Lassú olvadás

Május vége lévén, nyilván nem a hó olvadásáról készülök írni, nem lakom a magas hegyek között, ahol ez még talán érdekes lehet. Nem, a koronavírus miatti karantén jellegű állapotok, a megszorítottságok lassú olvadásáról írnék pár sort, bár tudom, hogy sokan már nagyon unják a témát, legszívesebben teljesen elfelejtenék, hogy volt ilyesmi.
Lassú az olvadás. Nemcsak azért, mert a hivatalos szervek óvatosan, lassan, fokozatosan oldják fel a korlátozásokat, hanem azért is, mert ezek a korlátok bennünk magunkban is, akaratlanul is nem tűnnek el azonnal, nyomtalanul. Megszoktuk néhány héten keresztül, hogy csak akkor megyünk ki az utcára, ha valami „dolgunk van”, ebbe itt most még az egy órányi levegőzést is beleértve. De amikor a normálisnak tekintett életünket éljük, akkor nemcsak így szoktunk kimenni. Hanem látszólag céltalanul is. Például, ha kimegyünk a piacra, de nem egy meghatározott céllal, nem tudván biztosan, hogy ezt vagy azt venni akarunk, hanem „csak” körülnézni. A héten az egyik nap voltam először megint a piacon. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ez az a pont, mikor kezd visszatérni a karantén utáni normál élet: amikor az ember már nemcsak azért mozdul ki, mert valami konkrét és fontos elintéznivalója van, hanem „csak úgy”. Nézelődni, felfedezni, hogy mi újság a világban.
Az ember például megnyugodva állapítja meg, hogy minden olyan, mint volt: mindenfélét lehet kapni, nem lett észrevétlenül áruhiány, stb. No, igen, mégsem minden teljesen ugyanolyan: a piacon, ahol jártam, mintha magasabbak lettek volna az árak, mint tavaly. Vagy ez minden évben így van?
Tegnap az unokáimmal találkoztam, és érdekes megfigyelést tehettem arra nézve, hogy milyen hatással volt rájuk a néhány hetes otthon lét, mivel bővült a szókincsük. Még fél órája sem játszottunk, mikor az egyikük elkiáltotta magát: „Ich bin gerade in Meeting!” (éppen egy megbeszélésen vagyok) Úgy látszik, hogy ez lett a helyettesítője annak a mondatnak, hogy „Ne zavarj!”. Apjuk is, anyjuk is otthon dolgozott az utóbbi hetekben, és lám, lám, a homeoffice újabb szavakkal gazdagítja a kisgyermekek szókincs tudását.
Most a következő periódus fő kérdése a nyaralások. Nemcsak itt nálunk, Ausztriában, de gondolom, hogy mindenhol. A kötöttségek feloldása nyilván emiatt is történik, a vírus elleni védekezés és egyes ágazatok gazdasági tönkremenése közötti egyensúlytartás még jó darabig eltartó folyamatában a turisztikai ágazat problémái most a leghangsúlyosabbak. Sokan terveznek hazai nyaralást, tehát olyat, hogy mindenki a saját hazájában nyaral. Ami valószínűleg nem is rossz ötlet: mindenhol vannak szép helyek, pihenésre vagy túrázásra alkalmas hegyek vagy vizek, és a kevesebb közlekedés miatt ez a természetnek is jobb lehet. Akik nem örülnek ennek, azok a légitársaságok és a nagyvárosi szállodák. A drága nagyvárosi szállodákat – mondhatnék bécsi szállodákat, de nyilván hasonló igaz a többi nagyvárosra is Európában és másutt – nem a hazai vendégforgalomra tervezték, hanem a külföldiekre. Túlságosan drágák, és azt még nem igazán látni, hogy mikor lesz ismét olyan az egész Föld körüli mozgás, mint a koronavírus járvány előtt volt. Lehet, hogy soha. Lehet, hogy nem merül a néhány hetes mozgáskorlátozottság teljesen feledésbe, hanem beindul egy szemléletváltás. Ugyanúgy, ahogy sok cég rádöbbent arra, hogy előnyei is vannak a homeoffice-nak és a videókonferenciának, a fölösleges közlekedés redukálásának, ugyanígy lehet, hogy arra is ráébrednek sokan, hogy nem kell minden évben ide-oda repkedni, kitűnően fel lehet egy alpesi házban is üdülni – és bekövetkezik egy szemléletváltozás, amelyik egy olyan életmódváltást von maga után, amit a környezetvédők már rég óhajtottak, de hiába szónokoltak.

Tanító hiány

A tartós hiány
Érteti meg velünk a
Legjobban dolgok
Fontosságát, becsüljük
Levegőnk tisztaságát.

Május van

Május van, a friss és kellemes, jobbnál jobb illatok váltakozásának a hónapja. A karantén miatti mozgáskorlátozottság miatt az orgonaillat szakaszáról az idén sajnos lemaradtam – pedig sok orgona van a kertemben. Viszont most egy másik illat időszakaszába léptünk. Egész héten Marcheggben élvezhettem a sokfelé érezhető intenzív bodzaillatot, nemcsak a kertben, de a pályaudvart és a kertet összekötő úton is. Élvezhettük sokan – amíg még van, mert a sokfelé pusztító építkezések első áldozatai gyakran a bodzák. Az utak mentén, a vasúti sínek mentén, a bodza nő vadon, gondoskodást, törődést nem kérve, csak annyit szeretne: hagyják élni. Erős fajta, a sok pusztítás ellenére még megvan, nem veszett ki, mint oly sok más faj. Akárcsak az orgonaillatot, nagyon szeretem a bodza illatát is. A levegő tavaszi frissességéhez a bodza az illatával hozzátesz még valami pluszt, amit nem lehet szavakba foglalni. Csak öntudatlan élvezni és örülni neki. S akik netán unalmasnak találnák a bodzavirág fehér színét, sok helyen virágzik mellette a vadrózsa.
És még egy élmény: tegnap hazafelé a kisvonatból, amelyik Marcheggből Gänserndorfba visz, láttam egy fiatal őzikét. Ott álldogált alig 2-3 méternyire a sínek mellett, és kicsit talán félve, de még inkább rácsodálkozva nézte az elrobogó monstrumot. Remélem, hogy tanult: a sínekre menni veszélyes, mert ott időnként ilyen veszélyes dolgok mennek. Ugyanakkor azt hiszem, hogy hál’Istennek kevés olyan baleset van, amikor a vonat egy őzet üt el. Másrészt a sínek önmagukban nem jelentenek korlátot, így vagy úgy, de megtanulják az őzek, hogy mikor nem veszélyes az átjárás. Szívesen lefényképeztem volna, de rég továbbhaladtunk, mire elővettem a mobilomat.

Hívogató hangocska

Énekesmadár
Hív kintről: gyere, gyere!
Süt a nap, illat
Árad szét a lombokon,
Ne zárd el magad tőle!

Májusi csendélet

Kismadár fenn a
Kerítés lécén ide,
Oda tekint, nézd,
A bodza virágai
Kinyíltak reggelre mind.

A dialektikáról

Ennek a bejegyzésnek a valamivel pontosabb, de hosszabb címe: Kavargó gondolatok a dialektikáról. Ami nem a dialektika sajátságos vonása, hanem az én fejemé. Úgy emészti a foglalkoztató problémákat, hogy előbb sok minden kavarog a fejemben.
De ha jobban meggondolom, lehet, hogy ez magának a dialektikának is a sajátságos vonása, ha a dialektika alatt azt értem, amit valaha régen az ókorban értettek alatta: a vitatkozás művészete. Sőt, nemcsak a vitatkozásé, hanem a gondolkodásé, az önmagunkkal folytatott vitáinké.
Önmagunkkal folytatott viták? Ez nem valami kóros dolog? Nem betegség? Tartok tőle, hogy akadnak olyanok, akik annak tartják, és nemcsak azért, mert van olyan alkalmazott pszichoterápia, amit dialektikus viselkedésterápiának hívnak.
Vitatkozni jó. Nem önmagában az ellentmondás vagy a vita kedvéért, hanem azért, hogy sok különböző oldalról vizsgáljunk meg egy-egy problémát vagy egy-egy dolgot ahhoz, hogy helyesen tudjuk megítélni.
Ennek manapság különös aktualitást ad az életünk megszokott rendjének, rendszereinek a felbomlása. A sok éven keresztül kialakult és megszokottá vált rendek, rendszabályok hirtelen megszűntek, érvénytelenné váltak a koronavírus járvány miatt, és nem csodálom, ha az emberek mostanában gyakran úgy érzik magukat, mint az az ember, aki nem tudja, hogy melyik vonatra szállt fel, az hová viszi. Mikor lesz ennek a felbolydult életünknek vége? Mikor lehet újra úgy élni, mozogni, vendéglőbe és színházba járni, utazni és nyaralni menni, mint korábban? Senki sem tudja igazán megmondani. Ahány ház, annyi szokás, avagy ahány ország, annyi különböző rendelkezés – nemcsak itt Európában. Hová visz ez a vonat? Lehet, hogy egészen másmilyen élet, másmilyen rendek felé? A megszokottnak hitt életünket lehet, hogy végleg elnyelte a történelem feneketlen katlana?
Nem lehet hibáztatni az embereket azért, hogy nagy a bizonytalanság érzés. És sokan vannak a kételkedők is: tényleg szükséges – szükséges volt – mindez? Igazat beszélnek a politikusok, vagy ez megint csak valami „trükk”? Ez a fajta bizonytalanság is érthető: sokszor becsapták már az embereket, sokszor előfordult már, hogy amit a politika kezdetben tagadott, arról évtizedekkel később mégis kiderült, hogy igaz. Furcsa ellenmondásnak tűnik, hogy mintha az emberek szeretnék, ha becsapnák őket: a populista jelszavakkal operáló politikusoknak ma nagyobb a kelete, mint valaha.
Kinek lehet hinni? A tudománynak, a naponta többször a tévében megszólaló tudományos szakértőknek? Az egyetlen százszázalékig igaz mondatuk az lenne szerintem, hogy: fogalmunk sincs, nem tudjuk. De ezt nem mondhatják. Ezért mondanak sok mindenfélét, gyakran egymásnak ellentmondó dolgokat .
Mi a helyes magatartás tehát, ha az ember – az egyén – sem elfogadni, sem megcáfolni nem tudja azt, amit hall, olvas, olyan sokféle csatornán szellemi táplálékul kap, hogy az már szuggesztiónak is felfogható?
Mérlegelni próbál, hogy megtalálja a helyes középutat, kialakítsa azt a belső meggyőződést, amelyhez igazíthatja a tetteit.
Vannak államok, ahol az ilyesmit fölösleges folyamatnak ítélik: nem kell az embereknek gondolkodniuk, „megkímélik” őket ettől, „pusztán csak” engedelmeskedniük kell. Attól tartok, hogy pont ez a veszély: hogy a vonat ilyesfajta világ felé is mehet.

Szárazság

Eredetileg mikor kiderült, hogy ez az első májusi hét már szabad lesz, mert feloldják a kijárási korlátozásokat, arról akartam írni, hogy milyen jó, hogy megint lehet menni, menni – és nekem a kertbe menni. Nekem ez azért ilyen specifikus, bár feltehetően nem én vagyok az egyetlen hasonló helyzetben, mert a kertem és a lakhelyem között van körülbelül 35-40 kilométernyi távolság.
De aztán mégsem tudok csak erről írni, mert bár a kert sok örömöt is hozott, rádöbbentett arra, hogy milyen nagy a szárazság.
A hét első napja azzal kezdődött, hogy bekapcsolták a vizet, amivel aztán tudtam egy kicsit öntözni, szegény növényekre nagyon ráfért. Volt három, igen erősnek hitt eprem, ezek sajnos mind a hárman kiszáradtak, de a többi növénykém, úgy látszik, hogy túlélő típusok. Marcheggben óriási a szárazság, az egész évben alig esett valamennyit az eső, folytatódik az elmúlt évek szárazsági tendenciája. Szomorú. Az egész Marchfelden, ami Ausztria egyik zöldségeskertje, sokat kell valószínűleg locsolniuk, és valóban, minden alkalommal sok öntözőberendezést láttam működni, ha kinéztem a vonatablakból. Mintha csak a szélmalmokkal akarnának versenyezni, úgy pörögtek körbe-körbe.
Pedig ennek a területnek a jó része ártere volt valaha a Dunának, nem lehetett állandóan kiszáradt a talaj, épp ellenkezőleg. A talajok változásával egy-egy adott területen feltehetően foglalkozik valamelyik tudományág, de ennek pozítiv hatása nemigen látszik. Az, hogy ha egy árteret felszámolnak, hogyan lehet az árterek termékeny talaját megőrizni – lehetőleg csak természeti segítséggel és nem gépekkel.
A hét második napján a kertemben sok új jövevény kapott helyet: egy cseresznyefa, két rózsa, pelargóniák és egy kis paradicsom.
Jól kifáradtam a kertészkedésben, és a 4-5 óra levegőnlét nagyon jót tett. Lehet, hogy másoknak ez nevetséges vagy gyerekes, de nekem jó érzés, ha növényeket ültetek. Ha környezetet teremtek valami élőnek, az életre, a kifejlődésre várónak. Teremteni és nem pusztítani. Nem szeretem azokat az embereket, akik ez utóbbiban lelik örömük.
Az ültetések mellett most a locsolás a legfontosabb munka, még akkor is, ha tudom, hogy mind a kevéske talajjavítás, mind a locsolás egy-egy cseppek, melyek elvesznek a sivatagban. Borzasztó ez a szárazság és ijesztő is egyben. Attól félek, hogy a talajnak a kiszáradás miatt annyira nem lesz már tartása, hogy egyszercsak összeomlik, és kisebb-nagyobb krátereket találok a kertben. Szomorú, mert magatehetetlen vagyok. Locsolni, ha lent laknék, se tudnék eleget, felhőket, melyek megnyílnak, odavarázsolni meg nem tudok.
A szárazságot önmagában talán nem írhatjuk a klímaváltozás rovására, mindig voltak aszályos évek régebben is. Mégis, azt hiszem, hogy a tartós szárazság kialakulásához „hozzásegít” az emberi tevékenység káros megszaporodása, például, hogy ijesztően gyorsan csökken a vadon maradó területek nagysága. A tér, ahol a természet szabadon fellélegezhetne egyre jobban fogy, a helyén nőnek a monokulturák és a betonoszlopok. Nemrég láttam erről egy statisztikát, s mellette egy rövid megjegyzést arról, hogy gyakran mennyire fölösleges ez a természet elrablás. Például nagyon sok új üzletközpont épül vidéken úgy, hogy bezárnak az egyik faluban egy üzletet, és helyette a szomszéd faluban építenek egy nagyobbat, egy gyakran fölösleges monstrumot. A természet nem kapja vissza a tőle elvett helyet, de lehet, hogy az első, a bezárt üzlet évekig üresen és kihasználatlanul áll.
Tudom, hogy a haszon versenyfutásában élők süketek minderre, és csak legyintenek: ez még nem környezetszennyezés. Az Amazonas mentén az erdőt irtják egyre sebesebben.
Mi köze mindennek a szárazsághoz? Azt hiszem, hogy sok. A természetnek vannak évmilliók alatt kialakult egyensúly fenntartó ciklusai, a vízzel, a talajjal, sok mindennel. Ha „elvágjuk” ezeket a ciklusokat, bár nem ismerjük a következményeket, ne csodálkozzunk a kedvezőtlen időjárási jelenségeken.
Milyen Föld lesz, mire az unokáim felnőnek, és milyen emberek?

Az út a koronaválság után

Egy naplóbejegyzés 2020 április 27-dikén:

A második világháború végének a 75-dik évfordulója és ünnepe van ma Ausztriában. És az idei megemlékezésnek külön hagsúlyt ad a koronavírus miatti erős gazdasági visszaesés, olyan erős, amilyenre a világháború vége óta nem volt példa.
Most is újjáépítés jön, mondják, és természetesen ebben reménykedik mindenki. De mikor kezdődhet el? A háború vége egy jól meghatározható időpont volt, leszűkíthető néhány napos, hetes intervallumra. Mikor lesz ennek a koronavírus válságnak vége? Nem hiszem, hogy akad olyan, aki igazán tudja a választ.
Érdemes azon is elgondolkodni, hogy nemcsak a mi gazdaságunk – Ausztria gazdasága – „ült le”, esett vissza, hanem minden országé. Mit jelent ez?
Elsősorban azt, hogy minden ország kevésbé várhat külső segítséget, a gondok mindenhol hasonlóan nagyok, figyelembe véve az egyes országok méreteit.
Egy másik dolog, hogy az újrakezdéssel egy új verseny is elindul. Kik hogyan akarnak profitálni ebből? Rossz értelemben értelmezve a profitot, az olyanra gondolok, amelyik abból fakad, hogy a haszonélvezőnek mindegy a sok munkanélkülivé vált ember, csak a saját hasznával törődik. Hogy lehet elérni, hogy egy ország ne kerüljön az újjáinduló nagy nemzetközi versengésben amiatt hátrányba, hogy a lakossága jólétével is törődik? Mert a biztos keresetforrás, az állások biztosítása elengedhetetlen feltétele a lakosság jólétének.
Ehhez kapcsolódik még egy terület, amire az államok sok pénzt költenek. A katonai kiadások. Számomra nem eléggé ismertek ezek a statisztikák, de hiszek az újságban az interneten látott cikknek: az utóbbi években a világ több országában őrületesen nagy összegeket költöttek fegyverekre, katonai célokra.
Mi lesz most? Belátják-e vajon, hogy a jól működő egészségügy, a jól működő infrastruktúra ugyanúgy része kell legyen a védekezés tervezésének, mert ezek elengedhetetlen részei a lakosság védelmének, például vírusok támadása esetén. (Vírusokkal kísérleteznek katonai laboratóriumokban, ez azt hiszem, hogy közismert.)
A katonai kiadások a lakosságot akarják védeni, nem?
Azok, akik hatalmi pozícióban vannak szerte a világon, és az emberek iránti felelősséggel akarnak tevékenykedni és nem a saját hasznuk vezérli őket, milyen tanulságokat vonnak majd le a koronavírus válságból?
Volt valaha olyan a világ, ahol a megfelelő emberek voltak a megfelelő helyeken?

Az életért

Földünk ne legyen
Sakktábla, az élet ne
Pusztító játék,
Tanuljuk mind együtt ez
Ellen a védekezést.

Egy naplóbejegyzés 2020 május elsején:

A munka ünnepe. Régen volt már ennyire „tömegmentes”, az egykori vidám majálisokból ma semmi sincs. Érthető persze, a vírusjárvány miatti óvatosságot nem lehet egy napra „felfüggeszteni”. A távolságtartás, a tömegek kerülése felettébb ajánlatos.
Én sohasem szerettem a tömeget, kicsit mindig rossz érzésem volt, ha nagy tömegben voltam, úgyhogy ezt a megszorítást nem érzem különösebben nehezen elviselhető korlátnak. De az ilyesmivel mindenki másképp van, ez nagyon szubjektív, a fociszurkolók nyilván másképp látják.
A munka ünnepe azért mégis hangsúlyt kap. A mindenütt a világon ugrásszerűen megnövekedett munkanélküliség miatt különösen. Néha valaminek (vagy valakinek) a hiánya jobban megérteti a fontosságát, mint amikor van.
Soha nem kap olyan nagy szerepet a politikusok munkája, mint a krízishelyzetekben. Egy-egy jó vagy rossz döntésük hosszú évtizedekre meghatározhatja emberek sorsát és az általuk vezetett nép sorsát. Segíteni minél többet, úgy, hogy közben mégse legyen reménytelenül hatalmas a segítés miatt felhalmozódó államadósság – ez a jelenlegi kulcskérdés. Ezt a kényes egyensúlyt kell megtalálniuk. Mindenhol, a Föld minden pontján.