Születésnapomra

2018

24-dikén írtam:

22-dikén töltöttem be a 65-dik életévem. Születésnap. Aznap zárult le, az első Magistrat (MA35) beszélgetéstől számítva több, mint 2 év után, az állampolgárság váltás.
Újjászületés egy állampolgárság váltás?
Hatvanöt évesen nem – mondaná biztosan mindenki. De én azt hiszem, hogy ha nem kis útszakaszokat nézünk, nemcsak egy életet, hanem a létek hosszú sorát, akkor az újjászületésnek az ember által kevéssé ismert körülményeihez tartozik egy ilyen váltás. Valamit ki kellett tépnie az embernek magából, és ez sújtja azt a láthatatlan környezetet is, amely nem áll meg a látható világ határainál, de hajlamos elfelejteni, hogy önmaga is megítélés alatt áll. Mondjam úgy, hogy a démonok között is a saját cselekedeteik a megítélésük alapja? Azok mutatják a hovatartozásukat a Jó és a Rossz között.
Nem kellene egyfajta számvetést csinálnom a 65-dik születésnapom kapcsán?
Azt mondtam egyszer, az általam ideálisnak tartott életmodellt megfogalmazva, hogy az körülbelül 90 év, három szakaszra osztva: az első a gyermekkor plusz serdülőkor plusz ifjú felnőttkor első 30 éve, a második harminc a dolgozó évek, az alkotás, a teremtés a mindennapokban, és a gyereknevelés, a harmadik harminc év pedig az érett lét. Amikor az ember már túlvan a mindennapi munkán, és ezek az évek a lélek éveivé válhatnak, a léten túlmutató fejlődés évei lehetnek, már amennyiben ez egyáltalán beszorítható valahová.
Így tekintve öt éve vagyok ez utóbbi szakaszban csak, de hát az életek soha nem passzolnak egy az egyben a modellekhez. Sokkal közelebb érzem a dantei felosztást: „…az emberélet útjának a felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam én…”. Ez az az ébredés, ami 1989-ben volt nálam.
Akik nem ismerik az életemet, azoknak utalásképpen ajánlanám az “Egy fecske nem csinál nyarat” novellám. Megtalálható itt a time2life-n is a rövid történetek között, íme a link hozzá: https://time2life.wordpress.com/rovid-tortenetek/
Harminchat éves voltam akkor, és ha pontosan számszerűen venném az emberélet felét, akkor a 72-höz még hét évem van hátra.
Talán több, talán kevesebb, nem a számokban a lényeg. Kicsit hasonlóan ahhoz, mint ahogy „Zeit spielt keine Rolle.” Ebben az időnek nincs szerepe.
Akkor mi a lényeg? Talán az, hogy megtettük-e azokat a lépéseket, amiket meg kellett tennünk. Kellett? A Sors vagy Isten elvárásai szerint?
Valahogy úgy, azt hiszem. Készíthetek számvetést, de a végső mérlegkészítés az övé.

2015

Ma, junius 22-dikén írok ide.
Ez a versem (Hálók-ból) köszöntött rám most reggel:

a reményeink
ne alapozzanak
az időjárásra
a szerencse-kerékre
ne alapozzanak arra,
hogy
“a hideg napok után majd csak meleg napok jönnek”

nem
a hideg napok után
jöhetnek
még hidegebb napok
a nehéz útszakaszok után
még nehezebbek
vándorolva
az erdőben
nem tudhatod
mikor lelsz
táplálékra
tiszta vízre
napok
évek
létek
múlnak el
és
a remény éltet

a remény nem halt el
hogyan tartja össze
a vándorló
kis közösséget

ha így lesz
gondoljak majd arra
hogy voltam
gyermekként is
egyedül
vicsorgó vadállatok között
és nem hagyott el a hit

nem hagyott el
nem hagytak el
a bennem hívők sem
lehettem öntudatlan
lehettem gyermek

a szívemben
soha
nem hagytam el
a hitemet

***
nem igazán vigasztalás, vagy mégis? mi adja a boldogságot, mi adja az erőt, ha nem ez … a hit és a remény a nagyobbban, az összehasonlíthatatlanul sokkal nagyobbban, az időtlen utunkban

***************************************************************

2014

Hatvanegy lettem

Hatvanegy lettem.
A hatszáztíz messze még!
Akarnám? Most nem.
Több száz évig ifjú-vén?
Változásban élek én.

„61 éves vagyok most, és vannak napok, mikor úgy érzem magam, mint egy autó, melynek 300000 kilométert mutat a kilométerszámlálója. A motor néha akadozik, a fűtést nem lehet kikapcsolni, a karosszéria rozsdásodik, az üléshuzatok foltosak és szakadtak, az ablaktörlő már rég nem működik, a kipufogó lyukas és a csöpög az olaj. Az orvosom azt mondja, ne aggódjak. Ragaszkodik ahhoz az állításához, miszerint a magasvérnyomásom, a diabetes veszélye és az egyik fülemben időnként fellépő süketség ellenére kitűnő állapotban vagyok. Pont úgy hangzik, mint egy használtautó kereskedő, aki egy karambolozott autót akar eladni. De mit csináljak? Minden vevő szívesen hallja az ilyesmit. Az orvosi konzultáció után lazán dalolva vezetek haza.“ Charles Simic, szerb-amerikai költő.

Kutatók kimutatták, hogy az átlag emberélet hosszúsága egyre jobban kitolódik. Kukacokon végzett kísérletekben az állat 20 napos élettartamát sikerült 124 napra megnövelni. Ez emberre átszámolva körülbelül 500 éves élettartamnak felel meg. Az elvileg lehetséges maximum az emberi élet hosszára nézve a jelenlegi tudományos álláspont szerint 700 év.

***************************************************************************

2013

Holnapután leszek hatvanéves. A jelenkori földi időszámítás szerint. És valójában? Hány százezer évesnek érzem magam? Időtlennek? Örökké fiatalnak? Természetesen nem úgy, ahogy a mindennapokban értik.
Nem szándékozom verset írni ebből az alkalomból; a fiam 33-dik születésnapjára írt versemet kivételnek tekintem.
Szoktak valamiféle számvetést csinálni ilyenkor? Kivel? Önmagammal, a környezettel, Istennel?
Megpróbálom.
Kezdem a környezettel. Magyarországról nem érdemes szót ejteni. Nagyon szomorú, hogy ott a rosszat mindig a még rosszabb követi. Meséljem el a hivatalos Magyarországról, hogy huszonöt elismerten fizetett nyugdíjbiztosítási év után nem fizetnek egyáltalán semmi nyugdíjat, s a fellebbezésemet még csak meg sem válaszolták? Minek? Kinek meséljem? Akik ott élnek, tudják, átélik. Van rá bőven példa, hogy hagyják nyomorogni és szenvedni az embereket — reménytelennek látom a „hivatalos Magyarországot“.
De, a környezet nemcsak Magyarország. Ez az egész kis bolygó. Minden viszontagságával kedves. Lesz-e ennek a jelenlegi civilizációnak még ereje kikerülni abból a sok rosszból, ami felhalmozódott? A válaszkereséseket majd valahol másutt talán leírom. Most nézzük tovább a születésnapi számvetést.
Magamat. És Istent. Nem tudom ezt az életem átgondolásában szétválasztani. Isten nagyon sokat adott nekem. Sokkal többet, mint amennyit le tudnék írni. Tanított arra, hogyan lássam helyesen az életet. Tanított arra, hogyan keressem helyesen az utat. A jó megoldásokat a problémák közepén. Gyerekre vágytam ,a szívem mélyén, legeslegbelül, s megadta. Mikor egyedül maradtam a gyerekkel, kértem, hogy segítsen felnevelni, s megsegített. Önállóan akartam megtalálni a megoldásokat, értelmes munkákat dolgozni, gyereket felnevelni — s mindezt úgy, hogy a lelkemet soha el ne adjam. Lehet-e ennél többet kérni s kapni?
Isten megadott mindent, amit kértem. Vajon én is megadtam mindazt, amit Isten várt tőlem? Az ő mérlege is ilyen pozítiv lesz az én irányomban?
Mi minden célja van egy életnek? Tud-e az egy élet, amely meg tud állni az állandó szembeszélben, szélviharban, pusztán a léte által példává válni? Segíteni?
Adni. Másoknak adni. Úgy adni tudni, hogy a forrás soha nem fogy el. Jó emberi kapcsolatokra lelni. Ezeket kívánom majd az eljövendő létekre. Olyan társakra lelni, akikben bízni lehet, hinni lehet. Akik nem akarnak becsapni, kihasználni, mérgezni, gátolni; hiszen az ilyeneket nem is lehet társaknak nevezni. Útitársak.
Készülődés-e egy számvetés az eljövendő utakra? Valamelyest igen. Mit viszünk magunkkal útra kelve? Kiket választunk egy expedícióra? Mit hagyunk üzenetet a maradóknak?
Talán a könyveim válnak majd üzenetté. Kicsit pótolják majd azt a hiányt, ami bennem a „tudtam-e eleget adni“ kérdés kapcsán van. Minden bennük van. A három legfontosabb: a hitem, a reményeim és a szeretetem. Maradnak is, és jönnek is velem.

írtam 2013. junius 20-án

az egyetlen gratuláló lap, amit a születésnapomra kaptam: