egy elveszett város

Egy elveszett város

Budapest

Attól tartok, hogy nem Budapest az egyetlen elveszett város a számomra. Ha akadna olyan, aki ismerné hosszú, ki tudja hány ezer éves vándorutamat itt a Földön, az talán tudna még hasonlót. Olyat, oly várost, melyet egykor nagyon szerettem, és amelyik mégis csúnyán idegenné vált bennem. Mert az ilyen várost nevezem elveszett városnak magamban. Ez egy szubjektív fogalom. Valami vagy valaki számomra örökre elvész egy nagy csalódás után. „Régen nem vagy, mert már régen nem látlak”, talán ez a sor összegzi ezt a legjobban. A város iránti szerelem is a látásomon múlt, mint ahogy a csalódás sem választható el tőle.
„Csak a szépre emlékezem”, énekelték gyerekkoromban egy slágerben, s valahogy így vagyok vele, mikor Budapestről írni akarok. Nem a csalódásomat akarom „megfogni”, kianalízálni, mások számára érthetővé tenni (bár néha úgy érzem, hogy ez is jó lenne), nem, Budapestről magamnak akarok írni, arról a korszakáról az életemnek, amikor még szépnek láttam. Mikor szerettem. De ez a szándékom nem biztos, hogy tartható marad, lehet hogy mire abbahagyom ezt az emlékező kis írást, már az is előtolakszik, amit nem hívok, nem idézek.
Maga a város csak a turisták számára áll össze a látványosságokból, a mindennapi életben sokkal inkább a zsúfolt buszok, az elszegényedett, kilátástalan életű öregek, a hangosságba önmagukat veszejtő fiatalok – és még sok ilyen jelenség – jelenti a Várost, az életkörülményeket, melyek öntudatlanul is hatnak az emberekre.
Gyerekként is? A válasz azt hiszem, igen is és nem is. Például nem számított jónak Budapest közlekedési infrastruktúrája akkoriban sem, mikor gyerek voltam. Emlékszem az agyonzsúfolt nagykörúti villamosokra, melyekről karéjokban lógtak az emberek. Emlékszem, hiszen azon jártam a balett iskolába, átéltem őket legalább hetente háromszor. És mégis, nem róluk írtam, mikor a villamosokra gondoltam, hanem arról a 47-sről, amelyikről gyakran leszálltam gimnáziumba menet egy megállóval előbb, a Gellért téren, hogy gyalog mehessek át a Szabadság hídon.

Az Aranyhíd

Több, mint negyedszázada már, hogy elváltunk. Elváltunk örökre, bár ez akkoriban egyikünkben sem tudatosult: te, a város és én, a sokkal rövidebb idejű lény. Az unokáimnak idegen vagy. Mit mesélnék nekik, ha kérdeznének rólad? Talán a hídat, melyet akkoriban Szabadság hídnak hívtak, és amelyen gyakran mentem át gyalog reggel a gimnáziumba menet. Nem azért szálltam le egy megállóval előbb a villamosról a Gellért téren, mert az tömve volt – szinte mindig tömve volt – hanem az Aranyhíd miatt, amelyet a közgazdaságtudományi egyetem mögül felbukkanó nap varázsolt a Duna vizére. Köszöntött és kísért – emléke velem él.

A nap, a vízen tükröződő nap teremtette szemeim elé az aranyhidat, kiragadva engem a mindennapok világából, s gondolataimban messze röpítve. Nem az járt a fejemben, hogy mi lesz a suliban, mit hoz a nap, a gondolataim messzire elkószáltak, és tudom, néha arra is gondoltam, hogy eljön majd az idő, és egyszer elindulok felfelé. Felfelé?
„Találhat, ki jól kutat,
Rejtett kaput vagy új utat,
Talán ma észre sem veszi,
De holnap biztos megleli,
S a titkos ösvény mind övé,
A Hold felé, a Nap felé.”

Mindig álmodó voltam, ébren is álmodó. Biztos vannak, akik ezt rossznak tartják, én nem. Csak minél inkább felnőttem, annál inkább úgy éreztem, hogy ezt jobb eltitkolnom.
Pedig középiskolásként még sokkal több témáról tudtam másokkal beszélgetni, mint manapság, öreg fejjel. Hogy is volt egyik este az Erzsébet hídon?

Éjszaka az Erzsébet hídon

Valamikor az 1960-s évek második felében egy koncerten voltunk a barátnőmmel az Eötvös klubban, és utána egy hozzánk csapódott fiúval erősen vitázva gyalog mentünk hazafelé. Mindannyian Budán laktunk, így a még újnak számító Erzsébet hídon indultunk el. Miről vitáztunk? Sartreról, az egzisztencializmusról, szóval sok olyasmiről, ami egy gimnazistának még semmi más, csak „frissen felfalt tudomány“. A híd kihalt volt, mikor megálltunk és néztük a Dunát, akkor vettük észre, hogy két rendőr jön mögöttünk. Vajon mit gondoltak rólunk? Nem akarunk-e a vízbe ugrani? Közelünkbe érve és belehallgatva a beszélgetésünkbe, lemondtak az igazoltatásról. Vajon miért?

Emlékszem, a srác a piaristák gimnáziumába járt, talán azért volt az olvasottsága nagyobb, mint az átlagé. Az a barátnőm ott a hídon osztálytársam volt a gimiben, és akkoriban olyan, hogy szerelmes volt mindenbe, ami francia. Hogy én magam sokat olvastam, arról talán már túl sokszor is írtam, azt hiszem, hogy nemcsak azért, mert nem volt tévénk, egyszerűen mindig, egész életemben a leghűségesebb társaknak a könyveket éreztem.

Aztán elmentem Budapestről külföldi egyetemre tanulni. Ó, akkor még egészen biztos voltam benne, hogy a tanulmányaim után hazatérek, hiszen „annyira szeretem Budapestet, hogy sohasem tudnám elhagyni!” – mélyen így éreztem akkoriban.

S valóban. Hazatértem, dolgozni kezdtem, majd jött a házasság és a gyerek. Teréz nagyanyám mondta nekem többször, hogy az volt az élete legszebb korszaka, legszebb évei, mikor apám kisgyerek volt. Nagyon hasonlóan érzem magam is, ma is. Gyönyörű évek voltak, mikor a fiam kicsi volt és rengeteg időt töltöttem vele. Egy hermetikus kis világnak éreztem magunkat, kettőnket, kizáródott belőle a nagyvilág. Pedig a nagyvilág létezett.

A kis szürke

Ki emlékszik ma arra, hogy mi volt az 1980-s évek elejének egyenautója? Én igen, mert nekünk is az volt: egy szürke Trabant. Azzal mentünk a fiammal dolgozni: ő az óvodába, én a munkába. Ugyanott dolgoztunk: az óvoda volt a földszinten, az én munkahelyem meg az ötödiken. Óvi után kisétáltunk a parkolóhoz, be a kocsiba, irány haza! Egyik alkalommal történt, hogy a kocsi ajtaja nem akart kinyílni. Akkoriban a kisfiam még türelmes emberke volt, csendben figyelte, mit ügyetlenkedik az anyja, amihez egyre több néző csatlakozott az emeleti ablakokban. Végül megszólalt: Ez nem is a mi kocsink!

Jóval később történt, már a fiam iskolai évei alatt, hogy egyik alkalommal az egyik tanárnő kissé hosszan és reménytelenül bajlódott egy vetítőgép beállításával. A fiam odasúgta a mellette ülő srácnak: Na ja, a nők és a technika! Sajnos, a tanárnő is meghallotta.
Lehet, hogy a gyerekkori trabantos élménye is közrejátszott öntudatlanul? Nem tudom.

Teltek az évek. Már nem lehetett ignorálnom a környezetet. Sem a magánéletemben (jött a válásom), sem másképp. Az élet, s vele a város, egyre többször mutatta barátságtalan arcát. A hivatalok, ahol fölöslegesen szekálják néha az embereket, az ügyintézések, melyekre sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy „user-friendly”-ek, felhasználó barátok. Az ideg- és időölő sorállások után is sikertelen elintéznivalók, mert mindenhonnan máshová küldenek, egy másik fiókba, egészen addig, amíg a kör bezárul. Ne a városnak rójam ezt fel, hanem az embereknek? De hát mi a város? Nem a benne élő emberek jelentik a várost? Igen, van egy másik Budapest is, a látnivalók, a turisták Budapestje — de ez a benne élőnek akkor is kevés, ha mindennap láthatja.

Mindennapi városnézés

Volt néhány év az életemben, amikor minden hétköznap egy kicsit várost néző turistának is érezhettem magam. A munkahelyem a Várhegynek a Duna felé néző oldalában állt, és a Vérmező közelében laktam. Időben a legrövidebb megközelítés az volt, ha átmásztam a Várhegyen. Nem számoltam, hány lépcső felfelé, de fiatalon, öregkori térdfájások nélkül hamar fent voltam a Várnegyed közepében, ahol nyáron mindig sok turista nézelődött. Pár perc közöttük, egy kis gyönyörködés az Úri utca öreg házacskáiban, egy röpke pillantás a Mátyás templomra, aztán mehettem lefelé dolgozni, közben néha feltekintve a Duna, a hidak és a Parlament felé.

A válás után nem sokkal Stockholmba mentem dolgozni. Akkor is, azóta is úgy érzem, hogy a fiamnak nagyon jót tett az ott töltött idő, hozzájárult ahhoz, hogy hamarabb feldolgozza a válás traumáját.
Stockholmból még úgy mentem vissza Budapestre, hogy haza megyek.
Ez a választóvonal az életemben. A Rubicone.

Akkor kezdődött az elszakadás, ami után hamarosan úgy éreztem, hogy innen csak elmenekülnöm lehet. Sőt, muszáj. Ha meg akarom őrizni magam, muszáj.

Eltelt az eljövetelem óta több, mint negyedszázad. Már sok-sok éve csak évi egyszeri 3-4 óra az, amennyit Budapesten töltök. A szüleim sírjánál. Ez maradt nekem Budapestből.
A legutóbbi temetőlátogatás után beültünk egy kisvendéglőbe a húgommal a II. János Pál pápa téren.

Egy furcsa álom

Álmomban egyszerre vagyok kislány és öregasszony, egymást követő képeken. A kislány áll egy téren és félve megszólít egy arra járót: Tessék mondani, hol van a Köztársaság tér? Ez az, ahol állunk, hallja a gyors választ, s a válaszoló elsiet. Már nem a kislány, az öregasszony áll ugyanott, és az utcatáblán a név: II. János Pál pápa tér. Mi lesz a következő kép? Felriadok, szomorúság fog el. Oly gyorsan változik az emberek világában minden! Ha fa lennék ugyanott, ezzel nem törődnék – de lehet, hogy kivágnának, és nem is élnék.

Köztársaság és pápa. Mint egy időhíd két pillére a számomra. Tényleg megtörtént velem gyerekkoromban, hogy a Köztársaság téren kerestem a Köztársaság teret. És tényleg pont a Köztársaság térből csináltak II. János Pál pápa teret. Ha én pápa lennék, biztosan nagyon nem szeretném ezt.
A város idegen lett. Igyekszem kéznél tartani aprópénzt, hogy tudjak adni a koldusoknak. Szomorúan nézem a hajléktalanokat. A sok fontoskodóan rohanóval mit sem törődök.
Sok mindennek a neve megváltozott, néha visszaváltozott egy korábbi névre. Már ezen sem bosszankodom, mit számít, hogy egy idegen miket aggat magára?
Persze, a fájdalomnak van egy apró maradványa, ami kiirthatatlan. Az jön majd velem.