Egy csodálatos konzert és egy múzeum bezárás előtt

Egy csodálatosan, kiemelkedően jó koncertet hallottam ma a Mittagsmusik bérlet mai előadásán. Érdemes megjegyezni a két zongorista fiatalember nevét: Arthur és Lucas Jussen játszottak. Persze valószínű, hogy csak nekem voltak ismeretlenek, mert ez a fiatal testvérpár már jó néhány éve jelen van a világ zenei életében. Négykezes darabokat játszottak, ami lehet, hogy megint csak nekem szokatlan, de nagyon jó volt hallgatni. Az első darab, Schubert f-moll fantáziája alatt az én fantáziám egy balettot koreografált, elnevezve magamban a darabot a „Négy elem táncának“.
A többi előadott zenében több volt a modern, és bár a hallgatóság túlnyomó része az én korosztályomhoz tartozott, óriási sikert arattak: sokáig felállva tapsoltunk a végén.
A történelmi hűség kedvéért az egész műsort ideírom:
Franz Schubert Fantasie f-moll D 940 für Klavier zu vier Händen (1828)
Francis Poulenc Sonate S 8 für Klavier zu vier Händen (1918/1939)
Maurice Ravel Ma mère l’oye (Fassung für Klavier zu vier Händen) (1908-1910)
Fazıl Say Night für Klavier zu vier Händen (2016)
Egy csöpp magyar vonatkozás: az egyik ráadásként Kurtágnak egy Bach transzformációját játszották.

Milyen jó lehet így testvérpárnak lenni! Valamit nagyon ügyesen csináltak a nevelésben a szüleik, mert a sok más helyen tapasztalható rivalizálás helyett a két testvér szemmel láthatóan és hallhatóan maguk is nagyon élvezték az együttzenélést, és az így megteremtett harmóniát.
Szóval, jó volt.
Mikor vége lett a koncertnek, gyönyörű napsütéses idő várt a Konzerthaus előtt. Élvezve a napsütést, átsétáltam a Bécs történelmét bemutató múzeumhoz, a „Historisches Museum der Stadt Wien“-hez. Ez a múzeum fiatalabb, mint én vagyok – 1954-ben kezdték tervezni, 1959-ben nyitották meg – és lám, máris felújításra szorul. Néhány nap múlva ezért évekre bezárják, és ezeken az utolsó napokon ingyenes a látogatás.
Most voltam itt először, és a néhány tucat készített képből ideteszek ízelítőül hármat (plusz a Karlskirche képe).

A szemétmaffia

Ha valaki nem olvassa, hanem csak hallja magyarul ezt a címet, arra gondolhat, hogy a szemét szó jelző, a köznyelvben valami rosszat jelent, és a maffia rossz dolog. Ez igaz, de itt a címben nem véletlenül van egybeírva, arról a maffiáról akarok egy keveset írni, amely a szemétből lett gazdag, sőt, nemcsak sok pénzt keres rajta, hanem fontos gazdasági ágazattá nőtte ki magát, és ezen keresztül alaposan kiterjesztette a gazdaság sok szférájában a befolyását, a hatalmát.
Biztosan valahol Afrikában, gondolhatja valaki, itt Európában annyi szép környezetvédelmi meg mindenféle előírás van, hogyan lehetne a szemét üzlet?
A szemét itt, Európában is komoly üzlet. Az országok kereskednek a szeméttel. Ausztria például exportált is, importált is szemetet az elmúlt években. Minek importálni a szemetet? Mert ha van olyan szemétégető, amelynek a kapacitása nincs kihasználva, akkor jó pénzt jelenthet az import: minden átvett tonna után 130 Eurot fizet az, aki nem tudja másképpen eltakarítani a szemetét, és ugyanakkor az elégetett szeméttel több ezer lakást lehet fűteni.
És hol lép be a szeméttel való kereskedésbe a maffia?
Sokféle olyan kereskedés van a szeméttel, ami az érvényben lévő rendelkezések, szabályok szerint illegális. Így például az európai országok jó részében kötelezően leírt, kidobott autók egy részével, vagy ezek alkatrészeivel a világon több helyen még „tudnak mit kezdeni”. Ezekkel is folyik illegális kereskedés, de az igazán nagy üzlet a maffiának a rádioaktív vagy más módon a környezetre ártalmas szeméttel való kereskedés. Ők ugyanis felvásárolják a veszélyes hulladékot, elszállítják az adott országból – aztán azt már senki sem ellenőrzi, hogy mi lesz azzal a környezetre, természetre és emberre egyaránt veszélyes szeméttel. Ma már sajnos egy részéről tudjuk, hogy mi lett velük: több, mint száz olyan hajót süllyesztettek el a Földközi-tengerben, ami mérgező és rádióaktív anyagokkal volt megpakolva. És ami nem a tengerbe került, az sok helyen, illegális szemétlerakó helyeken Dél-Olaszországban, Kalabriában szabadon hever. Olaszországban a sajtó a Nápolytól délre fekvő vidéket már „halálháromszögnek” nevezte, 1991 és 2013 között több, mint 10 millió tonna veszélyes hulladékot égettek el itt. Az Amantea közelében levő, az Oliva folyó völgyében végzett vizsgálatok többféle mérgező anyagnak és Cesium 137-nek a megengedett értékeket jóval meghaladó jelenlétét mutatták ki. A környék falvaiban a rákos megbetegedések száma nagyságrendekkel magasabb, mint másutt.
Persze a maffiát sem a sok beteg gyerek, sem a korán elhalálozott felnőttek nem érdeklik. Nekik csak a pénz, a haszon és a hatalom a fontos.
Maffiát? Nincs ezeknek nevük? Vagy minden maffia ugyanaz?
Nem tudom, hogy a maffiák után nyomozók hány maffiáról tudnak, hány klánról. A feltehetően Kalabriában székelő, de egész Európában operáló szemétmaffia neve: a Ndrangheta klán. A Ndrangheta klán Európában és az egész világon jelen van, és az olasz nyomozók becslése szerint az utóbbi évtizedekben több mint 500 milliárd euró volt az éves bevételük. (Ezt nyilván nehéz megbecsülni; a Wikipedia „csak” 44 milliárdról ír – mindenestre nagyon sok.) Több nagy konszernnel állnak szoros kapcsolatban, és feltehetően nehéz már különválasztani a legális és a nem legális pénzforrásaikat. Az egyik legnagyobb földközi-tengeri kikötő, ahol a konténerek átrakása folyik, valószínűleg ugyanúgy a maffiósik befolyása alatt áll, mint jó néhány olyan nagyvállalat Európában, akiknek a megtermelt veszélyes szemetük eltakarítása olcsóbb a maffiával, mint a környezetvédelmi előírásokat betartani igyekvő cégekkel. A politikai életre való befolyás növeléséhez is alkalmas a szemételtakarítás, hiszen a szemét elszállítása minden faluban, minden városban megoldandó kérdés.
Hosszú még az ide kapcsolódó témák sora, a műanyagszemét nagy része például Kínában landol, az Európában kidobott elektromos berendezések legnagyobb része Afrikában.
Mi lesz a világunkkal?
Globálisan csak a maffia gondolkodik?
Nehéz a függönyük mögé látni, Olaszországban többször előfordult már, hogy egy-egy nyomozó eltűnt vagy nyíltan meggyilkolták, a kihallgatási jegyzőkönyvek pedig elvesztek.
A szemét meg csak nő, növekszik egyre sebesebben, egyre nagyobbra.

Földönkívüli és földönbelüli idegenek

Két mostanában olvasott könyvhöz (az egyik újraolvasás) kapcsolódik ez a kis bejegyzés. Mi az, ami idegen számunkra, nemcsak egyénenként, de egy egész nép szemében, vagy a Föld valamennyi lakosa számára. Nehéz és mindig aktuális kérdések ezek, ez a kis bejegyzés csak egy adalék a válaszhoz.
Az egyik könyv Stanislaw Lem Die Stimme des Herrns (Az Úr hangja) című könyve, a másik könyv Christoph Baumer Entdeckungen in Innerasien, Zeitreisen zu verborgenen Kulturen könyve. Ez utóbbiról már írtam a selyemút kapcsán készített blogbejegyzésben, és ez utóbbiban olvastam egy megmosolyogtató epizódot, amely a földönbelüli idegenek kifejezést sugallta nekem. Leírom ide ezt az epizódot emlékezetből röviden.
A szerzőnek egyik útja során sikerült Kínában engedélyt kapnia a Taklamakán sivatag egyik olyan lelőhelyének a meglátogatásához, amely útvonal már évtizedek óta le volt (s van) zárva az európaiak elől. Az expedíció kirándulása, amelyről szó van, nem olyan régen történt, körülbelül 15-20 évvel ezelőtt. Miután a terepjárójuk, melyben a három kínai mellett két európai kapott helyet – a könyv szerzője, C. Baumer és egy francia fotós – átlépte a lezárt terület határát, olyan útvonalon haladt, amelyen egy falun kellett még keresztülhaladniuk, mielőtt elérik a sivatagot. A faluba érve megálltak megpihenni. Olyan óriási feltűnést keltettek, hogy az egész falu apraja-nagyja összeszaladt. Nemcsak azért, mert az övék volt az egyetlen modern motorizált jármű a szekerek, a talicskák és a biciklik között, hanem még ennél is nagyobb látványosságnak számított a két fehér ember. A bátrabb – és szemtelenebb – kamaszok közül egy-kettő annyira közel merészkedett, hogy meghúzták a hajukat vagy a bőrükön a szőrt, hogy igazi-e. Egy kerámiából készült nagy levesestálat cipelő középkorú asszony pedig mikor megpillantotta őket, hatalmas nagyot kiáltott rémületében, összecsapta a kezeit, mintha eljött volna a világvége – a levesestál természetesen leesett, összetört, és a leves kifolyt – majd a tenyereivel befedve az arcát elszaladt.
Talán mondanom sem kell, hogy az expedíció igyekezett minél hamarabb továbbindulni. Nagy baj nyilván azért nem lett a dologból, mert kínai kísérőik – és felügyelőik, hogy nehogy valamit elvigyenek – voltak.
Vajon egy európai faluban hogy fogadnák a földönkívülieket? Azért nem a földönbelüli idegeneket kérdem, mert az látszik manapság mindenkinek.

De a földönkívüliekkel való kommunikáció még egy fokkal nehezebb problémának látszik. Bár több film készült már erről, mégis úgy érzem, hogy egy olyan szemléltető példát olvastam, amit érdemes másokkal megosztani.
Ez pedig a másik mostanában olvasott könyvben, Lem Az Úr hangja könyvében szerepel. Ott egy olyan projekt történetéről ír, amelyben az űrből érkező jeleket igyekeznek megfejteni. Ennek kapcsán a szerző leír egy széles körben érthető, mégis egyszerű példát arra vonatkozóan, hogy milyen nehézségekkel lehet számolni egy idegen, egészen más alapokon felépült intelligens, földönkívüli civilizációval való kapcsolatteremtési próbálkozásnál. Hozzávetőleges nyersfordításban körülbelül ennyit:
„Bár az emberek ezen ritkán gondolkoznak el, ezért meglepheti őket, ha hallják, de a nagyon sokfélének tűnő földi kultúrák ellenére a Földön a különböző népek egymás közti megértése a különböző nyelvek ellenére lényegesen könnyebb, mint amit egy földönkívüli civilizáció esetében várhatunk. Miért? Mert az alapfogalmak nagyjából ugyanazok mindenütt. Például azt a távirat szöveget, hogy „Nagyanya meghalt, temetés szerdán” le lehet fordítani a világunk összes nyelvére, a latintól az európai nyelveken át a hinduig, vagy az apacsok nyelvére, vagy az eszkimókéra, vagy a dobu törzs nyelvére, és fel lehetne sorolni valamennyi földi nyelvet. A fordítás után valamennyien megértenék a mondatot, mert mindenhol megvannak ugyanezek a fogalmak. Minden embernek van egy anyja, az anyjának szintén van anyja, és minden ember halandó. Tehát sem a nagyanya szó, sem a halál nem szorul magyarázatra. Bár a temetési szokások a Föld különböző pontjain nagyon különbözőek lehetnek, valamiféle temetési rituál mindenütt van. Éppen így mindenütt van valamiféle időszámítás, tehát a szerda szó sem jelent valamilyen teljesen ismeretlen fogalmat.
Nem így van mindez, ha egy egészen más alapokon kifejlődött élet intelligens lényeivel van dolgunk. Olyan lények számára, akik egyneműek, semmit sem mondanak a nemi meghatározások, olyan, mint apa vagy anya, még kevésbé lenne értelme a számukra a nagyanya szónak, ha ők például osztódással szaporodnak. Vannak lények, melyek hosszú időn át fennmaradnak, és számtalan alakváltozáson mennek keresztül – mint például az amöbák – akik számára sem a halál fogalmának, sem a temetés fogalmának nincsen semmi értelme. Az idő fogalmáról már nem is beszélve. Tehát, ha ilyen lényekkel szeretnénk kommunikálni, akkor előtte meg kell őket ismertetnünk az emberi anatómiával, az élet kialakulásának, az evolúciónak a történetével, a Föld és az emberiség történelmével és a kialakult emberi szokásokkal. Ezeket mind meg kell ismerniük, hogy megérthessék a fenti távirat szövegét.
Tehát, amíg az „élet” mint fogalom nagyjából egyértelmű itt a Földön, akárhol is él valaki, Hawaiban vagy Norvégiában vagy másutt, addig egy másik bolygó civilizációjának ez a fogalom egészen mást is jelenthet.”

A régi selyemút

Az előző írásomban az új selyemútról szóltam. Azon elgondolkodva, talán rajtam kívül másban is felmerült a kérdés: mit is tudunk a régi selyemútról?
Ahogy elkezdtem ennek egy kicsit utánanézni a neten, eszembe jutottak évekkel ezelőtt olvasott könyvek, és kezdtem úgy érezni, hogy valójában egy felszínes meghatározáson kívül nem sokat tudunk. (Elnézést kérek mindenkitől, aki itt megjegyzi, hogy beszéljek csak egyes szám első személyben, én úgy érzem, hogy ebben a kérdésben a többséghez tartozom.)
Azt az útvonalat, vagy pontosabban utak hálózatát értjük a mindennapokban a selyemút alatt, amely Pekingtől, illetve a Csendes óceán partjától vezetett Középázsián át Keletázsiába, majd a Közel-Keletre és a Földközi tenger térségébe, vagyis végül Európába. Karavánok haladtak ezeken az utakon, kereskedők, kiknek köszönhetjük a selymet, a fűszereket és még sok minden mást is, de az árukereskedelem nemcsak egy irányú volt. És nemcsak az áruk vándorlásának volt jelentősége, hanem a kulturák, a tudások és a vallások terjedésének és kölcsönös megismerésének is. Vagy mondjam úgy: egyes helyeken a sokféleség békés együttélésének?
Nem másolok ide térképet, mert könnyen utánanézhet mindenki a neten, de azt hiszem, anélkül is érthető, képzeletben magunk elé vetíthető a selyemút hármas tagolása: volt egy keleti része, ez körülbelül a Taklamakán sivatag keleti végpontja és az óceán közötti kínai utakat jelentette, volt egy középső része, ez a Taklamakán sivatagot megkerülő, illetve azon átvágó utakon át a Pamír hegységen, Pakisztánon és Afganisztánon keresztül a középázsiai szakasz, és a harmadik része, ami aztán Törökországon keresztül elvezett Európáig.
Miért sorolom ezeket így külön fel?
Mert ahogy a régebben olvasott könyveimet nézegetem, úgy látom, hogy a selyemútból engem legjobban a középső szakasz, az ismeretlen és máig sok titkot rejtő Belső-Ázsia és Közép-Ázsia érdekelt. Mondhatom úgy is, hogy a Taklamakán és környéke, Kasmirtól, a Pamir hegységtől Tibetig. És persze maga a sivatag. Ahol eltemetett városokat rejt a homok. Nem valami barátságos hely, a környékbeliek hosszú időn át úgy tartották, hogy aki oda bemegy, az nem jön ki soha többet. Nem, én járni nem jártam arrafelé, csak olvastam róluk. Arrafelé járni még manapság is, még egy férfinak is veszélyes. Az első leírás a Taklamakán sivatagról és a környékén élő népekről alig több, mint száz évvel ezelőtt érkezett el Európába, egy svéd felfedező-utazó, Sven Hedin jóvoltából. Néhány évvel később egy magyar származású tudós-felfedező, Stein Aurél járt arra, és egy másik útvonalon kelt át a sivatagon a régi Khotan városát keresve. Nagyon sok, a tudomány számára értékes anyagot talált egy régi civilizáció romjait felfedezve, és részben feltárva. Van Stein Aurélról most egy kiállítás Budapesten az MTA Könyvtárában, úgy hallottam, hogy érdemes megtekinteni. Azoknak, akiknek erre nincs módjuk, de szívesen megismerkednének vele, felhívnám a figyelmét arra, hogy Stein Aurél Homokba temetett városok című könyve ingyen elolvasható magyarul az Országos Széchényi Könvtár elektronikus adatbázisában.
Még egy könyvet szeretnék ajánlani azoknak, akiket szintén érdekel Belső-Àzsia, és németül is tudnak, Christoph Baumer Entdeckungen in Innerasien, Zeitreisen zu verborgenen Kulturen című könyvét. A kortárs író nagyon tájékozott mindabban, ami ennek a területnek a múltjából már feltárt, a tudósok által megismert tudásanyag, és utazásaiból jól ismeri a mai ottani állapotokat is. (Sajnos azt nem tudom megmondani, hogy magyarul jelent-e meg tőle valami.)
Azok a leletek, amiket a Taklamakan környékén az archeológusok megtaláltak, nagyon érdekes képet mutatnak az eltemetett városokról, egy elpusztult civilizációról. Érdekes például az, hogy milyen sokféle kultúra keveredett arrafelé – a görögtől a perzsán át a kínaiig — , milyen békésen megvolt egymás mellett többféle vallás (a kereszténység néhány változatától a buddhizmuson át a természeti vallásokig), és mennyire természetesnek tűnt, hogy többféle nyelven beszéltek. Talán olvasóim közül többen hallottak már arról, hogy az itt talált néhány 4000 éves vagy annál régebbi múmia nem a mai ázsiai típusú emberhez, hanem európai emberhez tartozott.
A téma óriási, egy blogbejegyzésbe nem fér sok. Lezárásképpen arról szeretnék írni néhány mondatot, hogy a Taklamakán sivataggal kapcsolatban milyen kérdések foglalkoztatnak még, az archeológiai vonatkozásokon kívül. Állítólag több tízezer éven keresztül – legalább 20000 éven át – egy nagy kiterjedésű, extrem mély, édesvizű tó volt a helyén! Hogyan tűnhetett az a tó el? Hogyan lett belőle sivatag? Vajon valamilyen nem ismert, az emberek által még fel nem tárt katasztrófa vezetett ehhez, vagy a Föld vízháztartásának és ciklusainak vannak még általunk nem ismert, meg nem értett törvényszerűségei? (Hasonlóak ahhoz, mint például a gleccserek növekedése és visszahúzódása.)

Az új selyemút

Nem állt szándékomban egy politikai témával kezdeni ebben az új évben a blogom bejegyzéseinek a sorát. Szerettem volna inkább egy kicsit elmélkedni a három királyokról, úgyis, mint az évváltás körüli két hétre nyúló ünneplést lezáró napról.
De egy kétrészes, a napokban látott dokumentumfilm úgy befészkelte magát a gondolataim közé, hogy erről kell írnom. Az új selyemútról, Kína intenzív gyarmatosítási politikájáról szólt ez a film, tárgyilagosan, nem mondva ki a következtetéseket, de úgy, hogy mindenki levonhatja maga.
Kína olyan befolyást szerez – és részben már szerzett is – az őt körülvevő országokban sok helyen, ami az egykori európai gyarmatosító hatalmak törekvéseit idézi fel. Van, ahol azért is, mert alig száz éve még az európaiaktól élték át ugyanazt. Ami Kínát illeti a gyarmatosítás kapcsán, több szakértő véleménye szerint, egyfajta erős lelki sokkot jelentett nekik, amit például az ópiumháború idején átéltek. Részben ezzel is magyarázzák, hogy a jelenlegi törekvéseket a „mi mondjuk meg a hogyant, nekünk ne diktáljon senki” kínai szemlélet diktálja, ami – talán mondani sem kell – a helyi törvényeken és szabályokon való túllépésre jó, és nem korrekt tárgyalási alapnak.
„Tanultak” a kínaiak az egykori gyarmatosítóktól? Például India történelméből? Úgy érzem, hogy az egykori gyarmatosítás tapasztalatainak és következményeinek a levonása sem Európában, sem Indiában nem lezárt kérdés még. Az angolok építették ki Indiában a vasút és a telefonhálózatot, és több elemző egybehangzó véleménye szerint az indiai egységes állam kialakulásához, megszületéséhez is hozzájárultak. A mérleg mégsem pozítiv, pontosan azért nem, ami az egykori gyarmatosítók motivációja volt: a saját haszonszerzésük.
Az említett dokumentumfilmben – Die neue Seidenstrasse – nincs szó gyarmatosításról. Csak utak és vasútak, és egyéb infrastrukturális létesítmények építéséről, mint például kikötők vagy repülőterek. Mi a baj tehát ezekkel?
A függőségi viszony, amibe ezek az államok kerülnek a kínai befektetőkkel, vagyis a kínai állammal szemben. Ugyanis méregdrága hosszútávú hitelszerződéseket kell kötniük a kínaiakkal, amelyek feltételeibe gyakorlatilag nincs beleszólásuk. Cserébe lehet, hogy kapnak vasútat – garancia semmire sincs – de ami biztos, hogy sok generációra nyúló adósságot hagynak az utódaikra. Azonkívül általában kínai cégek kapják a munkák kivitelezéséhez a megrendeléseket, hiszen a fővállalkozó Kína, és legfeljebb ahol kellően olcsó a bérmunkások napi díja, ott jut munkalehetőség a helyi lakosságnak.
Ami elkészül, az van, ahol kihasználatlanul áll sokáig. Volt egy ilyen példa a filmben Sri Lankáról. Már öt éve elkészült egy nagy repülőtér, csak éppen repülők nem járnak még arra. Vagy egy kikötő. És mi történik akkor, ha az állam nem fizet? A kínaiak elfoglalják az objektumot, mondván az övék. Katonaságot telepítenek oda, vagy mást, ki tudja.
Pedig általában messzemenően figyelembe veszik, hogy hol mit érdemes felvásárolniuk, illetve mibe befektetniük. Üzbegisztánban például gyapotot érdemes venni, olcsó a munkaerő, tehát mindjárt gyárat is lehet mellé építeni. Az olyan európai normákkal, hogy ne legyen gyerekmunka (például a földeken), vagy a környezetvédelmi előírások betartása, egyáltalán nem törődnek. Az ott elkészülő ruhákra ugyanúgy rá kerül a „Made in China”, mint a sok más helyütt készítettekre, és amelyeket a saját kínai kereskedő hálózatukon keresztül szétterítenek Amerikában és Európában is. Franciaországban például borvidékeket vásárolnak fel, másutt magas szintű technológiát, és még hosszú a példák sora.
Ami a filmben különösen berzenkedést keltett bennem, az a megszólaltatott kínaiak – építésvezető mérnökök, kereskedő asszonyok, stb. – egységes szemlélete volt: „a kínaiak tudnak dolgozni, ezek a népek mind lusták”. Nem így mentek az európaiak is annak idején sok helyre?
Pedig Európát – akárcsak Afrikát, mert onnan is voltak példák – már igazán nem lehet Kína szomszédságának nevezni. De egy világuralomra törő nagyhatalom étvágya mérhetetlenül nagy.
A magyarországi olvasóknak talán eszükbe jut a Belgrád – Budapest vasútvonal felújításának a kérdése. Nem akarok erről itt írni, mert olvashatnak róla a magyar internet oldalakon. Az is egy példa a fentiekben leírtakra.

Az új selyemút, ahogy ezt a jelenlegi kínai államfő definiálja, körülbelül 1000 Milliárd dollárba kerül. A kínaiak úgy beszélnek róla, mint egyfajta Marshall tervről, amely segítség a szomszédoknak.
Az igazi cél, Kína globális hatalmának a kiépítése rejtve marad.

Három királyok

Királyok, kik a
Gyereknek tiszteletet
Adnak, hol vannak?
Csecsemőben embert láss,
Ne urald, vigyázz reá!