Az öngyilkosság korunkban részben bűnnek számít, részben betegségnek. Nem minden korban volt ez így, voltak korok és helyek a Földön, amikor bizonyos esetekben az öngyilkosság szinte kötelező volt, gondoljunk például Japánra és a szamurájokra. Voltak a legendák szerint más korok, ahol eljutottak jógával és más meditációs gyakorlatokkal a test kontrolljának egy olyan szintjére, hogy elő tudták idézni a halált, vagy szebben mondva, át tudtak lépni abba a másik világba, ami az emberi élet után van.
Manapság az öngyilkosságra eleve úgy gondolunk, mint egy sikertelen ember kétségbeesett tettére. Ismertem néhány embert az életem során, akik öngyilkosok lettek, róluk szeretnék röviden megemlékezni néhány sorban. Mivel neveik helyett csak egy betűt használok, megjegyzem, hogy mind a hárman, akikről szó lesz, a női nemhez tartoztak.
Az első közülük M. Gimnáziumi osztálytársam volt, az osztálynak abból a részéből, akikről nem sokat tudtam. Talán azért, mert ő nem volt jó tanuló? Nem hiszem, nem tudom. A gyerekkori és az ifjúkori barátságok hogyan alakulnak, az azt hiszem, hogy ennél bonyolultabb dolog. Igazából, ha jól emlékszem, M-nek nem volt senki igazán jó barátnője az osztályból. Ez akkor derült ki legjobban, mikor egyik nap az osztályfőnökünk feltette a kérdést: Ki tud valamit M-ről? Már egy hete nem jött iskolába. Mint kiderült, otthon sem volt, és az édesanyja nem tudott róla semmit. Az anyja telefonált be az osztályfőnökünknek, hogy megkérdezze, jár-e a lánya iskolába. Nem járt. Hol lakott, hol volt, mit csinált? Senki sem tudta. Ez nekünk, a többségnek, a „rendezett családi körülmények“ között élőknek valami ismeretlen furcsaság volt. Suttogni kezdték, hogy egy felnőtt férfival él valahol, és nem is Budapesten. (Mindnyájan budapestiek voltunk.) Azt hiszem, egyikünkben sem merült fel semmi lelkiismeretfurdalás amiatt, hogy nem tudunk róla semmit. Közöny? Vagy a privát szféra tisztelete? Hol vannak a határok? Még felnőttként is nehéz megmondani. Az anyja meg a gimnáziumi tanárok azon tanakodtak, hogy értesítsék-e a rendőrséget. Nem tudom, hogy végül hogy döntöttek, de egy idő múlva, M meglett. Egy Budapesthez közeli faluban élt egy férfival, és egyáltalán nem akarta folytatni a gimnáziumot.
Mi történt aztán, mi nem, nem tudjuk, de alig egy hónap telt talán el, és azt hallottuk, hogy M öngyilkos lett. Gyógyszerrel. Azok közül mentik meg a legtöbbet valószínűleg. M-t is megtalálták még időben, kórházba került gyomormosásra, s mikor túlélte, átszállították a bolondok házába. Hivatalosan az idegosztályra.
Ezek elég sokkoló hírek voltak az osztálynak. Valami tragédia játszódott le a közvetlen közelünkben, és mi nem tudtunk semmit. Néhány nap múltán az osztályfőnökünk megjegyezte, hogy szép dolog lenne, ha az osztályból valaki meglátogatná M-t a kórházban, mondjuk egy lány és egy fiú. A fiúk közül se volt nagy a tolongás, de a lányok közül talán csak én jelentkeztem egyedül. Miért? Többen borzongtak a gondolattól, hogy „bolondok közé menni“, én nem féltem? Biztosan mindig félős voltam, de visszariadós azt hiszem, soha.
Érdekes élményt jelentettek a „bolondok“. Egy bácsi többször is odajött hozzánk, el akarván mesélni nekünk, hogy ő Napóleon. (Ez nem vicc!) A fiút, akivel együtt mentünk, egy idősebb asszony próbálta magának megnyerni, hogy hallgassa őt meg. De hiába. Siettünk M-hez. M-nek, úgy tűnt, jól esett, hogy meglátogattuk, de igazán beszélgetni vele sem tudtunk. Miről is? Féltünk volna a magánéletéről kérdezősködni, a mi kis iskolai eseményeink meg szemmel láthatóan nagyon messzire voltak az akkori gondolatvilágától. Talán tele volt még gyógyszerekkel is.
Egyetemi éveim alatt több öngyilkosság történt az egyetemisták között, különösen a vizsgaidőszakok végénél. De nem mindig volt a kiváltó ok valamilyen tanulásbeli sikertelenség, sokkal gyakrabban szerelmi csalódás.
Harmadéves voltam, mikor egy este mozi után meglehetősen későn értem haza a kollégiumi szobámba. A szomszéd szoba ajtaja félig nyitva állt, és óriási nyüzsgés látszott. Az egyik lány hamar felvilágosított: Z. öngyilkos lett. Nem úgy, mint a sikeres öngyilkosok szokták, hogy kiugrik az ablakon — a tizenötödik emeleten voltunk — hanem gyógyszerrel. Rátaláltak, kihívták a mentőket, s már folyt az első gyomormosás. Z is túlélte, éppen úgy, mint M. Egy év veszteséggel végezte el az egyetemet, még a tanulmányai ideje alatt férjhez ment. Mit gondolt vajon húsz-harminc év múltán az egykori öngyilkossági kísérletéről? Nem tudom. Nekem soha nem tűnt Z kiegyensúlyozatlannak vagy boldogtalannak. De lehetséges, hogy pont azok között fordul elő több öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet, akik sokáig magukba zártan hordják a bajaikat?
A harmadik öngyilkos a környezetemben egy kolléganőm volt, az 1980-s évek elején. I idősebb volt, egyedülálló, nagyon intelligens, precíz, jól dolgozó ember. Nem sokat tudtunk egymás magánéletéről, de akkor én ezt így tartottam jónak, s tulajdonképpen ma is jónak tartom. Amit a sokat pletykálkodó környezetekről az újságokban olvasni lehetett vagy a kabarékban hallani, az szerencsére nem volt jellemző a munkahelyemre. (Egy példa erre: a válásom után másfél évvel volt még olyan kollegám, aki nem tudta, hogy elváltam.) Egy közös projekten dolgoztunk I-vel, s örültem neki, mert úgy éreztem, tudok tanulni tőle. Egyik nap megkérdezett, hogy nincs-e kedvem elmenni egy esti koncertre vele, mert a partnerének más dolga akadt. Megköszöntem, de nem mentem.
Aztán sokáig ez járt a fejemben néhány hét múlva, mikor I öngyilkos lett. Gyógyszerrel. Neki sikerült, mert csak másnap találták meg. Tehettünk volna valamit mi, a kollégái? Talán, ha többet tudunk egymásról, az segített volna?
Nehéz kérdések ezek. Ott, ahol az emberek mindent tudnak vagy tudni akarnak egymásról, a másik életéről, ott gyakran pont az a baj.
De a sok-sok felhalmozódó magány sem jó.
Éltem, s ebbe más is belehalt már — írta a költő, aki maga is öngyilkos lett. Igaza van.
És mégsincs igaza. Szeretnék, amíg csak lehet, embernek maradva lehet, inkább Sziszifusz lenni. Újra és újra megpróbálni a küzdelmet, a küzdelmet az életért.
De ez nem jelenti azt, hogy elítélem őket.
Minden emberi sors egy-egy könyv, minden emberélet egy-egy szobor. Törvényszerű talán, hogy ez a szobor mindig valamilyen mértékben torzó marad, még a legteljesebbnek tűnő emberélet esetében is.
time2life 