Nem tudom, hogy sajnos vagy sem, de az e heti bölcselkedésem most elmarad — elromlott a PC-m, és ez több tekintetben akadályoz, lelkileg is.
Ezért csak egy rövidke bejegyzést írok most, egy kis személyes örömröl. A héten egyik nap lejöttek az unokáim a kertbe, Marcheggbe.
Ideteszek egy-két képet arról, ahogy keresztülvágják magukat a dzsungelen.
Nagyanyó boldog
Nagyanyó boldog,
Ha unokáit látja,
Az élettől mit
Kapott, velük megy tovább,
Belőlük is lesz forrás.
Azt hiszem, hogy mindenki tudna kapásból felsorolni néhány olyan foglalkozást, amelynek a neve és jelentése teljesen ismeretlen lett volna mondjuk három generációval előttünk, körülbelül 100 évvel ezelőtt. Programozó, pilóta, genetikus – el tudtam volna ezeket és társaikat magyarázni a dédanyámnak? A számítógépektől a repülőgépekig sok mindent hozott a technikai fejlődés, olyat, ami alaposan megváltoztatta az emberek életét, és mindazon tevékenységek körét, amelyek elvégzendő feladatokat, tehát betöltendő munkalehetőségeket – és ezáltal mindennapi kenyeret – jelentenek.
Azt hiszem viszont, hogy arra a kérdésre, hogy milyen olyan foglalkozások voltak régen, amik mára megszűntek, már sokkal kevesebben tudnának gyors és kimerítő választ adni. Pedig ilyenek is vannak. Marchegg városa az idei évben ünnepli a 750 éves fennállását, és ebből az alkalomból egy szép emlékkönyvet adtak ki. Ebben emlékkönyvben sok egyéb érdekes információ mellett ilyen régi mesterségek leírását is meg lehet találni.
Mik voltak ilyenek például?
A város fennmaradt régi feljegyzéseiből például kiderül, hogy Marchegg községnek sokáig az alkalmazásában állt egy éjjeli őr. Nem tudom, hogy van-e falu manapság, amelyik alkalmaz éjjeli őrt – vállalatoknál, raktáraknál, tudom, van ilyen – ezért ideírom, hogy a falu éjjeli őrének a legfontosabb feladata az volt, hogy ha valahol tűz támadt, azonnal felriassza a falu egész lakosságát.
Sokáig ismert fogalom volt a vándormunkás fogalma, ezek olyan emberek voltak, akik faluról falura, házról házra jártak, ajánlgatva azt a szolgáltatást, amit nyújtottak. Például a vándorköszörűs a kések, kaszák, egyéb szerszámok élesítését, vagy a drótostót a fazekak, cserépedények összedrótozását, javítását végezte. Nem tudom, hogy az olvasók közül hányan találkoztak már a drótostót nevével, a mai, mindent gyorsan kidobó világban felnőtt fiatalok közül valószínűleg sokan nem. Én magam sem láttam igazi drótostótot már, a név csak onnan lett ismerős, hogy vagy egy fél évszázaddal ezelőtt, mikor fiatalon először kirándulni indultam egy fémvázas hátizsákkal, a nagyanyám rámnézve felkiáltott: Nahát! Pont úgy nézel ki, mint egy drótostót!
A változásokat figyelve egy olyan általános jellemzőt lehet észrevenni, amit talán az első pillanatban nem is gondolnánk: akkoriban az anyag volt sokkal értékesebb, és az emberi munkaerő sokkal olcsóbb. Például még úgy nevezett kifordítást is lehetett rendelni a szabónál. A kifordítás azt jelentette, hogy a kívül már megkopott, de egyébként jó anyagból készült öltöny, nadrág kopott fele került belülre – és ezt elvégeztetni a szabóval sokkal olcsóbb volt, mint újat venni.
Még egy utolsó – általam érdekesnek talált – régi foglalkozást említek meg: a pákászt. Ahol nagy lápvidékek voltak, ott éltek pákászok. Halásztak, vadásztak, gyűjtögettek, mindent, amit a láp nyújtott, például piócákat is, amiket aztán orvosi célra vagy csalinak eladtak.
A mellékelt képen egy régi tárgy van: nagyanyámtól rám maradt régi mozsár. Nagy sikert aratott a kisunokáimnál, hogy én abban töröm a diót, és nem a manapság szokásos diótörővel, mint ők otthon.
Azt hiszem, hogy sok nagyszülőnek a legnagyobb öröm a nyugdíjas éveiben, ha együtt lehet az unokáival. Számomra mindenesetre ez a legnagyobb öröm ezekben az években.
Tegnap délután felmentünk négyen — a fiam és a két kislánya meg én — a Bisambergre. Szép nyárias meleg volt. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, az oda vezető úton pedig van egy kis erdő is. Fent a tisztáson uzsonnáztunk, játszottunk. Èrdekes volt megfigyelni, hogy van olyan bogár, amelyiktől Flóra nem fél, sőt, a fűben vadászott rá, és van olyan, amelyet egy nagy sikítással sepert le a karjáról. Bár a vadászat is sírással végződött: a menekülő bogár csalán közé bújt, ami persze jól megcsípte szegény kislány karját.
Van, amikor azért vagyok szomorú, mert keveset látom a fiamat, és az unokáimat, és most pedig azért, mert találkoztunk. Ùgy látom, beteg, úgy látom fáradt, és mégsem akarja, hogy segítsek. Pedig nagyon szívesen segítenék.
Szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni.
Boldogságot az adna
Boldogságot az
Adna, ha adni tudnék
Annak is, ki nem
Hagyja, észrevétlen, jól,
Kedvesen, vigasztalón.
Végéhez közeledik az augusztus, és, bár ma még nagy a hőség, a végéhez közeledik ez a nyár is. Nem panaszkodhatunk, hogy nem volt meleg, bőségesen akadtak napok, ahol a hőmérséklet meghaladta a 30 fokot.
Az unokáim a szüleikkel elutaztak nyaralni. Megint a Bauernhofra, a parasztgazdaságba, ami ilyen csöpp lánykáknak valószínűleg az egyik legjobb nyaralás. Előtte még találkoztunk, hiszen Olíviának 25-dikén volt a születésnapja, és felköszöntöttem. Erről a találkozóról sajnos nem készültek képek, helyette ideteszek egyet a lányok új kedvenc foglalatosságáról: az autóversenyzésről. 🙂
Mit akarok itt a címben a különbségtétellel mondani?
Egy felmérésen töprengtem el. Készítettek egy felmérést öt országban – csupa Nyugat-Európa – és ebből az derült ki, hogy Ausztriában a százalékosan a legmagasabb az idegenkedés a muszlimokkal szemben.
Vajon tényleg muszlim probléma ez? Jól tették fel a kérdéseket? Nem lehet, hogy nem minden muszlimmal szemben van idegenkedés, csak olyanokkal szemben, akik nagyon a normáktól elterő módon viselkednek mindenütt, utcán, boltban, hivatalban, stb.?
Megpróbálom megvilágítani, hogy mire gondolok. Mivel a marcheggi vonathoz villamossal szoktam menni, így gyakran látok olyan példákat, amilyeneket az általában kocsival közlekedő politikusok biztosan nem.
Egy apró tünettel kezdem. Gyerekkoromban minket arra neveltek, hogy a villamoson, buszon utazván, mikor le akarunk szállni, már jó előre a megálló előtt álljunk oda az ajtóhoz, hogy ne akkor kezdjünk összeszedelődzködni, amikor a jármű már megállt a megállóban. Manapság ez sok embernek, és ezek többsége bevándorlónak tűnik, nem automatikus. Ellenkezőleg. A villamos megáll, kinyitja az ajtókat, ha vannak le és felszállók, és, mikor már indulna tovább, akkor indulnak gyorsani leszállni egyesek. Akkor vette észre az illető, hogy hol van? Vagy? Amikor az első ilyen esetet láttam, még azt hittem, hogy véletlen. Mióta már legalább egy tucatot, azóta nem hiszem.
Olyasfajta hozzáállásból fakad, amelyik nem törődik másokkal. Nem törődik azzal, hogy a villamoson még sokan vannak, azok sietnének, stb. Erre a nemtörődömségre pedig sokkal durvább példákat is produkálnak. Például felszáll valahol egy átlag muszlim család: két babakocsival, néhány nagyobb gyerekkel négy-öt felnőtt. Az egyik nő barátnője – vagy egy ott maradó családtag, nem tudom – a megállóban állva tovább társalog velük, blokkolva a villamos ajtaját, hogy az ne tudjon továbbmenni. Jó pár percbe beletelik, mire „észreveszik magukat”.
A legzavaróbb természetesen az állandó telefonálgatás. Mindenki telefonál, nemcsak a fejkendős asszonyok, csak a török nők gyakrabban sokkal nagyobb hangerővel, mint az átlag. Mintha a hangerő valami státusszimbólum lenne? Otthon az beszélhet az asszonyok közül a leghangosabban, aki a legtekintélyesebb?
Általában az emberek – nekem ez a tapasztalatom – kulturáltabban viselkednek, ha egyedül vannak, mintha társasággal. Gyakran láttam muszlim fiatalembereket átadni idős embernek a helyüket – ha egyedül voltak. Ha hárman vagy többen, akkor nem láttam rá példát. Persze, mindez lehet véletlen is, és ami ezt illeti, ugyanezt figyeltem meg nem muszlim, hanem átlagos itteni iskolásgyerekeken is. Ha csoporttal vannak, viaskodnak a helyekért, egyedül jobban odafigyelnek másokra.
Szóval ezt akartam mondani a különbségtétellel. Azt hiszem, hogy a normák megváltozása az, ami az emberek többségét zavarja, és talán az integrációs tanfolyamok nagyobb súlyt fektethetnének erre. Nem tudom, hogy Afrika hány országában van villamos, amit az egyes ottani országokban levő buszközlekedésről hallottam, az nagyon messze esik az itteni normáktól (állandó zsúfoltság, ennek megfelelő tolakodás, stb.).
Egy nemrég olvasott interjú rávilágított még egy ehhez kapcsolódó problémára. Egy fiatal afgán nővel beszélgettek, aki büszkén mesélte, hogy elvégezte az iskolát, és tovább akar tanulni. Azt is mondta, hogy a szülei engedélyével ő nem visel burkát, még talán fejkendőt sem mindig. A kérdésre, hogy férjhez menne-e nem muszlim és nem afgán fiúhoz, nemet mondott. Azt nem.
Úgy érzem, hogy valahol a mélyben sokan egyoldalúan tekintik a toleranciát. Legyenek mások ővelük szemben toleránsak, értsék meg őket, fogadják el, fogadják be, de ők maguk nem toleránsak másokkal szemben. Ami rajtuk múlik, abban kirekesztőek.
Talán ez az igazi muszlim probléma?
Majdnem azt írtam címnek, hogy szeptember végén. De arról mindig beugrik a “még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, eszembe jut szegény árválkodó kis kertem … szóval így lett a cím szeptember vége felé. Egy kis aktuális életjel.
Tegnap láttam egy röpke pillanatra szép kis alvó Olíviát, aztán a “nagylány” Flórával eljöttünk hozzám. Ennije nem volt szabad — apja tiltotta, hogy ne legyen tele a hasa süteménnyel vacsora előtt — így aztán csak mindenféle mást csináltunk: felmászott a kislétrára (én már azon is szédülök), felfedezte az új babaszekrénykét (egy kis gyerekjáték szekrényke, amit apukája nem akar hazavinni, mondván, hogy inkább itt játsszon vele), kipróbálta az udvaron a hintázó lovacskát, és még néhány ilyen apróságot — aztán menniük is kellett haza. Pedig úgy szerettem volna még egy kicsit mesélni neki! Olyan szépen meglett már a fejemben a mese a királykisasszonyról! No, majd talán legközelebb.
***
négy hete írtam:
Olívia születése
Megtéve első
Nagy utazását, megjött
Olívia, kicsi
Unokám, aludj, aludj,
Hosszú út vár még terád!
tegnap írtam:
Békésen alvó Olívia
Àlmában piros
Kis arcán halvány mosoly,
Batyunyi gyerek,
Négy hete élvezheti
Ezt a szép, új életet.
time2life 