A húsvét és a tojás

Nem tudom, hogy hányan ismerik Magyarországon a szabadban – a kertben – való tojáskeresés szokását, ami itt, Ausztriában általános, és a gyerekek nagyon szeretik. A húsvéti tojásokat – és manapság a csokinyuszikat is – a kertben rejtik el a szülők, nagyszülők, és ott kell a gyerekeknek megtalálniuk. Ki lesz az első? Ki fedezi fel a legtöbbet? Nyilván ez a játék úgy még érdekesebb, ha nem egy gyerek van, hanem minél többen. Egy dolog szükségeltetik hozzá: ne essen az eső.
Próbáltam a neten utánakeresni, hogy honnan származik ez a szokás, de nem találtam meg. A legtöbben, akik írnak róla, felsorolnak mindenféle többé-kevésbé ismert ókori hagyományt, még a kereszténység ideje előttről származó kultuszt, szokást, de aztán becsületesen bevallják, hogy nem tudják.
A tojás az élet szimboluma, a tojás az újjászületés szimbóluma, mondják, és nem lehet nem egyetérteni vele. Nagyon sok kulturában, és nagyon sok művészeti alkotásban megtalálható ennek a nyoma. Ha nem lenne copyright-tal védett, szívesen idemásoltam volna Dalinak az Új ember születése című képét. Az új ember úgy születik meg, hogy fájdalmas munkával kell magát „kihoznia” a tojásból. Nem megy könnyen, éppenúgy, mint ahogy a legtöbb születés sem könnyű, meg kell dolgoznunk érte.
Természetesen ezért kapcsolódik a tojás fogalma az újjászületéshez, a húsvéthoz, a feltámadáshoz. De azért egy kis morgolódó kaján van bennem: miért főtt az a húsvéti tojás? Ezért írtam az alábbi tankát.

Tojás: szimbólum vagy élet

A főtt tojásból
Nem kel már ki új élet,
Hiába színes,
Csak nyersen, de melegben
Van esély kiscsirkének.

Boldog húsvéti ünnepet kívánok minden olvasómnak, örömökkel és pihenéssel, tavaszváró békességgel!

az intelligencia és mi

Tudom, sokan írtak már arról, hogy nem az ember az egyetlen intelligens lény – vannak, akiket elnézve ez is megkérdőjelezhető – hanem az élővilág valamennyi többi szereplőjének is adatott intelligencia.
Bármennyire is szívesen foglalkoznék biológiával, úgy érzem, hogy visszariadok attól, hogy állatokat kínozzak amiatt, hogy én tudáshoz jussak. Tudáshoz arról, hogy mennyi és milyen féle intelligenciával rendelkezik ez vagy az az élőlény, fajta. A tudomány pedig sajnos ilyen, nagyon meggyökeresedett szemlélet, hogy mindez szükségszerű, mert tanulunk általa.
Nem tartom annak. Az a véleményem, hogy egyszerű megfigyelésekből is sokat tanulhatunk, ha elgondolkodunk rajtuk. Megfigyelve az élőket a maguk természetes környezetében, nem izolálva, nem kiszakítva.
Vannak természetfilmek, melyek sok szép példát mutatnak erre. Ideírnék ezekből kettőt a Blaue Planet (A kék bolygó) filmsorozat egyik nemrég látott részéből.

1.Két különböző fajtájú lény, akik együtt járnak vadászni a tenger mélyén.

Egy oktopus békésen pihen a barlangjában, és érdeklődve nézelődik kifelé. Megjelenik az „ablaka alatt” egy hal, nyilvánvalóan jó ismerősök – haverok –, és hívja az oktopust, hogy menjenek együtt vadászni. Jó, mondaná az oktopus, ha tudna emberi nyelven beszélni, és elindulnak. Utána láthatunk néhány vadászjelenetet. A kisebb halak igyekeznek elbújni egy nagyobb valami – talán korállal benőtt kő – mögé, az oktopus a hosszú csápjaival (abból eggyel, kettővel) benyúl oda, a riadtan előjövő kishalak meg egyenesen az ott várakozó nagyobb hal, a másik vadász szájához érkeznek. Természetesen a zsákmányt megosztják, az oktopusnak is bőven jut, aztán együtt indulnak vadászni tovább.

Kérdésem: mi mindent nem tudunk még a fajok intelligenciájáról, kommunikációs képességeiről és együttműködési készségeiről? Úgy tűnik, sokat. Milyen kommunikációval értik meg egymást? Hogyan gyakorolták be ezt a vadász-módszert? Melyikük ötlete volt először, hogy így együttműködjenek?

2. Delfinek szieszta közben, avagy akkor is tanulnak.

Egy másik jelenetben egy kisebb – maximum egy tucatnyian vannak — delfin társaság kora délutáni programjából látunk valamennyit. Egyszerre játék és tanulás, felfedezés és nevelés mindaz, ami történik. Egyikük egy kis darab korallt szakít fel a földről – a korallszigetről –, majd leejti, és kíváncsisággal figyeli, ahogy a darabka szép lassan szállingózva visszahull. Akkor felemel egy másik darabkát, azt is megvizsgálgatja, majd azt is leejti. Érdekes módon az sokkal gyorsabban potyog le a talajra. Hm, miért? Kérdi magától a kis delfin, és újabb próbálkozásokba kezd. Közben a többiek érdeklődése is feltámad, szintén felemel még valamelyikük egy darabkát, és felfedezi, hogy azzal labdázni is lehet – vagyis a lassan szállingózó darabkát az orrával újra és újra felfelé hajtja, és látszik, hogy élvezi a játékot. Egyúttal azt is kipróbálja, hogy egy-egy ilyen felfelé lökés közben meg tud-e fordulni a tengelye körül. Sikerül. Hiába no, az élet szép.

Itt az a gondolat jutott az eszembe, hogy milyen kár, hogy az embergyerekek tanulásából kiveszett majdnem minden játékosság.
Pedig a homo sapiens homo ludens is.

A migrációról

Igyekszem elkerülni mostanában, hogy a mindennapi politika dolgaival foglalkozzak a gondolataimban, úgy érezve, hogy éppen eléggé – vagy mondhatnám túlságosan is – betolakodik az emberek mindennapjaiba, és csak a magatehetetlenség érzést növelik. Gondolom, hogy nemcsak bennem.
Most viszont mégis írok pár sort a migránskérdésről, mert mintha a világ minden baja mostanában ebbe összpontosulna. (Világ ~ Föld)
Népvándorlás mindig volt az évszázadok, évezredek folyamán, és feltehetően a helyi lakosok a legritkább esetben örültek az újonnan jövőknek. Nyilván attól féltek, hogy elveszik az életterüket, az újak megváltoztatni akarják a náluk kialakult ilyen-olyan rendet, stb.
Aztán a mai korban az emberiség eljutott oda, hogy megfogalmazta az emberi jogokat. Nem sorolom itt fel, bár feltehetően a Földön élő emberek 90%-nak lenne benne meglepetés – hogy joga lenne valamire, amire nincs.
A világnak azon felén, ahol igyekeztek a leírt szót komolyan venni, és egy rendezett államiság keretébe illeszteni, ott természetesnek tekintik – tekintették mostanáig? – hogy a háború vagy üldözés elől menekülőket be kell fogadni. Be akarják fogadni.
Az ilyesmi persze sok-sok problémával jár, olyanokkal, amelyeket csak menet közben lehet megtanulni, de meg kell őket tanulni. És bizony jó lenne, ha az emberiség ezt megtanulná, mármint azt, hogy hogyan lehet jól kezelni a migrációval fellépő problémákat, mert akarjuk vagy sem, de a klímaváltozás miatt a migráció még nagyságrendekkel növekedni fog. (A migráció kapcsán fellépő problémák között egyaránt értem a helyi lakosság gondjait és a menekülőkét.)
A problémák tehát növekedni fognak, ha nő a migráció.
Azaz, ha eljutunk odáig.
Mert a jelen állapotok sajnos sok helyen afelé mutatnak, hogy ezen problémák normális kezelésének a megtanulási időszaka mintha nem adatna meg.
Miért?
Röviden szólva: a maffiák miatt.
Mindazok törekvései miatt, akik a Föld sok pontján a rendezett államiság ellen vannak. Számukra az illegális kábítószerkereskedelemből és a hasonlókból van haszon. És ezek újabb haszonszerzési forrást láttak a menekülő, a menekülésükben kihasználható emberekben. Ők azok, akik a Föld minden pontján a nem-diktatórikus államok ellen vannak, ők azok, akik észrevették, hogy a haszonszerzésük mellett még egy célt elérhetnek: a jólétinek nevezett államok belső bomlasztását, bontását. Azt, hogy amit az előbb tanulási időszaknak neveztem – a menekülők integrálása egy fennálló rendbe – azt ne lehessen elérni, az integrálódás ne következhessen be, hanem elhallgasson, háttérbe szoruljon minden emberségre szólító hang – nemcsak félelemből, de amiatt is, mert egyre több embernek lesz az a meggyőződése, hogy a migráció nem is működhet jól.
Emlékszem a 2000-s évet, az ezredfordulót megelőző évekre. Egyfajta idealista várakozás volt az emberekben: ez az évezred a fejlett jövő évezrede lesz már.
Ezzel szemben ami most látszik a világból, az egy nagyon sötét kép. Halmozódnak a problémák, és nem látszik, hogy lenne olyan erő, amelyik meg tudna birkózni velük.
A Föld vezetése.
Nincs ilyen. Csak egy politikus vezetői réteg van, sok helyen korrupt, semmiféle erkölcstelenségtől vissza nem riadó alakok.
Számukra nem létezik olyan, hogy a „Föld érdeke”.
Csak a saját hasznuk van.

Időcsúszás

Száz lovas áll a
Határon, ezer évet
Késtünk, atyafi,
Túlról lovasrendőr szól,
Migránsnak nincs helye itt!

az idei első tavaszi hétvége

Végre megjött a tavasz! Tudom, ezt már tegnap is írtam, de nem tudok betelni vele, úgy örülök a napsütésnek. A két kedvenc parkomban sétáltam, tegnap a Wasserparkban, ma pedig, koncertre menet a Stadtparkban. Tele volt természetesen emberekkel, mindenki örült, hogy lehet már sétálni a friss levegőn.
A Stadtparkban egy kis csoportot láttam az egyik helyen a füvön, és csak találgatni tudtam messziről: yóga? vagy Tai Chi? Mármint a gyakorlatok, amit csináltak. Aztán odaérve, mellettük egy padon, látni lehetett az információt, hogy Falun Gong. A megdöbbentő prospektusokkal mellette: a szervezett emberi szerv kereskedelem ezek alapján virágzik Kínában, és Falun Gong hívők és gyakorlók is áldozatául estek.

A koncert csodálatos volt a Konzerthausban. Már sokszor hallottam Beethoven hegedűversenyét, de sohasem elég. Különösen, ha egy egészen kivételes hegedűs játssza a szólót: Emmanuel Tjeknavorian. Elmesélte, hogy ne lepődjünk meg, ha helyenként néhány nem közismert hangsorozatot hallunk; a Nationalbibliothek-ben megkereste az eredeti Beethoven kéziratot (a kottát), és csodálkozva fedezte fel, hogy helyenként variációk vannak az általánosan játszott változathoz képest, és aszerint játszik ma. Nagyon jól játszott, ritka szép élmény volt.

Táncoló fűszálak

Néztem a füvet,
Fény és szél táncoltatta
A szálakat, oly
Kecsesen hajladoztak,
Örültek a tavasznak.

Jól érezni magunkat

Mi minden történt ezen a héten?
Például voltam aláírni a két népszavazást. Melyik kettőt? A dohányzás ellenit és a nők jogairól szólót. Pontosan a nőnapon.
A nőnapon a nők helyzetéről, a nők jogairól.
Milyen a nők helyzete? Még nagyon messze van a jótól, messze vagyunk a tényleges egyenjogúságtól. Sok oka van, hogy miért. Az egyik legfontosabb szerintem a szemléletben rejlik. Amelyik már korán, a családban kezdődik.
Ugyanaznap este volt egy szörnyű merénylet a városban, itt Bécsben: egy 23 éves afgán férfi késsel rátámadt egy, az elmondása szerint véletlenül kiválasztott háromtagú családra és majdnem megölte, súlyosan megsebesítette őket. Miért? A vallomása szerint azért, mert „rosszul érezte magát”.
Abban nőtt fel, hogy neki, mint férfinak, mindent szabad? Valószínűleg igen, kicsit is ismerve az ottani viszonyokat. (Lásd a kabuli könyvárusról szóló néhány héttel ezelőtti blogbejegyzésemet.)
És ez a válasz kapcsolja ezt a borzasztó esetet a nőnap kapcsán feltett kérdésemhez.
Hány férfi terrorizálja itt is a családját, pusztán azért, hogy ő „jól érezze magát”?
Hánynak mindegy, közömbös az, hogy a nők jól érzik-e magukat a családban?
Itt kezdődik az egyenjogúság.
Itt kezdődik az ember. Aki uralkodni akar a többieken, a maga erőszakával, aki csak a saját „jól érezzem magamat”-jával törődik, az úton van az ellenkező irányba.
Szomorú, de úgy látom, sokan nem értik ezt.
Volt valami jó is ezen a héten? Igen. A természetben. Bár még lassan olvad csak a föld, mégis úgy tűnik, hogy megjött a tavasz. A természet az embernek is erőt ad.
Van az emberben elég jó erő, hogy olyan legyen, mint a természet, aki annak is tud adni, aki pusztítja őt?

Mint a Nap

Ritka az olyan
Ember, mint a Nap: már a
Megjelenése
Is örömöt ad, meleg
Fényt, szótlan mondja: élj, élj!

Egy kiállítás képei

Sajnos ebben az évben úgy adódott, hogy különböző egészségi bajaim miatt már többször nem tudtam elmenni olyan koncertre, amire volt jegyem. Ma végre sikerült: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét hallgattam meg a Musikvereinben délután, természetesen Ravel hangszerelésében.
Érdekes előadás volt, úgy nevezett családi koncert, sok gyerekkel. Ami azt jelentette, hogy a fő művön, az Egy kiállítás képein tulajdonképpen kétszer mentünk végig. (Emellett volt még két rövidebb mű, egy Glinka és egy Hacsaturján.) Az első alkalommal volt egy narrátor, aki részletesen kielemezte, hogy tulajdonképpen mit is hallunk, és a második alkalommal hallhattuk az egészet egyben.
Hogy tetszett a közönségnek?
A közönség nagyobbik része a gyerekes családokból állt, feltehetően a maradék jegyek keltek el nyugdíjasoknak (mint én) meg külföldieknek, akik között arányában sok volt az ázsiai. Miért megy el valaki egy ilyen koncertre, aki nem is ért németül? (A kínaiak, japánok, stb. angolul beszéltek, ha nem egymás közt.) Gondolom, elsősorban azért, hogy fényképezzenek. Ugyan tilos, de a szünetekben nehezen követhető. S ha valaki eljön olyan messziről ide, Bécsbe, akkor nyilván egy abszolút kötelező programpont megnézni a Musikvereint, amit különben csak újévkor a TV-ben látni. Az épületen kívül is szinte mindig lehet látni fényképező turistát, na, de ha valakinek olyan szerencséje van, hogy még egy jegyhez is jut!
Szóval, hogy tetszett az előadás a közönségnek? Jobban, mint az elején gondoltam. A gyerekek határozottan élvezték, különösen, amikor a narrátor beszélt. A második hallgatásnál már lehet, hogy elfáradtak egy kicsit.
Azonkívül érdekes volt megfigyelni egy közelben ülő családot: papa, mama és két gyerek. Mindannyian élvezték az előadást, de a papán egyfajta olyan elégedettséget is éreztem, mint aki annak örül, hogy meg tudja adni a gyerekeinek ezt. Ùgy éreztem, ő annak idején, a gyerekkorában nem járt klasszikus zenei koncerten. De ez természetesen jó, bárcsak minél több szülő fontosnak érezné, hogy zenét ad a gyerekeinek.