Gyerekkori kedvenc verseim közül

Radnóti Miklós:

LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal újra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, csak
messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, s
fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztusszeptember

(A Levél a hitveshez-t szavaltam egy kerületi szavalóversenyen valamikor általános iskolás koromban, ca. 13-14 évesen; szabadon lehetett verset választani.)

***

Mi Atyánk

Vahram Martiroszjan verse
Fordította: Balássy László

Mi Atyánk – bár tömérdek nálad a tartozásunk,
Adósoddá tesz élet, ábránd és szerelem –,
De halld meg, hogy e földön mennyi kínt kell kiállnunk,
Minden lélegzetvétel iszonyú gyötrelem.

Mondd, hol van a te poklod? Szomszédos tán e földdel
És sarkig tárva hagytad rémítő ajtaját?
Meg-megperzsel a lángja, mely szikrát szórva tör fel,
S orvul les lépteinkre a te földeden át.

És néha látható lesz, ahogy szikrázva, rontva
Az egész levegő is együtt lüktet vele:
A jólismert erények ott égnek mind lobogva,
S kinek kell, kinek kell a Múzsa ihlete?

A jólismert erények széthullnak, mint a pernye…
Csak állok szárnytörötten, elfutnom nem lehet,
És szerte a világban gonosz ördögök ezre,
És gyilkol vaksötétben a démoni sereg.

Fájdalmak, veszteségek, és nem egyforma semmi,
A lélek az örömből oly keveset kapott!
Azt, ami szép volt, azt kell görcsösen kézbe venni,
De át a túlsó partra, mondd mikor juthatok?

Teremtésed agyagja összetört, újra sár lett,
Örömeink edénye hitvány cserépdarab,
Nem modjuk többet: „Áldott!”, nem mondjuk, hogy „Bocsáss meg!”,
Szomjas ajkunk kiszáradt, s a tömlő kiapadt.

Miért, miért e gondok, miért a bánat?
Miért a hallgatásod, mondd, miért nem szólsz nekünk?
Nézd, érezzük a mélyben gyötrő tüzét a lángnak,
Nézd, szomorú magányban tengetjük életünk.

Nézd, megszépül majd egykor, tudjuk, megszépül újra
A mi durva planétánk mindenütt teljesen,
És felhangzik a hívás, a hang, dörögve, zúgva,
És egy legvégső sugár még megrezdül fényesen.

És majd amikor eljössz, hogy begyűjtsed e tájnak
Termését, amit kezed hajdan itt elvetett,
S tán megnyitod majd zárát börtönök ajtajának,
És szeretet, bocsánat lesz az ítéleted,

Ne keress akkor minket a kihalt pusztaságon,
Ne keress senki élőt többé a hegyeken,
Mert üressé lesz minden szerteszét a világon,
És harsonádra válasz nem jön már sohasem.

(Teréz nagyanyámnak járt az Uj Ember katolikus lap, abban találtam ezt a verset, és egyes sorai ma is gyakran előjönnek bennem.)

*******

ez a vers, mint a Zsoltárok is mutatja, ahol egy részt idéztem belőle, nemcsak a gyerekkorom kedvence

József Attila

(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………….
……………………………………….
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
1937. szept.-okt.

**************

(folyt. köv.)