Kirándultam a születésnapomon

Nagyon instabil az egészségem sajnos, nem merek már vállalkozni hosszabb utakra, ahol a hosszabb alatt a több, mint egy napot kell érteni. Nem szeretném ezt kirészletezni, aki megéri az időskort, átélhet hasonlót, és akkor megérti.
Viszont ezen a héten volt a születésnapom. A születésnapomon Grazban voltam, vonattal oda, vonattal vissza, közben egy kis városnézés, jól kifáradtam. Aláhúzta, megerősítette bennem azt, hogy nem szabad már hosszabb útra vállalkoznom — legalábbis ebben az életemben –, mára ez lett a határ. Jó volt. Jó ajándék, jó kikapcsolódás a mindennapokból.
Három dolog fogja bennem össze, így utólag ezt a napot. Ez a három: a város, a könyv, amit a vonaton oda-vissza végig elolvastam, és a film, amit késő este itthon a Duna World-ön még megnéztem. Te rongyos élet. Ez nemcsak a film címe, egyúttal a sok, kavargó érzésnek ez az összefoglalója: minden rossz, negatívum ellenére szeretni tudjuk az életet – és ez jó.
A város Graz. Most jártam másodszor ott, a márciusi „odaszaladásnál” épp csak az építkezést láttam, most szerettem volna egy kicsit belekóstolni a városba is. Milyen az atmoszférája, milyen lehet ott élni.
Volt-e családi múlt ágon valamilyen elágazás Graz felé? Anyai nagyapám családjában lehetett, legalábbis Steiermark biztos, hogy Grazban éltek-e vagy másutt, azt nem tudom.
A vonatból kinézve Graz felé haladva, nem sokkal Graz előtt nagy, pöfékelő gyárkéményt láttam és egy megbontott sziklafalt; az addigi, háborítatlan hegyi, erdei képekhez képest ez riasztó volt.
Megérkezve először elnéztem az építkezéshez, úgy tűnik, rendben halad. A környéken nagyon sok új ház épül, tartok tőle, hogy kevés lesz az az egy villamos vonal, ami a központtal összeköti.
A Cityben, a városközpontban az a fajta jó érzés fogott el, amit egy turista érezhet, amikor úgy érzi, hogy, „igen, ezt látni kell, ezért érdemes volt idejönni.” A belvárosi kis szűk utcácskák, a szépen kidíszített régi házak, házfalak és kapuk eszembe juttattak más európai városokat, ahol néhány régi épület szerencsésen megmenekült sok háború pusztításától: Hollandiában, Svájcban és még több helyen láttam ilyeneket. A könyvben, amelyikbe odafelé belekezdtem, a főhős éppen a velencei sikátorokban „veszett el”, élvezve a céltalan barangolást. Talán ez is hozzájárult, hogy nem akartam az előre kinézett útvonalon végigmenni, hanem csak úgy kóborolni, böngészni. Felsorolva nem sok, amit láttam – a főtér, a városháza, a megyeháza, a Mur folyó egy hídról, a híres óratorony a Schlossbergen, és kívülről a Konzerthaus, a „friendly alien” – de az átélésben több volt, egy jó egész.
A városi templomba, amelyik ott áll a sétáló utcán, kissé félve nyitottam be. Minek megyek én még templomba, amikor annyiféle bajom van a Vatikánnal, ez a kérdés villant fel bennem. De ugyanakkor az is, hogy volt néhány templom, ahol elmerülve – meditálva – üldögéltem úgy, hogy nem vettem észre az idő múlását. (Szófiában, Londonban, stb.) Voltak, vannak ilyen magányos emlékeim, amikor egy majdnem üres templomban ülve, meditálva, szinte teljesen kiszakadtam az időből, a mindennapokból.
Ennek a templomnak a „hangulatában” – lehet, hogy atmoszféra lenne a jobb szó? – is volt valami jó. Megnyugtató és kiragadó, még akkor is, ha most nem merültem el, és alig tíz percet tölthettem ott. Azt az érzést közvetítette, hogy eltávolódva ettől az életemtől, valamelyest ki tudjak majd „békülni” az egyházzal. Talán találok olyan vallásra, amelyet el tudok majd fogadni, talán nem, de ne akarjam kívülről lerombolni. Bár az ember úgy véli általában, hogy Isten nem a kövekben és a templomokban van, hanem valami élőben, az emberekben kellene legyen, és a mai egyház erre ellenpélda – mégis, azt hiszem, hogy ez csak féligazság. A templomok hosszabb életűek, mint az emberek, és talán sok láthatatlan szellem van, Istenben hívő, akiknek a templomok otthont adnak, és akiknek ugyanúgy fáj és nem tetszik, mint nekem, ez a sötét démonok által uralt világ. Szóval, a „ne akarjam lerombolni”-hoz: ha Isten elszenvedi, ha látja, tudja, hogy sok rossz van az egyházában, én miért nem akarok türelmesebb lenni?
Válogatni kell jó és rossz között, állandóan szelektálni – nem mondtam sokszor már? Nem özönvíz kell, nem pusztítás. Hinni és tenni. Tu das Gute und vermeide die Böse. (Tedd a jót, és igyekezz elkerülni a rosszat.) Nem ezt választottam ki, mint számomra legfontosabbat a Zsoltárokból is?
És egy másik aspektus, ami már szintén többször előjött: Isten nem az abszolútat kívánja az embertől, hanem „csak” a lehetségest. Megtalálását annak a határnak, amely egyfajta kompromisszum határ: mit fogadhatunk el egy rossznak látott környezetből úgy, hogy ezen elfogadás által nem semmisítjük meg önmagunk.
Ez a pár perc is jót tett a templomban, békítő, nyugtató gondolatokat adott.
Még írhatnék a „friendly alien”-ről, de majd talán máskor.
Visszafelé a vonaton elolvastam végig az egyébként már régen olvasott könyvet, Szerb Antal Az utas és a holdvilág regényét. Jól kapcsolódott a nap érzéseihez, hiszen ez is azt közvetítette, hogy minden ember kereső voltaképpen, egyfajta ingamozgást végez a mindennapok valósága és az álmok világa között. Vannak, akik kikötnek valamelyik oldalon, és vannak, akik sohasem.
Jó lezárása volt a napnak, a nem DVD-ről eltervezve, hanem váratlanul a Duna World-ön felfedezve újranézett Te rongyos élet.

Városnézés után

Sikátorok, szűk
Kis utcák, pusztítástól
Megmenekedett
Ős falak, hány szem látott
Bennetek, s hány csodált meg.

Robogó vonat
Lett a világ, törekvés
Előre, a múlt
Ritkán köszönt ránk, vakon
Rohanót szakadék vár.

Megállítani
Nem, lassítani időnk
Kerekét vágyom,
Reménytelen, mint madár
Semmi fölötti ágon.

Európa és Ukrajna

Szívesen mondanám, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem Ukrajnával kapcsolatban, mert tudom, hogy az emberek már gyakran átlapozzák az erről szóló cikkeket – minek foglalkozzanak valamivel, ami csak a magatehetetlenség érzését erősíti. De azért nem merek ilyen ígéretet tenni, ez a háborús konfliktus még sokáig elhúzódhat.
Múlt vasárnap délben a Volksoperben voltam egy Gemeinsam für Ukraine (Együtt Ukrajnáért) címet viselő jótékonysági koncerten, ukrán művészekkel. A konferensziét éreztem a legrosszabbnak az előadásból, nagyon viccesnek tarthatta magát – én idétlennek láttam, a viccelődése nem passzolt a komoly témához . Az énekesek olyan közepesnek tűntek, talán egy-két kivétellel. Aki kiugró tehetség, azt már elszívta volna Európa vagy Amerika?
Ami a koncert közbeni gondolataimat illeti, abban két dolog dominált. Az egyik egy nemrég újraolvasott Jókai regény, a Szeretve mind a vérpadig. A másik pedig Európa és Ukrajna viszonya, illetve az európai fejlődés. Tulajdonképpen ez a kettő összefonódott bennem.
A Jókai regény, a Szeretve mind a vérpadig a Rákóczi kornak egy kicsit mélyebb betekintést nyújtó képe, mint amit a történelem könyvek mutatnak. Már az olvasás közben felidézte bennem a most folyó háborút, mert azt hiszem, hogy sok hasonlóság lehet a háttérben.
Vajon a Rákóczi féle harcok hogyan készítették akaratlanul is elő Trianont, Magyarország sokkal kisebbé válását? Tanúságot tettek magukról a vezetők, politikaiak és katonaiak egyaránt, az un. nemesség, arról, hogy voltaképpen a felszín alatt, a hazafias jelszavak mögött mit is akarnak?
Mit értek ezalatt, milyen felszín mögötti érdekeket? Ideírok egy példát a regényből.
Voltak olyan történések, és biztosra veszem, hogy nemcsak a regényben, de az élet színpadán is, amit Jókai úgy jellemzett, hogy ez is jól járt vele, meg az is; mármint a két szembenálló félre értve. A példa röviden:
Ocskay – főszereplő, eleinte kurucvezér, később átállt a labancokhoz — elrabolt, összeterelt a felégetett parasztudavarokból egy nagyobb csordányi marhát, hogy legyen mivel etetnie az embereit. Azután nem sokkal parancsot kapott, hogy sürgősen indulnia kell máshová a csatába, ahová természetesen a marháit nem vihette magával. Azokat gyorsan eladta olcsón a pozsonyi mészárosoknak, a pénz jól jött neki a zsoldok kifizetéséhez. Ő és a katonái jól jártak ezzel, a pozsonyi mészárosok jól jártak az olcsón vett hússal, amit hamar jó pénzért el tudtak adni az osztrák hadseregnek. Azok is jól jártak, mert friss marhahúst kaptak. Mindenki jól járt? A tönkretett, kirabolt, részben feltehetően megölt parasztok biztosan nem.
Ennyit a „mi van a felszín mögött” témához.

Ne felejtsük, Ausztriával együtt álltak a mérlegen. És Ausztria is sokat kisebbedett a Saint-Germain-i békeszerződéssel.
Miért?
Az igazi európai integrálódási folyamat nem a II-dik világháború után kezdődött, hanem már több száz éve zajlik? Előre és hátra lépésekkel, harcokkal és „békés diplomáciával”, de zajlik. Nemcsak a német és francia nagyhatalmak, és vegyem hozzájuk még Spanyolországot és Olaszországot, fogadták el egymást, látták többé-kevésbé be, hogy egymás nélkül mindnyájan gyengébbek a földi porondon, és így-úgy-amúgy, s amit ebből kiemelnék, nem homogenizálással, hanem a sokféleség valamelyest megőrzésével, ebbe az integrációs folyamatba belevonták a kisebb államokat (Belgium, Hollandia, stb.), Kelet-Európát és a Balkánt is.
Sok ellenszél van ehhez a folyamathoz? Igen. Azt hiszem, hogy az utóbbi évtizedek állandó válságai ezt jól mutatták.
Honnan jön ez az ellenszél? Az olyan nagyhatalmaktól, akik az erőszakban – katonai erő és homogenitás – látják az egyedüli és biztos utat egy nagy állam megteremtéséhez és fenntartásához. Az USA előbb kiirtotta az észak-amerikai kontinens őslakosságát, hogy azután felépítse az „egységes” Coca-Cola kultúráját. Hogy Kìna milyen durván jár el a saját állampolgáraival szemben, azt talán mondanom sem kell.
Oroszországban lejárt a Gulag kora? Oroszország vajon mennyire homogén? A soknemzetiségű Szovjetunió nem maradt fenn sokáig, 70 év a történelem mérlegén szinte semmi. A szibériai őslakosságból vajon mennyien vannak, akik őriznek még valamiféle identitást?
Európa lenne az összes többi nagyhatalommal szemben a „másik út”? A békés, a kulturális identitásokat fenntartó, a toleráns, a nem-homogén társadalmakra törekvő. Csak lenne? Vagy lehetett volna? Vagy lesz is? Nem tudom. Az utóbbi években mintha felerősödtek volna a lappangva előretörő, de sokasodó negatív jelenségek és törekvések: a Big Brother tendencia, az intoleranciák, stb.
Az ukránok Európa felé törekvésében nem csak jót látok, de látok valami jót is: felhívják a figyelmet arra, hogy bár benne élve a problémák súlyosbodását észleljük, kintről még mindig nagyon vonzóak vagyunk. És nem csak azért, mert ott náluk most háború zajlik.
Egy apróság, az operáról és az operettről. Azt hiszem, hogy Mozart és Lehár (és nyilván még mások neveit is említhetném) nagy szolgálatot tettek a német nyelvnek azzal, hogy németül énekelnek az operáikban, illetve operettjeikben. Sokkal nagyobb területet hódítottak meg ezzel, mint a katonaság a fegyvereikkel.

Lezárásul a koncert kezdetéről. Az ukrán himnusszal kezdődött, amely egy hazafias dal a XIX-dik századból. Lembergben, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában adták elő először, a címe és kezdősora: Még nem halt meg Ukrajna.

Minden Egy

Minden Egy – a saját bőrünkön tanuljuk meg ezt a régi, időtlen bölcsességet. A saját bőrünkön, tartja a mondás, de valójában még a bőrünk alatt is. Az egész testünkben, annak minden kis sejtecskéjében. Amit a környezetünkön szennyezünk, az mind visszajut hozzánk, és bekerül az élet körforgásába, és előbb-utóbb az emberi testbe is.
Jaj, ne! Kiált fel képzeletbeli Olvasóm, már megint a környezetszennyezés! Mikor annyi „komolyabb”, aktuálisabb bajunk van: a háború itt Európában, a véget érni nem akaró járványhullámok, a sok okból elszabadult infláció, az egész élet bizonytalanná válása – és akkor még mindig a környezetszennyezésről olvassunk?
Igen. Mert ami az egész Földet érinti, valamennyi élőt érinti, az befolyásolja legjobban a jövőnk.
Több olyasmit olvastam az utóbbi napokban, amit érdemesnek tartok megosztani, és emlékeztetőül itt megőrizni.
Az egyik cikk arról szólt, hogy már a korallszigeteken is találtak nanorészecskéket, és kimutatható, hogy ezek gátolják az ott élő lények fejlődését és szaporodását. Szóval: nanotechnológia és szaporodás-, illetve fogamzásgátlás. Lehet, hogy vannak országok, ahol már az emberekkel is ez történik? Akarva, akaratlan? A nem-tudva belénk került parányi részecskék negatívan hatnak a szaporodásra?
Nem akarok „álhíreket” kelteni, ki tudja, hogy milyen hosszú az út a koralloktól az emberi szervezetig. Inkább írok egy másik hírről, amelyben a tudósok pozítivumot is láttak.
Német környezetbiológiával foglalkozó tudósok megállapították, hogy a pókháló nagyon sok szennyező anyagot, többek között mikroplasztikot, kiszűr a levegőből. A vizsgált pókhálók körülbelül 10 százaléka ilyen idegen anyag volt.
Ennek persze önmagában nem kell örülnünk – hiszen ez azt jelenti, hogy a levegőnk szennyezettsége egyre nő –, ők viszont azért örültek neki, mert ez lényegesen egyszerűbb, olcsóbb – és talán természetbarátabb? – módja a levegő szennyezettség vizsgálatának, mint amit eddig használtak.
Nekem ezután egy csomó kérdés jött elő a fejemben, részben olyanok, amelyek az „intelligencia a természetben” kérdéskörhöz kapcsolódnak, amely sokféleképpen érdekel. Például. A pókok intelligenciája, az, hogy mi mindenre képesek. Vajon csak kémiai orientáltságú az inelligenciájuk, tehát például meg tudják azt állapítani, hogy ami a hálóba került, az szerves anyag-e vagy sem, ehető-e vagy sem, stb., és ha igen, akkor fel tudják dolgozni. De lehetséges, hogy van bennük „informatikai feldolgozás” is. Mit értek ezalatt? Körülbelül olyasmit, hogy ha nanobotok (nano robotok) akadnak a hálójukba, azt fel tudják-e tudatosan használni. Egy mindennapi hasonlattal: egy zsák LEGO kockával bármelyik gyerek el tud játszani a saját fejlettségétől függően. Ha a nanobotokkal is így lenne, tehát találnánk olyan élőlényeket, amelyek meg tudják tanulni tudatosan felhasználni őket – akkor mi, az emberek tanulhatnánk tőlük. Mindazok, akiknek a szervezetébe akaratlanul jutott ilyen, és nem egyszerűen kiválasztanánk és kiürítenénk (ha tudjuk), hanem a szervezetünk felhasználná a maga belátása szerint, éppen úgy mint bármi mást, amit megeszünk, magunkhoz veszünk , stb.
Egy másik csoportja a kérdéseimnek – amelyeket a pókháló indított el – megmaradt a környezetszennyezésnél. Ha ilyen sok mikrorészt képes a pókháló felvenni, nem teszi-e ugyanezt például az emberi bőr is, avagy például a kibontott haj. A kibontott hosszú haj némileg hasonló lehet egy pókhálóhoz – legalábbis a mikrorészecskék szemével nézve. Ha ezután hajat mosunk, a részecskék jó része bekerül a csatornavízbe, ahol azután lehet, hogy kimutatható, de az már nem – gondolom –, hogy melyik milyen úton érkezett: a beleinkből, mert például a táplálékkal vettük magunkhoz, a hajunkról, mert a levegőből, és így tovább.
Pedig talán az sem mindegy.
Mindazoknak, akik még nem untak rá ide-oda szálló gondolataimra, még egy példa. Találtak olyan apró kukacokat (férgeket?), melyek megeszik, és ezáltal feldolgozzák a Styroport. Örültek neki – de biztosan jó ez az öröm? Ami a kukacokkal továbbkerül, az már nem árt az élet körforgásának?

Még sok mindenről lehetne és talán kellene is írni: arról, hogy a kozmetikumokban, például a napozás közben használatos krémekben milyen sok nanorészecske van, és ezek a tengerbe bemosódva hogyan hatnak a kagylókra, arról, hogy már az Antarktiszon is találtak mikroplastik-ot, arról, hogy ezek a szabad szemmel nem látható mikrorészecskék milyen jó szállítóeszközök különféle betegségek vírusainak … és így tovább.
Lezárásul a bejegyzés címéhez szeretnék visszatérni. Minden Egy. Egy indián vers szól erről, a „Wakan Tanka szól hozzám”. Szeretném, ha ezt minél többen elolvasnák.

Wakan-Tanka szól hozzám

Nem könyvek lapjain
Rögzített gondolatokon keresztül.
Nem szavakat mond,
Nem hitvallást,
Nem dogmát.
Nem azért szól, hogy
Hozzákössön egy klánhoz.
(hanem szól)
A madarak reptével,
Melyek szememnek láthatatlan országokat járnak be,
Fákkal, melyek gyökeret eresztenek és
Kifejlődnek hatalmas nagyságra,
Virágokkal, melyek virágzásukban
Megőrzik finom illatukat,
Minden állattal, mely
Átérzi léte lényegét,
A hajnalban kelő nappal,
Mely az újat hirdeti,
A holddal, mely kezében tartja
Az apályt és a dagályt,
Venussal, Jupiterrel, Marssal és a csillagokkal,
Mindennel, ami
Lélegzik,
Mozog,
Mászik,
Repül,
Áll,
Mindennel
Wakan-Tanka szól hozzám.

Dystopia vagy valóság?

Bár nemrég írtam Huxleyről és Orwellről, és nem akartam mindig „valami hasonlóval” kínálni a blogom Olvasóit, most mégis a legújabb olvasmány élményemről írok, amely egy sorba állítható Huxleyvel és Orwellel.
Sibylle Berg GRM című regénye 2019-ben jelent meg, én csak most hallottam róla, és ezen a héten olvastam el. (A címben szereplő GRM-hez az idősebbek kedvéért: GRM egy ismert rövidítése a Grime nevű mai zenei irányzatnak, amelyeket a fiatalok feltehetően ismernek, én nem.)
Iszonyatos dystopia (negatív utópia) a regény, amit igazán szörnyűvé az tesz, hogy bár látszólag a jövőről szól, a közeljövő Angliájában játszódik, valójában sok részletében már benne élünk, és nem csak Angliában. Már ma is ez a valóság az emberiség jó részének, nagyobb részének, csak kevesek azok, akik erre még nem döbbentek rá. Brutálisan kimondva: a nyomor az, ami a következő generációkra vár, mindenütt a Földön.
Ha ötven évvel ezelőtt még azt hihette egy naiv lélek, hogy majd a „fejlett világ” segít felszámolni a Föld más pontjain a slum-okban vegetálók nyomorát – mélységesen hiba volt ez, így utólag belátható. Mint minden nivellálódás, amit az életemben megfigyelhettem, az alacsonyabb szinten következett be ez is. A globalizáció és a nivellálódás összetartozása, gondolom, világos. Európa – és valószínűleg a fejlettnek tartott világ többi részei is – halad rohamléptekben afelé, amit itt, ebben a könyvben Sybille Berg leír. Olyan gyerekkorok felé, amilyet egyetlen gyereknek sem kívánok: nyomor, erőszak, árvaság vagy elhagyatottság, mindez egyfajta „szociális háló” felszíne alatt. Szóval, egyetlen gyereknek sem kívánom – én. De nem azok, akik „uralják” (értsd: tönkreteszik) ezt a világot. Hiszen például a jelenleg az USA-ban folyó abortuszt betiltó törekvések is abba az irányba hatnak, hogy sok legyen a nyomorba születő, esélytelen, árva vagy elhagyott, szerencsétlen gyerek. Az emberi „nyersanyag”. Amelyik könnyen manipulálható, kihasználható, felhasználható. Könnyen rávehető arra, hogy a genetikai módosításokat „esélynek” lássa.
Az ember már az időskori szenvedésekre is kérdezhetné: amennyit mi itt átélünk az öregedés sokféle kínlódásából, szenvedéséből, már az sem mindig magyarázható: miért jó ez a léleknek? Nagyobb empátiával tér vissza?
Nem úgy néz ki. A sok szenvedés nem tette jobbá a világot, ellenkezőleg, sokkal inkább egyre lélektelenebbé válónak tűnik.
Az android embernek nincs, nem lesz sem gyerekkora, sem öregkora. Azt hiszem, hogy leírtam már ezt, csak azt nem, hogy milyen intenzíven haladunk ebbe az irányba. Hiszen azáltal, hogy az elfekvőben szenvedő öregek és a nyomorban kihasznált gyerekek száma egyre jobban nő, egyre többen fognak afelé hajlani, hogy ez a jó: mármint, hogy a „fejlődés” megszünteti az öregkort és a gyerekkort. Nem tudom, hogy mi a szomorúbb: ilyen jövőt látni, avagy úgy érezni, hogy egy civilizáció a végnapjait éli.
Visszatérve a GRM-hez, ahogy az ember előrehalad az olvasásban, nem lesz üdítőbb a kép, inkább lehangolóbb. Sötét kép, de reális. A kisgyerekekből kamaszok lesznek, akik a felnőttek világának a romlottságát egyre nagyobb rádiuszban észlelik, már nemcsak a közvetlen környezetükben. Nincs a könyvben egyetlen pozítivnak tekinthető felnőtt sem. Anglia már alig különbözik bármiben is Indiától vagy Pakisztántól a nyomor lényegét tekintve. Csak az „számít”, akinek pénze van – lehet azon csodálkozni, hogy az ilyen világ, ahol az egyetlen értékmérő a pénz, tönkremegy, elpusztítja önmagát? Nem, nem lehet. Csak a naivitásból kinőni lehet: a pénz nem mér értékeket, nem is ad, csak rombol. Tönkreteszi az embert, az embereket, azokaz is, akiknek van, és azokat is, akiknek nincs.
Így halad a világ az ökonomia megszüntetése felé? Az lesz majd valamelyik következő kísérlet?
Nehéz rá felelni. A pénz is csak eszköz volt az embertelenséghez, a „fejlett” rabszolgasághoz vezető úton; a könyvben egy idő után már „túljutnak” rajta: a készpénz a végnapjait éli, de lassan a kártyák — bankkártya, hitelkártya, stb. — is afelé haladnak, a helyüket átvették az emberekbe ütött chip-ek. Ami, mint tehnikai eszköz már ma is funkcionál hasonló módon, például itt Bécsben a kutyákat tartják nyilván chip-k segítségével.
A könyvben a chip-ekhez kötődik minden: identitás azonosítás, dokumentumok, pénz, egészségi paraméterek és adatok, stb. Ezenkívül egy pontrendszer is, ami szintén realitás már ma is – Kínában.
Nevetséges lenne azt hinni, hogy meg is marad csak ott. Nemcsak a regényben van Angliában, a valóságban is a „fejlődés” ilyesfajta szétterjedése várható. Hiszen itt Európában is pontozzák például a bankok az ügyfeleket, hogy hitelképesek-e.
Felbillogozott barommá válik az ember? Még rosszabb. Sokan „önként és dalolva” fogadják a „nagyszerű új lehetőségeket”. Hiszen a pénzeik, a pontjaik, stb., minden együtt, ó, milyen jó, kényelmes! Gondolják egyesek — a valóságban is, Skandináviában egy cégnél már volt rá példa –, és igyekeznek elöljárni a vágóhídra ballagásban, annál is inkább, mert a regényben ennek a bevezetését összekapcsolták a munka nélküli alapjövedelem bevezetésével (természetesen minden egyéb segélyforma megszüntetése mellett).
Huxley és Orwell mit szólnának vajon hozzá, hogy a valóság így túlszárnyalja a fantáziájukat?
És ez még csak a kezdet. Hol vannak korunk Huxleyjai és Orwelljei, akik látják, hogy ami ma folyik, az egy-két száz év múlva mibe torkollik? Az, hogy mindenütt diktatúrába, az már ma is látszik. Azt, hogy a nyilvántartások nem megoldások az egyre jobban látszó és fokozódó nyomorra – azt lehet tudni. És?
Sibylle Berg, az írónő háromkötetesre tervezte ezt a képet. A GRM az első kötet, mostanában jelent meg a második, és a harmadikon még dolgozik. Nagyon lehangoló munka lehet ezt jól megcsinálni. Sok pozítiv energiát von el az embertől már a jelen képe is. (Én legalábbis már olvasás közben is néha rosszul éreztem magam.)
Mit emeljek még ki a regényből? Talán még egy olyan jelenséget, ami már ma is látszik: a szexualitás, mint eszköz a lélek eltompítására, kiölésére. A sok-sok mißbrauch-olt gyerek könnyebben kihasználható? Nagyobb az esélyük (negatív esély), hogy minden pozítiv értéket vesztett felnőtté váljanak?
Egyszóval, ha lehet fokozni azt a sok rosszat, ami már ma látszik – a nők elnyomottsága házasságon belül és kívül, a látható és a nem-látható prostitúció, stb., stb., stb. – akkor ez a kiindulási pont valóban nagy eséllyel arrafelé vezet, ahogy Berg az ottani állapotokat leírja. „Szép új világ” helyett bemocskolt világ, tönkretett emberiség.
Nagyon, nagyon szomorú.
Befejezésül még egy utolsó gondolat, ami a könyv végéhez kapcsolódik. A regény végén már a gépek uralkodnak az emberek felett. Bár az nem derül ki, hogy volt-e, van-e amögött szándékos tervezés, hogy a macho férfiak erőszakára épülő világot fogják majd felváltani a gépek – de valószínű . A könyv végére már az AI (artifical intelligence), KI (Künstliche Intelligenz), magyarul a mesterséges intelligencia vezérel mindent – pont azt ne tervezte volna meg előre, hogy könnyebb a hatalomátvétele erőszakos férfiakkal?
Nem az első könyv, ahol gépek uralkodnak emberek felett, de azok közül, amiket én olvastam, ez kapcsolódik a korunkhoz. Ez mi vagyunk, ez velünk történik – számtalan példát lehet már ma felhozni, amikor emberek sorsa felett algoritmusok döntenek (pl. AMS, stb.). (AMS-nek itt Ausztriában azt a hivatalt hívják, amelyik a munkanélküliekkel foglalkozik.)
Ez tesz még sötétebbé és elkeserítőbbé a képet.

Elképzelt jövő és valóság

Hogy tud valaki
Idillt teremteni csak
Magának, látván,
Köröskörül tobzódik
És egyre nő a nyomor.

Jó ez? Vagy rossz? Ha
Segíteni úgysem tud,
Legalább legyen
Egy vágyni való szép kép,
Hinni tudjon, lehet még.

Merre tovább a halál után

Frissen kilépett
Lelket Bíró nézeget:
Téged most hová
Tegyelek, választ találj,
Ne csak kérdéseidet.