lábadozás

Lassan-lassan kezd csak visszatérni valamelyest az erőm, a két roham után még mindig elég gyenge vagyok. De a lábadozás állapota már mégis egy jó állapot: az embernek kezd visszatérni az életkedve – még öregen és betegen is – és sokat tud olvasni. Legalábbis én, nekem az volt mindig az igazán jó kikapcsolódás a világból, az olvasás. Nem tudom, hogy mit csinálnak azok, akik nem szeretnek olvasni.
Sok régi, már sokadszorra olvasott könyvet olvasok újra ilyenkor, most például Mikszáth regényeit. Egy érdekes mondatra bukkantam tegnap az egyikben, amelyik bennem ragadt, és elgondolkodtatott. Arról írt Mikszáth, hogy milyen sokféle státuszszimbólum volt a korában az országban – ne felejtsük el, Mikszáth kora a Nagy Magyarország kora, a jelenlegi Magyarország a Felvidékkel és Erdéllyel együtt, sok nemzetiségű állam a kettős monarchia keretei között. Voltak az egész országra jellemző státuszszimbólumok és voltak olyanok, melyek csak egyes megyékre, egyes nemzetiségi vidékekre voltak jellemzőek, például Erdélyben a kémények, kürtők kategóriái. Idézném a mondatot, amelyik megfogott:
„A tót megyékben a fák után igazodott el a földi nagyság mércéje: a báró Révayak, Justhok hársfák, fenyőfák alatt ültek, azoknak csak az árnyék kellett; a Lehoczkyak, Rakovszkyak diófát tartottak, mert az adja a sok árnyékot és egy kevés gyümölcsöt is; a kisebb familiáknak ellenben szilvafájuk volt, aki adja kevés árnyékot, de sok szilvát.”
Fölöttébb érdekesnek leltem, hogy a fák ilyen számukra öntudatlan módon státusszimbólumokká lettek. Azt jelenti, hogy akkoriban még becsülték őket. Nem folytattak olyan irtózatos, tömeges fapusztításokat, mint manapság.
Vagy mégis? Csak másutt?
Mikor lent járok Marcheggben, szinte mindig eszembe jut, hogy milyen kevés a fa. Akiknek úgy nevezett gondozott kertjük van, az a kert általában nem tartalmaz fát, legfeljebb néhány bokrot és virágokat. Viszont van nyírásra jó egyenfű, és az adott család igényei szerinti olyan egyebek, amelyek manapság mindenütt általánosak: ping-pongasztal vagy fociháló, kismedence vagy grillező hely, és így tovább.
Fák? Még a kerteken kívül is egyre csökken a számuk, pedig egy természetvédelmi terület közelében vagyunk. S mivel a fák száma csökken, rohamosan csökken a madaraké is. (Ezt nem én találtam ki, valamelyik ezzel foglalkozó szervezet állapította meg.)
Biztosan sokan nem értik, hogy mit akarok mondani a fákkal. Más ma a világ, mint százötven éve volt – ca. Mikszáth kora – ma már, ha a biológiáról szó esik, akkor CRISP-ről, géneditálásról, ilyesmiről beszélnek. Hiszen mi fejlett, modern világ vagyunk.

Oh, nem így képzeltem el a rendet,
Lelkem nem ily honos.
/József Attila/

Kiknek az álmai szerint halad a világ? Ha az enyémek szerint haladna, a fáknak biztosan jobb életük volna. Tudom, ez nagyon gyerekes megjegyzésnek tűnik, de pont a lábadozásban van valami, ami a gyermekkort idézi, legalábbis bennem.

1968 privat

Naplóbejegyzés 2018 augusztus 18

Borzasztó éjszakám volt. Még a néhány nappal ezelőtti erős, heveny eperoham hatásai sem múltak el bennem, és most egy újabb roham: a jobb térdemben. Kínzóan fáj, ma reggelre teljesen feldagadt és mozdulatlanságra ítél.
1968. Többször emlékeznek meg mostanában arról, hogy 50 éve volt az a politikai változás, amit prágai tavasznak neveznek.
1968. Ötven éve, lehet, hogy pont ezen az éjszakán halt meg a Presch nagyanyám. A hivatalos verzió szerint azért, mert a reumás térdére olyan gyógyszert kapott a kórházban, ami megártott az epéjének. Tényleg?
1968. Én augusztus 19-én repültem haza Berlinből Budapestre tizenötévesen egy néhány hetes nyaralás után. A menetrend szerinti MALÈV járat közvetlen járat volt, ezért kicsit meglepődtünk, mi utasok, hogy a gépünk menetrenden kívül leszállt Prágában. Mindenki bent maradt a gépben, csak egy férfi szállt ki. Vagy félóráig beszélgetett valakivel, aztán visszaszállt és mehettünk tovább.
Ferihegyen apám azzal fogadott, hogy meghalt a Presch nagymama. Epe és reuma.
Amennyire én tudom – sokkal később szamizdatban olvastam – még aznap este, éjfélkor megjelentek a repülőgépek Prága repülőtere felett. Hajnalban indultak a tankok, folyt a bevonulás.
Mikor huszadikán bementem a városba és véletlenül összefutottam egy ismerőssel, tőle hallottam a bevonulás hírét, de nem akartam elhinni. Sok naivitás volt bennem tizenöt évesen és még sokáig talán. Az ember apránként, fokozatosan veszti el a naivitását.

Status quo AI

Status quo artifical intelligence — avagy hogyan látom én a mesterséges intelligencia helyzetét ma.

Mit lát ma egy laikus a mesterséges intelligencia állapotából? Néha megjelennek róla a különböző újságokban cikkek, melyek „nagyon gyors fejlődésről” beszélnek, ijesztgetve ezzel a fiatal felnőtt generációt – mondván nemsokára a robotok már elvesznek minden munkalehetőséget előletek, mi lesz veletek? Vásárolni lehet mindenféle „csodakütyüt” – a műkutyától a személyes titkár szerepét játszó kis gépig – melyek szintén azt a látszatot keltik, hogy a technológia olyan mérföldes léptekkel halad, hogy az emberek hamar lemaradnak. Ez nyilván nem jó érzés, de valószínűleg a legtöbben elnyomják magukban az esetlegesen ebből fakadó szorongást.
Miért írok látszatot, hát nem ez a valóság?
De, igen, valóság. Csakhogy a valóságot én egy kicsit más szemszögből is nézem és néztem. Éspedig a szakember szemével, aki valaha foglalkozott egy cseppecskét a mesterséges intelligenciához kapcsolódó kérdésekkel. Valaha? Harminc éve, negyven éve…
Szóval, évtizedekkel ezelőtt. Amikor Svédországban voltam, akkor egy kis szakértői rendszert készítettem, és korábban, mikor ismerkedni kezdtem a témával, akkor létezett már állatkerti felismerő robot. Mondhatnám, az volt az iskola példa: egy robot elmegy az állatkertbe és fel kell ismernie azt, hogy mit, miket lát.
Ne vegye senki komolytalannak ezt a példát, nyilván a katonaságnál kifejlesztett automatikus, a városokban tájékozódni tudó drónok is valami hasonló elvekre, softwarekre épültek. Hogy hol tartanak a robotok képességei ma, azt nem tudom, ahhoz már laikus lettem.
De nemrégiben olvastam egy érdekes kis cikket a Guardianban, ami azt sugallja, hogy talán korántsem olyan problémamentes a fejlődés ma, mint azt kívülről esetleg vélnénk. Miről van szó? Arról, hogy sok a szélhámos, vagyis olyan kis cég, akik mesterséges intelligenciának beállítva „adnak el” olyan szolgáltatásokat, ahol valójában a háttérben emberi munkával végeztetik el azt, amit a mesterséges intelligenciának kellene csinálnia. Egy példa. Sok pénzt költenek a cégek manapság a reklámokra, a potenciális fogyasztók befolyásolására. Ehhez rengeteg adatot dolgoznak fel, például email-eket is. Az, hogy egy gép, egy software olvassa el valakinek az emailjeit, az nem tartozik az adatvédelem körébe – amin persze lehetne vitatkozni, hogy helyes-e vagy sem – de az, hogy egy másik, egy ismeretlen (nem a címzett) ember, az igen.
Nekem ezekről a történetekről gyerekkorom egyik kedvenc Rejtő könyve jutott az eszembe. A szőke ciklon. Ott mutatja az egyik szereplőt ilyesformán be: „foglalkozására nézve egy találmányon dolgozik, amelyet motorkerékpárra kell szerelni és milliókat jövedelmez. A találmánynak még csak a lényege hiányzik.”
Mindebből úgy tűnik, hogy még van egy kis időnk. Mihez? Az elgondolkodáshoz. Hogyha tényleg lesznek már működő, jól működő robotok, milyen erkölcsi normákat támasztunk az irányukba. Mert ha integrálódnak a mindennapi életünkbe, akkor felelősséget is kell viselniük. Nemcsak az önjáró autóknál.

Az emberrobot

Az intelligens
Gép öntudatlan mindig
Hordozza az őt
Alkotó lelkületét,
Ködös hajtóerejét.

Ijesztő jövő

Eltűnnek méhek,
Madarak, szürke beton
Borít be mindent,
Kék Bolygó halott, sivár,
Lakói automaták.

Mesterséges ember

Fa, ha elvágják
Gyökerétől, kidől, de
Az élet része
Marad, természettől vált
Ember sorsa csúfosabb.

A tudomány mai helyzetéről

Úgy érezzük, hogy a mai világunk fejlett, olyan fejlettséget ért el, amit talán még nem sok civilizáció eddig, és ez a fejlettség a tudomány és a ráépülő technika fejlettségére alapul.
Dubito, ergo sum. Kételkedem, tehát vagyok – és én sok mindenben kételkedem. Már abban is, hogy a mai világ fejlettségét meghaladó világok nem léteztek-e már sokkal nagyobb számban, mint gondoljuk. Aztán abban is, hogy jó-e az, hogy a fejlettséget kizárólag a technikai fejlettségre alapozva mérjük, jórészt ignorálva a társadalmi fejlettséget, úgy az egyének lehetőségeinek, mint pedig az emberi kapcsolatoknak a szempontjából. Ezeken mind el kellene gondolkodnunk még.
Amiről itt és most néhány apró gondolatot írni szeretnék, az a tudománnyal kapcsolatos kételkedésem. Tényleg olyan jó-e a tudomány helyzete, amilyennek hinni akarjuk, vagy már egy jó ideje folyik a tudomány elértéktelenedése?
Van egy mondat Hessénél a Glasperlenspielben, amire mostanában több szomorú példát produkált az élet. Íme az idézet: „Man weiß oder ahnt: wenn das Denken nicht rein und wach und die Verehrung des Geistes nicht mehr gültig ist, dann gehen bald auch die Schiffe und Automobile nicht mehr richtig,dann wackelt für den Rechenschieber des Ingenieurs wie für die Mathematik der Bank und Börse alle Gültigkeit und Autorität, dann kommt das Chaos.”
Vagyis, ha nem a gondolkodás tisztasága az, ami meghatározza a kutatást és a fejlesztést, akkor előbb-utóbb az autók sem fognak működni, jön a káosz.
Márpedig a mai állapotokban sok mutat arra, hogy a káosz felé haladunk, pontosan azért, mert a tudományt is, a fejlesztéseket is a pénz és a kommersz határozza meg. Ha minél nagyobb haszonra úgy lehet szert tenni, hogy csak egy apró software módosítás szükséges hozzá, akkor előbb-utóbb biztosan lesz, aki elvégzi azt a programmódosítást.
Ne mondja senki, hogy ez „csak” a fejlesztés területére vonatkozik, a „tiszta tudományra” nem. Mire jut pénz, mit lehet a legjobban eladni, mivel lehet a legnagyobb hasznot húzni – ezek döntik el, hogy a tudománnyal foglalkozók ma mikkel foglalkoznak. És az az általános tendencia, hogy senki sem gondolkozik az egészben, mindenki csak a maga kis részleges, azaz csak őt érintő, hasznában. Nem csak a fegyvergyártásra gondolok, bár ott a példák nyilvánvalóak: akik az aknák gyártásából, telepítéséből húznak hasznot, azok sohasem számolnak az egész életükre nyomorékká tett emberek gyógyítására fordított költségekkel. Avagy mégis? Lennének helyenként a háttérben vállalati részesedéseken keresztül ható összefüggések a fegyvergyártók és a gyógyszergyártók között?
Sajnos, még ez is elképzelhető. Mint ahogy arra van példa, hogy ugyanazon anyagi érdekeltségű nagyvállalat csinálja azt, amitől az emberek betegek lesznek – mezőgazdaságban használt vegyi anyagok, genetikailag módosított vetőmagok, stb. – és azokat a gyógyszereket, amiket az orvosok felírnak a gyógyulásukhoz.
A tudomány elértéktelenedik, ha csak ürüggyé válik, valamiféle tudományosnak feltüntetett magyarázattá, amit jól fel tudnak használni egyesek. Már a tudományosság látszata is áruvá változott: nemrég volt néhány riport a TV-ben a pénzért vásárolható tudományos cikkek megjelentetéséről „szakmai” folyóiratokban, a pénzért vásárolható „tudományos konferenciákról”. A laikusok már ma is nehezen tudnak különbséget tenni igaz és hamis között, azaz, hogy melyik tudományosnak feltüntetett állítás állja meg valóban tudományos állításként a helyét, és melyik csak amolyan „egyéni vélemény”. Mi lesz néhány száz év múlva? (Feltételezve, hogy addig fennmarad a civilizációnk.) Az akkori generációk csak csóválják a fejüket és boldogok, hogy ők mennyivel bölcsebbek?
Sajnos, nem hiszem. A bölcsességhez visszavezető út nem ilyen. (Bárcsak ne lenne igazam ebben.)

„Einst war, so scheint es uns, das Leben wahrer,
Die Welt geordneter, die Geister klarer,
Weisheit und Wissenschaft noch nicht gespalten,
Sie lebten voller, heitrer, jene Alten.”
(H. Hesse)