Készült a Wiener Sängerknaben kórussal (Wiener Sängerknaben – világhírű fiúkórus, bentlakásos iskola) egy nagyon szép adventi műsor. Ritkán vagy sohasem hallható és jól ismert dalok szépen egymás mellé állított keveréke hangzik el benne, már kétszer hallgattam meg és valószínűleg még néhányszor fogom. Jó nézni a gyerekek arcát, ahogy énekelnek, láthatóan bennük van az áhítat, az átélése a zenének.
Valami pozitívum ez a dal-est ebben a világban, amelyről mostanában sokkal gyakrabban csak rosszat tudok írni, semmint jót. Azt hiszem, hogy azok, akik kisfiúkként öntudatlan átélik a zenén keresztül azt, ami túl van a szavakon, vagy a szavakon keresztül vezet a lélek érzékelése, a világban hatása felé – szóval, remélhetően az ilyen gyerekekből nem lesznek macho-k. Nem erőszakkal, érzéketlenséggel közelednek majd a világ felé, remélem. Az érvényesülési vágy nem nyomja majd el bennük azt, amire gyerekként ráéreztek, még akkor sem, ha ma nem ez a mainstream.
Az adventben, a karácsonyban ez a meghittség, a befelé fordulás a szép. Lesz ez még mondjuk száz vagy kétszáz év múlva? A most készülő regényem utolsó fejezetének az elején a karácsonyt próbálja elmagyarázni egy „régi ember” – vagyis a számunkra mai – két kis kíváncsi, fiatal androidnak. Nem könnyű. Van, ahol az igazi megértés az átéléssel jön meg. (Idemásolom ezt a részt a vers után.)
Advent
A karácsonyi
Csomagok készítése
Közben adventi
Zenét hallgatok, jó tölt
El, bár egyedül vagyok.
Az egyedüllét
Nem mindig magány, hittel
Telíti szívem
Reménykedő boldogság,
Ártatlan csodavárás.
Ez az advent.
Régen eltávozottak
Vannak mellettem,
Lelkek, kik nem vesztették
El hitük a Gyermekben.
Íme az említett rész a könyvemből a jövő korszak embereinek és az utolsó mai, akkor már réginek nevezett embernek a találkozásából, ahol a karácsonyról szó esik. Pallas és Pandóra az androidok és az ő kutyájuk Mirzam, aki szintén biolaborban készült.
„Egy körülbelül negyedórányi gyaloglás után – ami az ő számukra lényegesen szokatlanabb volt, mint az öregembernek — a férfi beért egy másik hasonló helyre, mint ahol az előbb ők leereszkedtek: kis házak romjait lehetett látni és mindegyiket erősen benőtte sok-sok vadon növő kisebb fa és bokor. Az egészben a rendezetlensége ellenére is volt valami szép. Amire Pallas és Pandóra odaértek, az öregember már bement az egyik kis házba, de mivel annak tárva-nyitva volt az ajtaja és a két ablaka, hamar meglátták őt. Megálltak néhány lépésnyire a háztól és figyelték ahogy az öreg tesz-vesz odabent. Újdonságot jelentett a számukra mindaz, amit láttak. Az öreg tüzet gyújtott egy kis vaskályhában, ami egyszerre szolgált neki arra, hogy azon készítse az ételét és fűtésre. Fűtésre ugyan most nem volt szükség, részben azért, mert a melegebb évszakban jártak, de részben azért sem, mert az utóbbi évszázad felmelegedése annyi változást hozott a bolygó klímájában, hogy sehol sem volt olyan igazi tél, amilyet a régiek ismertek. Havat az androidok sohasem láttak, csak régi filmeken, az általuk gyakorolt sílesiklás mesterséges terepen, nem havon történt.
Az öregen látszott, hogy észrevette őket, többször kitekintett feléjük, de jó darabig nem szólt semmit. A mérge úgy látszik elmúlt, odapislogott néhányat a kis fenyőfájára, amit még reggel, mielőtt a folyóhoz indult volna, állított fel magának a sarokba. Úgy látszik, mégis lesznek karácsonyi vendégeim, dörmögte magában és miközben erre gondolt, elővett néhány darab édesgyökeret a raktárul szolgáló ládájából és odatette őket a halak mellé sülni.
A továbbra is a ház előtt álldogáló Pandóra, Pallas és mellettük Mirzam hallották, hogy az öreg mond valamit, de nem értették.
-Lehet, hogy neki is van a házban egy Mirzamja? – kérdezte Pandóra hangtalanul Pallast.
-Nem hiszem – felelte a fiú, de bizonytalanul ingatta közben a fejét. – A régiek nem tudtak beszélgetni a kutyáikkal, én úgy olvastam.
Természetesen ezt Pandóra is tudta, de amióta itt voltak, már több dolog megkérdőjeleződött mindabból, amit addig tanultak. Mirzam nem szólt hozzá a beszélgetéshez, csak azt vették észre rajta, hogy úgy mozgatja az orrát, mint aki kellemes illatokat észlel.
Egy jó félóra telhetett el így. Ők hárman békésen álldogáltak a ház előtt és figyelték, hogy mit csinál az öreg odabent. Nem történt tulajdonképpen semmi és mégis olyan lenyűgözve álltak, mint talán soha egyetlen filmet nézve sem otthon, a Városukban. Ha éltek volna egy-két száz évvel korábban, lehetséges, hogy akkor éltek volna át hasonlót, ha élőben hallgatnak olyan zenét, amit addig csak felvételről ismertek.
Az öreg mindenfélét mormogott magában, miközben tett-vett a házban és egyre gyakrabban nézegetett kifelé. Végül elszánta magát és kilépett az ajtaja elé.
-Jò napot! – a köszönése nem volt barátságtalan, inkább csak a bizonytalanság érződött rajta, az, hogy közeledni is akart az idegenekhez, de tartott is tőlük.
Pallasnak a beléjük épített fordítóprogram azonnal jelezte a köszönés jelentését és kiválasztotta a nyelvet a beszélgetéshez. Pallas megörülve, bár kissé akadozva válaszolt:
-Jó napot!
Látszott, hogy Pandóra és Mirzam is megértették miről van szó, mert utána mondták: Jó napot!
Az öreg először megdöbbent, hogy a kutyát is beszélni hallja, majd egy cseppet elmosolyodott, mintha elszállt volna az egyébként sem túl nagy félelme. A karjával intett, hogy jöjjenek beljebb, lépjenek be a házába. Pandóra és Pallas egymásra néztek, azután mind a hárman bementek a házba.
A ház berendezése igen egyszerű volt, egy szimpla faágy állt valamilyen pokróccal letakarva az egyik sarokban, a tűzhelyül szolgáló kályha előtt egy kis asztal egy székkel és a fal mellett egy lóca. A néhány edénynek meg szerszámnak volt egy-két polc a falon és a lóca mellett szabadon maradt falrészen még két láda állt. Villany nyilván régóta nem lehetett itt, de két kis gyertyatartót felfedeztek Pandóra és Pallas kutató szemei és érdekes módon rögtön fel is ismerték az általuk addig csak képeken látott tárgyakat. Valami jóleső belső megelégedettséget éreztek ettől, ami rátelepedett arra a kezdeti érzésükre, hogy minden olyan, mintha egy múzeumban járnának.
Az öreg felemelte a lócát, az asztal másik oldalára állította, mint ahol a szék állt, és intett a vendégeinek, hogy üljenek ott le. Mirzamnak nem mondta senki sem, hogy mit csináljon, így ő az orra „szavát” követte és letelepedett a kályha mellé.
Érződött, hogy zavarban voltak mindannyian. Az öreg azért, mert nem tudta, hogy milyen itallal kínálja meg a vendégeit, hiszen a régi beidegződései szerint valamilyen pálinkával kellett volna, de olyanja már évek óta nem volt. Ugyan megpróbálkozott néha a környék bokrain szedett növényekből különféle italokat készíteni, de semmi sem sikerült olyanra, amilyennek ő egykor ismerte. Azonkívül nem is volt kettőnél több pohara, azt is fölösleges luxusnak tartotta az utóbbi években, hiszen már évek óta nem találkozott senki emberrel. A mostani vendégein meg látta, hogy azok olyan másfélék és ilyenekkel ő nem beszélgetett még soha. Azon idő előtt, amikor ő egyedül maradt ezen a környéken, mert az utolsó olyan ember is meghalt, aki még rajta kívül itt élt, gyakran küldtek errefelé drónokat a Városból. Azt mindig ellenségnek tekintették, valami leskelődőnek, aki-ami talán még megmérgezni vagy meggyilkolni is tudná őket, ezért igyekeztek elbújni, ha hallották vagy meglátták, hogy drónok közelednek. Azután az utóbbi néhány évben már azok sem jöttek, úgyhogy ő gyakran úgy érezte, hogy egyedül van a Földön.
A bodzaszirupból töltött végül a két pohárba, felöntötte vízzel és úgy állította a vendégei elé az asztalra:
-Tessék.
A tolmácsgép jelezte, hogy ilyenkor ezen a nyelven „köszönöm”-t szoktak mondani, ezért Pandóra is és Pallas is azt felelték:
-Köszönöm.
Az öregnek volt még egy csorba bögréje, abba magának töltött az innivalóból és azt mondta:
-Szívesen. Nemsokára megsül az estebédünk is – mutatott a kályhára. A vendégei enyhe bólintásából látta, hogy azok megértették őt, bár fogalma sem volt, hogy honnan ismerhették pont az ő nyelvét. De mégis, egyre jobban örült, hogy legyőzve a félelmét behívta őket, mert barátságosnak látszottak, annak ellenére, hogy érezte rajtuk, hogy ismeretlen nekik itt minden. Legalább egyszer nem vagyok egyedül karácsonykor, gondolta magában.
-Kicsit szegényes karácsonyi vacsora, de azért csak jó lesz — mondta az öreg, és közben rámutatott a sarokban álldogáló kis fenyőre. – Már nincs mivel feldíszítenem, csak néhány tobozt szoktam ráaggatni.
Pandóra és Pallas kicsit meg voltak akadva. Nem igazán értették, hogy mit jelent a karácsony és miért kell a kis fára tobozokat aggatni. A beépített tolmácsgépük ugyan jelezte, hogy a karácsony egy régi ünnep neve volt, de magyarázatot nem fűzött hozzá.
Pandóra óvatosan megkérdezte:
-Karácsony? Az valamilyen ünnep, ugye?
Az öreg kissé meglepetten nézett rájuk és bólintott: Igen.
Ez a mai fiatalság még azt sem tudja, mi az, hogy karácsony – gondolta sajnálkozva magában.
-Mit ünnepeltetek? A fákat? – a kérdéseket Pallas tette fel, de látszott rajtuk, hogy ezek mindkettejük kérdései.
-Sok mindent jelentett nekünk a karácsony – fogott bele a mesélésbe az öreg. – Karácsonykor született Jézus, az Isten fia. Aki eljött az emberekhez, hogy segítsen a szegényeknek. Kis jászolokat építettünk még gyerekkoromban és az is odakerült a fa alá.
Bár az androidoknak általában kevesebb érzelmet tükrözött az arcuk, mint a régi embereknek, most bizony úgy Pallas, mint Pandóra arcán látszott, hogy nem érzik, hogy okosabbak lennének a választól.
-Jézus? – kérdezte Pallas, és közben vele szinte egyszerre Pandóra is kérdezett: Isten?
Már csak az hiányzott volna, hogy Mirzam is feltegyen egy kérdést – például azt, hogy mi az, hogy jászol –, de az ő fantáziáját szemmel láthatóan a sülő halak kötötték jobban le, amelyek már lassan elkészültek.
-Ti nem hallottatok soha Jézusról? – kérdezte kissé szomorkásan az öreg. – De valamilyen Istent csak ismertek ti is, nem?
Pandóra és Pallas egymásra néztek, a hangtalan üzenetváltásukban megállapították, hogy valamilyen vallásról lehet szó, de hangosan Pandóra csak annyit mondott:
-Isten, aki mindent intéz, aki mindenről gondoskodik, ugye? Minálunk a Központi Gép az, aki mindent felügyel és megszervez.
Majdnem hozzátette még azt is, hogy az küldte őket is ide, de azután úgy vélte, hogy arról talán jobb nem beszélni.
Központi Gép! Uramisten, gondolta magában az öreg. Ez borzasztó! Most már nem csodálom, hogy a fiam egyetlen karácsonykor sem látogatott meg az utóbbi évtizedekben. Mit érthetne a karácsonyból az, akinek Isten annyi, mint egy Központi Gép!
Hogy ne mutassa a belső háborgásait, felállt és a kályhához lépett. Belekóstolt az ételbe és megállapította, hogy úgy a zöldségek, mint a halak már megsültek.
-Elkészült szépen minden, akkor kezdhetjük a karácsonyi vacsoránk.
Tányérja szerencsére maradt több is a régi időkből, most gyorsan lepakolta mindazt, amit azokon tartott és egy-egy tányért tett Pandóra, Pallas és önmaga elé. Mirzam úgy látszik, attól félt, hogy ő kimarad, ezért felült a lócára Pallas mellé és szemrehányóan nézett az öregre.
-Te is éhes vagy? – kérdezte az öreg, de nem várt választ, részben mert megértette a kutya pillantását, részben viszont azért, mert ő még sohasem látott beszélő kutyát. Egy kicsit öblösebb tálat tett a kutya elé, azután beemelte a tepsit a megsült halakkal és zöldségekkel az asztal közepére, hogy szépen elossza mindannyiuknak. Mialatt így tett és vett, egyfolytában beszélt, mint aki hosszú idő hallgatását akarja bepótolni.
-A család ünnepe is volt a mi egykori karácsonyunk. Karácsonykor összejött a család, papa, mama és gyerekek, és általában még szélesebb körben is, a nagyszülők és az unokatestvérek.
Pallas és Pandóra szótlanul hallgatták és gyorsan igyekeztek a hallott szavak jelentéseit megkérdezni a szótáruktól. Család? Papa? Mama? Nagyszülők? Unokatestvérek? Tulajdonképpen tanultak minderről az iskolaéveik alatt, a finom formálódás során, de egészen más volt az filmen látni és itt, ebben a kis házban maguk elé képzelni mindezt.
Milyen lehetett az, hogy papája meg mamája volt valakinek? És hogy kapcsolódott ez az Isten fiához? Miért volt ugyanaz az ünnep a családé is? Hirtelen megint telelettek kérdésekkel, de nem akarták ezeket az öregnek feltenni.
Az öreg közben szépen elosztotta a zöldségeket hármójuk között és még Mirzamnak is tett egyet a tálkájára. A három halnak levágta a fejeit meg a farkait, ezeket mind Mirzam kapta, a három haltestet meg ők hárman.
Pallas, Pandóra és Mirzam most ettek életükben először nem biolaborban készült táplálékot. Bár az első falatnál még furcsa volt, mire befejezték, megállapították magukban, hogy nagyon ízlett. Még Mirzamnak is, akinek a számára szokatlan sok szálkás résszel kellett megbirkóznia. Pandórában és Pallasban volt egy kis zavartság – amit a régiek talán lelkiismeretfurdalásnak neveztek volna, hiszen megszegtek egy szabályt –, de remélték, hogy ez a vétség nem von súlyos büntetést maga után.”
time2life 