Jenseitsben, kiderül a császárról, hogy ő (volt) a Jenseitsben a Wahrheits-Mensch. Ez szerintem külön növeli az egész kép szomorúságát. Hogy lehet a létben egy igazi Wahrheits-Mensch ennyire tehetetlen, sőt, rossz? Hiszen így az ő vétkei még nagyobbak, még súlyosabban kell, hogy a latba essenek! Ez szerintem nem látszott eléggé a végső ítélkezésnél, és ez baj, nem jó.
N13. A végén lévő ítélkezések mennyire estek egybe az én fogalmaimmal a karmáról? Van, amiben igen, és van, amiben nem. Igen például a kimondott időtartamokban: sokszorosa egy-egy létnek.
(Ezekről majd máskor részletesebben.)

*******************************************************************************

2015 május 27.

A „más gondolatvilágok” témakörhöz — ezen “dolgozom” mostanában –, de egyben: nem ez-e az egész élet?
Hogyan kapcsolódnak össze bennem, a gondolataimban, az egészen különböző olvasmányok? Az egészen különböző alatt azt értem, hogy nemcsak földrajzilag különbözőek, a megismert, „feldolgozott” népek különbözőek, de az írások készítői is mások, és ezáltal az interpretáló, a közvetítő források is mások.
Több példánál éreztem azt magamban, hogy össze kellene gyűjtenem az egységes képhez ezeket a „cross reference”-ket (IT terminológia). Egyik ilyen példa a „Nagyapa” fogalom, amelyet ugyan csak az egyik próbál elmagyarázni, de másnál is szerepel.
Ma reggel egy másik példa kapcsán jött elő, mely ahhoz a kérdéshez kapcsolódott: miért fontos a Hanblecheyapi rítus, a látomás kérés? Mert érezhető ennek a rítusnak a leírásából, hogy nagyon fontos volt azon emberek szemében, akik gyakorolták. Talán az egyetlen, talán a legfontosabb rítus volt a felnőtté válás, az igazi érés útján. Miért? A mai, a modern kor embereinek többsége értelmetlen babonának, bolondságnak tartaná, ha egyetlen hallott volna róla, miért? A ma emberének csak placebo-i vannak látomások helyett?
Mit adtak a hanblecheyapi látomások? Egy-egy olyan víziót, amely ezután meghatározta a látomáskérő további útját? Egy-egy elemet ahhoz a képi nyelvhez, amely lehetővé tette a szellemvilággal való kommunikációt?
Azt hiszem, hogy a válasz igen, igen, ezt is, azt is, és még mást is. Egy másik olvasott könyvben, a szibériai sámánról szólóban (Dankbarkeit des Wolfes) van egy általam nagyon helytállónak érzett megfogalmazás: a mai ember úgy viszonyul a világhoz, hogy szavakkal megfogalmazni, leírni akarja a valóságot; míg a sámán mélyen beleivódottan tudja, hogy az ember a gondolataival, az álmaival, mindennel, amit tesz, teremti a valóságot.
Ez egy nagyon lényeges különbség, és mélyen igaznak érzem. A gondolataink is teremtenek, bár leggyakrabban ezt nem észleljük, vagy nem rögtön.
A rítussal látomást kérők tudták, hogy a látomásuk, a vízióik teremtőek, ezért is szerepel gyakran a fohászok végén a kérés: „legyenek termékenyek a követői (utódai)”. Mindazok majd, akik ennek a víziónak a nyomán hatnak, élnek, alkotnak.
[Mint ugyanezt más kultúrkörökben is olvashattuk más írásokban: „…s gyümölcsözőek lesznek a magjaik”.]

2015 május 28.

Valamelyest a tegnapi gondolatokat folytatom ma, de azért nem egészen.
A Dag Hammarskjöldről, az életéről szóló könyv egy olyan emberről ír, akinek volt egy látomása, egy megvalósítani akart szép víziója, és azt követte az életével.
Van bennem valami „kisördög” – azért teszem idézőjelbe, mert nem tudom, hogy igazából jó-e vagy rossz-e ez az örök kis mindent megkérdőjelező hang bennem – aki ezt kérdezi: mi a bajod vele? Mi nem stimmel? Mi nem tetszik?
Szeretnék olyan optimista lenni, hogy azt mondom: úgy érzem, hogy a könyv igaz, igaz oly módon, hogy nem egy utólagos „hős-teremtés”, Heldenepos, hanem DH valóban ilyen volt. Egy tisztaságra vágyó ember, aki pozítiven hatni, alkotni akart, mégpedig nagyot: a világ, a Föld egységének a létrehozását akarta segíteni.
Mi a bajom vele? Nem olyan nemes cél-e ez, olyan nemes vízió, amellyel én is egyet tudok érteni? De igen. Teljesen. Csak…
Csak a „hogyan”-ok fontosabbak, mint általában gondoljuk. A megvalósítás rögös útjain már sok szép idea bukott el. Miért?
Nem látta DH, hogy kikkel „szövetkezett”?
Lawrence of Arabien-t juttatta az eszembe, őt is hősnek, nemesnek mutatja a róla szóló film, és hihető, hogy olyan volt – de milyen ma Arábia? Merre haladtak az arab országok? Vagy, DH-re visszatérve: merre haladt, milyen ma az UNO (ENSZ) ? Közelebb jutottunk a Föld egységéhez, vagy csak a korrupt vezetők kéz kezet mos politikájának lett egy újabb szervezet a színpada? Min múlik, hogy a jó törekvéseink gyümölcsözőek lesznek-e? Azon, hogy kikkel kötünk szövetséget? Ez is része a „hogyan”-nak, az egyik fontos része.
Nem tudom, hogy nem vagyok-e nagyon igazságtalan LA-nel és DH-del, hogy olyat vetek a szemükre, amit talán soha senki nem tud kivédeni. Tehet-e egy vallásalapító arról, ha néhány száz év múlva egészen kiforgatják, felszínnek, színpadnak használják az egyházát?

****************************

2015. augusztus

18.
Joe Simpson története – a balesete Peruban a hegyekben, majd küzdelme az életbenmaradásért – foglalkoztatott egy kicsit az utóbbi napokban. (Touching the void.) Bár nem jó egy példából rögtön általánosítani, mégis, azt hiszem, hogy nem tévedek, ha azt mondom: úgy érzem, hogy manapság nagyon felkészületlenül, éretlenül mennek az emberek a hegyekbe. Nem fizikailag felkészületlenül, és nem is technikailag, hanem mentálisan, lélekben. Mintha abban reménykednének, hogy a hegy lesz az a „Lehrpfad”, tanító út, tanulási út, ahol sok minden kiderül önmagukról és … És? Felnőtté válnak? Éretté? Nem hiszem, hogy a magas hegyeken kellene ezt a folyamatot elkezdeni.
S a megtanulnivalók többi részét sem: hogyan lesz két emberből egy jól összeszokott, hatékonyan együttműködő, egymást segítő és nem idegesítő kis együttes? Oly sokat beszélnek manapság team munkáról, de ez a sok mintha elmenne a lényeg mellett; mert mi az eredmény?
Megint a hozzáálláson múlik? Vagy éppen az a baj, hogy azt hiszik, elég azt súlykolniuk magukba, hogy „úgy állunk hozzá, hogy sikerüljön” – s akkor menni fog? Hogyan választja ki két ember egymást ahhoz, hogy együtt menjenek fel a hegyre? Biztosan sok ember van, akikkel én eleve el sem indulnék. Mire képesek vagy nem képesek az emberek egymásért?
Ha itt lent, a síkságon, a városban, stb. nem tudnak az emberek jól együttműködni, miért képzelik, hogy fent a hegyen majd sikerül?
Du muss den Weg gehen,
Das ich hab’ für dich,
Du muss den Brot essen,
Das ich hab’ für dich…
Tudom, hogy nem pontos ez a B. Brecht idézet, de talán jó lenne, ha mások is gondolnának rá. Amikor elindulnak felfelé a hegyre, nagyon hamar bekövetkezik, hogy már kényszerpályán vannak. Az úton kell menniük, amit a hegy lehetővé tesz nekik. Meddig tart, milyen nehézségek lesznek – semmi sem rajtuk múlik, még kevésbé a „jó tervezésen”. Ami a legtöbbet segíthetne rajtuk, abból van általában a legkevesebbjük: végtelen türelemből, nyugodtságból, és az ezekből fakadó belső, lelki erőtartalékból.

19.
„Intelligence in Nature” – ez a második könyv, amit a Cosmic Serpent írójától olvasok. Úgy érzem, hogy jót tesz neki – az írónak is, meg a könyvnek is – hogy az író nem tagja a hivatalos tudománynak, inkább úgy mondanám, hogy „Randerscheinung”, határjelenség. Valamennyire elfogadják a tudománnyal foglalkozók is, tudnak egymással kommunikálni. Ugyanakkor a szemlélete frissessége megmaradt, jobban megmaradt, mintha lekötötte volna magát.
Talán egy fontos maggá válik, amely egy új szemlélet kialakulásához vezet.
Az Intelligence in Nature borítóján az a Bosch kép van, amely itt is lóg az ágyam felett: az Ezeréves Birodalom. A Paradicsom, az Elképzelés, ami valóra akar válni egy kicsit fakó kép, halvány vágy, látomás. A kert, az élet – intelligencia és természet harmóniában, ahol az ember része a természetnek, az intelligenciája is része a természet, az egész intelligenciájának, tehát harmónia van. A Pokol az, ahol összekavarodott minden: az ember uralkodni akart a természeten, a saját intelligenciáját valami magasabbrendűnek ítélte, és így jó nagy káoszt kavart. Itt már semmi sem világos, sötétség és homály uralkodnak.
De. (Nálam mindig van egy de?)
De milyen az a természet, amit a kertben látunk? Van benne zöld, fák, növények, virágok sokasága? Vagy olyan, mint az Utolsó vacsora képe, ahol semmi étel, sem ital nincs az asztalon.
Miért? A négy elem jelen van: a Föld, a Víz, a Szél (levegő) és mivel világosság van, fény is kell legyen.
De miért nincsenek fák? Miért nem olyan a természet, amilyennek a mindennapokban látjuk, ha kimegyünk a városból az erdőbe, a hegyekbe?
Az Intelligence in Nature-ben van egy érdekes fejezet a növények intelligenciájáról. Biztos vagyok benne, hogyha 1000 embert megkérdeznének arról, hogy okosabbnak tartja-e magát egy fánál, akkor legalább 999 gondolkodás nélkül igent mondana.
1000 fát nem tudunk megkérdezni. Sőt, egyet se.

*********************************************************************************

Napló
Egy írás az erre a címre megadott Tollforgató páyázatra a Holnap Magazinban 2019 január

Miért írnak az emberek naplót? Hasonló okokból gyakran, mint manapság az emberek blogot írnak: vannak gondolataik, melyeket szívesen elmondanának valakinek, mindenkinek, de ilyen vagy olyan okok miatt nincs kinek. Idős embereknél könnyű belátni ezt, akik egyedül élnek, gyakran nincs kivel beszéljenek. Vagy ha időnként van is, mert találkoznak gyerekekkel, unokákkal, azok többnyire nem a nagymama-nagypapa gondolataira kíváncsiak. Örülnek egymásnak, mesélnek a mindennapi életükről, tervekről, esetleges gondokról, de arról ritkán, ami a fejekben, a gondolatokban zajlik.
Talán ez a természetes. Fiatal korban is azt tapasztaltam gyakoribbnak, hogy nem a szüleikkel igyekeztek megbeszélni a fiatalok az őket érintő, érdeklő kérdéseket. Hanem egymással, baráttal, barátnővel, társsal – vagy a Naplójukkal.
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, énekelték ezt valamikor egy dalban. És azt hiszem, hogy ez a remény van a legtöbbünkben, mikor naplót írunk. Az a remény, hogy egyszer majd akad olvasója ezeknek a soroknak, s a remény, hogy egyszer majd valakinek segítenek ezek a sorok. Ötletet adnak, tanácsot, vigasztalást, útmutatást, ki tudja. Aki leírja, az vízre bocsátja őket, mintha kis hajók lennének, és reménykedik, hogy valahol majd kikötőbe, révbe érnek.
Azt írtam egy írásomban, hogy a költőnek a versei a naplója, hasonlóan mint ahogy a hajósoknak fedélzeti naplójuk van. „A költő olyan vándor, aki útinaplót vezet. Ez jó mindannyiunknak. Mert a lelkéből kiszakadó versek sokaknak segítenek.”
Ha nem is sokaknak, de ha egy lélek akad, akinek segítenek majd a naplóm valamelyik sorai, már örülök, hogy leírtam őket.

Az utóbbi tizenkét év naplójából véletlenszerűen választottam ki egy részt, ott, ahol a könyv kinyílt. Az öt évvel ezelőtti naplóm három egymást követő bejegyzését adom közre itt. Olvasmányélményekhez kapcsolódó gondolataimról írtam, legtöbbször vázlatosan, csak megemlítve, nem részletesen kifejtve egy-egy gondolatot. Íme.

2014 július 19.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” — hallottam többször a gyerekkoromban, a mindennapi értelemben vett gyerekkoromban. Mondás, közmondás, dal? Honnan maradt ránk?
Már írtam róla valamennyit korábban. Előjön újra és újra, most talán pont amiatt, amiket éppen olvasok (a három eddig még nem ismert könyvet a Wüstenplanet sorozatból: Butler’s Djihad, Kreuzzug, Schlacht von Corrin). Ezekben ugyan kevesebb mélységet érzek, mint a Frank Herbert féle 6 alapkönyvben, de azért ezek is felvetik az örök kérdéseket. Érdekes módon, mintha pont a robot, aki sokkal intelligensebbnek érzi magát, mint egy ember, pont ő jutna el ahhoz a felismeréshez, hogy az igazi megismeréshez átélés kell „Pokolra kell menni”. Megismerni, vagyis átélni. A szenvedést, a szeretetet, az életet.

2014 július 21.
Oly sok minden tud egyszerre kavarogni a fejemben! Ez néha időpocsékolásnak tűnik, az, hogy nem egyvalamiről, „céltudatosan” gondolkodom, de mégis jó. Azt hiszem, hogy nem csak érzésben jó, de szükségesek is az ilyen állapotok, ilyen periódusok.

2014 július 22.
Befejeztem a három Dune könyv olvasását (Butler’s Djihad, Kreuzzug, Schlacht von Corrin). Bár végig megmaradt az az érzésem, hogy ezek felületesebbek, inkább csak a felszínen mozognak, mint a hat alapkönyvből az első három, mégis, van bennük is olyan, amin érdemes eltöprengeni.
1. Vorian Atreides és Ishmael.
2. Quantin Butler.
3. A Corrino-k.
4. Raquella.
5. Norma Cenva.
Pár szót mindegyikről.
1. Vorian Atreides és Ishmael.
Látszólag két egészen különféle sors, másféle személy. Mit látok közösnek bennük? Mind a kettő úgy indul az életben, hogy valamilyen értelemben fogoly.Mind a kettő elítéli az erőszakot, az emberek gyilkolását, mikor a fogságból szabadul. Mégis, mind a kettő úgy alakítja az életét, hogy öregkorára ugyanolyan lesz, mint amit fiatalon elítélt: erőszakos, gyilkos. Sokszoros gyilkos, tyrann.
Mit jelent egy ember kifejlődése, fejlődési útja, amit életével befut? Milyen kis döntések jelentenek észrevétlenül nagyobb változást, mint gondolja? Mikor jelenti a valamihez való ragaszkodás pont a rossz irányba változást?
2. Quentin Butler.
Ő az, akiből a leírás szerint az akarata ellenére lesz Cyborg. Lehetséges ez egyáltalán? Nem önámítás, ha valaki ezt írja, mondja magáról?
Az én igazi kérdésfeltevésem — még régebben, ezen könyvek olvasása előtt — más volt: van-e visszaút, van-e menekvés azoknak, akik későn látják be, hogy eladták a lelküket? Hagyták, hogy valamiféle kreaturát csináljanak belőlük, és miért? Semmiért. Az örökkévalóságért? Butaság.
Szóval, mit is akar bemutatni a Quentin Butler történetével? Már nem emberként is az emberekkel „lojális”? Lehet-e valaki általában az emberekkel lojálisnak nevezhető, aki már emberként is gyilkolt, sokakat elpusztított? Valami ürügy mindig volt.
3. A Corrino-k.
A korrupcióra, a „kéz kezet mos”-ra épülő hatalmi rendszerek egyik lehetséges origója? Egy kézből mozgatva a szélsőséges rombolókat is?
Mintha a rossz rendszereket mindig még rosszabbak váltanák fel.Vagy a hatalomra törekvésnek van valami olyan lényege, amely szerint mindig csak rossz lehet? Valószínűleg igen.
4. Raquella.
Raquella az a személy, akin keresztül a leírás szerint a Bene Gesserit elkezdődik.
Én ezt nem hiszem. Én úgy gondolom, hogy a Bene Gesseritként bemutatott női szerzetesrend eredetileg jónak indult. Pozítiv, önzetlen rendként, nem politikaicélokkal, igaz hitekkel indult, és nem úgy, ahogy ezen a Raquellán keresztül megfogalmazódik.
Későbbi hibák vezettek ahhoz, hogy aztán olyanná vált, ahogy itt bemutatják. De nem így indult, és ez nagyon fontos.
Milyen hibákat érzek én döntőnek?
Legalább kettőt. Az egyik nagyon fontos dolog, hogy senki — se személy, se szervezet — nem tud független megfigyelő lenni. Mindenki része a rendszernek. A másik dolog, hogy az lehetett a fordulópont, a jóból a rossz felé indulásba váltó pont, amikor elfogadták azt alapelvnek, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem. Sohasem szentesíti. (Ugyanez közrejátszhatott az első pontban leírt két személy életének alakulásában is.)
Raquelláról még egy megjegyzés.
Elgondolkodtató az a döntése, hogy az orvossal való együttélése helyett, az együtthaladás helyett ezt az új feladatot választja. Az ilyen jellegű döntés az, amelyet szeretnék a jövőben elkerülni önmagamra nézve, valamennyi eljövendő életemben.
5. Norma.
Furcsa névválasztás a szerzők részéről: a Norma név a normalitást sugallja, a történetben szereplő Norma élete pedig olyan, hogy állandóan és többféleképpen eltér a normálistól.
Mi a normális? Ami az átlagos, azt tartják mormálisnak. Fellengzősen azt mondhatnám, hogy Norma önmaga adja a normát a megítéléséhez. Pro és contra. Miért? Mi minden van az átlagostól való eltérésében, ami pro, és mi minden, ami contra?
Azt akarja — a könyv? Az író? Norma maga? — velünk elhitetni, hogy Norma a változásaiban is mindig ugyanaz marad. De én nem így látom. Sokkal inkább ahhoz hasonló módon, mint Vorian Atreidest és Ishmaelt.
Norma is fiatalon, mikor indul, akkor jó. Bizonyítani, kifejlődni akar. Mennyire szükségszerű, hogy olyanok kezei közé kerül, akik alapvetően kihasználni akarják? Itt még mindig áldozat, áldozata a környezetének.
Minek a nagy külső változás a kinézetében, amikor úgy tűnik, szabad és boldog életbe kerül?
Aztán már nincs a számára más, csak a melange, melange, melange. A kábítószer.
Szomorú. És valamelyest nincs hitele. Az a kérdés jut az ő életéről gondolkodva az eszembe, amit nemrég egy versben így írtam: Vigyen a víz? Vagy magad ússzál?
Norma olyan, mint aki azt hiszi, hogy ő úszik, és végig nem akarja észrevenni, hogy ez nem így van. Fogalma sincs, hová viszi őt az áramlás.
Pedig az ő életében is volt egy pont, ahonnan másfelé alakulhatott volna.

Ennyi. Ez a pár sor tanúságtétele egy öregasszony néhány nyári napjának. Azt hiszem, hogy azok is megérthetik, akik nem olvasták a könyveket, melyek szereplőiről szó van. Egyszerűen azért, mert általános emberi kérdésekről van szó, melyek mindannyiunkban felbukkannak előbb vagy utóbb.

*****************************************************

2019. január 24.
Tegnap hajnali háromkor feküdtem csak le aludni, mert egy huzamban „végigolvastam” – több helyen átlapoztam – a Schlacht von Corrint.
Borzasztó. Mintha nemcsak az életkedvemet apasztotta volna le – azt nemcsak ez –, hanem az íráskedvemet, az írnivágyásomat is.
Először csak annyit szűrtem le magamnak, hogy soha nem akarok történelemírással foglalkozni. Aztán feltettem a kérdést: és mitológia írással? Az nem legalább annyira szubjektív?
Elképzelés valamiről, amiről fogalmunk sincs. Leginkább a Raquellről szóló részek kapcsán éreztem ezt, de lehet, hogy Normára is igaz. Hogy aki vagy akik ezt a könyvet írták, azok soha nem éltek át hasonlót. Milyen átalakulásokra képes az emberi test? Meddig jó elmenni a különféle lehetséges átalakulások útján?
Raquellel kapcsolatban több dologra nézve éreztem úgy, hogy ez nem így van. Aki ezt „megköltötte”, az valami sűrítményt, torzulást hallott, esetleg olyasfajta élmények hatottak rá, mint amiről Jeremy Narby ír a Cosmic Serpentben. Ami ott igaz, de nincsenek belőle falsch (hamis) következtetések. (Ùjra akarom olvasni.) Ez a megjegyzésem a sejten belüli folyamatok kontrolljára vonatkozik: egy egyszeri, rövid, gyors élmény lehet valamit meglátni, és jóval hosszabb, fáradságosabb a kontrollt elsajátítani. Ezzel összefügg, de külön kérdésnek, és nem az én felfogásom, meglátásom szerint leírt kérdésnek érzem a „Liebe” felfogását; ahol a szó németben mind a hármat szépen egybefoglalja: szeretet, szerelem és szex. Erről majd még máskor.
…

2019. január 25.
Bosch kép. Nagyon sok olyan kisebb-nagyobb részlet van a képen, amit onnan, ahol ülni szoktam és nézni az egészet, nem látok jól. (vagy sehogy) Ilyen például a nemrégiben említett „hasonló halak” motívum, ahol közelebbről nézve jelentős különbségek látszanak. Vagy ilyen a középső kép középső épületén [?] levő óra, „toronyóra”, amit szintén említettem már, és még sok minden. Ugyanakkor ma egy új érzésem (is) támadt: csak a két szélső kép tartozik egy-egy meghatározott korszakhoz, hogy vagy helyesebb talán úgy mondanom, hogy téridő ponthoz; a középső kép egyfajta „gyűjtemény”, sammelsurium, rendezetlen halmaz emlékképekből, melyeket a maguk összevisszaságában belül, önmagunkban magunkkal hurcolunk. (és így-úgy rakosgatjuk össze)
Más.
A nyomasztó anyagi problémák és az írás. Ha úgy tenné fel a Sors a kérdést, hogy mit akarnék inkább írni: sikeres könyveket vagy olyanokat (akárcsak egyet), ami térben és időben sokáig és pozítíven hat, akkor nyilván ez utóbbit választanám.
Más.
A mesterséges intelligenciához.
Lehet az ember valami ellen és mégis akar foglalkozni vele? Feltétlen igen. Csak úgy tudunk igazán valami ellen lenni, ha kellően ismerjük; és csak úgy tudunk kellően megismerni valamit, ha foglalkozunk vele.
Azt hiszem, hogy személyiséget adnék a robotoknak. (potenciált hozzá)

2019 január 26.
Hajnali 1 óra körül.
N1 Bosch kép: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – de nemcsak szemlélni – turning darkness into light
N2 Godzilla & artificial intelligence
———–
Később, délben 12:30 után
N2. Tegnap este végignéztem egy újabb Godzilla változatot a TV-ben. Az ember mindazzal, amit a környezetének árt, azt éri el, hogy elpusztítja önmagát. Kell, hogy még újabb és újabb alkotások – filmek, könyvek, stb. – erősítsék ezt bennem? Azt gondolom, hogy már nem kell. A továbbgondolkodáshoz kellene eljutni, nemcsak nekem, a vilagon mindenkinek, aki így vagy úgy – végiggondolva vagy sem – szívén viseli az ember sorsát. Szomorúnak érzi magát, ha eltűnik ez a species. Lehetetlen mondat ez. Ki az az ember, aki még szomorú, ha már minden ember eltűnt?
Sokat beszélnek manapság a mesterséges intelligenciáról, de nem kielégítően. Csak az üzlet, a haszon, a verseny szempontjából. Ők lesznek a mai ember „sírásói”? Átveszik az ember helyét, de tudnak vele valami jobbat kezdeni? Nem hiszem.
Nem az a fontos, hogy mesterséges vagy természetes. Valami más a döntő. Mondjam, hogy lélek, etika, morál? Mintha sohasem ezek lettek volna a világban a „meghatározó faktor”. Szomorú.
A harmadik önéletrajzot a Glasperlenspielből juttatja az eszembe mindez, az indiait. Ott a kérdés valahogy úgy áll: ha előre látjuk, hogy reménytelen, hogy a világon mindennek a sorsa szenvedés és pusztulás, nem is érdemes belevágni?
N1. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Már írtam erről a mondásról. Itt most mintha válasz lenne a fenti kérdésre, miközben a Bosch kép Antaljához is szól. És még hozzáteszi: nemcsak nézelődni kellett odamenned, hanem elmerülni a világban. A részévé válni a folyamatoknak. Hiszen sok mindent egészen másképp lehet látni belülről, mint kívülről. Ha változásokat akarsz – turning darkness into light – nem is teljesen végrehajtani, de legalább elindítani, akkor nem állhatsz félre.
A kristályosodás is belülről indul. Talán megvan valahol egy régi naplóbejegyzésemben, hogy egy Görögországban látott ikon kapcsán írtam erről. A kristályosodás fényét a hegy tetejére tették azon a képen. Nem, mondtam én, annak belül kell lennie, csak úgy indíthatja el a hegy átalakulását.

*************************************************************************************************************

folyt. köv.