Az Àtjáró címmel megjelent novelláskötet a Holnap Magazin kiadványa. Azon alkotók kaptak benne néhány novellájukkal helyet, akik a Holnap Magazin havi novella pályázatai egyikén valamelyik hónapban zsűrinyertesek lettek. (Zsűri nyertes kötet – 2017)
A könyv ISBN száma 978-615-5483-94-3.
Három írásom jelent meg ebben a kötetben, bár ezek a time2life-n másutt is megtalálhatóak, a kényelmesebbek kedvéért ideteszem. 🙂
Tavaszi történet
A természetet nem lehet becsapni, nem a mi naptárunk szerint él. Tudja, érzi, hogy jön a tavasz már februárban. Aztán márciusban, ha hideg szelek fújnak is néha, a bokrok, a fák jó része már bimbózni kezd. Mikor megérkezik az április, már senki sem kételkedik: itt a tavasz!
Az emberek sem kételkednek, különösen nem, ha a piaci árakat nézik: minden, ami friss, nagyon drága még.
Így van ez minden évben, és így volt ez 1986-ban is. A mai fiatal generáció már nem is tudja, hogy akkoriban még három tavaszi ünnep volt hivatalosan Magyarországon. Ha valaki most szavamba vágva azzal kezdené a felsorolást, hogy március 15, az ma is ünnep, bizony csak ingatnám a fejem. No, igen, az iskolákban ugyan elszavalták a Nemzeti dalt, de nem volt munkaszüneti nap. És nem volt mindig biztonságos kokárdával menni az utcára.
Aztán jött márciusban még egy ünnepnap, a Tanácsköztársaság napja. Arra, mint ünnepre, ma már biztosan csak az idősebb generáció emlékezik, megszűnt, mint ünnepnap, éppúgy, mint maga az a vörös forradalom sem tartott sokáig, jött utána a Horthy korszak.
A harmadik ünnepnap, akkoriban a legnagyobbnak számító ünnep április negyedike volt. Az ország felszabadulásának a napja. Annak az ünnepe, hogy vége lett a háborúnak.
Azonkívül tavaszi ünnep volt még a húsvét. A húsvét az akkoriban is ünnep volt, meg most is. Jó idő volt húsvétkor, így sokan mentek a hétvégi házaikba egy kis tavaszi nagytakarításra.
Április második felére már elmúltak az ünnepek, vége lett a tavaszi szünetnek is. Tavasz volt a levegőben, könnyebben lehetett öltözni, hosszabb ideig volt világos, világosban lehetett munka után hazatérni.
A gyerekek végre sokat lehettek levegőn. Az óvodások kinn szalad-gáltak a tereken vagy az óvodák füves kertjében, gyorsabban telt az idő, mint télen.
Egyik nap azzal a hírrel jött be az egyik, sokgyermekes kolléganőm:
– Állítólag nagyon olcsó a friss zöld saláta a csarnokban, gyertek, menjünk le az ebédszünetben venni!
Le is mentek többen. Senki sem keresett olyan sokat, hogy ne örült volna, ha friss zöldséggel etetheti a gyerekeit. Bőségesen, mert meg tudja fizetni, még akkor is, ha már közelebb a hónap vége, mint az eleje. Így lett nagy saláta-bevásárlás délben.
De nem sokáig tartott az efelletti öröm. Az egyik kollégánk éppen Franciaországban volt hivatalosan, és felhívta a feleségét, aki aztán nekünk is telefonált. Odakint bemondták a rádióban és a TV-ben, amit mi Magyarországon nem hallottunk, hogy Ukrajnában egy nagy atombaleset volt. Állítólag felrobbant egy erőmű. Azt tanácsolják, hogy ne engedjük ki a szabadba a gyerekeket és ne együnk semmi zöldséget.
A rádióaktivitás nem látható, nem érzékelhető. De ölni tud, vagy beteggé tenni. Nehezen kiszámítható, hogy mikor merre, milyen irányban terjed intenzívebben.
Svédországban abban az évben állítólag megsemmisítették az egész rénszarvas állományt, mert a fű, amit legeltek a szarvasok, tele volt rádióaktív szennyezettséggel. Ahol Svédországban a rénszarvasok élnek, annak a területnek a távolsága Csernobiltól a sokszorosa annak, ami a Budapest és Csernobil közti távolság. De Budapesten egy hétbe is beletelt, mire hivatalosan mondtak valamit.
Talán a piaci kofák voltak azok, akik már kezdettől fogva is tudták. Hiszen mi lett volna más a magyarázat arra, hogy hirtelen miért lett olyan olcsó minden, ami friss, miért lett olyan olcsó a saláta?
Azóta eltelt ott Csernobilban és a mellette fekvő kisvárosban, Pripjatyban több mint harminc év. Természetesen mindenhol a Földön eltelt ez a három évtized, harminc tavasz, de ott biztosan másképp.
Pripjatyból szellemváros lett. Minden úgy maradt, ahogy a sietősen evakuált emberek kénytelen-kelletlen hagyták. Aztán azóta csak romlott mindennek az állapota: az ablakok üvegei kitörtek, sok mindent benőtt a gyom és a növények, az uralmat átvette – visszavette – a természet.
Furcsa módon, a természetnek mintha sok tekintetben nem ártott volna a sugárzás. Vagy talán az ember nélküli lét használt? A növény-zet bujább, vadabb, mint volt, újra otthonra találtak a farkasok, és a tiltott zónát időnként felügyelő tudósok megállapították, hogy megnőtt a fajgazdagság.
S az emberek?
Sok a sugárzás miatti rendellenességgel született gyermek. Sok a probléma, melyek máig sem megoldottak.
De élnek emberek a tiltott zónán belül ma is. Főleg idős emberek, bábuskák, nagymamák. A hatóságok hagyják. Mit is tehetnének szegény kis öregasszonyokkal?
Azok meg úgy élnek, mintha nem is lett volna kétezer évnyi civilizáció. Villany, televízió, telefon meg az ilyesmi a mai városi embereknek elengedhetetlen, ők jól megvannak nélküle.
Halat fognak a folyóból, vadon termő gyümölcsöket és gyógy-növényeket szednek az erdőn és nem mérik meg azok rádióaktivi-tásának mértékét. Élünk, amíg élünk, mondják.
És, mint minden természetben élő ember, különösen örülnek a tavasznak. Mindig és újra, minden tavasznak.
****
Az idegenvezető ajándéka
Furcsa kérdései vannak ennek a csoportnak, ezt éreztem végig, mialatt velük voltam. Fogalmam sincs, hogy honnan jöhettek. Már a legelején, mikor a kérdésemre viccesen csak annyit mondtak, hogy egy másik bolygóról, már akkor is volt bennük valami furcsa. Aztán persze én is viccelődtem velük. – Nézzenek körül itt a városban az utcákon! Akik nadrágban mászkálnak, általában azok a férfiak, és akik szoknyában, azok a nők! – És akik sem nem férfiak, sem nem nők? – Azok a fák, és azok nem mászkálnak. – És ha mégis? – Akkor bármit felvehetnek! Dühöngtem magamban, bár igyekeztem nem mutatni. Minek bosszantanak ilyen hülyeségekkel! Ráadásul ma már igazán sok nő mászkál nadrágban is, ezek éppen olyan jól tudhatják, mint én. Ha csak nem jöttek valami olyan helyről, ahol mindenki csak valami nagy fehér vagy fekete lepelben mászkál. De azokat nem szokták engedni utazgatni, legalábbis azt hiszem. Mindennap akadt valami. Kérték, hogy meséljek nekik a Föld történetéről röviden. Azután kételkedtek mindabban, amiket elmondtam.
– Azt mesélte nekünk, hogy felszámolták a rabszolgaságot, de nézze csak, ott megy egy rabszolga! Egy fiatal fickóra mutatott, akinek orrában, fülében, szájában karika lógott. – Miért tettek rá annyi karikát? Többször megszökött már a gazdájától?
Mit felelhetnék erre? Hogy nincs gazdája, legfeljebb barátnője, és ez a divat? Olyanoknak, akik úgy csinálnak, mintha azt sem tudnák, hogy mire való a piros lámpa az utcán? Betegre magyaráztam magam nekik, aztán csak annyit kérdeztek: – De miért pont piros? Van a piros színnek valami mágikus hatása, ami távol tartja a gonosz szellemeket? Mágikus hatása? Hol élünk mi, az őserdőben? A piros lámpa arra való, hogy az autósok megálljanak. Mágikus hatása rájuk legfeljebb egy rendőrnek van, hogy tényleg megálljanak.
Engem akarnak bosszantani, hogy ennyi idiótaságot mondanak? Ha ezek tényleg földönkívüliek lennének, és a bolygójukon még olyan fejletlen a civilizáció, hogy mágikus hatásokról beszélnek, hogy kerültek ezek ide? A pénzt ismerik vajon? Hogy itt minden pénzbe kerül, és még az a szegény idegenvezető is abból él?
Mikor a néhány napnak vége lett, és az idegenvezető a társaságtól elbúcsúzott, borravalóul csak egy követ kapott. Nagyon dühöngött magában, de nem mutatta. A követ lehajította otthon a polcra. Még ha arany lenne, gondolta magában, vagy valami, amin látszik, hogy régi. Tele érthetetlen vésésekkel. Az olyasmire sokan vevők. A kő ott hevert aztán a polcon, sokféle kacat között. Két év múlva egy archeológus barátnője felfigyelt rá, ő pedig kedveskedve nekiadta. A lány megvizsgáltatta a követ, és kiderült, hogy egészen nagy különlegesség. Olyan anyag, amilyet még soha nem találtak a Földön, és valamilyen különleges tulajdonságokkal rendelkezik. Az értéke pedig felbecsülhetetlen. Az idegenvezető megint csak mérgelődött, hogy ezt is csak akkor tudta meg, amikor már nem volt az övé.
****
Ház a hegyekben
Lassan harminc éve, hogy nem jártam ott fent a régi háznál. Mikor az Öreg meghalt, kiadtam a völgyben lévő kisváros turistairodájának bérletbe. Úgy gondolták, jól ki tudják majd adni egyéjszakás turis-táknak, a hegyeken kirándulóknak, akik nem nagy komfortra vágynak, csak két hosszabb menetelés között egy viszonylag kényelmes szállásra. Nem tudom, hogy jött be az elképzelésük. Nekem rendesen fizették a bérleti szerződésünkben megállapított díjat, igaz, az nem volt sok, alig maradt belőle valami, miután kifizettem a ház költségeit. De legalább nem volt ráfizetésem vele.
Nemcsak kedvem nem volt arrafelé menni, de időm se. Elsodort az élet, mondanák az emberek valami frázisszagú kifejezéssel. Sokfelé utaztam, sokfelé dolgoztam, volt egy házasságom, volt egy válásom. Két gyerekem van, akik már az anyjuktól is elköltöztek, és önállóan élnek. Nem rossz a viszonyom velük, de nem is nagyon közeli. Az élettársaikkal élnek, akárcsak én a magaméval, és mindenki éli a maga életét.
A gyerekkorom messzi múltnak tűnik. Tizenhat éves voltam, mikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, akkor vett az Öreg engem magához. Nem volt se jó, se rossz a viszonyunk, vagy ahogy nézzük. Örültem, és örülök ma is, hogy nem kerültem valami árvaházfélébe, de a tragédia nagyon megviselt és megváltoztatott. A szüleim halála önma-gában is, meg az, hogy ezzel minden megváltozott, az egész addigi életem. Más lett a környezet, más lett az iskola, más lett az egész élet-forma. Mintha a szüleim mellett az én egész addigi életem is elveszett volna. A barátaim, az iskolatársaim ott maradtak a fővárosban, és még szerencse, hogy a kisvárosban a völgyben volt egy gimnázium. Be tudtam fejezni a következő két év alatt az iskolát, leérettségiztem, és visszamentem Bécsbe. Beiratkoztam a műszaki egyetemre, és némi újságkihordás meg egyéb alkalmi munkák után találtam egy elég tisztességes félállást. Dolgoztam és tanultam, és hamar kimosódott belőlem az a két év, amit ott fenn éltem a hegyen.
Az Öreg halála után kezdtem el csak őróla gondolkodni. Szeretett engem vajon? Szótlan és mogorva volt mindig. Nem tudtam semmit az életéről. Merre járt, miket csinált, hogy maradt így egyedül? Segítettem természetesen a ház körül, de mindig csak azt, amit mondott, hogy csináljak meg. Emlékszem, hogy megdöbbentem, amikor először mondta, hogy vágjam fel a fát. Elkényeztetett városi gyerek lehettem az ő szemében, mikor elnézte, ahogy ügyetlenkedem. Aztán nem szidott, csak megmutatta, hogyan kell.
Inkább egymás mellett éltünk, mint együtt. Nem volt tévéje, nem volt telefonja, semmije se volt, ami nekem addig természetes volt. Amikor a munkámat elvégeztem, a könyveimhez menekültem, meg a tanuláshoz.
Nem beszéltem ezekről az éveimről azóta se senkivel. Kivel is beszélhettem volna? Nem érdekeltek senkit. A feleségemet se, a fiamat se, a lányomat se. Mintha egyetemistaként jöttem volna a világra a számukra.
Lizi, a mostani élettársam foglalta ezt a kétnapos hétvégi pihenést a hegyekben. Nagyon romantikus lesz, mondta. Kandalló meg gyertya-fényes vacsora. Friss levegő és jó sok séta. Csak most reggel, mikor beültünk a kocsiba, kérdeztem meg, hogy tulajdonképpen hová is megyünk.
Mikor megmondta a kisváros nevét, egy pillanatra ledöbbentem. No, ezt jól eltaláltad, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit. Minek? Majd talán rájön, miközben járjuk az erdőt, hogy nekem az a környék már ismerős. Az meg se fordult a fejemben, hogy hol lesz a szállásunk. Tele volt a környék vendégfogadókkal, kiadó szobákkal, tulajdonképpen teljesen mindegynek tűnt. Biztosra vettem, hogy senki sem emlékszik már arrafelé énrám.
Az autópályán jól lehetett haladni, és az időjárás is kedvezett. Mielőtt vége lett volna az autópályán megteendő útszakaszunknak, tankoltunk. Ettünk is valamit a gyorsétteremben, hogy érkezés után tudjunk sétálni még egyet az erdőben, és ne rögtön az éhség legyen a probléma.
A benzinkútnál helyet cseréltünk. Nem mintha elfáradtam volna a vezetésben, de megszoktuk, hogy felváltva vezetünk. Talán kellett Lizinek az öntudatlan egyenjogúság-érzéséhez, nem tudom, lehet, hogy csak így szokta meg, és szeretett vezetni. Így, mialatt ő vezett, még jobban elmélyültem a gyerekkoromban, a gondolataimban. Olyan távoli-nak tűnt! Lehet, hogy sokat szépített a távolság is, de szép gyerek-kornak éreztem. Pedig nehezen tudtam volna már megmondani, meny-nyire volt tényleg jó a viszony a szüleim között. Szerelem volt-e még, vagy csak egyfajta beletörődés az életbe? Nem emlékeztem arra, hogy veszekedtek volna, ez jó volt, de különösebben gyengéd pillanatokra sem emlékszem. Aztán később az Öreg. Anyámnak volt rokona, de nem tudom, hogy láttam-e egyszer is a szüleim halála előtt. Alajos volt a neve, de egymás közt mindig csak az Öregként említették, és ezt átvettem tőlük. Sohasem hívtam magamban másképp, mint az Öregnek.
A kisváros a völgyben olyannak tűnt, mintha mit sem változott volna az elmúlt évtizedek alatt. Talán azért, mert a főtéren álltunk meg, és a legtöbb kisvárosnak a főtere a magja, amelyik leginkább hordozza a múltját. Városháza, templom, Szentháromság szobor, egy cukrászda. Vagy talán jobb úgy mondanom, hogy a cukrászda? A gimnáziumból sokan jártak tanítás után oda, de én jóformán soha. Nem volt pénzem. Ez is elszigetelt.
Az utazási irodába csak Lizi ment be, én kint maradtam a napon. Jött is vissza hamar, mosolyogva, egy halom papírral a kezében, felül egy röpke vázlattal, hogy merre menjünk. Elég volt rápillantanom, már tudtam: a saját házamat béreltük ki. Ott lesz a „romantikus hétvégénk”.
Csak álltam, kicsit megmeredve, nem tudtam, mit mondjak. Lizi azt hitte, hogy a városkában gyönyörködöm, nevetett:
– Helyes kis hely, ugye?
Bólintottam. Beültünk a kocsiba, és hagytam, hogy ő vezessen. Pedig nekem nem kellett volna se GPS, se az a kis skicc, hogy feltaláljak oda. Istenem, hogy tudta pont ezt a helyet kiválasztani! Meg se néztem azt a prospektust, amit mutatott, bár ha jól emlékszem, egy gyertyával megterített asztal volt a képen. Romantikus hétvége. Mit értenek az emberek ilyen marhaság alatt? Na, nekem ez a ház a legkevésbé alkalmas ilyesmire.
Hamar felértünk, Lizi jól vezetett. A ház szépen ki volt festve, és muskátlis virágcserepek voltak az ablakaiban. Tényleg, egészen képes-lapra illő. Persze csak annak, aki nem élt itt két évet a kamaszkorában, sötét elkeseredésben.
Belül egyszerű, de tiszta volt minden. Fabútorok, fapadló, néhány takaró. Meg faburkolat mögé elrejtve néhány modern berendezés, egy hűtőszekrény, meg egy villanytűzhely. Az öreg fatüzeléses tűzhelyün-ket persze már kidobták, helyette volt egy modern kandalló.
Kíváncsian jártuk be a kis házat. Az egykori kamránkból csinálták a zuhanyozót, meg egy mosdókagylót WC-vel. A hálószoba, ahol egykor az öreg is aludt meg én is, az volt most is a háló, csak egy nagy franciaágyat tettek bele a két külön ágy helyett. A nagy szoba, ahová először beléptünk, pedig minden volt: szoba, előszoba, konyha, de ez manapság a modern lakásokban is szokásos.
A villanytűzhely sütőjében elő volt készítve az étel a romantikus vacsorához, csak melegíteni kellett, a hűtőben pedig bőségesen volt innivaló.
– Ne menjünk sétálni egyet? – kérdezte Lizi. – Olyan szótlannak tűnsz.
Mosolyogtam, és magamhoz öleltem.
– Tényleg jobb lenne, ha járnánk előbb egyet, ha te sem vagy éhes.
Kimentünk. Gyönyörűen sütött a nap, olyan igazi vénasszonyok nyara idő volt, pedig általában itt fent a hegyen előbb köszöntött be a hideg. Minden szép volt, festőiek a lombok, ahogy szinte pazarolták a színeket. Nem is értettem magam: hogyhogy erre én mind nem emlék-szem? Hiszen ezek a fák már akkor is itt voltak! Miért nem láttam őket akkor? Hogy mit látunk meg a környezetünkből, az azon is múlik, hogy mi zajlik bennünk belül?
Emlékeztem jól egy kis tisztásra az erdő mélyén, nem túl messze. Arrafelé indultunk. Szerencsére Lizi nagyon mesélős kedvében volt, mindent, amit az elmúlt hét hajszájában elmulasztottam, be akart most pótolni. Máskor örültem neki, de most képtelen voltam teljes figyelme-met őrá fordítani. Nem mintha nem érdekelt volna, hiszen tetszett az, hogy szereti a munkáját és sikeres, de az itteni erdő olyan volt nekem, mint egy régi ismerős. Hangtalanul is köszöntöttek a fák, boldogan regisztráltam magamban, hogy ők is élnek még. Itt egy görbület, ott egy kétfelé vált törzs, mintha nem is telt volna el néhány évtized. Nem hiányoztam nektek? – kérdeztem volna tőlük a legszívesebben, de hallgattam. Fájón tudatosult bennem, hogy milyen sok évet leéltem úgy, hogy egyszer sem jöttem el ide.
A tisztásra úgy értünk fel, mintha véletlenül bukkantunk volna rá. Miért hallgattam el Lizi előtt, hogy az egész hely nekem fájdalmasan ismerős, magam sem tudom. Talán a vacsoránál mesélek majd, gondoltam.
Kellemesen elfáradva értünk vissza estére a házhoz. Lizi nekilátott a vacsora elkészítésének, ami elő volt készítve, és nem tartott igényt a segítségemre, így benéztem a pajtába. A pajta olyan volt, mint régen. Csak az öreg szekér helyére lehetett volna a kocsival beállni, de mi inkább kint hagytuk az autót. Messze voltunk minden településtől, minek itt garázs?
Felvágott és szépen halomba rendezett fa ma is állt még a pajtában, nem tudom, minek, hiszen úgy gondoltam, hogy télen nem használják a házat. Azután felfedeztem az öreg fejszét, meglehetősen rozsdásan. Régen használhatták ezt már. A padlásra felvivő létra is a régi volt még, felkapaszkodtam. Furcsa, hogy mennyi lomot itt hagytak még ezen a padláson, vajon miért nem dobálták ki? Némi lelkiismeretfurdalást is éreztem, talán nekem kellett volna ide lejönni az Öreg halála után, és kiválogatni, kiszelektálni a személyes dolgokat. Megtaláltam az Öreg festett virágos faládáját, benne volt a kulcsa. Az Öreg soha nem engedte annak idején, hogy abba belenézzek. Már éppen kinyitottam volna, mikor meghallottam Lizi hívó hangját.
– Jövök! – kiabáltam vissza, és fogva a ládát, lassan leegyensúlyoztam magam a létrán.
Lent letettem a ládát egy kisebb farakás tetejére, és siettem a vacso-rához.
Bár állandóan motoszkált bennem a kíváncsiság, jó néhány óra eltelt, mire visszajutottam a ládához. A vacsora finom volt, a gyertyák szépek, a hangulatunk tökéletes, azt hiszem, hogy beváltotta a romanti-kus vacsorához fűzött reményeket. Lizi boldogan aludt el mellettem. De én képtelen voltam elaludni. Csendesen felkeltem, megkerestem a zseblámpámat és kimentem. Elég hűvös volt az éjszaka, tiszta és csillagos az égbolt. Egy pokrócot borítottam a hátamra, és leültem a pajtában egy farönkre a láda mellé. Kinyitottam.
Csupa személyes dolog volt benne. Papírok, füzetek, fényképek. Egy bicska, egy pakli kártya. Az első, ami a kezembe került, egy igazo-lás volt. Igazolás a háborús évekről, és a háború utáni évekről, a fogság-ról. Kiadták a nyugdíjhoz. A dátuma szerint pont abban az évben, ami-kor én születtem.
Megdöbbenve nézegettem. Miért nem tudtam én erről semmit? Miért nem érdekelt az Öreg élete soha? Hogy lehettem ilyen közöm-bös? Vagy minden fiatal ilyen? Lefoglalják őket a saját gondjaik, és nem törődnek azzal, hogy az idősebbek mi mindent éltek már át? Ne csodál-kozzak, ha a gyerekeim se kérdeznek tőlem semmit?
Hol volt az Öreg fogságban? Oroszországban? Hogy élt, hogy jutott végül haza? Nagyon bántam, hogy annak idején nem kérdeztem az életéről soha.
Aztán tovább keresgéltem a ládában, kiemeltem egy fénykép-csomagot. Mind régi, fekete-fehér kép, amilyeneket manapság már nyilván nem csinál senki. A legtöbbjén csupa számomra ismeretlen ember. Lehet, hogy a rokonaim voltak? Vagy legalábbis vannak köztük, akik rokonaim? Mi lett velük? Nincsenek leszármazottaik?
A képek hátán nem volt felirat, csak némelyiken egy évszám, az legalább valamit mondott. Aztán jött egy kép, amelyen egy fiatal férfi állt, meg egy kislány. A férfi a kislány vállára tette a karját, úgy moso-lyogtak bele a kamerába. Az Öreg és az anyám. Megismertem őket. 1937.
Úristen! Milyen szépnek és naivnak tűntek azzal a fiatalos mosollyal az arcukon! Nem érzékeltek semmit a közelgő veszedelem-ből, a háborúból, a pusztításból, ami nem sokkal később elkezdődött.
Becsuktam a szemem, nekidöntöttem a hátam a pajta falának, és próbáltam elképzelni őket. Szerethették egymást, feltehetően nem úgy, mint egy szerelmespár, de úgy, mint egy idősebb bátyra felnéz egy kamaszodó kislány. Igaz, nem volt a bátyja, talán unokabáty, nem tudtam még ezt sem pontosan. Nem emlékeztem arra, hogy amíg a szüleim éltek, mennyi volt a kapcsolatuk vele. Lehetett egyfajta erős vonzalom úgy is, amit ez a mai, szexben gondolkodó ifjúság nehezen tudna megérteni.
Próbáltam elképzelni mi történhetett. Anyám itt élt a közelben valahol? Aztán mikor vége lett a háborúnak, és ő tizennyolc éves lett, elment Bécsbe? Talán nagyon hasonlóan, mint én? Dolgozott, tanult, megismerte apámat, összeházasodtak, és nemsokára megszülettem én.
Akkor jött haza az Öreg a fogságból.
Tudtak még mit mondani egymásnak? Nem vitte el már őket az élet messze, messze, egészen más utakon?
De. Amennyire nem beszéltek soha a családunkban a múltról, annyira erősen úgy éreztem, hogy ez valahogy így történhetett. Vannak távolságok, melyeket már nem lehet szavakkal áthidalni. A beszéd fölösleges.
Hajnalodott. Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamra tette a kezét. Természetesen Lizi volt. Kérdő arccal, de szótlanul nézett rám. Végül csak azt mondta:
– Gyere, csinálok neked egy jó meleg teát!
Bementünk. Leültem. Mikor a tea meglett, elkezdett áradni belő-lem a szó, és elmeséltem neki az egész gyerekkoromat, az egész élete-met.
Sokkal közelebb hozott minket egymáshoz ez a romantikus hétvége.
time2life 