Riesending az Untersbergben

Elkezdődött az új év, kinek békésen, kinek nem. Itt a közelünkben szerencsére nem volt nagy puffogtatás, az évváltás nyugodt volt.
Mindenekelőtt egy magyarázat a címhez, mielőtt még bárki is azt hinné, hogy ebben az évben félig németül írom majd a bejegyzéseimet: a Riesending egy barlang neve, az Untersberg pedig annak a hegynek a neve, amelyben a Riesending van. Az osztrák mondák szerint Ausztriában több helyen is van Untersbergnek elnevezett hegy, ez a szóban forgó Bajorországban található (de átnyúlik Ausztriába Salzburg közelében).
Azt szokták néha mondani, hogy van olyan, amit a körülöttünk levő univerzumnál, a kozmosznál kevésbé ismerünk, ez pedig a saját planétánkon, a Földön a tengerek, az óceánok mélye. Nagyon kicsi az a mélység, amelyről úgy érezzük, hogy van valami tudásunk, ami azon túl van, az terra incognita.
Én még hozzátenném ehhez, hogy a szárazföldek, a kontinensek mélységeivel is hasonló a helyzet. Tudjuk vagy néhol csak sejtjük, hogy sok óriás barlang van, de 10-20 kilométernél mélyebbre, azt hiszem, hogy sehol sem jutottak.
Van tehát egy Riesendingnek elnevezett ilyen hatalmas barlang az Untersbergben, Bajorországban, Berchtesgarden közelében az Alpokban. Ez ugyanaz az egyik Untersberg, amelyik Haiding mondagyűjteményében (Österreichs Sagenschatz) is szerepel. (Van egy másik monda is a Karinthiában levő Untersbergről.)
Még az elmúlt év utolsó hetében volt az egyik este a TV-ben két érdekes, megnézésre érdemes film erről a barlangról. Az egyik egy dokumentumfilm, amelyik a barlang feltárt részeiből mutatott be egy adagot, a másik egy játékfilm. Olyan játékfilm, amely félig-meddig dokumentumfilm is, mert megtörtént esetre alapul. Ezelőtt körülbelül 8 évvel, 2014-ben történt egy baleset lent a mélyben: az egyik barlangász-kutató lezuhant és súlyos fejsérülést szenvedett. Az ő megmentéséről szólt a film, amely tulajdonképpen többet mutatott be az emberi világunkról, mint a barlangról. A mentés ugyanis nem volt egyszerű, hanem igen komplikált dolog: ahová a barlangászok a mélyben lemennek, onnan feljönni sem könnyű, még sokkal kevésbé felhozni valakit, akinek a sebesülése miatt nem lehet és nem szabad mozognia.
A tükör, amit a társadalomról a film elénk tartott, úgy érzem, hogy jól mutatta a valóságot: sok segíteni kész ember és néhány „politikus” (a hatalmat a kezében tartó, irányító), aki kezdettől fogva csak arra spekulált, hogy a „fickó úgyis meghal, lehetetlenség felhozni, fontos az image a világ felé”.
A szerencsétlenül járt barlangászt végül megmentették (ca. 10 nap után), nem halt meg, felgyógyult. A politikusból EU politikus lett.
Talán nem kell mondanom, hogy miért éreztem ezt a filmet jó tükörképnek, ami rámutat az emberi világunk hibás voltára. Sok jószándékú, segíteni akaró ember és velük szemben, ellenükre néhány, csak a saját hasznával törődő politikus.
Az ilyesfajta negatív kiválasztódás évényesül ma mindenütt a világon. Sajnos.
Az évváltás környéke a reménykedések ideje is, reménykedjünk tehát, hogy ez is megváltozik valamikor.
Mivel úgy gondolom, hogy az osztrák mondakincs nem eléggé ismert, ideteszek most két mondát, amelyek az Untersberghez kapcsolódnak. A forditások a sajátjaim, lefordítottam néhány éve két-három tucatnyi mondát Haiding gyűjteményéből.

A lakodalmi nép az Untersbergben

Salzburg környékén egyszer régen egy gazdag, frissen esküdött fiatal pár az egész lakodalmi társasággal együtt a szomszéd faluba vándorolt, hogy ott ünnepeljék a mennyasszony szüleinél az esküvőt. Vidáman mentek az úton együtt a zenészekkel, és közben elhaladtak az Untersberg mellett. Akkor valaki a társaságból mesélni kezdett arról, hogy valaha régen ezen a vidéken egy nagy császár a hadseregével együtt eltűnt. Még ma is kap minden vándor, aki kér, egy ajándékot tőle.
Ezt hallván a vőlegény az eltűnt császár után kiáltott, azt szólította, és lámcsak! Megnyílt a hegy, és ezüstfehér hajú, szürkébe öltözött aprócska ember jelent meg, és mutatott egy ajtóra befelé. Az egész társaság követte őt, és egy sor gyönyörű termen haladtak keresztül. Az egyik teremben egy megterített asztalra találtak, amelyre ételeket és italokat hordtak fel. A fáradt pár a kísérőkkel együtt asztalhoz ültek, és örömmel falatoztak az ízletes finomságokból. Az étkezés után meglepte őket az álom, és az asztal mellett ülve elaludtak mindannyian. Nem tudták, hogy meddig aludtak, de mikor felébredtek, az apró ember kivezette őket a hegy belsejéből.
Odakint világos nap volt. De különös módon úgy tűnt, hogy rövid idő alatt minden megváltozott. Az emberek nem értették őket meg, olyan volt, mintha egy idegen országba érkeztek volna. Több nap után egy faluba érkeztek. Amikor megkérdezték, hogy mi a falu neve, kiderült, hogy a szülőfalujuk az. De nem találták meg a házaikat, más építmények álltak a helyükön. Akkor elmentek a paphoz, az is idegen volt, és elmeséltek neki mindent. A pap kinyitotta az eklézsia könyveit, és utánanézett. Talált egy bejegyzést, miszerint száz évvel azelőtt egy ifjú pár az egész lakodalmi néppel elveszett.
Ilyen hosszú ideig tartott tehát a tartózkodásuk az Untersbergben.

A fuvaros és az Untersbergben lakó kis manó

Történt egyszer az 1604-s évben, hogy egy fuvaros, szekerét jól megpakolva több hordónyi finom tiroli borral, Hallein felé tartott. Amikor a Niederalm falu melletti hídhoz ért, amely az Untersberg közelében van, hirtelen egy aprócska ember, egy manó termett előtte, és azt kérdezte tőle: Honnan jössz és hová tartasz?
Bort hozok Tirolból, felelte a fuvaros.
Akkor azt mondta a manó: Gyere velem, jó pénzt adok az árudért, többet, mint amennyit Halleinban kapnál érte!
A fuvaros nem akart belemenni az üzletbe, mert a bort megrendelték nála. De akkor a manóemberke megragadta a lova sövényét, és azt kiáltotta: Ha nem jössz velem, úgy összezavarlak, olyan tévútra viszlek, hogy magad se tudod majd, hol jársz.
Akkor szorongó érzés fogta el a fuvarost, és szót fogadott. A manó fogta a ló zabláját, és saját maga irányította a szekeret az Untersberg felé. A fuvarost elkapta valami furcsa álmosság, és elaludt.
Amikor felébredt, alig tudott hinni a szemének, egy csodálatos kastély állt előtte, ahol minden olyan vörös és fehér márványból volt, amilyet az Untersbergben bányásznak. A kastélynak volt egy magas tornya, kristályos ablakai, és egy mély árokkal volt körülvéve. Hét felhúzható híd vezetett a gyönyörű építményhez, ezek közül az egyiken át gördült be a szekerével az udvarra. A kastély udvarán a fuvaros a kastély lakóit látta, több manót, akik mind örültek az ő érkezésének. Köztük volt a pincemester is, hosszú szakállal és hullámos nagy hajjal, könnyű volt a tisztségét felismerni, mert sok zsebet és kulcsot hordott.
Légy üdvözölve, mondta a pincemester a fuvarosnak, aki bizony minden ízében remegett. Néhány kis manó kifogta mindjárt a lovat, és bevezették az istállóba. Mások bevezették a fuvarost egy terembe, ahol egyszerű óntányérokon étellel és itallal kínálták. Az ember nem tudott elengedett és nyugodt lenni, mert nem tudta, hogy hogyan végződik ez a dolog. Amikor jóllakott, azt mondták neki a manók, hogy kövesse őket. Nem mert ellenkezni, és velük ment. Huszonöt lépcsőn át egy magas terembe jutottak, amelynek az ablakai nem voltak beüvegezve, és azon keresztül egy következőbe, amelyik még csodálatosabban nézett ki, mint az első. A padlója tiszta márvány volt, a falak tiszta arany, az ablakok kristályból, és a mennyezet arannyal díszítve. A terem közepén négy óriás állt, mindegyik fémből, tizennyolc láb magasak, és a karjaikon láncok voltak, mintha foglyok lennének. A menyezeten a fuvaros egy manó képét látta, akinek a fején korona volt, és akinek a kezében futottak össze az óriások láncai.
Megértetted mit jelent ez a jövőre nézve? Kérdezte az egyik manó a megijedt vendéget. De az nem tudott egy szót sem kinyögni, és az emberke nem beszélt többet.
Elvezették a fogadóst még több más terembe, és végül a jól megépített pincébe, amely akkora nagy volt, hogy a látogató nem látta a végét. Tele volt boroshordókkal. Az egyik boltív alatt a szélen, egy kerek asztal mellett az egyik manó leszámolta a fuvarosnak a fizetséget:
Itt van száznyolcvan dukát! Vigyázz jól a pénzre, és ha legközelebb bort veszel, azt is csak nekünk add el! Így egész életedben jó üzleteket csinálhatsz majd.
A manók kivezették a fuvarost az udvarra, ahol befogták a lovait a szekér elé. Mivel az egyik állata vak volt, egy kéken és vörösen csillogó követ tartottak a szeme elé, amitől a ló megint látóvá vált. Utána átadták a férfinak a csodakövet, és azt mondták neki: Ezzel meggyógyíthatod a szegény parasztok megvakult lovait, hogy ismét láthassanak!
Megkönnyebbülve indult tovább a fuvaros. A manók eltűntek a kastélyukban. Csak három közülük, akiket korábban nem vett észre, akiknek fekete ruhájuk volt és vörös tollat hordtak az ingeikben, kísérték el.
Jól tetted, mondták neki, hogy idehoztad a borodat, és eladtad nekünk. Elkísérték egy darabig, aztán elbúcsúztak tőle. Ezek voltak az utolsó szavaik: Amikor az emberek elkezdenek fehér és vörös kalapocskákat hordani, akkor kezdődik majd el az általános nyomor és vész, és Isten áldása elfordul majd az emberektől.
Hirtelen a fuvaros ott találta magát, azon a helyen, ahol először látta a manót. Fogalma sem volt, hogy hogyan és miként jutott ki az Untersbergből. A száznyolcvan dukát soha nem lett kevesebb. A fuvaros megtartotta magának egészen a haláláig ezt az élményt.

Az ihlet

Az ihlet. Definiálható vajon pontosan, hogy mi is az? Az ötlet, a motiváció valamilyen íráshoz, alkotáshoz? Igen és nem. Is, is, de mégsem elég, és hogy miért nem, az aktuálisan nagyon sokféle lehet.
Mostanában három, valamelyest elképzelt mesét szeretnék megírni, de nem eléggé jön hozzá az ihlet.
Például, ha nekilátnék: „Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli országban egy szegénylegénynek nem volt se munkája, se kenyere, ezért úgy döntött, hogy vándorútra indul. Elmegy szerencsét próbálni, felfedezni a nagyvilágot, ahol megmutathatja, hogy mit is tud ő”.
Na, ha így kezdődne a mesém, akkor legkésőbb ennél a második mondatnál már megszólalna mindenféle láthatatlan kisördög, mintha valami régi kabarét hallanék: Nem jó! Az ilyesmi politikailag nagyon nem aktuális! Hány szegénylegény kopogtat itt errefelé, például Afganisztánból meg Afrikából, akiknek még a vasorrú bába sem tudna mást mondani, mint hogy „Próbáljátok otthon a szerencsétek, fiaim!”
No igen. Az ilyesmi az „ellen-ihlet”, ha lehet ilyen fura szót gyártani.
Mikor kell az alkotáshoz, az íráshoz kizárni a környezetet, az aktuális hatásokat, és mikor beengedni? Nyilván az a jó, ha mindez öntudatlan.
A mesékkel kapcsolatos nincs elég ihletemmel más baj van. Túl sok, már olvasott mese hat rám. Mindig valami olyan vágányra tévedek, amiről előbb-utóbb látom, hogy ezt már valahol, valamikor megírták, elmesélték, ha más köntösben is, de a lényegét. S ilyenkor eldobom.
Mit szólna vajon egy pszichológus, ha mindezt elmesélném neki? Nyilván azt mondaná, hogy a hiba bennem van, és nem a mesékben, vagy az időtlen minták végtelen számában. Amiben igaza is lenne, csak ez az igazság rajtam nem segít.

Így, most saját mesém helyett elmesélek egy mesét az ausztriai mondák közül.

Az ökrök jövendölése

Hosszú idővel ezelőtt az állatoknak megvolt az a képességük, hogy a Szent Éjszakán tizenegy és tizenkét óra között emberi nyelven tudtak beszélni.
Történt egyszer, hogy egy parasztnál egy szorgos és hűséges legény dolgozott, aki karácsonykor fél tizenkettőkor az istállóba ment aludni. Alig feküdt le azonban, mikor hallja, hogy a két igásökör beszélgetni kezdtek:
Holnap meg fog a gazdánk halni. Mikor délben enni fog, a káposztában levő csontszilánk megakad majd a torkán. Megfullad, és kivihetjük a temetőbe.
Az bizony egy nehéz teher lesz a számunkra, felelte a másik.
A legény jól hallotta azt, amit az állatok egymás között beszéltek, de csendben maradt.
Másnap délben, amikor az asztalnál ültek, a paraszt felvágta a húst, és vett káposztát a tányérjára. De, alig vitte az első kanállal a szájához az ételt, a legény gyorsan kiütötte a kezéből. A paraszt mérgesen nézett a jó Jancsira, és fogta a kanalát és másodszor is a szájához emelte. De a legény megint kiütötte a kezéből.
Mit csinálsz? Kérdezte a paraszt.
Mivel harmadszorra is ugyanez történt, elfogta a méreg, és azt mondta: Jancsi, én mindig szívesen vettelek, tartottalak, de most vége az idődnek, mehetsz!
Most kezdett csak a legény beszélni, és elmondta, amit az éjszaka hallott. Akkor átvizsgálták a káposztát, és tényleg találtak benne egy egészen hegyes csontszilánkot.
Attól fogva a paraszt úgy tartotta, mintha a saját gyermeke lenne, és mikor megházasodott, még ki is stafírozta.

Aki még egy novellát is szívesen elolvasna, annak ajánlom Térképek címü írásomat:
http://holnapmagazin.hu/proza.php?proza_id=18671

ausztriai mondák közül: egy favágó meg egy manó

A különféle indián mítoszok mellett elkezdtem a mondavilág kincseiből is fordítani, egy ausztriai mondákat tartalmazó gyűjteményből. Bemásolok ide egyet izelítőül, remélem, hogy másnak is megtetszik.

Meleg és hideg egy szájból

Egy téli napon egy ember bement mélyen az erdőbe fát vágni. Amikor a munkája közepénél tartott, megjelent egy kis erdei manó – egy aprócska erdei ember –, figyelte a munkáját, és barátságos beszélgetésbe kezdett vele. Kemény hideg volt, a favágónak nemcsak fáztak, de szinte fagytak is az ujjai, többször le kellett tegye a baltáját, hogy meleget fújjon a kezeire, hogy melegítse azokat.
Az erdei manó csodálkozva figyelte, ahogy a kezeit fújja, és megkérdezte:
Mit csinálsz?
Fázom, felelte a favágó, a számból jövő meleg lehellettel melegítem a kezeimet, hogy ne fagyjanak meg. A kisember megértette ezt.
Aztán eljött az ebéd ideje. A favágó tüzet gyújtott, és a magával hozott szalonnával, vízzel főzött magának ételt. Az erdei emberke még mindig ott maradt vele, és érdeklődéssel figyelte. A favágó nagyon éhes volt, így aztán nem akarta megvárni, míg az étel kihűl, hanem rögtön nekilátott. Minden kanálra ráfújt, mikor a szájához emelte. Csodálkozva kérdezte a kisember:
Nem elég meleg az az étel a tűztől, hogy most még rá is fújsz, hogy melegítsd, mint a kezeidet?
Ellenkezőleg, felelte a favágó. Az étel a tűzön túl forró lett, és most azért fújom, hogy lehűljön.
A kicsi nem akarta ezt megérteni.
Hihetetlen egy lény vagy te, mondta neki. A te szádból hol meleg jön, hol hideg. Inkább nem maradok itt veled.
És azzal sietős léptekkel eltávozott.