Most már az ősznek abban a szakaszában vagyunk, amikor a ködök gyakoribbak, tartósabbak, mint a napsütés. Ilyenkor szoktam visszatérni a Wasserparkba, amit nyaranta, mikor egész nap süt a nap, hütlenül hanyagolok. Még szépek a fák, még színesek a lombok.
Az ősz olyan jelei, mint az itt következő kis japán tankában persze a városban nincsenek mind meg: 🙂
Hegytetőn szarvas
Vággyal telve egyre bőg,
Harmat, zúzmara
A virágzó lóherét
Hidegen elpusztítja.
Jó dolog ez a “Papa Monat” — vagyis az, hogy az ifjú atyák is tudnak valamennyit apró csemetéjükkel lenni. Mivel szép meleg őszi idő van, jó sétálni a természetben.
Flóra nagyon szereti a hintát. 🙂
és még két sokkal jobb minőségü kép:
Ma a köd uralta délelött a várost, vagy legalábbis a Donauinselt. Azért sétáltunk egy jót, kicsi Flóra jórészt aludt, majd egy kicsit meguzsonnázott. Olyan elhagyottnak tűnt a sziget! Néhol több volt a madár, mint a sétáló ember.
Gyönyörü meleg napsütéses idö van ma, s ahogy most ránéztem a tavalyi októberi bejegyzésekre, pont ez a nap, 12-dike tavaly is szép napsütéses volt.
Pedig milyen sokféle tud lenni az ősz! Borongós, szomorú, elkeserítő, ködös — és máskor, napsütésben ezer színben pompázó. Ilyen sokféle az elmúlás? A hanyatlás, a lebomlás, a halálra, a télre készülés? Néha mintha erőt adna és nem szomorítana.
A szülőfalum
Belepte rőtszínű lomb,
A tető mögött,
Sűrű páfrányok között,
Már az őszi szél pörög.
“Itt van az ősz, itt van újra, s szép mint mindig én nekem”
A Stadtparkban a csatorna melletti sétány minden ősszel más — hiszen mások a levelek, mások az emberek és még sok minden — mégis mindig ugyanolyan. Szép.
Az ősz a koncertek kezdetét is jelenti. Sajnos a mai igencsak gyengécske volt.
A mindennapokban gyakran úgy véljük, hogy a civilizációnk úgy fejlődik, hogy egyre bölcsebbek és bölcsebbek leszünk, egyre többet tudunk és fogunk tudni. De ha elkezdünk gondolkodni rajta, rádöbbenhetünk, hogy ez korántsem így van. Az igaz, hogy mindig jönnek újabb és újabb tudások, újabb és újabb technológiák, de párhuzamosan ezzel van egy másik folyamat is: tudások és technológiák merülnek feledésbe.
Soroban és sandabakus. Pontosabban úgy kellene mondanom, hogy japán soroban és tibeti sandabakus. Még hozzá lehetne tenni, hogy Suan Pan, ami a régi kínai abakusz neve.
Mikor legutóbb a bolhapiacon (Flohmarkt) jártam, egy nagy kupac mindenféle tetejéről az egyik asztal alól rám kacsintott egy soroban. Igen, ez az! Veszlek és viszlek. Azóta esténként gyakorolok: már egészen tűrhetően tudok vele összeadni és kivonni, és nekiláthatok megtanulni a szorzást és az osztást.
Miért olyan fontos ez?
A gyerekeket az iskolában manapság nem tanítják meg abakusszal számolni, maximum egy egyszerű számolólécet hívunk néha segítségül. Japánban a sorobant használják még az elektromos kalkulátorok elterjedtsége ellenére is. Sőt, a szülők egy része súlyt helyez rá, hogy a gyermek sorobanon is megtanuljon jól számolni. Nem azért, hogy soroban versenyen induljon — ugyanúgy vannak ilyenek, mint sakkversenyek és go versenyek — hanem azért, mert a gondolkodást segíti. Ha többféleképpen tud valaki számolni, az kicsit olyan, mint amikor valaki több nyelven beszél.
A mai átlag japán sorobanon 17 rudacska van, négy karikával az elválasztó vonal alatt, és egy karikával fölötte. (A négy alsó értéke 1, a felsőé 5, és a rudak jelentik a helyiértéket.)
Kimutathatóan több, mint 2500 éve használnak a Földön különféle abakuszokat. A Suan Pan-t a tizennegyedik, a sorobant a tizenhatodik századig vezetik vissza.
És a sandabakus? A tibeti sandabakus? (A Sand a szóössztételben a német Sand szónak megfelelően a homokot jelenti.) Erről tudunk manapság már a legkevesebbet. Nemcsak azt nem tudjuk, hogy pontosan milyen régre nyúlik vissza az időben, de azt sem, hogy mi mindenre használták valójában. Annyit tudunk, hogy csillagászati számításokhoz is, és hogy minden számnak több fogalmi megfeleltetése is van.
Például:
0: Üresség, Ég
1: Hold, Nyúl, Test
2: Kéz, Pár
3: Világ, Csúcs, Tűz
4: Òceán, Folyó, Ördög
Stb.
Ezek megfejtéséhez nem hiszem, hogy eljutok most. 🙂 De a sorobanon megtanulok számolni.
Zug in die Freiheit. Egy dokumentumfilm arról, ahogy negyedszázaddal ezelött, 1989 október elején a prágai NSZK nagykövetségre menekült NDK-s embereket “kiengedték” — elhagyhatták az NDK-t, mehettek a másik Németországba.
De a vonat, amely viszi öket, az NDK-n keresztül megy. Természetesen nagy a félelem. Az elsö félelmet — amikor hetekkel korábban bemenekültek a követségre — fáradtság váltotta fel, aztán most a félelem újraéledt.
A vonat útvonalát az állambiztonság lezárta. Köröskörül sehol nem láthattak embereket, akik kitekintettek. Mégis, az egyik állomáson még sikerült néhány kamasznak felkapaszkodnia a vonatra. A vonatra a szabadságba.
Az állambiztonságiak elvették mindenkinek a személyi igazolványát. “Nem méltóak rá.”
Az identitás papírjaiktól megfosztottak akkor kidobálták még a vonatablakon mindazt, ami az ottani éltükhöz tartozott: lakáskulcsokat, NDK-s márkát, sok mindent.
A film dokumentumfilm, az egykori menekülök és a kísérö diplomaták beszélnek benne. Nagyon lebilincselö. Jobban talán, mint egy játékfilm.
Miért teszik az emberek kockára az életüket, hogy addig felépített egzisztenciájukat odadobva és a félelmeiket legyözve meneküljenek az ismeretlenbe? Nem, ez nem kalandvágy. Nem is a meggazdagodás vágya. A szabadságvágy, amit nehéz talán megértenie annak, aki maga nem élte át. Kell hozzá vajon fogság, hogy megértse mindenki? Azok is, akik a szabadságba beleszületnek? Vannak ilyenek? Vagy csak mindenkinek másutt a megértés, átélés pillanata?
Egy-két napja egy másik dokumentumfilmet néztem, az NSA-ról. Egy ex-részlegvezetöt — még a Snowden ügy elött — a bíróság elítélt azért, és egész élete teljes bizonytalanságba került, mert egy újságcikkben kétségeinek adott hangot. Hol lesznek a szabadság határai, ha Big Brother már mindenkit figyel?
time2life 