A „szent bohóc” – egy alak, akit gyakran úgy mutatnak be, hogy a szerepe csak annyi, hogy a szertartások komolyságát komikus betétekkel enyhítse, valójában sokkal több ennél, az indián vallás egyik alapeleme, belső lényegének a része. Az apacsok egyik Gyógyítója (Medizinmann) a következőket mondja erről:
„Az emberek azt hiszik, hogy a bohóc csak azért van, hogy bolondozzon. Ez nem így van. Amikor másféle maszkot viselő alakként táncokat járok, de az nem segít, akkor mindig bohóccá leszek. Az mindig beválik. Sok ember, aki ismeri ezeket a dolgokat, mondja, hogy a bohóc a legerősebb, a leghatásosabb.”
A sziú indiánok bohóca – heyoka – egy olyan férfi vagy nő, akinek a legmagasabb rendű látomása volt: egy Viharlény látomás. (Donnerwesen). A Viharlény sokféle és mégis egy, a Nap járásával ellentétes irányban mozog, nincs alakja, csak szárnyai, nincsenek lábai, de vannak óriási karmai, nincs feje, de van egy rettenetes csőre. A hangja a mennydörgés, és a tekintete a villámlás. Ezalatt a látomás alatt a látomást kapó megígéri, hogy a földön a Viharlény számára fog dolgozni, és ameddig beváltja ezt az ígéretét, egy heyoke szertartást hirdetnek meg, ahol az ember, mint Gyógyító valamilyen olyan tárgyat vagy jelet visel, amely azt fejezi ki, hogy a Viharlény uralma alatt áll.
Aki nem akarta szolgálni a Viharlényt olymódon, hogy a népe előtt a bohócot játssza, azt agyonsújtotta egy villám a viharlény szeméből.
Aki heyoka lesz, az látszólag bolond dolgokat csinál; például fordítva ül a lovára és úgy lovagol, és közben fordítva van a csizmája rajta – mintha egyszerre jönne és menne. Mikor meleg van, beburkolja magát takarókba és vacog hozzá, igent mond mindig, mikor nemet gondol.
Ennek minden mögöttes jelentése van, még akkor is, ha a felületes szemlélő egyszerűen csak nevetségesnek látja. Ez a spirituális szertartás azt akarja kifejezni, hogy a bohóc tudja, hogy van egy másik világ, egy másik valóság is az általunk érzékelten kívül: egy nem tárgyakhoz, nem alakokhoz, formákhoz kötődő természetfeletti világ, amely „csak” energiából és erőből áll, s melynek jelképe a villám. A heyoke ellentmondásosnak tűnő cselekedetei nemcsak a Viharlény természetfeletti és ellentétes (pl. a nap mozgásával) jellegét fejezik ki, hanem egyúttal megnyitják az embereket. Fekete Szarvas ezt úgy mondta: az embereket először boldogabbá teszi, hogy könnyebben befogadják az erőt. Mialatt az embereket az előre – hátra, hideg – meleg ellentmondásai nevetésre ingerlik, megnyílnak az érzékeléseik kapui.
Vannak törzsek, ahol semmilyen vallási szertartás nem kezdődhet el addig, amíg mindenki, még az esetleg jelenlévő idegenek is, egyszer nem nevetett. Az eszkimóknál például, van, hogy egy egész éjszakába is beletelik, míg a szomszéd faluból odalátogatók élvezni kezdik a bohóc tetteit, és nevetésben törnek ki.
Egy példa:
Az északnyugati parton a Haida törzs egy meglehetősen kellemetlen szokással fogadja a vendégeit: már az üdvözlésnél a strandon felvágják, felszakítják azok csomagjait. Ez egy rituális szokás, amelyről bár tudnak az odaérkezők, mégis igen zavaró tud lenni. Gyakran előfordul, hogy a rituális humor egyáltalán nem vált ki hangos nevetést.
Néhány példa az ilyen rituális humorra:
-az Arapaho-k bolond táncosai;
-a Cahuilla-k bolondja mindenkit molesztál és vízzel spriccel le;
-az irokézek „Hamis Arcai” bemennek a házba és a tűzhelyről szétszórják a hamut;
-az Assiniboine-k bohócai nemcsak megnevettetik, de meg is ijesztik a nézőket;
-ha egy Navajo bohóc túl közel jön, az asszonyok és a gyerekek arcán a mosoly hamar félelemmel vegyes kifejezésbe megy át;
-az apacsok gyerekei különösen félnek a bohóctól, mert azt mesélik neki, hogy a bohóc elviszi őket és felfalja;
-a Kwakiutl-knál a „bolondok tánca” néha a természetfölötti erők hatalmába kerül, és elszabadul a rossz: ilyenkor a kisebb „viccektől”, mint kődobálás és egymás ütögetése, kifejezett erőszakba fullad az ünnepség, megszúrják egymást, és már az is előfordult, hogy megöltek valakit.
A bohóckodás közben előtörhető potenciális terrort így magyarázza a Nagy Síkság Bohócának látomása: „Ha a nyugati Viharlény látomása jön, az ijesztőt hoz magával, mint a vihar; de amikor elmúlik a látomás viharzása, a világ zöldebb és boldogabb, mint előtte volt, mert ott, ahol a látomása igazsága rátör a világra, az olyan, mint az eső. A vihar rémségei után a világ boldogabb lesz.”
Aki ezt átélte, és ilymódon egy látomást befogadó Bohóc lett, az ettől fogva uralkodni tudott a félelme villámain. A Cheyenne és a sziú törzseknél az ilyen nőknek és férfiaknak be kellett mutatniuk az egész törzsnek a látomásukat, „bohóckodás” formájában. Az ilyen embereket „ellentétes részeknek” nevezték, mert minden olyat csináltak, ami pont ellentétes módon volt, mint a „normális” embereknél. Például olyan kunyhót építettek, amelynek a külseje volt belül, és a belseje kívül, a kémény a rossz oldalon volt, stb. Rongyokba öltözve visszafelé jártak, és fordítva foglaltak helyett a kunyhóban, a hátuk volt a földnek támasztva, és a lábuk a falon – mindenki nevetett ezen. Még sok hasonló bolondságnak tartott dolgot csináltak, de erre mind az emberek azt mondták, hogy ezáltal cselekednek úgy, mint a viharban a villám, és ezáltal válnak eggyé annak szent erejével, melytől mindenki félt.
Ilymódon a Bohóc misztikus módon megszabadul minden félelmétől a kozmikus hatalmakkal szemben, és ezúttal ez egy felszabadulás a szent és a veszélyes elképzeléseiből. Északnyugat Kaliforniában a Bohócok félbeszakítanak mindent, amit a sámán mond, igyekeznek akadályozni, ha beszédet akar tartani, és parodizálják mindazt, amit mond. A Wintu-k úgy nevezett Hesi szertartásánál, amely az egyik legfontosabb szertartás a Wintu törzsnél, a bohóc a szertartást vezetővel párhuzamosan halad, de visszafelé, és állandóan gúnyolódik, hogy a vezető milyen rosszul énekel. Új-Mexikóban a Zuniknál egy neweekwe Bohóc gúnyolódhat a sámán felett, olymódon, hogy a bal kezében egy medvetappancsot tart, az orrára meg egy farkasszájat erősít és vadul viselkedik. A Navajok Hegyi Énekénél a Bohóc szándékosan olyan ügyetlenül utánoz bizonyos szemfényvesztő trükköket – melyek a szertartás részei –, hogy azáltal elárulja azok titkait.
Első pillantásra az a benyomásunk támadhat, hogy a bolondozásával, a gúnyolódásával a Bohóc aláássa a sámán vagy a vallási vezető tekintélyét. Valójában azonban újabb, másfajta életimpulzusokat, szemléleteket közvetít, melyekkel más, egyébként rejtve maradó igazságokat leplez le.
Mivel gyakran elég nehéz a Bohóc cselekedeteiben a konstruktív elemet felhozni, ezért álljon itt még egy példa, az író saját tapasztalataiból.
Az egyik legelterjedtebb vallási szertartás a Pueblo indiánoknál a Kachina táncos étellel ellátása (Kachina: az ősök lelke, egy beavatott férfi táncos szokta megjeleníteni), ami a szertartás során úgy történik, hogy kukoricadarabokkal szórják be. A Bohóc ezt úgy változtatja meg, hogy az adományt kicseréli, például összesöpört maradékokat vagy hamut szór – és ezzel megnevetteti az embereket. De, annak ellenére, hogy a közvetlen reakció a nevetés, ennek egy rejtett, mondhatnánk, ezoterikus jelentése, értelme is van. A téli napforduló előtti utolsó tíz napon a Zuni asszonyok összegyűjtik a tűzhelyről a hamut, és az összesöpörteket; és nem dobják ki, hanem kimennek a lányaikkal a család kukoricaföldjére, és ott, a következő szavakkal szórják szét: „Itt leteszlek most benneteket, és a következő évben mint kukorica tértek vissza hozzám.” Az a biztonság, amivel ezeket a szavakat mondja, megalapozott, hiszen tudjuk, hogy új növényi élet támad az elhullt növények darabjaiból, mint ahogy a hamuból is fellángol még néha a tűz. Ilymódon a Bohóc hamu-szórását mint a szertartás ezoterikus kiegészítését értelmezhetjük.
Az indián vallás nagy ereje abban is áll, hogy a romboló, mállasztó, „bolond” erő kreativitásának is helyet ad. Néhány indián törzsnél a Bohóc „joga” a rebellion-ra, a lázadásra, a másságra már a teremtésmítoszuk szövegében is le van fektetve.
Az Acoma-Pueblo-knál az első koshari (Bohóc) „egy kicsit bolond” volt, állandóan mozgásban volt, folyton izgatta az embereket, értelmetlen dolgokat beszélt vagy fordítva. Ilyeneket mondott például: „én mindent tudok”, és hangosan beszélt az oltárnál, ahol pedig mindenkinek csendben kell lennie. Elhatározták, hogy a Napatyánál kell élnie, mert „egyszerűn nem viselkedett elég normálisan ahhoz, hogy az emberek között éljen. Másmilyen volt, mint az emberek, azért, mert tudott valamit önmagáról.” Ezután mindig a Napnak segédkezett az égbolton, és csak időnként hívták a Földre, hogy segítsen, mert ő semmitől sem félt, semmit sem tekintett szentnek, és ilymódon mindenhez hozzáférése volt. Tehát, az emberek egy ilyen „energiacsomaggal” nem tudtak állandóan együtt élni, de időről időre mégiscsak szükségük volt rá, és hívták. Az Acomák a bohóc és az ezoterika segítségével akadályozták meg, hogy a vallásuk megrögződjék, mozdulatlanná váljék.
Délnyugaton más teremtésmítoszokban a Bohóc az, aki kivezeti a népét az alvilág [tudatalatti?] sötétségéből a megismerés világosságára, és ezáltal egy fontos szerepet kap a vallásban. Az Isleta-Pueblo-knál a k’apyo-shure Bohócok szarvaikkal készítenek egy „kijárót” a földből, hogy az emberek előjöhessenek. A Zia-knál a koshairi és a kwiraina Bohócok négy fán keresztül segítettek az embereknek, melyeket először erőssé kellett tenniük.
Azzal, hogy a fákat erősítik és utakat, járatokat készítenek a földben, megnyítnak az embereknek egy utat a földből, a tudatlanságból a napfényre, a világosságra, a tudásra.
A Jicarilla apacsoknál a napfény világa nem mindig jó, hanem betegségeket is tartalmaz. A Bohóc, aki a sötét földből felfelé vezette az embereket, egy nagyon ijesztő, nem emberi nevetésre volt képes, amivel úgy megijesztette a betegséget, hogy az elszállt a földből. Ez a mítosz mutatja nekünk a gyógyítás egyik alap módját, melyet még ma is sok törzs sámánja alkalmaz. Az apacsoknál, az Assiboine-knál, a síksági Cree-knál és a síksági Ojibwáknál egyaránt megfigyelték, hogy a sámán bizonyos betegségeket hirtelen, ijesztő nevetéssel űz el (megelőzésnél tart távol) a beteg testéből. A Navajo-knál az iszaptáncuk közben a Bohócok váratlanul megállnak, odarohannak valamelyik beteghez, felemelik a magasba, sőt, időnként fel is dobálják. Hasonlóan gyógyítanak a Cheyenne-k „másmilyen”-jei, néha fejjel lefelé tartják a beteget. Egy másik módszer abban áll, hogy nagyon gyorsan és fenyegetően rohannak valaki felé, aztán átugorják, vagy egy forró kutyahús darabot dobnak utána.
A Bohócoknak ezek az ijesztései azt a célt szolgálják, hogy „pólusváltást” idézzenek elő az emberekben: a haszontalan gondolatok és sehová sem vezető bánkódások lehullanak róluk, és ezáltal gyógyulnak meg. A lelket, a szellemet megszabadítani a bánatától egyrészt egy etikai érték, másrészt egy lényeges eszköze a betegellátásnak, a betegség megelőzésének. A Tewa-k egyik fohásza így szól erről:
Menjetek most haza,
Bánat nélkül,
Könnyek nélkül,
Szomorúság nélkül.
Amikor a Zuniknál egy férfi feltesz egy maszkot, hogy megszemélyesítse a holtakat, figyelmeztetik, hogy ürítse ki a lelkét, a szellemét, felejtse el valamennyi gondját; mert különben előfordulhat, hogy a maszk rettenetes hatalma erőt vesz rajta és megöli őt. A Hopiknál is szabály, hogy a Bohócnak boldog szívvel, gondtalanul kell a feladatát végeznie, hogy segíteni tudjon a népének. Önmagunkat a gondoktól megszabadítani – ez egy fontos szerepet játszik az indiánok gondolkodásában. Azt mondják erről a Hopik: „A betegség és a halál a bánatban gyökeredznek, és mindez az emberben leginkább a hasában rögzíti magát, és okozza, hogy az ember megkeményedik.” A Bohóc, mint a bánat ellensége a hast gyógyítja.
Fekete Szarvas így beszélt erről: „A heyoka szertartás lényege, hogy minden fordítva van, az a szándéka ennek, hogy az embereket először felmelegítse és boldoggá tegye, akkor könnyebben tud hozzájuk beköszönteni az erő.”
Az Acomák pedig azt mondták a Bohócukról: „Ő tudott valamit önmagáról.”
Barbara Tedlock írása alapján, aki jórészt saját gyűjtését dolgozta fel
time2life 